Pesti Napló, 1939. február (90. évfolyam, 26–48. szám)

1939-02-12 / 35. szám

est­­ • Vasárnap PESTI NAPLÓ 1939 február 12 bírhattam, nem toporzékolhattam, még a címlapot sem menthettem ki! És minden szavammal meg­tagadtam Nárciszt! Azért árultam el, hogy meg­tarthassam, mégis éreztem, hogy elégtétellel tar­tozom neki. Ott, álltó helyemben elhatároztam, hogy a francia különóra helyett még délután hozzámegyek. A szokatlan időpont tette-e, vagy az arcomra íródott az elhallgatott égetési jelenet?... Nárcisz — mintha tudta volna, hogy kárpótlásra szorulok­­— aznap nem magáról, énrólam beszélt. Hogy okos a szemem, a körmömnek holdja van, hogy a bokám­ karcsú, hogy jó elnézni, ahogy kecsesen lépkedek... Furcsa, sosem hallott dolgok voltak ezek. Apámtól csak azt hallhattam, hogy nagy a szám és kis tökmag vagyok. Anyám a hajamra panasz­kodott, hogy rettenetesen nagy, maholnap nem lóghat copfban s ha feltűzi, nagyobb a fejemnél. Bátyám zöldbékának csúfolt. Ámde Nárcisz min­den keservemre talált vigasztalást. Megnyugta­tott, hogy csak érdekesen sápadt az arcbőröm. Otthon kölyök voltam, Nárcisz szerint: bimbó. Az élete történetét, sem hallgattam mohóbban, mint a magam dicséretét. Hát még mikor a Nándorról kezdett beszélni. Nem hitte el, hogy nem tudom, hogy rám vár a sarkon. — Csacsikám, hiszen minden reggel látom az ablakból. Áll a sarkon és vár és ha maga jön, két lépéssel mögötte megindul. Mint az árnyék. Na, ne tegye magát. Nem tettem magamat. A Nándort ismertem, egyik osztálytársamnak volt a bátyja, a szomszé­dos uccában laktak, én is láttam reggelente, vissza is köszöntem — de hogy énrám várjon s nem a barátjára?... Másnap reggel már más érzelemmel állapítot­tam meg, hogy Nándor a sarkon várakozik. És mert tudtam már, hogy miattam, úgy akartam tenni, mintha nem sejteném. Mintha azt sem tudnám, hogy a világon van, — milyen ösztön diktálhatta? még sosem volt fiúügyem — átka­nyarodtará a túloldalra, hogy azért se menjek el előtte. Feléje sem néztem, nem is köszönhetett. De zúgó füllel füleltem, átjön-e utánam, kopog-e hát mögöttem a lépte? Kopogott. Kihúztam ma­gam, hogy nagyobb legyek, bögyösen, de szapo­rán lépkedtem. A magyarázatokból aznap nem sokat hallot­tam. Azon járt az eszem, megvár-e délben is? Mi­lyen nagylányos lenne, ha a többi diákkal rám is várna valaki a zárda közelében... Nem is lepődtem meg, hogy a kapun kilépve, a lépcsők magasából, elsőnek őt láttam meg. Eszembe sem jutott a sorból kilépni s futni az utcákon, ahogy eddig tettem. Nem maradt öt percem­ Nárcisz szá­mára, de be sem mehettem, hiszen Nándor egészen a kapunkig követett. Sőt délután sem mehettem Nárciszhoz, Nándor számon tartotta a franciaórát is, várt rám és én _ nem is akartam _ megszökni előle. Várt másnap is és azután is, mindig. Fölért ez az izgalom a titkos látogatásokkal, eszembe se jutott Nárciszhoz betérni. Még gondo­latban sem, mintha sose jártam volna nála. És modák csodája, cseppet sem hiányzott. Már csak Nándor hiányzott volna, ha egyszer elmarad. A vizsgák felé jártunk már, mikor meghallot­tam, hogy Csiky Matild itthagyta a várost és Pestre költözött. Nem szöktem utána, ahogy meg­ígértem. Hogy is szöktem volna, mikor Nándor már nem is mögöttem, mellettem lépkedett. ORVOSTUDOMÁNY ÉS ZSIDÓTÖRVÉNY Irta: Dr. MÜLLER VILMOS királyi