Pesti Napló, 1938. február (89. évfolyam, 25–47. szám)

1938-02-27 / 47. szám

PESTI NAPLÓ 158 feb­nár 20 31 SAuthex meósz &sicul­ia arszág&afi Egy exotikus kis hercegnő csodálatos útja a tróntól egy francia csendőrőrmester falusi otthonáig . Mohéli királynője csirkéket nevel és elégedett, de azért szeretné bélyegeken látni az arcképét (Alábbi cikkünket illusztráló fényképeket mai képes mellékletünkben közöljük.) Cléry (Cote-d'Or) február. (A Pesti Napló kiküldött munkatársától.) Ma királynővel ebédeltem. Kitűnő volt a menü, tojásos omlett,­­ remek disznósült babfőzelékkel és s­alátával és házilag készített sütemény szilvalekvárral, ahogy ez a francia vidéken, szokás. Én a királynő jobbján ültem, az én jobbo­mon pedig a királynő férje és azután tovább, körül az asztal mellett Louise hercegnő, Louis és Fernand hercegek. A királynő hatvan év körüli matróna. Sötét­tónusú szelíd kis arcocskája alig-alig őrzött meg valami emléket egykori exotikus birodalmáról. Talán csak az arc formás vonásai és a kezek finom metszése emlékeztet arra, hogy ez az egy­szerű kis öregasszony, aki ma csirkéket nevel, gyerekeinek főz és férjével a múlt dicsőségére emlékezik, nem egyszerű francia vidéki nyugal­mazott csendőrőrmesterfeleség, hanem Ursula Salima,Machamba-i Moheli királynője, aki vala­mikor ősei jogán és népének akaratából har­mincezer lélek teljhatalmú uralkodója volt, élet és halál ura egy kis szigetországban, amelynek területe megközelítőleg akkora, mint Magyar­országé. Tündé­rmese Hogyan jutott Maeharnba királynő ide, ebbe a Dijon melletti kis falucskába, amelynek har­minc durván összetákolt terméskőből épített házikója és 247 lomhajárású, nehéznyelvű pa­raszti lakója nem pótolhatja Maeharnba király­nőnek a verőfényes Comore-i szigetek dús flórá­ját, pompás palotáját, szelíd és békés népét? És mégis itt él ebben az Istentől elrugaszkodott kis francia faluban 39 év óta, mert idevezérelte lép­teit a szerelem. Tudom, az újabb időkben a világesemények kissé túllicitálták Maehar­ba királynő életének szenzációját. Tudom, közben egy nagy világbiro­dalom uralkodója is elhagyta trónját »az asz­szonyért akit szeretett« és azt i­s tudom, hogy ugyancsak a legutóbbi esztendőkben egy exo­­tikus ország gazdag és hatalmas uralkodója lett földönfutóvá, a világ fellármázott közvéleményé­nek sajnálkozó vállvonogatása közepette. Dehát erről Maehar­ba királynő nem tehet és az ő története ha nem is olyan megrázó, ha nem is olyan világszenzáció, de mégis csak cso­dálatos és különös történet: igazi tündérmese. Maehar­ba királynőtől nem fegyverrel vették el az országát. Szerelemből hagyta ott Moheli szi­getét és lett egy egyszerű francia csendőrőrmes­ter felesége. De most, hogy végignéztem azokat az okmányokat, amelyek minden kétséget kizá­róan bizonyítják, hogy Maeham­ba még ma is jogot formálhatna ősei trónjára és ha akarná és egyszerű kis lelkecskéje fel tudná fogni ezeket a dolgokat, parázs kis bonyodalmat okozhatna a francia világirodalom koloniális történetében... Hogyan került Salima Maohamba Moheliről Dijon mellé és hogyan küzd és reménykedik har­mincnyolc esztendő óta változó szerencsével »jo­gainak« elismeréséért, erről beszélgettem a kitűnő ebéd során szomszédnőmmel, a királynővel, fér­jével, Camille Paule