Pesti Napló, 1938. február (89. évfolyam, 25–47. szám)

1938-02-27 / 47. szám

Szomidai PESTI NAPLÓ 1938 február 26 514 Szurmay Sándor könyvet írt horgászél­ményeiről s­aját tudósítónktól.) Báró Szurmay Sándor vezér­ Wi'Chís, fi világháború legendás hírfs magyar hadvezére, most mint író mutatkozik be egy vaskos kötettel ír magyar olvasóközönségnek. A hős katona a Vadászem­lékek, horgászélmények 400 oldalából 75 oldalt szentel a vadászatnak és vagy ötször annyit ír a horgászat­ról. A laikus, aki nem tudja, hogy a sporthalasztik a­ég szenvedélyesebben rajonganak a tévesen unal­masnak tartott sportjukért, mint a leghíresebb vadá­szok, az első pillanatban csodálkozik, hogyan is lehet ilyen sokat írni a halászatról, holott­­az egész csak abból ill, hogy az ember bedobja horgát a vízbe, aztán slépen bevárja, amíg egy hal bekapja­. Szurmay Sándor könyvének a halászattal foglalkozó oldalai olyan izgalmasan érdekesek, mintha afrikai oroszlánvadászatot írna le, pedig »csak« halakkal való küzdelmeit írja le benne. Az ember nem is képzelné, mennyi fortélya van a halászatnak. A városi ember tudománya e téren többnyire nem terjed túl a vendéglői étlapokon szereplő halak nevein és bizony már a ha­lászlé összetétele felől is teljes bizonytalanságban van a publikum kilenctized része. A vitéz magyar tábornok horgászkönyve nem akar sem lexikon, sem horgászati tanácsadó lenni, de azért olyan érdekesen és világosan írja meg nemcsak a ha­lak életét, hanem azt is, hogyan lett ő belőle halász, hogyan tanulta ki a kü­mböző halfajták szokásait, furfangjait, hogy aki végigolvasta ezt az igazán érde­kes könyvet, nyomban indulni szeretne a Dunára, mert maga is ki akarja venni a részét a halászat izgalmai­ból, — mert Szurmay Sándor könyvének elolvasása után mindenki meg lesz győződve arról, hogy a halá­szat igenis izgalmas,­­ amellett pedig mindenki azt képzeli magában, hogy most már mindent megtanult, amit a halakról és a horgászatról csak tudni lehet és más nem hiányzik, mint az alkalom ahhoz, hogy maga is híres halász legyen. Mutatóban közlünk báró Szurmay Sándor könyvéből egy részletet, amely fogalmat nyújthat arról, hogy mi­lyen élvezet is tulajdonképpen a halászat és láthatjuk azt is, milyen gyorsan esnek a halászszenvedély rab­jaiul még­ olyanok is, akik odáig azt sem tudták, mi fán terem a horgászat. Báró Szurmay Sándor egy íz­ben Arz vezérezredest hívta magával horgászni, aki nem is ismerte odáig ezt a szenvedélyt. A halászkirán­dulást így írja le Szurmay vezérezredes: Július 9-én, meleg nyári időben, a déli hajóval le­átaztunk Harta mellé, a Duna árvízterületén felvül Há­zigazdánk kocsival várt a hajónál, a tó melletti háznál pedig felesége nagy örömmel fogadott. Kicsomagolás után ki-ki fogta felszerelését, majd lementünk az alig 100 méternyire lévő tóhoz. Útközben Arz ismételten aggályoskodott a giliszták miatt. De nincsen gilisztánk? Honnan veszünk gilisztát! — Majd lesz az is, ha kell — nyugtattam meg Arzot, aki úgy látszik meg volt győződve arról, hogy gi­liszta nélkül még gondolni sem lehet arra, hogy halat fogjunk. A tónál rögtön felszereltük az ő készségét, amely­hez én adtam egy egész picink horgot és ugyanolyan­­ úszót lúdtollból, amelyet háromnegyedméternyi mély­ségre állítottam be. Ezután csendesen ráléptünk a