tanácsos A" zsidótörvény meghozatalának talán leg­gyakrabban hangsúlyozott és legdöntőbb érve az, hogy »a zsidóság nem tud az emberi közösségbe belekapcsolódni«. De vájjon van-e magasztosabb kapocs az emberek között, mint, a Fájdalom, kö­zössége? És ennek a szent világinternacionaliz­musnak birodalmában, mint egy koronázatlan király, trónol az orvos! Nem kérdi a betegtől, cigánysorban, vagy palotában született-e? Neki minden Ember szent, előtte elhomályosulnak a mesterségesen húzott országhatárok, hozzá a láz­tól kiszáradt nyelv egyforma nyelven beszél: a Fájdalom szívtépő sikolyán! És mikor a kínai orvos odamegy a szekrényhez, kivesz belőle egy fecskendőt, felhúz bele egy kis sárga folyadékot és pillanatok alatt elaltatja a gyötrő fájdalma­kat és jótékony álmot varázsol a pokoli kínok helyébe, — hát vájjon kérdi-e akkor az a kínai orvos, hogy melyik nemzetnek a fia adta kezébe a varázst hozó gyógyszert, amellyel az ő honfitár­sainak gyógyulást és megváltást visz?! Vájjon az inkvizíció legszörnyűbb máglya­gyújtogatója, a Borgia-pápa, VI. Sándor, vissza­tolta-e a kínzó májrákja miatt felényújtott gyó­gyító italt csak azért, mert háziorvosa zsidó volt? És a többiek mind: IV. Sixtus, VIII. Inno­centus, VII. Clemens, IV. Eugenius, III. Calixtus és V. Miklós zsidó orvosokat tartottak pápai ud­varukban, akik közül nem egyet, különös kitün­tetésképpen, engedtek át rövid időre egy-egy kül­földi királyi udvarba, hogy oda is elvigyék gyó­gyító tudományuknak minden embert egyformán megillető áldásait. És amikor a Nagy Pápa, II. Gyula, a Vati­kán Szent Péter templomának építtetője, megkér­dezte Michelangelo-tól, mi az oka a­­nak, hogy még kilencvenéves korában is frissen szaladgál az égbetörő vatikáni kupola szédítő oszlopgeren­dái között és meg nem szűnő életkedvvel vezeti az építkezést, Michelangelo ezt válaszolta: — Szentatyám, egy titkos elixirem van. Az arab Maimonidesztől kaptam, a világhírű Mai­monidesz dédunokájától. Ez őrzi meg a fiatalsá­gomat! De tudom, hogy Szentatyám nem szereti a zsidókat, ezért nem mertem a zsidó Maimoni­desz elixirjét Szentatyámnak is ajánlani. II. Gyula egy pillanatra elkomorodott, majd így válaszolt: — Igazad van, fiam, a zsidókat nem szeretem. De az életemet még a zsidóknál is jobban sze­retem! — És azóta Michelangelo és a Nagy Pápa együtt fogyasztották, bibliai életük végéig Mai­monidesz csodaelixirjét... És oh, mennyire szerethette az utolsó cár: II. Miklós, egyetlen beteg fiát, ha el tudta fe­lejteni a maga élesztette pogromok gyilkos tüzét, a máglyák embervértől piros lángtengerét és ki­tárta, reszkető szülői szívvel, palotája kapuját a berlini zsidó Izrael professzor előtt, csakhogy megmenthesse szenvedő gyermekét és megment­hesse a­­r ő trónját! És az egész emberiségnek milyen közös Hal­lelulája fogadta a milliókat és milliókat legyil­koló vérbajnak kipusztítóját, Ehrlich professzor Salvarsan-ját, amelynek áldásait ma minden nemzet egyenlően élvezi? És amikor már Ehrlich az emberiség közösségével szemben megtette a maga kötelességét, akkor bevonul laboratóriuma titokzatos falai közé egy másik világhírű orvos­tudós, Wassermann, aki a róla elnevezett Was­sermann-féle reakcióval ellenőrzi Ehrlich »csoda­szerének« varázsos gyógyhatását. És azok, akik ki akarnak zárni az emberi közösségből