Pesti Napló, 1939. április (90. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-30 / 98. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1939 április SO 37 IRODALMI NAPLÓ „A világ csak hangulat“ Reviczky Gyula életének regénye »Aranykötésű imakönyvet Hagyott rám örökül anyám .. .« 1855 április 14-én revisnyei Reviczky Kálmán, volt bécsi gárdatiszt, vittkóczi földbirtokos felesége, domanoveci és lestinei Zmeskal Judit, egy halványkék papírszeletet tett bele aranyszegélyű imakönyvébe. A cédulára ezt írta, németül: 1855 április 9-én, húsvét hétfőjén, háromnegyed hat órakor született fiúnk: Gyula, Vittkóczon, Nyitra megyében... Ugyanaznap este a nagyjáci plébános, Tóth Antal, viszont mint törvénytelen gyermeket jegyezte be az anyakönyvbe az újszülöttet, kinek atyja: N. N. anyja, Balek Veronika. Vittkóczon lakó jablonkai szolgáló.. . Ezzel a két egymással ellenkező adattal kezdődik Reviczky Gyula fájó-szomorú életregénye, amely fölött kezdettől végig a tragikum felhője borong. Megalázottság, nyomor és tüdővész, — a legkegyetlenebb »apai örökség«. Hiába vállalta mingyárt születése után saját fiának nagylelkű Reviczkyné a férjétől megesett, szegény kis tót-cseléd zabi-gyerekét, csak a költőből lett Reviczky Gyula. Az ember holtáig megmaradt Balek Gyulának. Félszegnek, szerencsétlennek, életből kisemmizett, sorétól becsapott, szenvedő slemilnek, — úgy, ahogy igazi neve, ez a szörnyű szó jelenti. Anyját, akinek melléről leszakították, nem ismerte. Nevelőanyját, Zmeskal Juditot, alig négyéves korában vesztette el, a rátestált két faluval együtt. Húszéves koráig abban a hitben élt, hogy jogosan viseli a Reviczky nevet. Csak apja halála után tudta meg származása történetét s azt a lesújtó körülményt, hogy a könnyelmű gavallér nemcsak feleségének Gyulára hagyott vagyonát vette el, hanem még természetes fiának megígért örökbefogadását is elfelejtette aktaszerűen elintézni. A rokonoknál nevelkedett, irányt-vetett életű, örökpénztelenséggel küzdő, nagy rátörő ifjú lelkére így szinte természetszerűleg borult a sajgó melancholia és pesszimizmus nehéz árnyéka. »Ifjúságom derűs világát Hamar beárnyékolta szenvedés. Hol még a nap szívembe süthet. Immár csak egy parányi rés...« A sikerek lassan és nehezen jönnek. A fiatal költő, első pesti kudarca után, megint,vidékre szorul, Ventára, ahol a később oly híres :.»Espina, dalok« születnek. Reviczky első, komoly, nagy szerelmének, a nála négy évvel idősebb, szép Bakalovich Emmának emlékét őrzik ezek a tiszta hevületű, mélabús sóvárgású versek, amelyekre aztán — ellenkező végletként — a Perdita-ciklus sötéten ragyogó, fojtott érzékiségben fogant strófái következtek. Reviczky ekkor már újra Pesten volt s mint szegény, koplaló, sokszor födél nélkül bolyongó költő és cikkenként fizetett újságíró ismerkedett meg a furcsa angol leánnyal, Janenel, a Steinitz-mulató »tánciskolájában«. Róla szólnak a »megbotránkoztató« sorok: Gondoljon a világ akármit, Az emberek gúnyoljanak, Büszkébb szivem van, hogysem értük Félénken cserben hagyjalak ... De az igazi, végzetes, beteljesülő szerelem lángja csak később lobban fel benne. »Új nap ragyog fel életemre. Egy drága ritka nő szerelme...