tó partjához kötött nagy tutajra, melynek szélén a zsebemből előkerített,­­'Iris-zacskóban­ hozott és még otthon mozsárban egészen apróra­ összetört tojáshéjból egy négyzetméternyi víz­területen egy evőkanálnyit beszórtam. Ezeknek a len­csenagyságú és még ennél , is kisebb tojáshéjdarabkák­nak egy része egy darabig a víz színén úszkált, más része billegve, fehéren villogva a vízben alámerült En­nek hatása pedig az volt, hogy a kristálytiszta vízben a közelben lévő kisebb-nagyobb keszegfélék egész tö­mege jött oda és tülekedve kereste, persze a nlába, a jó falatokat. Eközben a zsebemben összegyúrt friss jó ke­nyérbélből egy gyufarejnagyságú gömböcskét rátűztem Arz piciny horgára a következő magyarázattal: — Látod, ez a falatka akkora, hogy a kisujjnyi hal is bekaphatja. Egyelőre ezek­től fogu­nk. Később majd megnagyobbítjuk a gömböcskéket, hogy az apróság már ne kaphassa be, egyúttal az úszó feljebbtolásával a hor­got mélyebbre eresztjük és a lejjebb úszkáló nagyob­bak­ból fogunk. Ezzel jómagam egy-két perc alatt egymásután há­rom kis halat fogtam, amelyeket azonnal kis víztar­tályba tettem, majd átadtam a horgot Arznak is látva,­­ hogy nem jól akasztja meg a halat és ezért horgáról,­­ alig hogy a vízből kiemelte, egymásután kettő is le­szabadult, kissé erősebb bevágásra buzdítottam, mire simán és sikerrel dolgozott tovább. Én pedig, mivel már alkonyodni kezdett, két-három helyen beetettem főtt­kukor­.Cji­ tyU.JjJwy m­ástmi»-sikerre­ foghassunk pontyot. Amikor Arznak már vagy húsz kis haja volt, fel­küldtük azórát háziasszonyunknak, aki­ zsírban ropo­gósra kisütötte és így pompás előételt készített belőlük vacsorára. Ezek az apró halak ugyanis úgy, mint Olaszországban és Svájcban, csemegeszámba mennek, mert megtisztítva mindenestül megehetők és szálkájuk semmi gomndot nem okoz. Másnap hajnalhu­sadtában nem volt nyugtunk az ágyban és mivel aratási idő volt és ilyenkor házigaz­dáink is sötétben keltek, rövidesen reggelit is kaptunk és lementünk a vízhez. Art se szó, se beszéd, tojáshéj­jal és kenyérbéllel felszerelve azonnal felvette az este elejtett fonalat és egymásután fogta most már a na­gyobb és egyre nagyobb keszegeket. Én letettem a hátizsá­kot és felsőkabátot, majd minden helyen utánaszórtam kevés főtt kukoricát, aztán felszereltem Arz számára még egy horgot pontyfogáshoz és az én horgaimat is. Ezzel egy óra telt el és Arznak ez idő alatt nem ju­tott eszébe, hogy hátizsákját letegte. Messze voltam tőle, tehát odaszóltam hozzá: — Tedd le már a hátizsákot, hiszen borzasztó me­leg van. — Nem érek rá! — felelte és folytatta munkáját Eltelt még egy további félóra is, mialatt Arz szá­mára a pontyozásra legjobb helyen, a szomorúfüzek alatt, kiméregettem a víz mélységét és ugyanezt tettem­ másutt, de közelében, a magam számára is. Aztán el­­mentem hozzá, hogy lássam gazdálkodását. — Az Isten szerelmére, még mindig cipeled ezt a hátizsákot, hiszen megsülsz ebben a nagy melegben. — Az effélére nincs egy pillanatnyi időm sem, any­nyira elfoglalnak a halak! De nem voltam rest, leszedtem róla a hátizsákot és kihámoztam gőzölgő testét az inkább hűvösebb időre való sportkabátjából. Azt nevetve tűrte és meg­köszönte, egyúttal eldicsekedett, hogy már fogott vagy egy tucatnyi szép, nagyobb keszeget Ezek között