Pesti Napló, 1939. február (90. évfolyam, 26–48. szám)

1939-02-19 / 41. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ" 1939 resirasr­ts vándoroltak atab generációja AWiWijének nemzetf­on­toss­ágait még tartja és csak a második nemzedék kell elamerikaiasodni. Ausztráliában már az első nemzedék tökéletes angollá válik, a hajón hagyja európai szoká­sait, nevét és hagyományait. Visszaküldi Európába. A déltengeri szigeten nemzetiségi csoportok nem is kép­ződhetnek, mert a lakosságnak több mint a fele a váro­sokban zsúfolódik össze, ahol minden angol, a mezőgaz­dasági földterületeken pedig az ily szigetek kialakulását az óriási távolságok szinte lehetetlenné teszik. A Lyoni­kormány , és erről éppen a napokban számoltak be a távirati jelentések — nem engedi meg­, hogy a bevándo­roltak csoportosan telepedhessenek le. Queenslandban itt-ott miig vannak a régi időkből német telepesek, de ők is pusztulásnak indultak és rövidesen elangolosod­nak. Mindezt erősen támogatja Ausztrália okos iskola­politikája. Az oktatás mindenütt ingyenes. A fiatalság művelése érdekében rengeteg áldozatokat hoznak. Vi­lághírű tanárok irányítása mellett hat egyetem ontja a diplomásokat. A tanrendszer az angollal tökéletesen azo­nos, azzal az enyhe különbséggel, hogy az iskolák a sportszerű nevelésre és egészségre még nagyobb figyel­met fordítanak. Ezt különben a világszerte elismert ausztrál sportsikerek igazolják. A kivándorolt magyarok közül senki sincs munka nélkül A bevándorlással szemben a canberrai kor­mány értetlenül áll. Az ausztrál ember- és jog­tisztelő életfelfogásával nem férnek össze az európai újsütetű jelszavak, legkevésbé a faji ala­pokon végrehajtott középeurópai­­reformok­. Ha Ausztráliában egy európai azt írja, hogy őneki hazájából azért kell kivándorolnia, mert ősei csak 1839-ben keresztelkedtek ki, ez körülbelül ugyan­úgy érinti az ausztrált, mintha a balinezi üldözött a M. Kir. Belügyminisztériumhoz benyújott be­vándorlási kérvényében az itteni letelepedést azon a jogcímen kérné, hogy ő Bálik Panpanban nem tűri a kutyakolbászt és agyonütött egy bálványo­zott kukacot. Ausztrália 1928-ig a bevándorlás elől mereven elzárkózott, németet egyáltalán nem engedett be és kapuit az újabb időben nyitotta most, de külföldiek csak szűk résen szüremkedhet­nek be. »Olajbőrű« európai, kínai és japán most­ se kaphat letelepedési engedélyt, mert egyrészt féltik a lakosság magas életnívóját, másrészt viszont a japán terjeszkedésnek igyekeznek gátat vetni. Hogy az európaiak közül a canberrai belügy­minisztérium kit enged be és kit nem, mindezt egyénenként bírál­ja el. Annyi bizonyos, hogy az ön­álló iparosokat, akik családosak, szívesebben látja. A Department of Interior bevándorlási osztályán jelenleg hetvenezer kérvény vár elintézésre. Lát­szólag nagy tömeg, de ha figyelembe vesszük a földrész népsűrűségét és korlátlan gazdasági lehe­tőségeit, a szám így eltörpül, sőt nagyon kevés. Arról se szabad megfeledkezni, hogy az emberek végső szükségben több tengerentúli országban nyújtanak be kérvényeket, hogy nyomasztó hely­zetükből mindenképpen szabadulhassanak. A can­berrai hetvenezer kérvény között is rengeteg van, ami sose valósul meg, annál kevésbé, mivel a be­vándorlásnál nagy szerepet játszik a rokoni és baráti kötelék. Miután a háború előtt Ausztrá­liába Magyarországból senki se ment ki és a mos­tani