« Jászai Mari lett a tébécé alattomos, gyilkos lázaival reménytelenül birkózó költő Múzsája. Halálig tart ez a nagy szerelem. Elkíséri Reviczkyt Arcoba is, ahonnan másodszor már »megszámlált napokkal« tér haza,kórházba, meghalni, lázadozva és boldogtalanul. Mert a költő »Rezedája« — Miria — az utolsó hetekben elhagyta. Nem merte felkeresni a harmincnégyéves korában halálraítélt költő-kritikust, akinek utolsó sorai is őt idézték a halálos ágyon: Azzal a zsebkendővel, mit te adtál, Törlöm le, hűtlen, izzadságomat — Csak izzadságomat, nem könnyemet... Ezzel a csonka verssel végződik Reviczky Gyula fájdalmas élete, amelyről a költő legmeghittebb barátjának fia — Koroda Miklós — most regényt írt, nyilván Koroda Pál följegyzései és személyes emlékei nyomán. A kétkötetes munka tele van eddig kevéssé ismert adatokkal s mind a költőről, mind az emberről eleven, teljes képet ad, születésétől haláláig. Koroda Miklós elsősorban hű és láttató leírásra törekszik. A »regényes« előadásmódot nem terheli meg új beállítást vagy éppen újjáértékelést jelentő esztétikai szempontok felvetésével; minden igyekezetét érezhetőleg arra veti, hogy ennek az érdekes életnek külsőbelső alakulását érdekesen mutassa fel, folyamatos elbeszélőkészséggel, kiemelve a fordulópontokat s a környezet fontosabb, korszerű elemeit. Különösen sikerültek e tekintetben a nyolcvanas évek írói csoportjait jellemző, könnyed vázlatai, köztük néhány finoman árnyalt profil: Komjáthy Jenőről, Justh Zsigmondról, Ambrus Zoltánról. Viszont akad pár naív, művészileg alig hitelesíthető (még ha valóban megtörtént, akkor sem igaz) jelenete is a regényes életrajznak, amilyen például Reviczky és Tocsik groteszk orfeumi vitája Schopenhauer filozófiájáról. Szerencsére, ehhez hasonló kisiklással csak elvétve találkozunk a vaskos könyvben, amely — különösen anyagának érdekességével — mindvégig leköti figyelmünket. Koroda Reviczkyregényének nem utolsó érdeme, hogy egy méltatlanul mellőzött s már-már elfelejtett, kiváló költő szenvedésein keresztül a költő életműve iránt kelt szélesebb rétegekben érdeklődést. Mert bizonyára sokan lesznek, akik a kötet végére jutva, magának a költőnek verseskönyvét lapozzák fel, — már csak azért is, hogy elillant ifjúságuk fájó-szép emlékeit még egyszer felidézzék. K. A. Emberek, könyvek, városok Stefan Zweig új könyve Ha ez a könyv szellemi értelemben valóban egységes — mondja mintegy önbírálatként erről a munkájáról maga Stefan Zweig — csakis azzal a hajthatatlan igyekezettel lett azzá, hogy a legidegenebbet is megértsem, hogy népeket és korokat, alakokat és műveket mindig pozitív, teremtő jelentésükben értékeljek és ezzel a megérteni és megértetni akarással alázatosan, de híven szolgáljam elpusztíthatatlan ideálunkat: az emberek, érzületek, kultúrák és nemzetek közötti kölcsönös emberi megértést. Kölcsönös emberi megértés érzületek, kultúrák és nemzetek között — ez ma mintha nem hangoznék túlságosan időszerűnek. Amint hogy valóban meglehetősen messze esik az aktualitástól Stefan Zweignek ez az egész könyve. Mert lássuk csak, miről esik benne szó. Verhaevenre való visszaemlékezéssel kezdődik a kötet, azzal a visszaemlékezéssel, amely még 1916 novemberében, a költő halálhírének érkezésekor íródott; akkor, amikor »gondolni sem lehetett arra, hogy a nyilvánosság elé kerüljön egy ilyen minden gyűlölködéstől mentes búcsúztató az ellenséges költőről«. Remekbe foglalt kis tanulmány ez és a Verhaeren-sorok igazi titka — bevallom — csak most, Zweig megvilágító fénycsóvája után tárult fel igazán előttem... Azután következik az a beszéd, amelyet^ Gorkij tiszteletére tartott Zweig a nagy orosz író születésének hatvast az HEf*. évfordulóján, az