Pesti Napló, 1938. augusztus (89. évfolyam, 150–173. szám)
1938-08-14 / 161. szám
Vb Vanársi&p PESTI NAPLÓ 1938 augusztus 14 ' KÉPEK A DEBRECENI REPÜLŐKATASZTRÓFA ÁLDOZATAINAK TEMETÉSÉRŐL ban ismeri fel a nemzet, a tragédiákban, amelyek mögött Isten orcája rejtőzik. A református szertartás után Schölts László evangélikus lelkész az evangélikus vallású halottaktól búcsúzott, végül az unitárius lelkész imádkozott a koporsók előtt. ( A baloldali felső képen Horthy István, aki az Aero Szövetséget képviselte a temetésen, a jobboldali képen a 12 ravatal, elől Rusznyák Iván koporsója . Az alsó baloldali képen Mészáros János érseki helytartó imát mond a ravatalok előtt, jobbról Mikecz Ödön igazságügyminiszter, Antal István államtitkár, mögöttük Rákóczy Imre, a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője Antal István államtitkár gyászbeszéde A gyászszertartás befejezése után dr. Antal István államtitkár a ravatalok előtt fekete gyászlepellel leborított szónoki emelvényről búcsúztatta a magyar kormány nevében a magyar toll és a magyar repülés hőseit. — Mélyen tisztelt gyászoló közönség! Megrendült lélekkel állok itt, e komor és tragikus koporsók előtt, amelyek tizenkét magyar testvérünket, tizenkét fiatal, reményteljes, küzdő és nagyrahivatott magyar életnek törékeny földi porhüvelyeit adják át az örök mulandóságnak, hogy elhelyezzem azokon a magyar királyi kormány koszorúját — mondotta megindult hangon az államtitkár. — A koszorúk minden egyes virága az őszinte megindulás, a mélységes részvét, az áhítatos kegyelet s a testvéri együttérzés szirmaiból fonódott és a mezei virágok szimbolikus, költői, de mégis egyszerű és közvetlen hangján juttatják kifejezésre azokat a bensőséges és igaz érzéseket, amelyeket e koporsók néma lakóinak tragikus elmúlása a magyar királyi kormány minden tagja, de egyben minden magyar ember szive mélyéből kiváltott. Ezek az érzések a megdöbbenésnek, a fájdalomnak, a keserűségnek, a bánatnak és a gyásznak őszinte és igaz érzései. Mert ha a halál a természet rendje szerint tör azokra, akik már teljesítették isteni és emberi hivatásukat ezen a vér- és könnyáztatta sártekén, akkor, ha sajog és vérzik is az a seb, amelyet szeretetteink elmúlása ütött szívünkön, kétség, nyugtalanság és belső lázongás nélkül nyugszunk meg a Gondviselés változtathatatlan akaratában. De ha a »Mors Imperator« váratlanul, mint az égből lecsapó villám, döbbenetes kegyetlenséggel tör reá életünkre és az antik tragédiák kérlelehetetlen fátumszerűségével egyik pillanatról a másikra inti távozásra azokat, akiket a természet örök és bölcs rendje még bátor akarásra, kemény küzdelemre, maradandó alkotásokra és nehéz kötelességteljesítésre — egyszóval életre — predesztinált, úgy a halál kegyetlen tényével és az elmúlás misztikus értelmével csak mélységes keresztény hitünk, a Teremtő isten bölcsessége és akarata iránti alázatos megnyugvás tudja kibékíteni lázongó lelkünket. — Ezzel az alázatos keresztény hittel állunk itt, e sötét és kegyetlen koporsók előtt, amelyek tizenkét fiatal, reményteljes és nagyrahivatott testvérünk, a magyar újságírásnak, a magyar repülésnek s a magyar polgári munkának tizenkét nemes és tiszteletreméltó harcosa számára jelentik az utolsó földi hajlékot. — Újságírók, a tiszta tollnak, a bátor szónak és a szabad gondolatnak elszánt harcosai, pilóták, a levegő csodálatos égtengerének modern és elszánt hősei és a nehéz, küzdelemteljes magyar polgári sors többi munkása várja itt tőlünk, hogy elkísérjük őket arra a végső útra, ahonnan nincs többé visszatérés. Tizenkét élet, tizenkét világ, tizenkét akarat, tizenkét ambíció, tizenkét szív, tizenkét vágyakozás, tizenkét reménység gyarló földi maradványai nyugszanak itt egymás mellett, csendben, békében, szótlanul, kiengesztelődve magukkal s kibékülve a világgal, lezárt ajakkal, amelyeket csak a feltámadás angyalai fognak majd szólásra bírni. A tizenkettő között hét újságíró, akik a magyar köz- és szellemi élet s a magyar publicisztika legkülönbözőbb frontjain teljesítették kötelességüket. Talán néhány nappal ezelőtt még nemes, tiszta, kemény toll- és eszmei harcot vívtak egymással a köz- és embertársaik javára egy-egy politikai eszme, egy világnézeti gondolat, egy-egy közéleti program és azok árnyalatai felett, — most íme, itt fekszenek előttünk, megbékélve a halál legigazibb egyenlőségében és kiegyezve az örök némaság legteljesebb békességében. — Amikor az ember e koporsókra tekint, önkéntelenül tolul ajkára a kérdés: érdemes-e eszmékért harcolni, elvekért küzdeni, érdemes-e a köz érdekéért síkraszállni és embertársaink javáért kemény tusára kelni, érdemes-e áldozatokat hozni és érdemes-e az egyéni életet is a sors serpenyőjébe vetni, ha minden harc és minden áldozat végső értelme egy ilyen szűk koporsóba torkollik, amelynek fedele csak az utolsó ítélet harsonájára pattan le homlokunk felől. — S a koporsók néma és megbékélt lakóinak tragikus sorsa bármennyire is befolyásol bennünket az ellenkező felfogásra, mégis csak egy lehet a válasz: érdemes küzdeni, érdemes áldozatokat hozni, sőt ennél több: kötelesség. Mert az életünket nemcsak nekünk adta a Teremtő, de a köznek is és a köz java — amely kiindulópont és végső cél mindnyájunk szemében, csak küzdelemmel és önfeláldozásal vihető előre: küzdelemmel az életben és önfeláldozással a halálban. Ezt példázzák e koporsók megpihent lakói előttünk, akik míg éltek, küzdöttek a magyar szellem szabad kibontakozásáért, a magyar jégtengerben való száguldás lehetőségéért s a magyar polgári élet keresztjének viseléséért, halálukban pedig mindannyian a férfiúi és a polgári kötelességteljesítés áldozatai lettek. — Ne higgyünk a vízióknak, amelyek az ő tragédiájuk nyomán mindannyiunk szívébe tolulnak, hogy az ő sorsuk tipikus magyar sors, amely fiatal, optimista, derűs nekifeszüléssel hasítja a szédítő magasságokat, hogy egy sötét és drámai pillanatban — a modern Ikarus módjára — szárnyaszegetten omoljon alá a feneketlen mélységekbe. Igen, a magyar sors tele van tragikus zuhanásokkal, de tele van reményteljes felemelkedésekkel is és nem volt olyan összeomlás a mi magyar életünkben, amely után ne következett volna be a talpraállás. Csak meg kellett fizetnünk e felemelkedés és talpraállás keserves ellenértékét: ilyen koporsók ezreivel és olyan vér áradatával, mint amely a hajdúszoboszlói tarlókra kiömlött azon a tragikus augusztusi délutánon és annyi tenger könny és szenvedés áldozatával, amely e koporsók után haladó hit-