időkben is csak 25—30 magyar embernek, jó­részt jómódú családoknak sikerült kijutni, a be­vándorlás már a magas vagyoni cenzus miatt is rendkívül körülményes és nehéz. Akinek ott nincs jótálló rokona vagy barátja, családonként 200 ausztrál fontot (hivatalos árfolyam szerint körül­belül 4000 pengőt) tartozik partraszálláskor föl­mutatni. Munkaszerződés esetén ez az összeg 50 fontra csökken. Miután a vasúti és hajóköltség (hajón turista osztályon, mert harmadosztályon európai ember Kelet felé ne utazzék) Sydneyig vagy Melbourneig fejenként körülbelül 1400 pengő, háromtagú család kivándorlása 8500—9000 pengőbe kerül. Kanada kivételével Ausztráliában van a legmagasabb fejkvóta, ami a bevándorlást bizony nagyon megnehezíti. Aki mégis ki tud jutni, dolgos, szorgalmas és nyugodt angol vi­lágba csöppen, és az angol nyelv elengedhetetlen tudásával rövid időn belül munkához tud jutni. A klíma a földrész északi részén tropikus, a délin és a délkeletin szubtropikus és nagyon egészséges. A nyári időszakban (novemberben, decemberben és januárban) valamivel melegebb van, mint Közép-Európában. Az európai ember szervezete a máskülönben száraz meleget köny­nyen elbírja és gyorsan átalakul, különösen a húsz éven aluliak. Akik az utóbbi időben Magyar­országból oda kijutottak, általában boldogulnak. Noha többeket ismerünk, közülük senki sincs munka nélkül. A havi kereset 15—20 ausztrál font, amiből szerény megélhetésre havonta körülbelül 10 font kell. A komolyan dolgozó munkaerő Ausztráliában, ahol roppant kevés ember él, ért­hetően nagy becsben áll. Annyi bizonyos, hogy a kivándoroltak részéről panaszos hangú, levél még nem érkezett. A benszülött ausztrál jóindulatú, jókedélyű és kiegyensúlyozott életű ember, aki a világháborúban szerzett idegengyűlöletéből a hit­leri Németország kialakulása óta sokat engedett és a menekülteket szívesen látja abban a helyt­álló felfogásban, hogy a mostani bevándoroltak­ból százszázalékos ausztrál állampolgárok lesznek. Zsoldos Géza. LÁSZLÓ A drosz most IV., Bécs B­ud­a S. félemelet alatt van. Telefon A Hölgyk közönség szíves pártfogását kéri. 822-11 Olcsó árak. — Higiénikus kiszolgálás. * • ' " ÍRTA: SZOMORY DEZSŐ Hajdan, Párizsban, minden este, a kis szob­an­ban a quartier-ben gyertyafénynél, jegyzeteket ké-­­szítettem bús érzelmeimről, sokféle bánatomról s nélkülözéseimről és a napi eseményekről. Ez arra ment, hogy eltöltsem az időt, elmúljon az és meg­várjam s meglássam derengőn az ablakfüggönyön keresztül annak a holnapnak az ébredését, amelytől reménytelenül, sorsom jobbrafordulását vártam. A tér közepén, néhány lépésnyire az ablakom alatt, az Augier szobra állott merő pepitába öltözve at­tól a verébseregtől, mely a nagy drámaíró fején és vállán töltötte az éjszakát. A szobor mögött, a Luxemburgnak támaszkodva, az Odeon-színház mutatta színlapjai tömegét rongyokra tépve a fal­­akon egy ívlámpa fényében, amelyhez túl onnan, az árkádok másik végén, nyugat felől, a hold is társult ezüstkék sugártörésével a sarkokban , az oszlopok között mint szökőkutakkal az éjben. Majdnem két évtized alatt s majdnem az ösz­szes utcákban s kis hotelekben Augier s az Odeon körül, ahol vándorlásaim közben megvonultam, több mázsa ilyen jegyzeteit készítettem azzal a fia­talos hevülettel, készséggel és gátlás nélkül való, merném mondani mámoros lendületességgel, ahogy az ember