Pesti Napló, 1938. február (89. évfolyam, 25–47. szám)
1938-02-27 / 47. szám
PESTI NAPLÓ 158 febnár 20 31 SAuthex meósz &siculia arszág&afi Egy exotikus kis hercegnő csodálatos útja a tróntól egy francia csendőrőrmester falusi otthonáig . Mohéli királynője csirkéket nevel és elégedett, de azért szeretné bélyegeken látni az arcképét (Alábbi cikkünket illusztráló fényképeket mai képes mellékletünkben közöljük.) Cléry (Cote-d'Or) február. (A Pesti Napló kiküldött munkatársától.) Ma királynővel ebédeltem. Kitűnő volt a menü, tojásos omlett, remek disznósült babfőzelékkel és salátával és házilag készített sütemény szilvalekvárral, ahogy ez a francia vidéken, szokás. Én a királynő jobbján ültem, az én jobbomon pedig a királynő férje és azután tovább, körül az asztal mellett Louise hercegnő, Louis és Fernand hercegek. A királynő hatvan év körüli matróna. Sötéttónusú szelíd kis arcocskája alig-alig őrzött meg valami emléket egykori exotikus birodalmáról. Talán csak az arc formás vonásai és a kezek finom metszése emlékeztet arra, hogy ez az egyszerű kis öregasszony, aki ma csirkéket nevel, gyerekeinek főz és férjével a múlt dicsőségére emlékezik, nem egyszerű francia vidéki nyugalmazott csendőrőrmesterfeleség, hanem Ursula Salima,Machamba-i Moheli királynője, aki valamikor ősei jogán és népének akaratából harmincezer lélek teljhatalmú uralkodója volt, élet és halál ura egy kis szigetországban, amelynek területe megközelítőleg akkora, mint Magyarországé. Tündérmese Hogyan jutott Maeharnba királynő ide, ebbe a Dijon melletti kis falucskába, amelynek harminc durván összetákolt terméskőből épített házikója és 247 lomhajárású, nehéznyelvű paraszti lakója nem pótolhatja Maeharnba királynőnek a verőfényes Comore-i szigetek dús flóráját, pompás palotáját, szelíd és békés népét? És mégis itt él ebben az Istentől elrugaszkodott kis francia faluban 39 év óta, mert idevezérelte lépteit a szerelem. Tudom, az újabb időkben a világesemények kissé túllicitálták Maeharba királynő életének szenzációját. Tudom, közben egy nagy világbirodalom uralkodója is elhagyta trónját »az aszszonyért akit szeretett« és azt is tudom, hogy ugyancsak a legutóbbi esztendőkben egy exotikus ország gazdag és hatalmas uralkodója lett földönfutóvá, a világ fellármázott közvéleményének sajnálkozó vállvonogatása közepette. Dehát erről Maeharba királynő nem tehet és az ő története ha nem is olyan megrázó, ha nem is olyan világszenzáció, de mégis csak csodálatos és különös történet: igazi tündérmese. Maeharba királynőtől nem fegyverrel vették el az országát. Szerelemből hagyta ott Moheli szigetét és lett egy egyszerű francia csendőrőrmester felesége. De most, hogy végignéztem azokat az okmányokat, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Maehamba még ma is jogot formálhatna ősei trónjára és ha akarná és egyszerű kis lelkecskéje fel tudná fogni ezeket a dolgokat, parázs kis bonyodalmat okozhatna a francia világirodalom koloniális történetében... Hogyan került Salima Maohamba Moheliről Dijon mellé és hogyan küzd és reménykedik harmincnyolc esztendő óta változó szerencsével »jogainak« elismeréséért, erről beszélgettem a kitűnő ebéd során szomszédnőmmel, a királynővel, férjével, Camille Paule nyugalmazott csendőrőrmesterrel, Cléry falu egykori bírójával hosszú és néha kissé viharosra fordult párbeszéd során, amelybe beleszóltak Louise »hercegnő« és a két »herceg«: Louis és Fernand is. •. eseményeket Maehamba királynő közelmúlt életében, mint jómagam, aki megérkezésem óta pontosan informálódtam a legapróbb részletről is, el kell mondanom néhány szóban Machamba királynő regényét francia földön.) Harmincnyolc évvel ezelőtt érkeztek meg Cléry-be a királynő meg a férje. A francia kormány jóvoltából 3000 frank évi kegydíjat élvezett a királynő és valamivel kevesebbet az ex-fsandár, Monsieur Paule, aki házasságával egyidőben nyugdíjba ment. Az elszánt, koloniális szolgálatban megedzett Camille Paule azóta keresi a királynő igazát. A palota minden kincséért, földjeiért és a királyi birtokok jövedelméért nem sok kárpótlás 3000 frank. Hát még, amikor ez a 3000 frank az egymást követő devalvációk során csaknem semmivé olvadt! A háború előtt nem ment rosszul Camille Paule-nak, és a feleségének. A 3000 frankokból félre is raktak, birtokot is vásároltak. A