Pesti Napló, 1939. május (90. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-31 / 122. szám

Szerda PESTI NAPLÓ R­assay éles felszólalása a zsidóigazolások visszásságairól Szendy polgármester bejelentette, hogy 42.569 zsidó lakos választói jogosultságát igazolták (Saját tudósítónktól.) A főváros pénzügyi bi­zottsága kedden ülést tartott. A szerdai közgyű­lés napirendjén szereplő polgármesteri előterjesz­téseket úgyszólván vita nélkül fogadták el, majd napirend után Rassay Károly szóvátette a zsidó választók igazolásával kapcsolatban felmerült súlyos zavarokat. Felszólalását azzal a kijelen­téssel kezdte, hogy a főváros adminisztrációja szégyenletesen csődöt mondott a törvény végre­­hajtásánál. Rassaynak e szavaira nagy zaj támadt. Csil­­léry András indulatosan kiáltott Rassay felé: — Ezt mégsem lehet mondani! # Rassay Károly: Állítom és igazolom nemcsak írásban, de, képekkel is. Rengeteg zsidó szavazó nem jutott abba a helyzetbe, hogy igazolhassa választói, jogosultságát, mert technikailag lehe­tetlen volt az igazoló fórumok elé jutnia. Csik­éry éles ellentmondásokkal kísérte Ras­say felszólalását, aki szinte állandó zajban, a közbeszólások pergőtüzében beszélt. Karafiáth főpolgármester úgyszólván állandóan rázta a csengőt és arra kérte a bizottság tagjait, hogy maradjanak nyugodtan, Rassayt pedig arra, hogy tartózkodjék az erősebb kifejezésektől. Szőke Gyula (Rassay felé): Ez pénzügyi bi­zottság és nem politikai fórum. Rassay Károly: Akármennyire zavarnak is, nem hagyom elhallgattatni magam. Amikor a tör­vény végrehajtási utasítása megjelent, érintke­zésbe léptem mind a belügyminiszter úrral, mind a főváros közjogi ügyosztályának vezetőjével és Bódy alpolgármester úrral is. Rámutattam arra, hogy a hatóságoknak a zsidó választók igazolá­sára fel kell készülniük. Az igazolások első nap­jaiban a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehetett szaporítani az elöljáróságokon a tisztviselők szá­mát. Már a negyedik-ötödik napon az volt a helyzet, hogy a választás napjára adtak ki sor­számokat a sorbanállóknak. Hát ha ez nem csőd, akkor semmi sem az. A zaj ekkor újból kitört. Rassay, nem törődve a közbeszólásokkal, így folytattál _ — Nyíltan kijelentették az eljáró tisztviselők, hogy fizikailag feladatukat elvégezni lehetetlen­ség. Tudom, voltak emberi érzésekkel megáldott, korrektül eljáró tisztviselők igen nagy számban, de meg kell említenem azt is, hogy voltak olya­nok is, akik elfeledkeztek arról, hogy mint tiszt­viselők köteles udvariassággal tartoznak és adó­fizető polgárokkal állanak szemben. Nem a me­rev és indokolatlan visszautasítás a tisztviselők kötelessége, hanem a segítés.­­ Egyes jelentkezőknek, akik jogosan meg­szerzett igazolójegyükkel jelentkeztek szavazásra a szavazatküldöttség előtt, a küldöttség elnökei azt felelték, hogy helyettük már mások szavaz­tak. Szőke Gyula Rassay felé kiáltotta: — Hát ezt jegyzőkönyvbe kellett volna venni! Rassay Károly: Megtörtént. Ne tessék engem állandóan kioktatni. (Nagy zaj.) Kérdem, — foly­tatta Rassay — hogyha több igazolványt adtak ki, állapítsák meg ezt is. Ha iktatószám nélkül adtak ki igazolványokat, miképpen történhetett ez meg és kik adták ezt ki. Kérdem, miképpen lehetett bárkinek is blankettát elvennie és iktató­szám nélkül jelentkeznie. Kérem a polgármester urat, érzékeltesse a tisztviselőkkel, hogy e város minden tisztviselőjének, kezdve a főpolgármes­tertől és végezve az altiszteken, az adófizető pol­gárság rendelkezésére kell állania a törvény kere­tein belül és nincs joga senkinek sem vallási ala­pon, sem foglalkozási alapon különbséget tennie. Ezzel szemben a tényállás az, hogy a legdurvább invektívák történtek. Természetesen ezekről jegyzőkönyveket vettünk fel. Ismétlem, a tisztvi­selők legnagyobb része munkáját korrektül vé­gezte és úgyszólván emberfeletti energiával.