egy val­lást, gondoltak-e arra, hogy egy odesszai gettó­ban néhány évtized előtt egy Mecsnikov szüle­tett, akinek falósejtteóriája nélkül sutba vethet­nénk egész mai orvostudományunkat és aki az egyetlen külföldi származású tudós volt, akit a nemzeti öntudatára féltékenyen őrködő francia nép azzal tüntetett ki, hogy legnagyobb fiának, a halhatatlan Pasteurnak örökébe léptetett, mint a párizsi Pasteur-Intézet igazgatóját. És amikor száz- és százezreket ment meg az orvostudomány a nemi betegségeknek családokat és nemzeteket szétromboló poklától, nem fordul-e az egész világ örök hálája az egykori bécsi zsidó kántor fia, Albert Neisser, az egyetlen bécsi orvostudós felé, akinek, mint az emberiség egyik legnagyobb jótevőjének, Bécsben szobrot állí­tottak. A világ leghíresebb orvostudósainak homlo­kán ott ragyog a Nobel-díj diadémja. A régi Rómának Poéta laureatusa­i, a régi Athénnek Olympusi Győztesei voltak, akik előtt az egész világ meghajtotta elismerése lobogóját. Ma a Nobel-díjas orvostudósok az emberiség legtün­döklőbb szellemóriásainak sorából kerülnek ki, akiknek szíve a földkerekség mindenfajta embe­réért egyformán dobog és akik elviszik minden nemzet minden betegágyához azt a mennyei ajándékot, amit Isten adott nekik a kezükbe: az egészséget!! És a Nobel-díjas orvostudósok közül is most Bárány, Ehrlich, Mecsnikov, Meyerhof, Landsteiner, Warburg és Loewy elhozzák a ma­guk letaposott és megrugdosott vérző emberszí­vüket azok elé, akik ki akarják most őket és ál­dást hozó gyógyszereiket zárni abból az ember­közösségből, ahol pedig mindnyájunknak egyfor­mán megcsuklik a térde: a szenvedők könnyeiben ázó szent betegágyak mellől! És várjon tartsunk-e ezek után seregszemlét a magyar orvostudomány ragyogó fényű csillagai­ról? Éppen pár nap előtt áldozott a mai magyar orvostudománynak a határokon túl is híres nevű hivatalos képviselője Johan államtitkár Ko­rányi Frigyes emlékének. Senki, de senki nem volt előtte e hazában, akinek a Nagy-Alföld tős­gyökeres magyarságának minden háborúnál vé­resebb legyilkolója, a tüdővész, jobban belemar­kolt volna a szívébe. Zsenge bölcsőkben elnémí­totta a hangz6 gyermekkacajt, kipusztította a nemzet gerincét alkotó ifjúságot, amíg a sza­bolcsi orvosfamiliából eljött egy Korányi és né­hány évi szakadatlan agitáció és fáradságot nem ismerő tudományos felvilágosító munka után megépítette a tíz- és tízezreket letipró »morbus hungaricus« özönvize elé a legelső védőgátat, az Erzsébet Királyné Szanatóriumot és ezzel útjára indította hazánkban azt a folyamatot, amely a kihalásra ítélt magyar falukba visszavarázsolta a pezsgő élet tüzét és — még leírni is borzasztó! — az évente negyvenezer főnyi tüdővészes halál­légiót újra visszaadta a nemzet vérkeringésének. j Mi és hány ilyen Korányi-csillag tündököl a magyar orvostudomány firmamentumán, ame­lyeknek fénye sokszor bevilágítja az egész kül­földet és szétszórja a mi orvostudományunk hí­rét és áldásait még a legeldugottabb hottentotta kunyhókba is. Tele kellene szántanom nevükkel e lap hasábjait, hogy a Stillerek, Grószok, Herze­lek, Benediktek, Bálintok, Szilik, Liebermannok, Goldzieherek egész galériáját felsoroljam, akik­nek már a nagyapái is ennek az áldott magyar televénynek az egészségét művelték és akik kö­zül csak egyetlenegyet