Pesti Napló, 1939. május (90. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-31 / 122. szám
Szerda PESTI NAPLÓ Rassay éles felszólalása a zsidóigazolások visszásságairól Szendy polgármester bejelentette, hogy 42.569 zsidó lakos választói jogosultságát igazolták (Saját tudósítónktól.) A főváros pénzügyi bizottsága kedden ülést tartott. A szerdai közgyűlés napirendjén szereplő polgármesteri előterjesztéseket úgyszólván vita nélkül fogadták el, majd napirend után Rassay Károly szóvátette a zsidó választók igazolásával kapcsolatban felmerült súlyos zavarokat. Felszólalását azzal a kijelentéssel kezdte, hogy a főváros adminisztrációja szégyenletesen csődöt mondott a törvény végrehajtásánál. Rassaynak e szavaira nagy zaj támadt. Csilléry András indulatosan kiáltott Rassay felé: — Ezt mégsem lehet mondani! # Rassay Károly: Állítom és igazolom nemcsak írásban, de, képekkel is. Rengeteg zsidó szavazó nem jutott abba a helyzetbe, hogy igazolhassa választói, jogosultságát, mert technikailag lehetetlen volt az igazoló fórumok elé jutnia. Csikéry éles ellentmondásokkal kísérte Rassay felszólalását, aki szinte állandó zajban, a közbeszólások pergőtüzében beszélt. Karafiáth főpolgármester úgyszólván állandóan rázta a csengőt és arra kérte a bizottság tagjait, hogy maradjanak nyugodtan, Rassayt pedig arra, hogy tartózkodjék az erősebb kifejezésektől. Szőke Gyula (Rassay felé): Ez pénzügyi bizottság és nem politikai fórum. Rassay Károly: Akármennyire zavarnak is, nem hagyom elhallgattatni magam. Amikor a törvény végrehajtási utasítása megjelent, érintkezésbe léptem mind a belügyminiszter úrral, mind a főváros közjogi ügyosztályának vezetőjével és Bódy alpolgármester úrral is. Rámutattam arra, hogy a hatóságoknak a zsidó választók igazolására fel kell készülniük. Az igazolások első napjaiban a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehetett szaporítani az elöljáróságokon a tisztviselők számát. Már a negyedik-ötödik napon az volt a helyzet, hogy a választás napjára adtak ki sorszámokat a sorbanállóknak. Hát ha ez nem csőd, akkor semmi sem az. A zaj ekkor újból kitört. Rassay, nem törődve a közbeszólásokkal, így folytattál _ — Nyíltan kijelentették az eljáró tisztviselők, hogy fizikailag feladatukat elvégezni lehetetlenség. Tudom, voltak emberi érzésekkel megáldott, korrektül eljáró tisztviselők igen nagy számban, de meg kell említenem azt is, hogy voltak olyanok is, akik elfeledkeztek arról, hogy mint tisztviselők köteles udvariassággal tartoznak és adófizető polgárokkal állanak szemben. Nem a merev és indokolatlan visszautasítás a tisztviselők kötelessége, hanem a segítés. Egyes jelentkezőknek, akik jogosan megszerzett igazolójegyükkel jelentkeztek szavazásra a szavazatküldöttség előtt, a küldöttség elnökei azt felelték, hogy helyettük már mások szavaztak. Szőke Gyula Rassay felé kiáltotta: — Hát ezt jegyzőkönyvbe kellett volna venni! Rassay Károly: Megtörtént. Ne tessék engem állandóan kioktatni. (Nagy zaj.) Kérdem, — folytatta Rassay — hogyha több igazolványt adtak ki, állapítsák meg ezt is. Ha iktatószám nélkül adtak ki igazolványokat, miképpen történhetett ez meg és kik adták ezt ki. Kérdem, miképpen lehetett bárkinek is blankettát elvennie és iktatószám nélkül jelentkeznie. Kérem a polgármester urat, érzékeltesse a tisztviselőkkel, hogy e város minden tisztviselőjének, kezdve a főpolgármestertől és végezve az altiszteken, az adófizető polgárság rendelkezésére kell állania a