fő­képpen a vörös szárnyúak nyerték meg tetszését, amelyek ebben a vízben különösen szépek. — Hát ez igen derék dolog! — feleltem. — Ezeket a halakat ma­­ odaadjuk a bejáró takarítóasszonynak. Most pedig, kérlek, jöjj el oda a szomorú füzek alá, ahol számodra egy pontyos­ horgot állítottam össze. Ott azután a pontyfogás minden furfangját meg fo­gom mutatni. Azok is olyan szépek itt, mintha ara­nyozva volnának. Új helyén vendégemet úgy helyeztem el, hogy a pontyhorog mellett — amelynél már nem olyan férfi a harapás — négy-öt lépésnyire a beszólással szintén odacsalt keszegekkel közben elszórakozhassék. Napköz­ben a déli nagy melegben ebéd után, két órát alud­tunk és estig zsákmányunk a sok keszeg mellett két szép fél-egykilós ponty volt Látva, hogy Arz, aki most már pontyot is fogott, nagyon jól szórakozik, azt indítványoztam, hogy ne másnap a kora esti hajóval, haem csak harmadnap a későbbi éjjeli hajóval menjünk haza. Így is történt A három nap leforgása alatt fogtunk rengeteg kesze­get — ez főképpen vendégem zsákmánya volt — és vagy huszonhat pontyot, de az utóbbiak közül a kiseb­beket visszabocsátottuk a vízbe. Ezzel az elbeszélésemmel bemutattam egy embert aki azelőtt csak egy lépést tett a horgászat terén, a második lépésre évek hosszú során nem volt módja, sem alkalma. Amint azonban alkalom kínálkozott, két­kézzel ragadta meg és sok öröme velt benne, mert — mint nemcsak előttem, hanem tőlem távolálló körökben is nyilatkozott — ez volt a legboldogabb három napja a háború befejezése óta és még azt mondják — persze csak azok, akiknek fogalmuk sincs a horgászatról — hogy ez unalmas! Aki Szurmay Sándor kitűnően megírt, érdekes könyvét elolvasta, kétségkívül más véleményen lesz. A halászat izgalmas sportja a világháború hős magyar hadvezéré­nek megvilágításában egy húszas bankjegy átvándorolt belőle Józsi bá­csi kabátjának külső zsebébe. — Most pedig hallgass ide fiacskám. Bizalma­san közlöm veled, hogy ennek a Kropacsek Káz­mérnak, minden valószínűség szerint befellegzett. Jól informált ,helvről tudom, hogy képviselővé való választását meg fogják akadályozni. Még­pedig maga az Egyesült Jótétbank. Ezért jó lélekkel azt tanácsolom, ha vannak Kropacsek-féle érde­keltségeid, azokat dobd hamar a piacra. — De hiszen ép a mai lapok közölték, hogy a Jótétbank beválasztotta igazgatóságába. — Hát te, úgy látszik, örükké tanonc leszel a politikában. Ez az igazgatóságba való beválasz­tás csak annyit jelent a bank részéről, mint te­szem nálad a baleset elleni biztosítás, amit nem a nyaktörés reményében kötsz meg, hanem arra a nem óhajtott esetre, ha az mégis bekövetkeznék. Értesz márt — Értelek, Józsi bácsi. Te vagy a legnagyobb diplomata a világon. Jótanácsodat mindenesetre meg fogom szívlelni. Kezet szorított és eltűnt a párnázott ajtó mö­gött. Józsi bácsi meg visszabicegett a helyére, is­mét szundított egy darabot, míg újból nyílott az ajtó, újból érkezett egy párttag és az előbbihez teljesen hasonló módon lopakodott az elnöki szoba felé. De annak se sikerült továbbjutnia. Józsi bá­csi hanglasszója azt is nyakoncsípte: — Lacikám! — Nem érek rá, Józsi bácsi — mordult az vissza ridegen. Józsi bácsi jóságosan tiltakozott: — Én se érnék rá, édes mcsém, kérlek a lássan, ha nem éppen neked lenne fontos az, amit mon­dani