húszéves korában ír egy kis pá­rizsi hotelszobában gyertyafénynél, írói elhiva­tottsága szent hitében s meggyőződésében s el­száll vágyaiban s álmaiban a jövő felé. Ennél nincs semmi ami meghatóbb és siralmasabb ezen a világon. Eltölteni húsz esztendőt, egy ifjúságot s azontúl is, tovább, mindig, egy egész életeit egy kiméráért! * De voltak itt, ebben a munkámban, nagy fé­nyes példák, melyeket követni igyekeztem. Ebben a borús-hajnalos időben a tömeges verébébredések magas szoprán csilingelésével, még nem ismertem Proustot, aki az én koromban lehetett akkor, ha­sonló vágyakkal, álmokkal és ambíciókkal ,fél-, vért minőségben, de jóval boldogabb, anyagiak­ban jóval gondtalanabb s nyilvánvalóan szebb szobába is mint én. Csak éppen, hogy akácvirágzás idején súlyosan náthás és »szénalázas« volt sze­gény. Másrészt abban az időben, amint azt meg­tudtam vagy kivizsgáltam azóta, nagyrészt John Euskinnal foglalkozott s­elmerült, valóságos fa­natizmussal az Amiensi Biblia egyházművészeti szépségeiben, míg jó magam, ez irodalmi tavasz­ébredésben még csak Balzacnál tartottam s leg­följebb elrohantam, legmagasabb stúdiumképpen, Renan apánkhoz a Collège de France-ban. Jegyze­teim technikájához, hű szelleméhez s romantikájá­hoz az öreg Goncourték szolgáltak mintául meg­lehetős hívságosan, sőt nevetségesen is, mert ezek az öreg kegyelmesek, noha mindig jajgattak s panaszkodtak, oldalszám tudnak írni naplójegy­zeteikben olyan gondtalanságra valló s nagyrészt komolytalan dolgokról, mint például egy naple­mente rőzsetüze vagy rózsaszüretje azon a kris­tályüveg vizeskorsón keresztül, mely az asztalon maradt uzsonna után, a családi ház verandáján a fényben... Én inkább, megvallom, mérsékeltebb művésziességgel azokról a banális de keserű dol­gokról írtam le finom és hű emlékeket magamnak, fiaimnak s az utókornak, melyek fizikai tekintet­ben az élelmezési hiányok permanens kínját je­lentették, míg szellem-erkölcsi, mondhatnám meta­fizikai értelemben mint a honvágy eriunyái szag­gatták a szívemet. Mindenesetre ezekből a me­todikus feljegyzé­sekből, mint egy egyéni hittudományból sokat tanultam s erkölcsi konklúzióképpen, sűrű élet­tapasztalatok, kevés öröm és sok szenvedés alap­ján, leszűrtem magamnak egy olyan decalogot, amelyhez mindmáig hű marad­tam. * Azonfelül, különböző változatokban s vissz­hangokban, sok mindenféle pillanatfölvétel kö­vette egymást ezekben a jegyzetekben, mondhat­nám albumszerűen. Az érzelmi és merőben privat dolgokon kívül, (angol formában s kiejtésben ér­tendő ez a privat) sok olyan tarka-barka esemény­tömkeleg, mint a vadvirág egy réten, sok olyan kedves és zengő hang együttese vagy egymás­utánja, mint a madárének egy erdőben. Az egész úgy hatott olykor, mint csakugyan egy egész élet, egy egész természet, színes kis darabokra és kő­színekből, hangokból , szólamokból kislenetel írá­saimban, sőt volt olykor, hogy jobbkedveimben egy egész könyvet is megírtam egységesen, kosai formáik mozaik-anyagából. * Ezekben a régi jegyzetekben találom ezernyi név és szereplő között a Deibler nevét is s erre azért lettem figyelmes, mert volt itt, a mult hetek-­ ben egy másik Deibler, akiről megírtá­k az ujsá­gok, hogy hirtelen meghalt, ha jól emlékszem Lyonban, ahová hóhéri kötelessége elvégzésére utazott. Ez a Deibler valószínűleg fia volt az én Deibleremnek e régi jegyzetekben. Ebb­en a