Pesti Napló, 1939. február (90. évfolyam, 26–48. szám)
1939-02-19 / 41. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ" 1939 resirasrts vándoroltak atab generációja AWiWijének nemzetfontosságait még tartja és csak a második nemzedék kell elamerikaiasodni. Ausztráliában már az első nemzedék tökéletes angollá válik, a hajón hagyja európai szokásait, nevét és hagyományait. Visszaküldi Európába. A déltengeri szigeten nemzetiségi csoportok nem is képződhetnek, mert a lakosságnak több mint a fele a városokban zsúfolódik össze, ahol minden angol, a mezőgazdasági földterületeken pedig az ily szigetek kialakulását az óriási távolságok szinte lehetetlenné teszik. A Lyonikormány , és erről éppen a napokban számoltak be a távirati jelentések — nem engedi meg, hogy a bevándoroltak csoportosan telepedhessenek le. Queenslandban itt-ott miig vannak a régi időkből német telepesek, de ők is pusztulásnak indultak és rövidesen elangolosodnak. Mindezt erősen támogatja Ausztrália okos iskolapolitikája. Az oktatás mindenütt ingyenes. A fiatalság művelése érdekében rengeteg áldozatokat hoznak. Világhírű tanárok irányítása mellett hat egyetem ontja a diplomásokat. A tanrendszer az angollal tökéletesen azonos, azzal az enyhe különbséggel, hogy az iskolák a sportszerű nevelésre és egészségre még nagyobb figyelmet fordítanak. Ezt különben a világszerte elismert ausztrál sportsikerek igazolják. A kivándorolt magyarok közül senki sincs munka nélkül A bevándorlással szemben a canberrai kormány értetlenül áll. Az ausztrál ember- és jogtisztelő életfelfogásával nem férnek össze az európai újsütetű jelszavak, legkevésbé a faji alapokon végrehajtott középeurópaireformok. Ha Ausztráliában egy európai azt írja, hogy őneki hazájából azért kell kivándorolnia, mert ősei csak 1839-ben keresztelkedtek ki, ez körülbelül ugyanúgy érinti az ausztrált, mintha a balinezi üldözött a M. Kir. Belügyminisztériumhoz benyújott bevándorlási kérvényében az itteni letelepedést azon a jogcímen kérné, hogy ő Bálik Panpanban nem tűri a kutyakolbászt és agyonütött egy bálványozott kukacot. Ausztrália 1928-ig a bevándorlás elől mereven elzárkózott, németet egyáltalán nem engedett be és kapuit az újabb időben nyitotta most, de külföldiek csak szűk résen szüremkedhetnek be. »Olajbőrű« európai, kínai és japán most se kaphat letelepedési engedélyt, mert egyrészt féltik a lakosság magas életnívóját, másrészt viszont a japán terjeszkedésnek igyekeznek gátat vetni. Hogy az európaiak közül a canberrai belügyminisztérium kit enged be és kit nem, mindezt egyénenként bírálja el. Annyi bizonyos, hogy az önálló iparosokat, akik családosak, szívesebben látja. A Department of Interior bevándorlási osztályán jelenleg hetvenezer kérvény vár elintézésre. Látszólag nagy tömeg, de ha figyelembe vesszük a földrész népsűrűségét és korlátlan gazdasági lehetőségeit, a szám így eltörpül, sőt nagyon kevés. Arról se szabad megfeledkezni, hogy az emberek végső szükségben több tengerentúli országban nyújtanak be kérvényeket, hogy nyomasztó helyzetükből mindenképpen szabadulhassanak. A canberrai hetvenezer kérvény között is rengeteg van, ami sose valósul meg, annál kevésbé, mivel a bevándorlásnál nagy szerepet játszik a rokoni és baráti kötelék. Miután a háború előtt Ausztráliába Magyarországból senki se ment ki és a