­­ Sajnos, megtörtént az is, hogy ugyanazon okmányokkal jelentkező családtagok egyikének kiadtá­k az igazolványt, a másikat kérésével el­utasították. Ha a közigazgatásra ilyen nehéz fel­adatot ruháztak, akkor kötelesség lett volna a tisztviselőket írásban kioktatni. A jog teljes anar­chiája, hogyha a fellebbezési fórum indokolás hiányában az ügyeket nem bírja elbírálni. Szóvá kell tennem azt is, hogy még megfelelő helyiség­ről sem tudtak gondoskodni az igazoltatási eljá­rásoknál. Budapest adófizető polgárai zivatarban, vakolathullásban álltak. Hát ez nem csődje az adminisztrációnak? — Végül már arról is tárgyaltunk a város vezetőivel, hogy mi keresünk helyiséget. Közjogi harcunkban a cupringer szerepét vállaltuk. Az utolsó öt napra azután a Vigadóba költözött a központi választmány. A Belvárosban az utca­­gyerekek gúnykacaja közt kénytelenek voltak sorba állni az emberek százai. Végül megenged­ték azt, hogy a Vigadó földszinti helyiségeiben várakozzanak. Ekkor meg kötél kellett, hogy kor­dont vonhassanak. — Mi vettük meg a­ kötelet a főváros számára és holnap elküldöm a polgármester úrnak ezeket a köteleket, tegye múzeumba a választás történe­tének megörökítése céljából. Mindezt azért mond­tam el, mert a törvény végrehajtása során a fővá­ros adminisztrációja legközelebb ugyanilyen hely­zetbe kerül. Kérem a polgármester urat, éppen ezért intézkedjék, hogy méltó legyen az admi­nisztráció egy világvároshoz, de méltó legyen ahhoz az adminisztrációhoz is, amely átérzi a pol­gárság iránti kötelességét. Rassay felszólalására Szendy Károly polgár­­mester válaszolt a következőképpen: __ — Rassay bizottsági tag úr szégyenletes esődről beszélt. Jelentem, hogy 75.000 külön meg­jelölt zsidó választó közül 65.000 ügyével foglal­kozott az adminisztráció. Szőke Gyula ekkor Rassay felé kiáltotta: — Rágalmazni azt tudnak! Rosszhiszeműen rágalmazott! Rassay Károly élesen visszautasította Szőke kijelentését. Állandóan szólt az elnöki csengő és a zaj csak lassan ült el. Szendy polgármester a zaj csillapultával így folytatta: — A 75.000 zsidó választó közül 42.569-et igazol­tak le, nem lehet tehát az adminisztráció szégyen­letes csődjéről beszélni. Állítom, hogyha az admi­nisztráció ennyit igazolt, ez nem jelent csődöt. Elismerem, hogy igen nagy nehézségeink voltak, de bevallom: nem számítottunk arra, hogy ilyen sok zsidó választópolgár jelentkezik. Mindenesetre örvendetes­ ténynek látom, hogy ragaszkodnak szavazati jogukhoz. A magukról megfeledkezett tisztviselőket méltóztassék bejelenteni. — Rassaynak azt a kijelentését, hogy minden tisztviselő tartozik a polgárságnak rendelkezésére állam­a, teljes mértékben koncedálom és keresztül is viszem. Kiadtam az utasítást, hogy a törvény rendelkezései alapján kell intézkedni emberiesen és tisztességesen ... Rassay Károly: Bár így történt volna!... Több felszólaló nem volt s a zajos ülés véget ért. A kézfogás írta: Földváry Erna A szobában már eltompult a fény. Lassan ereszkedett le a téli délutánok korai sötétsége. Ez már az a homály volt, amely nem tűri a han­gos szavakat, hanem sejtelmességével megköve­teli a halkult hangot, a bágyadt mozdulatokat. Az asztalon feketekávés csészék, a hamutartók­ban cigarettavégek és a két puha, mély karos­székben két ember. Két férfi: apa és fia. A nagy viták utáni csend, amelyben szinte észrevétlen