üdvözlőjével, amely ugyancsak az ünnepelt hatvanadik születése napján indult útnak Hermann Bahr címére. Felejthetetlen élmény címmel egy remek esszé, amely az afrikai őserdők csodadoktorával, Schweitzer Alberttel töltött napjáról számol be; arcképvázlat Toscanini-ról; megemlékezés Josef Kainzról; búcsú John Drinkwater-tól — ugye, mindez mennyire »inaktuális«? A Találkozások emberekkel után következnek a találkozások a korral, városokkal, vidékekkel, — nincs az a jelentéktelen pontja a világnak, amelyről Zweig nem tudna olyasvalamit mondani, ami felejthetetlenül »frappírozza« akár a legnagyobb szenzációkhoz szokott és azoktól elfásult embert is — végül néhány könyvvel való találkozást kapunk: Renan, Dante, Goethe, Balzac, Rimbaud. Lehet ezekről még újat mondani? Lapozz bele Zweig mesteri pillanatfelvételeibe, meglátod, hogy csak újat lehet róluk mondani. A könyvnek köszönhetjük, — mondja ennek a kötetnek valamelyik tanulmányában egy gondosan elrejtett mondat, hogy senki sincs egyedül befalazva a saját látókörébe, hanem részese lehet minden jelenlegi és elmúlt történésnek, az egész emberiség gondolkodásának és érzésének. Egy másik fejezet másik elrejtett mondata pedig ilyesféleképpen hangzik: Áldott legyen minden, ami tekintetünket a külsőről a belsőre irányítja, a mulandóról a marandandóra... Többet nem is idézek, csak még halkan felhívom mindenkinek a figyelmét erre a példátlanul időszerűtlen időszerű könyvre. (Hogy el ne felejtsem: már az első oldalon megkapja az olvasót a fordítás tiszta magyar, költői nyelve. Ezért Balassa Józsefnek jár köszönet. És ebből az alkalomból eszembe jut egy merész ötlet. Nem lehetne kötelezően kimondani, hogy a jövőben csak az fordíthat magyarra, aki tud is magyarul? (k. i.) □ Gulácsy Irén: Tegnap és régmúlt. Új novelláskötete címével a kitűnő írónő pontosan jelzi mondanivalóját. A tegnap és a régmúlt mozaikszemeit csillogtatja meg, kedves humorral, tehetségesen, Írásait jó szem és érzék jellemzik: meglát mindent, ami érdekes, leír mindent, amit érdemes. Akár a régi levelesládákban bányászik, akár a magyar konyha történetéről, vagy a törökverő kapuciners-ről ír, mindig megtalálja a legmegfelelőbb beállítást és a legmegfelelőbb hangot mondanivaójának. Kis történelmi miniatűrjeinek mindegyike finoman ötvözött, hibátlanul kidolgozott, szemnek léleknek tetsző munka. Sokan nem szeretik a novellásköteteket, de az bizonyos, hogy Gulácsy Irén most megjelent elbeszéléseinek gyűjteményét mindenki élvezettel fogja forgatni, aki kézésbe veszi. (kölyk.) Beszámoló a francia irodalom legújabb terméséről Párizs, április A politikai atmoszféra ránehezedett Párizs irodalmi életére is és a könyvkereskedések ugyancsak megérezték a nehéz légkört. Mégis a francia írók ezen a súlyos tavaszon is kitettek magukért és néhány befutott nagyság érdekes munkákkal gazdagította ismét a francia irodalmat. Nem élményszerű, átütő sikerű művekkel, de — mindenesetre figyelmet érdemlő, tisztességes írói munkákkal. A sort Pierre Benoit nyitja meg a »Tortoeai Madonna« című kötetével. Az író, — mint maga mondja, — már régóta hordozta magában ennek a regénynek témáját, míg most végre megírta. Benoit ebben a regényében sem tgadja meg önmagát és kedvelt környezete, a misztikus Kelet szolgál ismét művének hátteréül. Abdul Hamid háreme ezúttal a háttér, amelyből érdekfeszítően bontakozik ki az izgalmas történet. Jean Giraudoux »A kiválasztottak