mostani időkben is csak 25—30 magyar embernek, jórészt jómódú családoknak sikerült kijutni, a bevándorlás már a magas vagyoni cenzus miatt is rendkívül körülményes és nehéz. Akinek ott nincs jótálló rokona vagy barátja, családonként 200 ausztrál fontot (hivatalos árfolyam szerint körülbelül 4000 pengőt) tartozik partraszálláskor fölmutatni. Munkaszerződés esetén ez az összeg 50 fontra csökken. Miután a vasúti és hajóköltség (hajón turista osztályon, mert harmadosztályon európai ember Kelet felé ne utazzék) Sydneyig vagy Melbourneig fejenként körülbelül 1400 pengő, háromtagú család kivándorlása 8500—9000 pengőbe kerül. Kanada kivételével Ausztráliában van a legmagasabb fejkvóta, ami a bevándorlást bizony nagyon megnehezíti. Aki mégis ki tud jutni, dolgos, szorgalmas és nyugodt angol világba csöppen, és az angol nyelv elengedhetetlen tudásával rövid időn belül munkához tud jutni. A klíma a földrész északi részén tropikus, a délin és a délkeletin szubtropikus és nagyon egészséges. A nyári időszakban (novemberben, decemberben és januárban) valamivel melegebb van, mint Közép-Európában. Az európai ember szervezete a máskülönben száraz meleget könynyen elbírja és gyorsan átalakul, különösen a húsz éven aluliak. Akik az utóbbi időben Magyarországból oda kijutottak, általában boldogulnak. Noha többeket ismerünk, közülük senki sincs munka nélkül. A havi kereset 15—20 ausztrál font, amiből szerény megélhetésre havonta körülbelül 10 font kell. A komolyan dolgozó munkaerő Ausztráliában, ahol roppant kevés ember él, érthetően nagy becsben áll. Annyi bizonyos, hogy a kivándoroltak részéről panaszos hangú, levél még nem érkezett. A benszülött ausztrál jóindulatú, jókedélyű és kiegyensúlyozott életű ember, aki a világháborúban szerzett idegengyűlöletéből a hitleri Németország kialakulása óta sokat engedett és a menekülteket szívesen látja abban a helytálló felfogásban, hogy a mostani bevándoroltakból százszázalékos ausztrál állampolgárok lesznek. Zsoldos Géza. LÁSZLÓ A drosz most IV., Bécs Buda S. félemelet alatt van. Telefon A Hölgyk közönség szíves pártfogását kéri. 822-11 Olcsó árak. — Higiénikus kiszolgálás. * • ' " ÍRTA: SZOMORY DEZSŐ Hajdan, Párizsban, minden este, a kis szobanban a quartier-ben gyertyafénynél, jegyzeteket ké-szítettem bús érzelmeimről, sokféle bánatomról s nélkülözéseimről és a napi eseményekről. Ez arra ment, hogy eltöltsem az időt, elmúljon az és megvárjam s meglássam derengőn az ablakfüggönyön keresztül annak a holnapnak az ébredését, amelytől reménytelenül, sorsom jobbrafordulását vártam. A tér közepén, néhány lépésnyire az ablakom alatt, az Augier szobra állott merő pepitába öltözve attól a verébseregtől, mely a nagy drámaíró fején és vállán töltötte az éjszakát. A szobor mögött, a Luxemburgnak támaszkodva, az Odeon-színház mutatta színlapjai tömegét rongyokra tépve a falakon egy ívlámpa fényében, amelyhez túl onnan, az árkádok másik végén, nyugat felől, a hold is társult ezüstkék sugártörésével a sarkokban , az oszlopok között mint szökőkutakkal az éjben. Majdnem két évtized alatt s majdnem az öszszes utcákban s kis hotelekben Augier s az Odeon körül, ahol vándorlásaim közben megvonultam, több mázsa ilyen jegyzeteit készítettem azzal a fiatalos hevülettel, készséggel és gátlás nélkül való, merném mondani mámoros