Pesti Napló, 1939. május (90. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-31 / 122. szám

Budapest, 1939 A 90. évfolyam 122. szám Szerda, május 31 ELŐFIZETÉS* ÁRAK: Egy hóra . . ..5 pengő Negyedévre. 10.80 pengő Félévre .... 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon. 16 fillér Vasárnap.............32 fillérFESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL* VTL ker., Rákóczi út 64. Telefon: *145-559,*146-419 Jegypénztár, hirdetési*, előfize­­tési-, utalási- és könyvosztályi VII., Erzsébet körút 18—20 MI VOLT AZ URNÁKBAN? ÍRTA: DERNŐI KOCSIS LÁSZLÓ A Gömbös Gyula utáni korszak egyik mi­niszterelnöke hatalma teljében, maga mögött a töretlen Nemzeti Egység Pártjával, szűk baráti körben Bethlenről és Eckh­ardtról be­szélt. Százhetven embere volt a képviselőház­ban, ezek közül csak néhány ment ki egy-egy szavazás elől az ülésteremből, különben mind megbízható volt és hűséges. A miniszterelnök­nek Bethlenre és Eckhardtra lett volna szük­sége. Szívesen felállított volna két urat a bár­sonyszékből, hogy ezt a két urat a helyükre ültethesse. — Sajnos, — mondta — nem lehet meg­hívni őket a kormányba. Nem vállalhatom a kockázatot. Az egész országban hirdették és hirdetik róluk, hogy zsidóbérencek ... Az egyik barát szelíden megkérdezte a miniszterelnököt. — És valóban zsidóbérencek. — Dehogy! — Te tudod, hogy nem azok ... — Tudom kiváló hazafiak, rendkívüli tehetségű emberek. Akkor a barát valamit kérdezett, amire azután sohse ka­pott választ: — Miért nem élsz a hatalmaddal, hogy ugyanazon a módon, amint elhiresztelték ró­luk a zsidóbérencséget, hireszteljék el az igaz­ságot is? Ez a történet valahogy idekívánkozik az 1939-ik évi országgyűlési képviselőválasztások históriájához. A most lezajlott választás meg­lepetéseinek gyökerét azokban az időkben kell keresnünk, mikor divattá vált zsidóbérenccé kikiáltani a politikai ellenfeleket és kormány­­férfiak jobb meggyőződésük ellenére hallgat­tak, nehogy ők maguk is részesedjenek a tá­madásokban. Nagy hajtóvadászat volt, a lel­kesedés tüze — vagy a gyűlöleté — magas lánggal lobogott a vadászok szívében. Az egy­másután következő kormányok részben tűr­ték, részben szívesen látták, részben maguk is elősegítették a hajtást s ha már-már úgy lát­szott, hogy ellobban a láng, nem sajnálták, odavetettek rá egy-egy száraz gallyacskát. Bethlen elmondta véleményét a dologról ab­ban a drámai nyílt levélben, melyet nagykani­zsai híveihez intézett, búcsúzóban a képviselő­háztól. Eckhardt még csak ezután beszél. Nem kétséges, hogy beszélni fog, azon túl is, amit petíciós perében mond majd el a közigazga­tási bíróság előtt, ahová a tiszamarosi kerület meglepő választási eredménye kerül. Lesz né­hány petíció és élénkebb lesz a politikai élet. A kormány óriási többséggel került ki a választási harcból. Új színezésű ellenzék kerül szembe a nagy többséggel. Azt a dinamizmust, mellyel 1935-ben a választási harcban vaserő­vel elnyomott kisgazdapárt vonult fel Göm­bös Gyula ellen, most a nyilaskeresztesek kép­viselhetik a Házban. Azt az ellenzéki támoga­tást, amely Darányi Kálmán számára, de hosszú ideig Imrédy Béla számára is lehetővé tette a nyugodt kormányzást s amelynek az 1935—40-es országgyűlés legnagyobb alkotá­sait köszönhetjük. Teleki Pálnak saját pártjá­ban kell megtalálnia, mert az új ellenzéktől, melynek célkitűzéseiről és módszereiről sohse titkolta véleményét, — nem remélheti. A választások kiírása után népszerű társasjáték volt mikroszkóp