törvény keretein belül és nincs joga senkinek sem vallási alapon, sem foglalkozási alapon különbséget tennie. Ezzel szemben a tényállás az, hogy a legdurvább invektívák történtek. Természetesen ezekről jegyzőkönyveket vettünk fel. Ismétlem, a tisztviselők legnagyobb része munkáját korrektül végezte és úgyszólván emberfeletti energiával. Sajnos, megtörtént az is, hogy ugyanazon okmányokkal jelentkező családtagok egyikének kiadták az igazolványt, a másikat kérésével elutasították. Ha a közigazgatásra ilyen nehéz feladatot ruháztak, akkor kötelesség lett volna a tisztviselőket írásban kioktatni. A jog teljes anarchiája, hogyha a fellebbezési fórum indokolás hiányában az ügyeket nem bírja elbírálni. Szóvá kell tennem azt is, hogy még megfelelő helyiségről sem tudtak gondoskodni az igazoltatási eljárásoknál. Budapest adófizető polgárai zivatarban, vakolathullásban álltak. Hát ez nem csődje az adminisztrációnak? — Végül már arról is tárgyaltunk a város vezetőivel, hogy mi keresünk helyiséget. Közjogi harcunkban a cupringer szerepét vállaltuk. Az utolsó öt napra azután a Vigadóba költözött a központi választmány. A Belvárosban az utcagyerekek gúnykacaja közt kénytelenek voltak sorba állni az emberek százai. Végül megengedték azt, hogy a Vigadó földszinti helyiségeiben várakozzanak. Ekkor meg kötél kellett, hogy kordont vonhassanak. — Mi vettük meg a kötelet a főváros számára és holnap elküldöm a polgármester úrnak ezeket a köteleket, tegye múzeumba a választás történetének megörökítése céljából. Mindezt azért mondtam el, mert a törvény végrehajtása során a főváros adminisztrációja legközelebb ugyanilyen helyzetbe kerül. Kérem a polgármester urat, éppen ezért intézkedjék, hogy méltó legyen az adminisztráció egy világvároshoz, de méltó legyen ahhoz az adminisztrációhoz is, amely átérzi a polgárság iránti kötelességét. Rassay felszólalására Szendy Károly polgármester válaszolt a következőképpen: __ — Rassay bizottsági tag úr szégyenletes esődről beszélt. Jelentem, hogy 75.000 külön megjelölt zsidó választó közül 65.000 ügyével foglalkozott az adminisztráció. Szőke Gyula ekkor Rassay felé kiáltotta: — Rágalmazni azt tudnak! Rosszhiszeműen rágalmazott! Rassay Károly élesen visszautasította Szőke kijelentését. Állandóan szólt az elnöki csengő és a zaj csak lassan ült el. Szendy polgármester a zaj csillapultával így folytatta: — A 75.000 zsidó választó közül 42.569-et igazoltak le, nem lehet tehát az adminisztráció szégyenletes csődjéről beszélni. Állítom, hogyha az adminisztráció ennyit igazolt, ez nem jelent csődöt. Elismerem, hogy igen nagy nehézségeink voltak, de bevallom: nem számítottunk arra, hogy ilyen sok zsidó választópolgár jelentkezik. Mindenesetre örvendetes ténynek látom, hogy ragaszkodnak szavazati jogukhoz. A magukról megfeledkezett tisztviselőket méltóztassék bejelenteni. — Rassaynak azt a kijelentését, hogy minden tisztviselő tartozik a polgárságnak rendelkezésére állama, teljes mértékben koncedálom és keresztül is viszem. Kiadtam az utasítást, hogy a törvény rendelkezései alapján kell intézkedni emberiesen és tisztességesen ... Rassay Károly: Bár így történt volna!... Több felszólaló nem volt s a zajos ülés véget ért. A kézfogás írta: Földváry Erna A szobában már eltompult a fény. Lassan ereszkedett le a téli délutánok korai sötétsége. Ez már az a homály volt, amely nem tűri a hangos szavakat, hanem sejtelmességével megköveteli a halkult hangot, a bágyadt mozdulatokat. Az