választása« Mmnfi regénye következik soron. Bár regénynek nevezzük ezt a könyvet, műfaját mégsem tudjuk pontosan megállapítani. Regény vagy lélekelemzési Egyik is, a másik is. A történet Kaliforniában játszódik. Pierreről és Edméeről, egy boldog házaspárról szól, akiknek két szép gyermekük van: Jacques és Claudie. Mégis az idők során Edmée tarthatatlannak érzi házaséletét és megszökik lányával, aki viszont néhány év múlva — hogy egyéni életét élhesse — elhagyja anyját. A regény mindazoknak tetszeni fog, akik önmagukat a »kiválasztottak« közé sorolják. Jean Cassou három év óta nem írt regényt, új regényének, a »Légió«-nak, terjedelme nem magyarázza meg a hároméves hallgatást, művészi formája viszont hosszú fejlődés nyomait viseli magán. Iréne temirovsky »Ketten« című könyvében egy házaspárról ír, akik mielőtt végleg lekötnék magukat egymásnak, kipróbálják a közös életet. A könyvet bizonyára szívesen olvassa majd mindenki, aki szereti a könnyebb műfajt. Charles Plisnier egy öt kötetből álló regényciklus első részével lepte meg a francia olvasóközönséget. »Gyilkosok« a címe a kötetnek, amely egy ember gyermekkoráról szól. A továbbiakban, — mint Plisnier ígéri — ugyanennek az embernek fejlődését fogja az író bemutatni. A Goncourt-díj bírálójának jelentése szerint a regény igen nagy figyelmet érdemel. Még megemlíthetjük André Chamson »Gálya« című kötetét, amelynek máris tisztes közönségsikere van. Párizs élete Számos olyan könyv jelent meg az elmúlt hónapban, amelyek életekről számolnak be. A legérdekesebb közülük nem egy ember, hanem egy város életéről szól. Ez a város: Párizs. Alexandre Arnoux »Paris-sur-Seine« című érdekes és nagysikerű könyve a francia főváros életét mutatja be. Párizs — egy régi mondás szerint — számos városból áll. Talán húszból vagy még többől. Mindegyik párizsi kerületnek más a fiziognómiája, más az erkölcse, más a poézise. Ezeknek a különböző városoknak, amelyek együttesen Párizst alkotják, van egy közös élete is. A külön-külön élő városrészek és az egész francia metropolis életét talán még senki sem írta meg olyan mélységes szeretettel és hozzáértéssel, mint most Arnoux. Érdekes és mély Guy de Portales-nek Berliozról szóló könyve. Ugyancsak figyelemreméltó Octave Aubry műve, »Napoleon magánélete«. Aubry könyvében nem a császárt, hanem a férjet, apát, testvért, fiút és szeretőt írja meg. Egy másik magánéletről, II. Frigyeséről Pierre Laure írt érdekes és vaskos kötetet. Érdekes tanulmányok Kivételesen sok tanulmány jelent meg az elmúlt hónapban a párizsi könyvpiacon. Közülük kiemelhetjük Denis de Rougemont munkáját, a »Szerelem és a Nyugat« című kötetet. Egy másik esszében a »Nárcisz tévedésében« Louis Lavelle azt bizonyítja, hogy a »lélek nem tartalmaz semmit, de mindent be tud fogadni. Marcel Brion Mathias Grunewaldról írt érdekes művészettörténeti tanulmányt. A költők is kitettek magukért. Francis Carco, a katolikus René Fernandat, Philippe Dumaine és Pierre Moussaine adták ki új versköteteiket. A francia költők bebizonyították, hogy a legizgalmasabb időkben sem hallgathat a nagy Pár sípja. A francia költők —dalóinak. Yves Gandon. □ Beküldött könyvek. A következő könyvek érkeztek szerkesztőségünkbe: Csapláros István: Lengyel sors- és nemzettudat a magyar irodalomban. Strém István: Hasad a hajnal (színmű). Borbély László: Tengerre magyar! Sashegyi Oszkár: Német felvilágosodás és magyar cenzúra. Dénes Gizella: Az ország katonája.