lendületességgel, ahogy az ember húszéves korában ír egy kis párizsi hotelszobában gyertyafénynél, írói elhivatottsága szent hitében s meggyőződésében s elszáll vágyaiban s álmaiban a jövő felé. Ennél nincs semmi ami meghatóbb és siralmasabb ezen a világon. Eltölteni húsz esztendőt, egy ifjúságot s azontúl is, tovább, mindig, egy egész életeit egy kiméráért! * De voltak itt, ebben a munkámban, nagy fényes példák, melyeket követni igyekeztem. Ebben a borús-hajnalos időben a tömeges verébébredések magas szoprán csilingelésével, még nem ismertem Proustot, aki az én koromban lehetett akkor, hasonló vágyakkal, álmokkal és ambíciókkal ,fél-, vért minőségben, de jóval boldogabb, anyagiakban jóval gondtalanabb s nyilvánvalóan szebb szobába is mint én. Csak éppen, hogy akácvirágzás idején súlyosan náthás és »szénalázas« volt szegény. Másrészt abban az időben, amint azt megtudtam vagy kivizsgáltam azóta, nagyrészt John Euskinnal foglalkozott selmerült, valóságos fanatizmussal az Amiensi Biblia egyházművészeti szépségeiben, míg jó magam, ez irodalmi tavaszébredésben még csak Balzacnál tartottam s legföljebb elrohantam, legmagasabb stúdiumképpen, Renan apánkhoz a Collège de France-ban. Jegyzeteim technikájához, hű szelleméhez s romantikájához az öreg Goncourték szolgáltak mintául meglehetős hívságosan, sőt nevetségesen is, mert ezek az öreg kegyelmesek, noha mindig jajgattak s panaszkodtak, oldalszám tudnak írni naplójegyzeteikben olyan gondtalanságra valló s nagyrészt komolytalan dolgokról, mint például egy naplemente rőzsetüze vagy rózsaszüretje azon a kristályüveg vizeskorsón keresztül, mely az asztalon maradt uzsonna után, a családi ház verandáján a fényben... Én inkább, megvallom, mérsékeltebb művésziességgel azokról a banális de keserű dolgokról írtam le finom és hű emlékeket magamnak, fiaimnak s az utókornak, melyek fizikai tekintetben az élelmezési hiányok permanens kínját jelentették, míg szellem-erkölcsi, mondhatnám metafizikai értelemben mint a honvágy eriunyái szaggatták a szívemet. Mindenesetre ezekből a metodikus feljegyzésekből, mint egy egyéni hittudományból sokat tanultam s erkölcsi konklúzióképpen, sűrű élettapasztalatok, kevés öröm és sok szenvedés alapján, leszűrtem magamnak egy olyan decalogot, amelyhez mindmáig hű maradtam. * Azonfelül, különböző változatokban s visszhangokban, sok mindenféle pillanatfölvétel követte egymást ezekben a jegyzetekben, mondhatnám albumszerűen. Az érzelmi és merőben privat dolgokon kívül, (angol formában s kiejtésben értendő ez a privat) sok olyan tarka-barka eseménytömkeleg, mint a vadvirág egy réten, sok olyan kedves és zengő hang együttese vagy egymásutánja, mint a madárének egy erdőben. Az egész úgy hatott olykor, mint csakugyan egy egész élet, egy egész természet, színes kis darabokra és kőszínekből, hangokból , szólamokból kislenetel írásaimban, sőt volt olykor, hogy jobbkedveimben egy egész könyvet is megírtam egységesen, kosai formáik mozaik-anyagából. * Ezekben a régi jegyzetekben találom ezernyi név és szereplő között a Deibler nevét is s erre azért lettem figyelmes, mert volt itt, a mult hetek- ben egy másik Deibler, akiről megírták az ujságok, hogy hirtelen meghalt, ha jól emlékszem Lyonban, ahová hóhéri kötelessége elvégzésére utazott. Ez a Deibler valószínűleg fia volt az én Deibleremnek e