szerepet játszik az alkonyodó délután. A két férfi könyörtelenül, hangtalanul, szinte ellenségesen figyeli egymást. — Nincs igaza, — gondolja az apa. — Én, amikor ennyi idős voltam, ilyen húszesztendős fiatalember, harcoltam, küzdöttem. A fronton voltam és nem tudtam, mi lesz holnap. — Nincs igaza — gondolja a fiú. — Amikor ő annyi idős volt, mint most én vagyok, húsz eszten­dős volt, bizonyára félig mint gyerek élt. Vagy a fronton volt és tudta, hogyha haza­jön, lesz ru­hája, kenyere, állása. — Ennyi idős koromban — folytatta az apa a megkezdett gondolatot — már nem akartam se­gítségert senkitől. A magam lábán akartam állni. Férfi voltam. — Nem ért meg engem, — gondolta a fiú — más világból jött. Más a természete, más ember, mint én vagyok. Szinte csodálkozom, hogy ez az én apám. — Az apja vagyok és egészen más, mint én. Keresem, kutatom benne magamat, a régi, a húsz­éves magamat és nincs. Más világ az övé és nin­csen a világiaknak találkozásuk. _ Hol _ találkoz­zunk­? A boncolóasztalnál? Én tanítom, ő vitatko­zik. Tiszteletlen, hetyke fiatalság. Nem ismeri el az élet törvényeit, nem enged utat a természetes törvényeknek, mindent jobban tud, mindent vilá­gosabban lát, perlekedik, okoskodik és nem engedi a régi tapasztalatokat érvényesülni. Ez volna az én fiam? Ez volna az én életem folytatása? Ez a kiegyensúlyozatlan fiú? Ez a hagyományok ellen lázadó fiatalember?­­-- Az apám, és nem ért meg. Nem akar meg­érteni. Belekövesedett egy régi világba. Odalán­colta magát a régi előítéletekhez, a hagyomá­nyokban él, szigorúan erkölcsös és szinte a kor­látoltságig vonja ezeket a társadalmi és erkölcsi korlátokat. Köszönöm, ezt nem fogadhatom el. Ez ellen tiltakoznom kell, meg kell mondanom, hogy én egy felszabadultabb, felkavartabb kor gyermeke vagyok. Nem értem az ő világukat. Semmi közöm a tegnaphoz, a mában élek, a máé vagyok. — Ez lenne hát az a holnap, amiért én küz­döttem? Ez volna az én fiam, akiért a­ holnapot kiharcoltam. Nem értem az ő világát. Én az át­alakulások korában harcoltam ezért a máért. Vár­jon ezért a máért harcoltam-e? Nem történtek-e itt végzetes, jóvátehetetlen tévedések? Nem így lázadtam-e én is egy jobb, nemesebb eszméért? Nem így akartam-e ledönteni az elavult tegnapot és kiépíteni a jövő generációk tisztább, nyugod­­tabb holnapját? És sikerült-e ez a holnap? Úgy sikerült-e, ahogyan ez a generáció akarta, vagy úgy sikerült-e, ahogyan én, ahogyan mi akartuk? Itt ül velem szemben a fiam. Félig szemben, félig mellettem, egy karnyújtásnyira és idegen és nem nyújtjuk ki karunkat, hogy kezünk összeérjen, hogy érezzem: igen, ez az én fiam s hogy érezze: ez az apja. Ülünk csendesen, hangtalanul és tét­lenül, mint ahogyan évezredek óta ülnek az apák és fiúk, akik a jövőért harcolnak és megvetik a múltat. S nem akadt apa és nincsen még fiú, aki kinyújtja kezét és áthidalja a nagy űrt. Ezt, ezt a kézmozdulatot kellene megtenni az én fiamnak. Ezért az egyetlen mozdulatért érdemes volt szü­letni. Ezzel az egyetlen mozdulattal elhiteti ve­lem, ho erv az én fiam, az enyém és olyan, mint én. — Folytatjuk az évezredes harcot, az apa és fiú harcát, az örök megnem értését, a generációk harcát. Jön-e majd egy kor, amelyben az apák és fiúk úgy élnek, mint megértő társak? Én folytatom az életét, de én nem ezt az életet aka­rom folytatni. Újat akarok, mást, többet, nagy­szerűbbet. Ő megalkotott valamit, valamit, ami nem egész. Én az egészet akarom. Ez az idegen az én apám. Hasonlítok hozzá? Az vagyok-e, akit bennem látni akar? Azzá lettem-e, akive ő elképzelt? Olyan lettem-e, amilyenné engem akart? Ki a