említek meg külön, Ma­gyarország legelső szemkórházának megteremtő­jét: Grósz Frigyest, a világhírű magyar szemész­tanárnők, Grósz Emilnek nagyatyját, akinek 1830-ban olyan híres szemkórháza volt, hogy Bécsből nemcsak hogy hozzá küldték a betegeket hanem még akit maga Ferenc József is a bécsi udvarhoz rendelt egy ízben, amikor Erzsébet ki­rálynőnek makacs szembaját­ a bécsi szemész­tanárok nem tudták gyó­gyítani. Ő volt az első magyar »udvari orvos« és sikeres gyógyításáért az akkori időben egyik legmagasabb­ kitüntetést, a koronás arany érdemkeresztet kapta meg 1857-ben. De minek bolygassuk meg ezeknek a már rég­óta porladó nemes orvosszíveknek békés pihenő­jét? Poraik évtizedek óta elkeveredtek az anya­földdel, amint hogy porrá lett Kossuth Lajosnak egykori tábori orvosa, dédnagyb­átyám, dr. Mül­ler Jakab is. De a Korányik, Stillerek, Grószok, Herzelek féltő kegyelettel őrzik orvos atyuknak és nagyatyjuknak drága emlékét, aminthogy Korányi Frigyesnek világhírű fia is hű ragaszkodással őrzi azt az emléket, amikor atyját a szabadságharcban való részvétele miatt a Bach-korszak in contu­maciam elítélte, Pestről száműzte és csak hosszú évtizedek után engedte újból visszatérni a fővá­rosba. Én is, hogy most megérintem dédnagy­bátyámnak Kossuth-csákóját, könnytől elhomá­lyosul a szemem és némán meghajlok az emléke előtt, mert megtanított rá, hogy a betegben, akit a Sors reánk bízott, ne nézzük a szegényt, vagy a gazdagot, a pogányt, vagy a keresztényt, az oroszt, vagy a sziuindiánt, hanem egyesegyedül és kizárólag csak a szenvedő embertestvért! És ezt így tanította már közel kétezer év előtt az a Betlehemben született Istenember, aki az égi szférákból elhozta e Földre minden teremtett lélek számára a legcsodálatosabb gyógyírt: az emberszeretet­ed­... A lírikus álma írta: V­ég­h György Eltűnt szeretem siratom, ha kísértem­ eljön az éjjel. Megüli szobámat a tompa csend és fülelek szanaszéjjel.. És várom a hangot, a zengőt, hangját csacsogó csalogánynak, vagy vágyom a leplet a lengőt, nimfák hova majd bedobálnak, és fürdeni visznek el engem halkan csobogó patakokra,­­ s borús dalom éjbe ha zengem rá lejti a táncot a kobra. És jönnek a nimfa­ leányok, álomvizen ing el a csónak, egyszerre csak íme egy ámok­futó szalad késsel a tónak,­­ akarna megölni, de törpék rohannak elő csapatostól, intésre, szavamra gyötörnék, pattogna kezükben az ostor. De hold lebegett aranyos hold tükrében a tónak, a víznek én lázasan oldtam a bocskort (nimfák vajon es hova visznek.) Erdő közepén tüzek észnek s bíborba borulnak a bokrok fenyők meredeznek az égnek és nyitnak a dália csokrok, itt lejti a táncot a kobra, ha lengett szél halom, arra, itt öltözik éjbe a sok fa, itt hullik a dér az avarra. Nap szórta tüzét, aranyosba vegyítve a tájat a lankán,­­ halk, csörgedező patakocska viliében aludt el Arankám. Ezüst halak úsztak el ottan mint rőt lobogó haja lengett erdőben az őz szive dobban, ha hangja elűzi a csendet. Kéklő havasokban a pásztor terelte fütyülve a nyáját, én sírtam és égtem a láztól, ha nézte fehér koponyáját. De tűnnek a nimfa-leányok álomvizen ing tova csónak már várnak a földi leányok s vágyom melegét puha csóknall. Nimfák szepegő seregének búcsút kezem int, tunya reggel jó rám s daloló seregélyek várnak gici cinke-sereggel.

Next