alá tenni a kor­­mánypárti jelölteket és kiválogatni közülük a »Teleki-pártot«, s azokat, akik — nem Teleki-párt. Hol a mikroszkóp volt hamis, hol a kutató szándékaiba csúszott egy kis célza­tosság, de társasjátéknál apró hibákra nem néznek. Most új lendülettel folyik a játék, hiszen már nem jelöltekről, hanem megválasz­tott képviselőkről van szó. Ezerszer visszatérő kérdés: lesz-e Telekinek többsége a képviselő­házban. Mi nem kételkedünk benne, hogy lesz. Ha száznyolcvan marad a Magyar Élet Párt képviselőinek száma, akkor száznyolcvan tagú lesz a kormánypárt. Ha szaporodik a lét­szám, szaporodni fognak a kormánytámogató szavazatok is. Ha volnának is a kormánypárt­ban a MÉP határain kívül maradt szélsőjob­ban kacérkodó képviselők, a Ház üléstermében hamarosan meggyőződnek róla, hogy onnan, — a törvényalkotó felelős helyéről — igen sok dolog egészen más színben mutatkozik. S főleg a lehetőségek mutatkoznak rideg való­ságban, ha a miniszterelnök nem dolgozik vetített díszletekkel és egyéb színpadi fény­hatásokkal. Már­pedig Teleki a reflektorokat meg fogja hagyni a színpadnak. Minden jel arra mutat. Mindaddig, amíg Teleki Pál kormányon van, a kormánypárt­­utána igazkedik, Telekinek programja van, terveiről beszélt székfoglaló­jában s később agitációs szónoklataiban is. Munkáját a legnagyobb ellenzéki párt — a nyilasok — radikálisabb követelésekkel fogja kísérni. Hogy az ellenzéki hang csak tarta­lomban lesz-e radikális vagy a türelmetlenség­től fűtve felvesz-e valami viharsarki árnyala­tot: a jövő titka. A viharsarki hang hasonló visszhangot szül; az 1935-ös példa azt mu­tatja, hogy bizonyos időre munkaképtelenné teszi a parlamentet. A parlamenti tárgyalás megnehezítése pedig nem lehet célja a nyilas pártnak sem, ha komolyan veszi saját követe­léseit s komolyan veszi programjának az első Szálasi-párt feloszlatása után lépten-nyomon, szóban és írásban hangoztatott tételét, hogy céljait parlamentáris úton akarja elérni. Igaz, hogy azóta elhangzott bírósági ítéletek meg­állapításai jogos kételyeket ébreszthetnek a közvéleményben a parlamentáris célok felől de bizonyos ideig a programoknak is hinni kell. Mindaddig, amíg be nem bizonyosodik róluk, hogy a »cél szentesíti az eszközt« jegyé­ben születtek. A kormány kötelessége őrködni az alkot­mány és az alkotmányosság épsége felett s nem kétséges, hogy Teleki Pál ezt a köteles­ségét százegy per centig teljesíteni fogja. Akkor is, ha kiderülne, — reméljük nem derül­ ki — hogy a nyilas-program trójai faló volt a parlamentarizmus ellenfelei számára. Éppen elég gondolkozásra késztető tünet inti óvatos­ságra a kormányt és a közvéleményt. Ilyen tünet volt az a feltűnő megállapítás is, hogy a Basch-szervezetek mindenütt német jelöltre szavaztak, ahol német jelölt volt, de ahol nem volt, ott egyöntetűen a nyilas­ jelölt mellé álltak. Vájjon véletlenből fakadnak-e az ilyen tünetek? Nem lesz irigylésreméltó a kormány hely­zete, de ha a Magyar Élet Pártja teljesíti a kötelességét, a kormány megbirkózhatik nem­csak feladataival, hanem új ellenzékével is. A feladat nehezebbik részét elődeinek kö­szönheti Teleki Pál. Elsősorban Darányi Kál­mánnak, aki Eckhardt Tibor segítségével megoldotta a legnehezebb közjogi problémá­kat,­— ha Eckhardt nem áll mellé és nem köz­vetít minden irányban, már első javaslatával elbukhatott volna s még nagyobb veszélyben forgott a második javaslat benyújtása után, — minden vonalon élvezte az ellenzék által vállalt treuga dei előnyeit, s