hibás? Ő, vagy én? Hibásak vagyunk-e egyál­talán? — Az én fiam. Nézem a szemét, arcát, haját, száját; ilyen voltam. Ebből a fiatalaságból lettem ilyenné. A kezét nézem, amint a cigarettát fogja és nézem a magam kezét. Hasonlít, de nem egy­forma; nem lehet, mert nem ugyanaz. "Az ő kre-i zenek az én kezem az apja. A szeme az enyém­től kapta a színt és mégsem ugyanolyan és még­sem ugyanaz. Az ő agya az enyémtől kapta a gondolatot, de másképpen szűri. Agya a gondo­latot, szeme a színt, tüdeje a füstöt és a leve­gőt, amelyet beszív. Ilyen voltam? Nem lázad­ ,­tam-e ugyanígy, ha nem kaptam meg valamit? Nem lázadtam-e ugyanígy a rend, a társadalom, az erkölcs ellen? Az ellen az erkölcs ellen, ame­lyet rám parancsoltak, amelyet nem én alkottam magamnak. Nem ültem-e ugyanilyen értetlenül az apámmal, félig szemben félig mellette és vár­tam, hogy kinyújtsa felém a kezét? És kinyúj­­totta-e apám a kezét?­­És gondoltam-e én arra, hogy én nyújtsam ki a kezemet? Ilyen voltam. Ez én vagyok. Másodszor élek, másodszor láza­dok. Másodszor, vagy századszor. Bennünk lázad­nak apák, nagyapák, dédapák, évezredek hosszú lánca. De ez a fiam, akinek apja én vagyok és én látom, belátom, megismerem, felismerem az apák és fiúk összekötő, taszító és vonzóerők titkát. — Az én apám. Bizonnyal ő is lázadt és aztán jöttek a szokások, belekényszerült, aztán bele­szokott a tradíciókba. Lehiggadt. A lázadó fiúk­ból lesznek a bölcs apák. Egyszer talán majd én is így ülök csodálkozva egy fiú mellett, aki meg­értést vár, aki az én lázadó fiam lesz. Én nekem meg kell majd értenem akkor a fiamat. Akkor a fiamat és most az apámat. A fiam olyan lesz, amilyen én vagyaik, én olyan vagyok, amilyen az apám volt. Hosszú lánc ez. Hiszen semmi nem változott, csak talán kicsit sok a korkülönbség, már nem ér el hozzám és én még nem értem el hozzá. Ez az egész. Olyan vagyok, mint az apám, de nem lehetek ugyanaz. Hiszen szereti bennem masát és én benne masamat szeretem. A csendes, sötét szobában két kéz félve, szé­gyenkezve és mégis diadalmasan megindult egy­más felé. Két nagyon hasonló kéz. A mozdulatuk egyformán lopakodva indult és egyforma lendü­letet vett. A két kéz nagyon hasonló volt, csak éppen nem azonos. Szó sem hangzott, kár lett volna megtörni a varázsos, békítő csendet, amely olyan szépen, enyhítően hozta egymás felé a két kezet, a két embert, apát és fiút. A két meleg férfi kéz bizalommal, megértéssel simult össze. A csend és a sötétség megható szeretettel ölelték őket körül. Egy villanylámpa fénye zuhant be az ablakon, halvány körvonalakkal jelezte a két ember hasonlóságát és valahol megkondult harang. 1939 május 31 Ha az arcszíne fakó, szürkéssárga és tekintete bágyadt, ha hangulata nyomott és nehéz álmok gyötrik, mert makacs székszorulás, a bél túlságos rothadási folyamatai, gyomorégés és epepangás kínozzák, olyankor tanácsos néhány napon át reg­gel felkeléskor egy-egy pohár természetes »Ferenc József« keserűvizet innia. Kérdezze meg orvosát! Hedvezményes f­ü­rdőjegyek Pénztárnál Nálunk — — 1.14 —.04 w 1.60 — — LOT L40 — — L- —.80 4. - L76 1.30 — — 1.34 L— -------2.56 1.90 — — —.82 —.64 — — 1__—.88 — — —80 —.80 — — 1.60 L40 — — —80 —64 — — 1.80 Kaphatok •As Eef«-fanrdr tetrynénzMH nát. vTf­. Eresébe­ kOrdt 18—10 Császárfürdő Iszap rigy gBa Erzsébet-sósfürdő — — — — Szent Gallért gőzfürdő — — Hungária kád — — — — —­­ Lukács-iszap — — — — — — Lukács gBz Tag? kád — — Lukács iszapgöngyöléssal — Lukács uszoda — — — Szt Imre (Rác)-------— — — Rudas, uszoda szekrénnyel — Széchenyi giszfürdő — — — Széchenyi népfürdő — —• — Szt Margitszigeti gyógyfürdő

Next