nyugalmazott csendőrőrmes­terrel, Cléry falu egykori bírójával hosszú és néha kissé viharosra fordult párbeszéd során, amelybe beleszóltak Louise »hercegnő« és a két »herceg«: Louis és Fernand is. •. eseményeket Maehamba királynő közelmúlt éle­tében, mint jómagam, aki megérkezésem óta pon­tosan informálódtam a legapróbb részletről is, el kell mondanom néhány szóban Macham­ba ki­rálynő regényét francia földön.) Harmincnyolc évvel ezelőtt érkeztek meg Cléry-be a királynő meg a férje. A francia kor­mány jóvoltából 3000 frank évi kegydíjat élvezett a királynő és valamivel kevesebbet az ex-fsan­dár, Monsieur Paule, aki házasságával egyidőben nyugdíjba ment. Az elszánt, koloniális szolgálat­ban megedzett Camille Paule azóta keresi a ki­rálynő igazát. A palota minden kincséért, föld­jeiért és a királyi birtokok jövedelméért nem sok kárpótlás 3000 frank. Hát még, amikor ez a 3000 frank az egymást követő devalvációk során csak­nem semmivé olvadt! A háború előtt nem ment rosszul Cam­ille Paule-nak, és a feleségének. A 3000 frankokból félre is raktak, birtokot is vásá­roltak. A birtok jövedelmezett, a gyerekek is kicsinyek voltak, nem volt szükség a ház körül. Csakhogy aztán jöttek a bajok. A termést elverte a jég. Más elemi csapások is látogatták Camil­le-ék földjét Jött a mezőgazdasági krízis, lerom­lottak az árak. Nőttek a gyerekek (Louise ma már 35 éves, Louis 30 és Fernand talán 20), pénz kellett az iskoláztatásukra és mindezek tetejébe jöttek a devalvációk. Szerencsére a nyugdíjas csendőrök javadalmazását egy kicsit hozzáigazí­totta az állam a drágasághoz és egy darabig az egykori csendőr őrmester nagyobb nyugdíjat kapott, mint a királynő. Ezt az igazságtalanságot nem lehetett elviselni. A királynő férje lassan­lassan már beletörődött abba, hogy Jelohen­nek fuccs, a trónt visszakapni nem lehet, a birtoko­kat elfoglalták vállalkozó s­zellemű kalandorok és hogy a francia koloniális hódítás hatalmas gépe­zete egyre kevésbé akart tudomást venni arról az egykori szelíd királynőről, akinek érdemeire ma már alig-alig emlékszik valaki. De a nyugdíj, nyugdíj. Ha egyszer megszavazták, igazságtalan­ság nem hozzáigazítani a megváltozott viszo­nyokhoz! ... Camille Paule addig instanciázott, addig járta a minisztériumokat, amíg végre felemelték a nyugdíjait 3000-ről 4000 frankra. Paule úr keveselte az emelést és pártfogói, francia szenátorok és képviselők tovább nyag­gatták a minisztert. Előttem fekszik egy levél, közvetlen a háború előttről, amelyet Albert Lebrun írt alá mert a mostani köztársasági el­nök volt akkor a koloniális miniszter. Azt írja benne, hogy mivel csak nemrégen emelték föl a királyné nyugdíját és mivelhogy Madagaszkár büdséjét súlyos kiadások terhelik, legnagyobb sajnálatára nem mehet bele egy újabb emelésbe. Albert Lebrunnek tehát régi ismerősei Maehar­ba királynő és a férje, nem kellett sokat tájékozódnia, amikor a minap, most már mint elnök, megkapta a levelüket. Mulat a pxixlament Ennyiben is maradt hosszú évekig a királynő ügye, amíg Theodore Valensi nem vette kezébe a dolgot, aki Pá­rizs és Franciaország egyik leg­keresettebb és egyben legvidámabb ügyvédje. Valensi, amikor a mult törvényhozásban képvi­selő lett a francia parlament elé vitte a dolgot. Felismerve a történet