engedte, hogy a szélsőjobboldal éppen a treuga deit kihasz­nálva szerezze meg első magyarországi had­­állásait, Eckhardt Tibor pártjának és népsze­­rűségének rovására. A polgári ellenzék lábhoz tett fegyverrel állt, hogy a kormány nyugod­tan dolgozhassák, közben állásaiba benyomul­tak a nyilaskeresztesek. Igen sok helyen a kormánypárttól kapták meg a hátsó kapu kulcsát, nehogy felébredjen a gazda. A gazda nem is volt otthon. Éppen kormányt támoga­tott, a lábhoz tett fegyverrel. S ezért ellen­szolgáltatást nem kapott,­­ de nem is kért. Mikor azután kiderült, hogy a szélsőjobbol­dalnak kormánypárti hadállások is kellené­nek, Darányi nem talált ellenük alkalmasabb módszert, mint »kivenni a szelet vitorláik­ból«. Ebből a módszerből később Imrédy reprízt csinált, körülbelül hasonló sikerrel, mint elődje. Telekinek kellett jönnie, hogy felfedezze: már túlságosan sok a vitorla ahhoz a kis ten­gerhez képest, melynek hullámait a magyar szelek szántják. S bizonyára nem ok és alap nélkül mondta utolsó választási beszédében, hogy némelyik vitorlát olyan pénzért szabták, »amihez nemzetéhez hű magyar embernek nem volna szabad nyúlnia«. ... Bizonyos ideig tetszett is a kormány­nak, hogy a nyilaspártok célpontja Eckhardt és Bethlen volt. A két ellenzéki vezér táma­dások és rágalmak közepette teljesítette tör­vényhozói kötelességét. Egyik se lépett a hor­dóra, hogy visszaverjen olyan támadásokat, melyek a hordóhoz is méltatlanok voltak. Ná­lunk néha hang szerint ítélik meg a poli­tikust: néha annak van igaza, aki nagyobbat mond, — de a parasztság előtt csak bizonyos ideig!­­­s ritkán hisznek annak, aki hallgat. Bethlen a sok támadás után visszavonult a felsőházba, amelynek június 10-ike után már döntő jelentőségű szerepe lesz a törvényho­zásban. Eckhardt nem vonult vissza, noha nem ő választhatta meg az időt, mikor maga és pártja népszerűségi szempontoktól függet­lenül végzett kötelességteljesítéséről ítéletet kér a választóktól. Nem vonult vissza, mert országos párt élén áll s hogy pártja ma is or­szágos erőt képvisel, arról szavazatok százez­res tömege tanúskodik. Nem vonult vissza sok minden egyéb mellett talán azért sem, mert nem ez a politikai stílusa. Akik látták 1935-ben, barátaiban csalódva maroknyi párt élén bevonulni a­ képviselőházba s ott már az első nap szembefordulni egy százhetven főnyi mammut-többséggel, hatalma csúcspontján álló miniszterelnökkel és a viharsarokkal, mely ha érvekkel nem is győzte, annál jobban bírta hanggal, — azok megértik, hogy Eck­hardt Tibor belevetette magát ebbe a válasz­tási harcba is, amely nemcsak azért volt ki­látástalanul nehéz, mert a hatalom és a pénz, a titkos választás két fontos harci eszköze csak az »ellenségnél« volt meg... Két front ellen kellett harcolnia s ha nem akart mél­tatlan lenni a múlt országgyű­lésen vállalt építő ellenzékiségéhez, nem követhette ellen­feleit az ígéretekben. Volt itt bőven jelölt, aki az utolsó csillagot is leígérte az égről, volt kormánypárti is fölös számmal, aki sok csillagot fogyasztott... — Teleki Pál ígére­tektől szigorúan tartózkodva, igen kis társa­ságban járta volna az agitációs ugart, ha nem csatlakoznak hozzá néhányan ellenzékiek is, közöttük Eckhardt a kidolgozott földreform­tervével, amiről Telekivel sokat vitatkoztak és még fognak is vitatkozni. A politika az érdekek egyeztetésének mű­vészete. Eckhardt ezt a művészetet — a közér­dek szolgálatában — a tökéletességig fejlesz­tette, nem törődve azzal, hogy az ellenzéki

Next