birtok jövedelmezett, a gyerekek is kicsinyek voltak, nem volt szükség a ház körül. Csakhogy aztán jöttek a bajok. A termést elverte a jég. Más elemi csapások is látogatták Camille-ék földjét Jött a mezőgazdasági krízis, leromlottak az árak. Nőttek a gyerekek (Louise ma már 35 éves, Louis 30 és Fernand talán 20), pénz kellett az iskoláztatásukra és mindezek tetejébe jöttek a devalvációk. Szerencsére a nyugdíjas csendőrök javadalmazását egy kicsit hozzáigazította az állam a drágasághoz és egy darabig az egykori csendőr őrmester nagyobb nyugdíjat kapott, mint a királynő. Ezt az igazságtalanságot nem lehetett elviselni. A királynő férje lassanlassan már beletörődött abba, hogy Jelohennek fuccs, a trónt visszakapni nem lehet, a birtokokat elfoglalták vállalkozó szellemű kalandorok és hogy a francia koloniális hódítás hatalmas gépezete egyre kevésbé akart tudomást venni arról az egykori szelíd királynőről, akinek érdemeire ma már alig-alig emlékszik valaki. De a nyugdíj, nyugdíj. Ha egyszer megszavazták, igazságtalanság nem hozzáigazítani a megváltozott viszonyokhoz! ... Camille Paule addig instanciázott, addig járta a minisztériumokat, amíg végre felemelték a nyugdíjait 3000-ről 4000 frankra. Paule úr keveselte az emelést és pártfogói, francia szenátorok és képviselők tovább nyaggatták a minisztert. Előttem fekszik egy levél, közvetlen a háború előttről, amelyet Albert Lebrun írt alá mert a mostani köztársasági elnök volt akkor a koloniális miniszter. Azt írja benne, hogy mivel csak nemrégen emelték föl a királyné nyugdíját és mivelhogy Madagaszkár büdséjét súlyos kiadások terhelik, legnagyobb sajnálatára nem mehet bele egy újabb emelésbe. Albert Lebrunnek tehát régi ismerősei Maeharba királynő és a férje, nem kellett sokat tájékozódnia, amikor a minap, most már mint elnök, megkapta a levelüket. Mulat a pxixlament Ennyiben is maradt hosszú évekig a királynő ügye, amíg Theodore Valensi nem vette kezébe a dolgot, aki Párizs és Franciaország egyik legkeresettebb és egyben legvidámabb ügyvédje. Valensi, amikor a mult törvényhozásban képviselő lett a francia parlament elé vitte a dolgot. Felismerve a történet tündérmese kvalitásait, egy olyan napon interveniált Maehamba királynő szívhezszóló ügyében, amikor a parlament idegeit éppen súlyos viták tették próbára. A mérges és felingerült képviselők egyenesen hálásak voltak Valensinak intervenciójáért, amellyel egy negyedórán keresztül elszórakoztatta őket. És amikor Valensi emlékeztette a törvényhozást arra, hogy a francia állam nemrégiben már igazságot szolgáltatott Maehamba királynő kuzinjának, a jogaiból kifosztott Said Ali-nak, a Comore-i szigetek egykori szultánjának, akit lelkiismeretlen koloniális hivatalnokok kiforgattak vagyonából, egyszeriben olyan kedvező hangulat alakult ki a szegény Maehamba királynő mellett hogy néhány héttel később 1935 februárjában Louis Bollin, akkori koloniális miniszter, a francia köztársaság hivatalos papirosán a következő levelet írta: »Madame Camille Paule, született Salima Machamba, Mohém ex-királynője, Cléry. Asszonyom, örömmel értesítem, hogy Madagaszkár főkormányzója 10.000 frankra emelte fel a nyugdíját. Ezt az összeget három hónapos részletekben a vezetése alatt álló minisztérium fogja kifizetni. Fogadja, Asszonyom, tiszteletteljes nagyrabecsülésemet.« Szóval a miniszter nemcsak felemelte a nyugati diját, de még, a királyi ámet is megadja Machumbának tiszteletteljes nagyrabecsülésével együtt Ennyi eredmény után Valensi mester nem akart többé megállni.. A francia közvélemény fellármázása után most már a világ lelkiismeretére appellált, kezdte azzal, hogy felhozatta Machambáékat Párizsba, hangos filmet csináltatott velük nagy amerikai híradók számára, beszéltette őket a rádióban, amit közvetítettek a tengerentúli állomások is és közvetítették a híres párizsi Club de Faubourg-ban rendezett vitaestélyt is, ahová aktív miniszterek, képviselők és szenátorok is megígérték, hogy eljönnek. Szegény Machambát úgy látszik üldözi a sorsharag, mert pont előtte való nap este lemondott a Chautemps-kormány és így minisztereknek, szenátoroknak és képviselőknek sürgősebb dolga akadt. Így aztán Valensi igazi párizsi vitát rendezett a Faubourgban, egy kicsit szentimentálisat, egy kicsit vicceset és ez az, ami még most is ott