tündérmese kvalitásait, egy olyan napon interveniált Maeham­ba királynő szívhezszóló ügyében, amikor a parlament ide­geit éppen súlyos viták tették próbára. A mér­ges és felingerült képviselők egyenesen hálásak voltak Valensinak intervenciójáért, amellyel egy negyedórán keresztül elszórakoztatta őket. És amikor Valensi emlékeztette a törvényhozást arra, hogy a francia állam nemrégiben már igazságot szolgáltatott Maeham­ba királynő ku­zinjának, a jogaiból kifosztott Said Ali-nak, a Comore-i szigetek egykori szultánjának, akit lelkiismeretlen koloniális hivatalnokok kiforgat­tak vagyonából, egyszeriben olyan kedvező han­gulat alakult ki a szegény Maeham­ba királynő mellett hogy néhány héttel később 1935 február­jában Louis Bollin, akkori koloniális miniszter, a francia köztársaság hivatalos papirosán a kö­vetkező levelet írta: »Madame Camille Paule, született Salima Machamba, Mohém ex-királynője, Cléry. Asszonyom, örömmel értesítem, hogy Madagaszkár fő­kormányzója 10.000 frankra emelte fel a nyugdíját. Ezt az összeget három hónapos részletekben a vezetése alatt álló miniszté­rium fogja kifizetni. Fogadja, Asszonyom, tiszteletteljes nagyrabecsülésemet.« Szóval a miniszter nemcsak felemelte a nyug­at­i­ diját, de még, a királyi ámet is megadja Ma­ch­um­bán­ak tiszteletteljes nagyrabecsülésével együtt Ennyi eredmény után Valensi mester nem akart többé megállni.. A francia közvélemény fellármázása után most már a világ lelkiisme­retére appellált, kezdte azzal, hogy felhozatta Machambáékat Párizsba, hangos filmet csinálta­tott velük nagy amerikai híradók számára, be­széltette őket a rádióban, amit közvetítettek a tengerentúli állomások is és közvetítették a híres párizsi Club de Faubourg-ban rendezett vitaes­télyt is, ahová aktív miniszterek, képviselők és szenátorok is megígérték, hogy eljönnek. Szegény Machambát úgy látszik üldözi a sorsharag, mert pont előtte való nap este lemon­dott a Chautemps-kormány és így miniszterek­nek, szenátoroknak és képviselőknek sürgősebb dolga akadt. Így aztán Valensi igazi párizsi vi­tát rendezett a Faubourgban, egy kicsit szenti­mentálisat, egy kicsit vicceset és ez az, ami még most is ott motoszkál házigazdám fejében. — Hiába, ez a párizsi út nem volt jól ren­dezve — ismétli az egykori csendőrőrmester. — Meg is mondtam Valensinak ... De a lánya közbeszól: — Azért, ha Valensi nem lett volna, még mindig csak 4000 frank nyugdíjat kapnánk­— Nos és most mit kapunk?­ Tízezer frankot. Hát az is valami? Egy királynőnek tízezer frank nyugdíj! — Voltak azóta Mohéli­n? (»Azóta« ez a házasság napja, amelynek más­napján a királyi pár hajóra szállt Franciaország felé.) — Nem voltunk bizony. Ott Madagaszkáron nagyon nehéz lett volna rendbehozni az »ügye­ket«, mert senki sem tudt­a megmondani, mi is jár tulajdonképpen a királynőnek. »Bitorlók« foglalták el a birtokait. Kalandorok. Azért jöt­tünk hát Franciaországba, hogy utána nézzünk, mi az igazság. Azóta itt lakunk Cléry-ben­. Van sok barátjuk? JCi­tá£ya& ide,­­wiálxpw- oda Monsieur Paule lemondóan legyint: — A falubeliek nem nagyon szeretnek. Azt hiszik rólunk, büszkék vagyunk. Pedig hát lát­hatja, uram, nem vagyunk büszkék. Dolgoztunk mindnyájan, amíg volt mit, amíg megvolt a gazdaságunk. A fiúk rendes gyerekek, a