asztalon feketekávés csészék, a hamutartókban cigarettavégek és a két puha, mély karosszékben két ember. Két férfi: apa és fia. A nagy viták utáni csend, amelyben szinte észrevétlen szerepet játszik az alkonyodó délután. A két férfi könyörtelenül, hangtalanul, szinte ellenségesen figyeli egymást. — Nincs igaza, — gondolja az apa. — Én, amikor ennyi idős voltam, ilyen húszesztendős fiatalember, harcoltam, küzdöttem. A fronton voltam és nem tudtam, mi lesz holnap. — Nincs igaza — gondolja a fiú. — Amikor ő annyi idős volt, mint most én vagyok, húsz esztendős volt, bizonyára félig mint gyerek élt. Vagy a fronton volt és tudta, hogyha hazajön, lesz ruhája, kenyere, állása. — Ennyi idős koromban — folytatta az apa a megkezdett gondolatot — már nem akartam segítségert senkitől. A magam lábán akartam állni. Férfi voltam. — Nem ért meg engem, — gondolta a fiú — más világból jött. Más a természete, más ember, mint én vagyok. Szinte csodálkozom, hogy ez az én apám. — Az apja vagyok és egészen más, mint én. Keresem, kutatom benne magamat, a régi, a húszéves magamat és nincs. Más világ az övé és nincsen a világiaknak találkozásuk. _ Hol _ találkozzunk? A boncolóasztalnál? Én tanítom, ő vitatkozik. Tiszteletlen, hetyke fiatalság. Nem ismeri el az élet törvényeit, nem enged utat a természetes törvényeknek, mindent jobban tud, mindent világosabban lát, perlekedik, okoskodik és nem engedi a régi tapasztalatokat érvényesülni. Ez volna az én fiam? Ez volna az én életem folytatása? Ez a kiegyensúlyozatlan fiú? Ez a hagyományok ellen lázadó fiatalember?-- Az apám, és nem ért meg. Nem akar megérteni. Belekövesedett egy régi világba. Odaláncolta magát a régi előítéletekhez, a hagyományokban él, szigorúan erkölcsös és szinte a korlátoltságig vonja ezeket a társadalmi és erkölcsi korlátokat. Köszönöm, ezt nem fogadhatom el. Ez ellen tiltakoznom kell, meg kell mondanom, hogy én egy felszabadultabb, felkavartabb kor gyermeke vagyok. Nem értem az ő világukat. Semmi közöm a tegnaphoz, a mában élek, a máé vagyok. — Ez lenne hát az a holnap, amiért én küzdöttem? Ez volna az én fiam, akiért a holnapot kiharcoltam. Nem értem az ő világát. Én az átalakulások korában harcoltam ezért a máért. Várjon ezért a máért harcoltam-e? Nem történtek-e itt végzetes, jóvátehetetlen tévedések? Nem így lázadtam-e én is egy jobb, nemesebb eszméért? Nem így akartam-e ledönteni az elavult tegnapot és kiépíteni a jövő generációk tisztább, nyugodtabb holnapját? És sikerült-e ez a holnap? Úgy sikerült-e, ahogyan ez a generáció akarta, vagy úgy sikerült-e, ahogyan én, ahogyan mi akartuk? Itt ül velem szemben a fiam. Félig szemben, félig mellettem, egy karnyújtásnyira és idegen és nem nyújtjuk ki karunkat, hogy kezünk összeérjen, hogy érezzem: igen, ez az én fiam s hogy érezze: ez az apja. Ülünk csendesen, hangtalanul és tétlenül, mint ahogyan évezredek óta ülnek az apák és fiúk, akik a jövőért harcolnak és megvetik a múltat. S nem akadt apa és nincsen még fiú, aki kinyújtja kezét és áthidalja a nagy űrt. Ezt, ezt a kézmozdulatot kellene megtenni az én fiamnak. Ezért az egyetlen mozdulatért érdemes volt születni. Ezzel az egyetlen mozdulattal elhiteti velem, ho erv az én fiam, az enyém és olyan, mint én. — Folytatjuk az évezredes harcot, az apa és fiú harcát, az örök megnem értését, a generációk harcát. Jön-e majd egy kor, amelyben az apák és fiúk úgy élnek, mint megértő társak? Én folytatom az életét, de én nem ezt az életet akarom