motoszkál házigazdám fejében. — Hiába, ez a párizsi út nem volt jól rendezve — ismétli az egykori csendőrőrmester. — Meg is mondtam Valensinak ... De a lánya közbeszól: — Azért, ha Valensi nem lett volna, még mindig csak 4000 frank nyugdíjat kapnánk— Nos és most mit kapunk? Tízezer frankot. Hát az is valami? Egy királynőnek tízezer frank nyugdíj! — Voltak azóta Mohélin? (»Azóta« ez a házasság napja, amelynek másnapján a királyi pár hajóra szállt Franciaország felé.) — Nem voltunk bizony. Ott Madagaszkáron nagyon nehéz lett volna rendbehozni az »ügyeket«, mert senki sem tudta megmondani, mi is jár tulajdonképpen a királynőnek. »Bitorlók« foglalták el a birtokait. Kalandorok. Azért jöttünk hát Franciaországba, hogy utána nézzünk, mi az igazság. Azóta itt lakunk Cléry-ben. Van sok barátjuk? JCitá£ya& ide,wiálxpw- oda Monsieur Paule lemondóan legyint: — A falubeliek nem nagyon szeretnek. Azt hiszik rólunk, büszkék vagyunk. Pedig hát láthatja, uram, nem vagyunk büszkék. Dolgoztunk mindnyájan, amíg volt mit, amíg megvolt a gazdaságunk. A fiúk rendes gyerekek, a lányom is segített. A feleségem Pedig, királynő ide, királynő oda, szintén nem utalja a munkát. Dejöttek a rossz évek, rossz volt a termés. Jégverés, leromlott árak. Szóval tönkrementünk. Eladtuk a földeket. Most már csak ez a házunk van. Szép ház, nem mondom, nem is sok embernek van a faluban ilyen szép háza. De hát nagy a család, a gyerekek nem találnak munkát... A két fiú, embernyi ember, lemondóan helyesel. Szép merész vonásaik, mélytüzű szemük lelkes és kalandvágyó természetről beszél. De itt az európai életben nem tudnak elhelyezkedni. Lews, aki már harmincéves, magas protekcióval most pályázott egy állásra az államvasutaknál. Sikerrel letette a vizsgát, de aztán nem vették fel mégsem, mert hogy már elmúlt harmincéves. (Amíg meg fiatalabb volt, nem volt üresedésben állás!) Szóval megmaradt ő is az öregek nyakán, amint hogy ott élt Fernand is, akinek „szőkes haja már alighanem a francia tengerészősöktől ered, amíg a nővére, aki Dijon-ban van férjnél egy mérnöknél, magához nem vette. Ma csak a vasárnap és az én tiszteletemre vannak együtt valamennyien a családi asztalnál. — Igaz, hogy írt a királynő az európai uralkodóknak is? T, , — Igaz bizony. Itt a levél — mondja Paule mester, kiteregetve előttem a hatalmas iratcsomó egyik árkuspapirosát. Az iratcsomó a királynő okmánytára. Elsárgult okiratok arról, hogy a köztársaság kormánya nyugdíjat engedélyez Salima Machambának, Mohéli ex-királynőjének, aztán okiratok a nyugdíj felemeléséről; a házassági levél, amelyben szintén királynői címerel szerepel Salima Maehamba, elsárgult újságok, amelyek időnként újból meg újból elmondják ezt a tündérmesehistóriát az exotikus királynő és a csendőrőrmester szerelméről. Olvasom a levélszöveget, amelyet körlevél formájában Mahhamba királynő az európai uralkodókhoz intézett: »Majesté et Cher Collégue«, kezdi a levelét Machamba királynő és elpanaszolja sanyarú helyzetét, amelybe igaz szerelme és a francia állam közönye döntötték, kérve nagylelkű »kuzinját«, hogy terjessze ki reá és gyermekeire felséges kegyének »némi kis jóindulatát...« Erre az együgyű kis levélre Maehamba királynő többrendbeli választ kapott. "Itt fekszik előttem például a svéd király magántitkárának, a király címeres levélpapírján írt levele, amelyet annak rendje és módja szerint CL királyi estében — Nem, a párizsi látogatásunk nem volt sa igazi, — mondja ki a szentenciát nyomatékkal a királynő férje és elégedetlenül simogatja lecsüngő, nagy, szürke bajuszát. Elfáradt, öreg szemeivel rosszkedvűen nézi a babfőzelékes tálat, ráncokkal árkolt, napbarnított arcát elborítja a rosszkedv, aztán hozzáteszi: — Először is, nem tudom mért mondta mindig a rádióban is, a filmen, meg a Club de Faubourg gyűlésén is Valensi barátom, hogy a királynő lemondott. A királynő nem mondott le soha a jogairól. Az, aki ezt állítja, nem ismeri a valóságot, én megmondtam Valensinak többször is és minden egyes levélből, amit a királynő az európai királyoknak küldött az ügyében, kihúztam azt, hogy lemondott. Kéretlenül egy újabb szelet disznósültet tesz a tányéromra, azután újból, minden szót hangsúlyozva ismétli: — Kihúztam, mert, nem, igaz. (Már most annak az olvasónak épülésére, Erd történetesen nem ismeri olyan bekatóa®