lányom is segített. A feleségem Pedig, királynő ide, ki­rálynő oda, szintén nem utalja a munkát. De­­jöttek a rossz évek, rossz volt a termés. Jégve­rés, leromlott árak. Szóval tönkrementünk. Elad­tuk a földeket. Most már csak ez a házunk van. Szép ház, nem mondom, nem is sok embernek van a faluban ilyen szép háza. De hát nagy a család, a gyerekek nem találnak munkát... A két fiú, embernyi ember, lemondóan helye­sel. Szép merész vonásaik, mélytüzű szemük lel­kes és kalandvágyó természetről beszél. De itt az európai életben nem tudnak elhelyezkedni. Lews, aki már harmincéves, magas protekcióval most pályázott egy állásra az államvasutaknál. Siker­rel letette a vizsgát, de aztán nem vették fel mégsem, mert hogy már elmúlt harmincéves. (Amíg meg fiatalabb volt, nem volt üresedésben állás!) Szóval megmaradt ő is az öregek nyakán, amint hogy ott élt Fernand is, akinek „szőkes haja már alighanem a francia tengerészősöktől ered, amíg a nővére, aki Dijon-ban van férjnél egy mérnöknél, magához nem vette. Ma csak a vasárnap és az én tiszteletemre vannak együtt valamennyien a családi asztalnál. — Igaz, hogy írt a királynő az európai ural­kodóknak is? T, , — Igaz bizony. Itt a levél — mondja Paule mester, kiteregetve előttem a hatalmas iratcsomó egyik árkuspapirosát. Az iratcsomó a királynő okmánytára. Elsárgult­ okiratok arról, hogy a köztársaság kormánya nyugdíjat engedélyez Salima Machambának, Moh­éli ex-királynőjének, aztán okiratok a nyugdíj felemeléséről; a házas­sági levél, amelyben szintén királynői címerel szerepel Salima Maeham­ba, elsárgult újságok, amelyek időnként újból meg újból elmondják ezt a tündérmesehistóriát az exotikus királynő és a csendőrőrmester szerelméről. Olvasom a levél­szöveget, amelyet körlevél formájában Mahhamba királynő az európai uralkodókhoz intézett: »Majesté et Cher Collégue«, kezdi a levelét Macham­ba királynő és elpanaszol­ja sanyarú helyzetét, amelybe igaz szerelme­ és a francia ál­lam közönye döntötték, kérve nagylelkű »kuzin­ját«, hogy terjessze ki reá és gyermekeire felsé­ges kegyének »némi kis jóindulatát...« Erre az együgyű kis levélre Maeham­ba ki­rálynő többrendbeli választ kapott. "Itt fekszik előttem például a svéd király magántitkárának, a király címeres levélpapírján írt levele, amelyet annak rendje és módja szerint CL királyi estében — Nem, a párizsi látogatásunk nem volt sa igazi, — mondja ki a szentenciát nyomatékkal a királynő férje és elégedetlenül simogatja le­csüngő, nagy, szürke bajuszát. Elfáradt, öreg szemeivel rosszkedvűen nézi a babfőzelékes tálat, ráncokkal árkolt, napbarnított arcát elborítja a rosszkedv, aztán hozzáteszi: — Először is, nem tudom mért mondta min­dig a rádióban is, a filmen, meg a Club de Fau­bourg gyűlésén is Valensi barátom, hogy a ki­rálynő lemondott. A királynő nem mondott le soha a jogairól. Az, aki ezt állítja, nem ismeri a valóságot, én megmondta­m­ Valens­inak többször is és minden egyes levélből, amit a királynő az európai királyoknak küldött az ügyében, kihúz­tam azt, hogy lemondott. Kéretlenül egy újabb szelet disznósü­ltet tesz a tányéromra, azután újból, minde­n szót hang­súlyozva ismétli: — Kihúztam, mert, nem, igaz. (Már most annak az olvasónak épülésére, Erd történetesen nem ismeri olyan bekatóa®

Next