régi jegyzetekben. Ebben a Deib-ler családban ugyanis évtizedek óta, talán Sámson óta, aki a nagy francia forradalom idejénműkdöttt, apáról fiúra szállt az ítéletvégrehajtó amen mora funkciója. Ezt a régebbi Deiblert, az apát, akiről jegyz»«teim szólnak, személyesen ismertem. Nem tudom, ha van abban valami restellni vagy eltitkolni való, hogy az ember személyesen ismert egy hó-« kért életében. Olyan fiatal voltam abban az időben, ez szolgáljon mentségemül, olyan lelkes újjságíró! Azonfelül, ha nem is államilag kinevezett és felhatalmazott, de hány amatőr- és magánhós hért ismer meg az ember az élete regényességében, sorsa és végzete fonalán, abban a sajgó és fájdalmas érzékenységében, amelyben egy véletlen tűszúrás is kínpadi munkának számít. De sajnos, tovább kell mennem. Nem val, hogy személyesen ismertem ezt a hajdani hóhért, de jegyzeteim tanúsága szerint, ebéden Toltani nála! Sietek megjegyezni, hogy ez az ebéd kellemes eltérést jelentett sűrű koplalásaim irányvonalától. Csak amolyan rövid diversiót jelentett, ami ilyen gyakran van az életben bús küzdelmeink vagy bánataink során, egy-egy percre vagy néhány órára is olykor. Egyébként ez az ebéd amollan ünnepi búcsúebéd volt 1898 augusztus 3-ikán« mikor ez a jó öreg Deibler, visszavonulva a m-gánéletbe, a francia lapok törvényszéki tudósítóitt látjza magánál, s már tudniillik azokat a tudósittókat, akikhez közelebbi ismeretség fűzte, akiknek" olykor, bizonyos nevezetesebb esetekben interjút is adott s akik hivatali működésén kívül is jóindulattal és rokonszenvvel írtak róla nemcsak mint hóhérról, de az emberről is, akinek érző szíve volt. Jómagam, szegény magyar újságíró Párizs- ban, — igazság szerint nem kaptam meghívást erre az ebédre. Csak éppen hallottam az ünnep-ségről s újságírói buzgalmamban részt kívántaid venni ezen az ebéden függetlenül éhségtől , koplalástól, inkább lelkesedésből s kötelességből, hogy lapjaimnak írhassak róla s magamat kitüntetessem. Szerencsére volt protekcióm, mindenneműi protekció közül a legfurcsább, — protekcióm a hóhérhoz! Nem mondom, bizonyos súlyosabb esetben ez nem sokat használt volna. De ezúttal Albert Lévy úr közbenjárása elegendő volt, hogy enigemet is szívesen lássanak a rue Brebis-ben, a hói hér asztalánál. " * Ez az Albert Lévy vagy Lévy, (a ceruzával írt jegyzetekben már elmosódtak a betűk), de valózínűleg Lévy, a Liberté című párizsi újság törvényszéki tudósítója volt, nagyon ismert, kitűnő párizsi újságíró, hű szemlélője a Roquette-téri drámáknak azokban a szomorú anarchista időkben, mikor Deiblernek sűrűn volt dolga sajnos, ezen a Roquette téren. Nem tudom micsoda ízlésből vagy különcködésből, micsoda baudelaire-i furcsaságból, de egyenesen ambicionálta magának a hóhérral való intim barátságot, állandóan vele járt színházba s lóversenyekre, boldog volt ha vele mutatkozhatott, ha felismerték társaságában kart karba fűzve, az utcán vagy egy kávéházban. Szóval ilyen furcsa ember volt. Azonfelül pártfogolt is engem. Mielőtt meghalt valami súlyos benső bajban, hosszú ideig szenvedett, — olvasom e régi jegyzetekben. Mikor bevitték a kórházba, első dolga volt, hogy írt egy pár sort Deiblernek. — ^Borzasztó kínjaim vannak, — írta. — Pead fog operálni. Jobb szeretném, ha ezt te végeznéd el, a. te zuhanó késeddel, a, te gyors és baráti kcwi v_m! !