akarok. — Fontos?... Nekem. .. — bizalmatlankodott a másik. — Valahogy úgy édesfiam. Mert azt már meg se engedhetem, hogy mialatt a felhők közt hordod a fejedet, mint afféle túl lelkes fiatalember, el­csússzon a lábad egy apró kis göröngyön. Én, aki már csak bicegni tudok és egyre csak a föl­det nézem... — Józsi bácsi, húsz* — vágott a szavába a másik. — Mindenki másnak ötvenért­ adnám, de a régi barátságra való tekintettel, legyen neked harminc. Miután a három tizes bankjegy bekerült az előbbi zsebbe, így szólt jelentőségteljesen Józsi bácsi: — Mit tudsz Kropacsek Kázmérról? — El fogják söpörni, meg fogják­­semmisí­teni! — Semmit se tudsz — mosolygott fölényesen Józsi bácsi és kabátjának belső zsebéből kihúzott egy újságot. — Ez a kis hírecske, úgy látszik, el­kerülte a figyelmedet. Mert jegyezd meg, fiam, sohase a nagybetűs hírek a fontosak, hanem min­dig az eldugott kis hírecskék. A nagybetűs szen­zációk arról számolnak csak be, ami már megtör­tént, ellenben az apróbetűs hírecskékben lappang az, ami egyszer majd szenzációvá fog haszadni. Olvasd — és ujjával egy rövid hír fölé mutatott. A másik maga elé tartotta az újságot, aztán csodálkozva, csalódottan, a csalárdul megkárosí­tottak számonkérő tekintetével felnézett: — Nem értem, mi ebben az érdekes? — Ebben az az érdekes kedves fiam, hogy akit a bankok meg a parasztok is a maguk emberének vallanak, az olyan kiválóan ügyes és reményekre jogosító férfiú, aki meg sem áll addig, míg el nem helyezkedik egy miniszteri bársonyszékben. Ezért mondoma édes Laci mesém, h­a erről a politikai kü­lönvonatról nem akarsz lemaradni, addig kapasz­kodj fel rá, míg a nálad ügyesebbek el nem fog­lalják az összes helyeket. — Igazad lehet, a jó tanácsot mindenesetre köszönöm. A második párttag is eltűnt az elnöki szobá­ban és Józsi bácsi­­ folytathatta a­­zundítást. Ezúttal sem sokáig, mert szélesen kivágódott az ajtó és berobogott rajta Kropacsek Kázmér Jó­zsi bácsit, mintha puskából lőtték volna ki, úgy pattant fel a fotelből. Nagyokat hajlongott és sánta lábát csoszogva csapkodta ép lábának sar­kához. — Alázatos szolgád vagyok édes Kázmér öcsém. — Szervusz, bátyám, hogy vagy, hogy? — ve­regette az a vállát leereszkedően. — Hát kérlek a legmélyebb felháborodás ál­lapotában. Ugyanis én az ismént beszéltem két riválisoddal. — No és? No est — kérdezte Kropacsek izga­tottan. — Kérlek a lassan valóságos maffia az, ami el­lened szövetkezett. Bizonyítékaim vannak rá, hogy lehetetlenné akarnak tenni politikailag. — Bizonyítékaid vannak? — Igen kérlek, de ezekről majd legközelebb, engem ugyanis már várnak otthon a vacsorával. — De kedves Józsi bátyám, ne menj még haza. Illetve tarts velem. Én egy dunaparti ét­terembe készülök magam is. Nagyon mesítisztel­nél. Aztán vacsora közben kedélyesen megbeszél­hetnék úgy-e az ügyeket? — Igen, igen, de... Kropacsek guvernamentális politikus volt aki számolni tudott a tényekkel. — Légy meggyőződve, nem fogsz bennem csa­lódni. Józsi bácsi meg diplomata volt, aki nem sza­laszt el egyetlen kedvező alkalmat sem. Atyailag Kropacsekbe karolt. — Akkor hát mehetünk. Kifelé mentek, egymásba kapaszkodva. Józsi bácsi beszélt. — Ott kell kezdenem, hogy az imént, míg itt szundikáltam, jött a Bandi, majd a Laci... • kijárati ajtó becsukódott utánuk.

Next