Deib-­­ler családban ugyanis évtizedek óta, talán Sámson­ óta, aki a nagy francia forradalom idején­­műk­­­döttt, apáról fiúra szállt az ítéletvégrehajtó amen mora funkciója. Ezt a régebbi Deiblert, az apát, akiről jegyz»«­teim szólnak, személyesen ismertem. Nem tudom, ha van abban valami restellni vagy eltitkolni való, hogy az ember személyesen ismert egy hó-« kért életében. Olyan fiatal voltam abban az idő­ben, ez szolgáljon mentségemül, olyan lel­kes újj­ságíró! Azonfelül, ha nem is államilag kinevezett és felhatalmazott, de hány amatőr- és magánhós hért ismer meg az ember az élete regényessé­gében, sorsa és végzete fonalán, abban a sajgó és fájdal­­mas érzékenységében, amelyben egy véletlen tű­szúrás is kínpadi munkának számít.­­ De sajnos, tovább kell mennem. Nem val, hogy személyesen ismertem ezt a hajdani hóhért, de jegyzeteim tanúsága szerint, ebéden Toltani nála! Sietek megjegyezni, hogy ez az ebéd kelle­mes eltérést jelentett sűrű koplalásaim irányvona­­lától. Csak amolyan rövid diversiót jelentett, ami i­lyen gyakran van az életben bús küzdelmeink­ vagy bánataink során, egy-egy percre vagy né­­hány órára is olykor. Egyébként ez az ebéd amol­lan ünnepi búcsúebéd volt 1898 augusztus 3-ikán« mikor ez a jó öreg Deibler, visszavonulva a m­-­­gánéletbe, a francia lapok törvényszéki tudósítóitt látjza magánál, s már tudniillik azokat a tudósit­­tókat, akikhez közelebbi ismeretség fűzte, akiknek" olykor, bizonyos nevezetesebb esetekben interjút­ is adott s akik hivatali működésén kívül is jó­­indulattal és rokonszenvvel írtak róla nemcsak­ mint hóhérról, de az emberről is, akinek érző szíve volt. Jó­magam, szegény magyar újságíró Párizs-­ ban, — igazság szerint nem kaptam meghívást­ erre az ebédre. Csak éppen hallottam az ünnep-­­ségről s újságírói buzgalmamban részt kívántaid venni ezen az ebéden függetlenül éhségtől , koplalástól, inkább lelkesedésből s kötelességből, hogy lapjaimnak írhassak róla s magamat kitünte­tessem. Szerencsére volt protekcióm, mindenneműi protekció közül a legfurcsább, — protekcióm a­ hóhérhoz! Nem mondom, bizonyos súlyosabb eset­­ben ez nem sokat használt volna. De ezúttal Al­bert Lévy úr közbenjárása elegendő volt, hogy eni­gemet is szívesen lássanak a rue Brebis-ben, a hói hér asztalánál. " * Ez az Albert Lévy vagy Lévy, (a ceruzával írt jegyzetekben már elmosódtak a betűk), de való­­­zínűleg Lévy, a Liberté című párizsi újság tör­vényszéki tudósítója volt, nagyon ismert, kitűnő párizsi újságíró, hű szemlélője a Roquette-téri drámáknak azokban a szomorú anarchista idők­­­ben, mikor Deiblernek sűrűn volt dolga sajnos, ezen a Roquette téren. Nem tudom micsoda ízlés­ből vagy különcködésből, micsoda baudelaire-i furcsaságból, de egyenesen ambicionálta magának­ a hóhérral való intim barátságot, állandóan vele járt színházba s lóversenyekre, boldog volt ha vele mutatkozhatott, ha felismerték társaságában kart karba fűzve, az utcán vagy egy kávéházban. Szó­val ilyen furcsa ember volt. Azonfelül pártfogolt is engem. Mielőtt meghalt valami súlyos benső bajban, hosszú ideig szenvedett, — olvasom e régi jegyzet­­ekben. Mikor bevitték a kórházba, első dolga­ volt, hogy írt egy pár sort Deiblernek. — ^Borzasztó kínjaim vannak, — írta. — Pead fog operálni. Jobb szeretném, ha ezt te végeznéd el, a. te zuhanó késeddel, a, te gyors és baráti kcwi v_­m!­­ !

Next