folytatni. Újat akarok, mást, többet, nagyszerűbbet. Ő megalkotott valamit, valamit, ami nem egész. Én az egészet akarom. Ez az idegen az én apám. Hasonlítok hozzá? Az vagyok-e, akit bennem látni akar? Azzá lettem-e, akive ő elképzelt? Olyan lettem-e, amilyenné engem akart? Ki a hibás? Ő, vagy én? Hibásak vagyunk-e egyáltalán? — Az én fiam. Nézem a szemét, arcát, haját, száját; ilyen voltam. Ebből a fiatalaságból lettem ilyenné. A kezét nézem, amint a cigarettát fogja és nézem a magam kezét. Hasonlít, de nem egyforma; nem lehet, mert nem ugyanaz. "Az ő kre-i zenek az én kezem az apja. A szeme az enyémtől kapta a színt és mégsem ugyanolyan és mégsem ugyanaz. Az ő agya az enyémtől kapta a gondolatot, de másképpen szűri. Agya a gondolatot, szeme a színt, tüdeje a füstöt és a levegőt, amelyet beszív. Ilyen voltam? Nem lázad ,tam-e ugyanígy, ha nem kaptam meg valamit? Nem lázadtam-e ugyanígy a rend, a társadalom, az erkölcs ellen? Az ellen az erkölcs ellen, amelyet rám parancsoltak, amelyet nem én alkottam magamnak. Nem ültem-e ugyanilyen értetlenül az apámmal, félig szemben félig mellette és vártam, hogy kinyújtsa felém a kezét? És kinyújtotta-e apám a kezét?És gondoltam-e én arra, hogy én nyújtsam ki a kezemet? Ilyen voltam. Ez én vagyok. Másodszor élek, másodszor lázadok. Másodszor, vagy századszor. Bennünk lázadnak apák, nagyapák, dédapák, évezredek hosszú lánca. De ez a fiam, akinek apja én vagyok és én látom, belátom, megismerem, felismerem az apák és fiúk összekötő, taszító és vonzóerők titkát. — Az én apám. Bizonnyal ő is lázadt és aztán jöttek a szokások, belekényszerült, aztán beleszokott a tradíciókba. Lehiggadt. A lázadó fiúkból lesznek a bölcs apák. Egyszer talán majd én is így ülök csodálkozva egy fiú mellett, aki megértést vár, aki az én lázadó fiam lesz. Én nekem meg kell majd értenem akkor a fiamat. Akkor a fiamat és most az apámat. A fiam olyan lesz, amilyen én vagyaik, én olyan vagyok, amilyen az apám volt. Hosszú lánc ez. Hiszen semmi nem változott, csak talán kicsit sok a korkülönbség, már nem ér el hozzám és én még nem értem el hozzá. Ez az egész. Olyan vagyok, mint az apám, de nem lehetek ugyanaz. Hiszen szereti bennem masát és én benne masamat szeretem. A csendes, sötét szobában két kéz félve, szégyenkezve és mégis diadalmasan megindult egymás felé. Két nagyon hasonló kéz. A mozdulatuk egyformán lopakodva indult és egyforma lendületet vett. A két kéz nagyon hasonló volt, csak éppen nem azonos. Szó sem hangzott, kár lett volna megtörni a varázsos, békítő csendet, amely olyan szépen, enyhítően hozta egymás felé a két kezet, a két embert, apát és fiút. A két meleg férfi kéz bizalommal, megértéssel simult össze. A csend és a sötétség megható szeretettel ölelték őket körül. Egy villanylámpa fénye zuhant be az ablakon, halvány körvonalakkal jelezte a két ember hasonlóságát és valahol megkondult harang. 1939 május 31 Ha az arcszíne fakó, szürkéssárga és tekintete bágyadt, ha hangulata nyomott és nehéz álmok gyötrik, mert makacs székszorulás, a bél túlságos rothadási folyamatai, gyomorégés és epepangás kínozzák, olyankor tanácsos néhány napon át reggel felkeléskor egy-egy pohár természetes »Ferenc József« keserűvizet innia. Kérdezze meg orvosát! Hedvezményes fürdőjegyek Pénztárnál Nálunk — — 1.14 —.04 w 1.60 — — LOT L40 — — L- —.80 4. - L76 1.30 — — 1.34 L— -------2.56 1.90 — — —.82 —.64 — — 1__—.88 — — —80 —.80 — — 1.60 L40 — — —80 —64 — — 1.80 Kaphatok •As Eef«-fanrdr tetrynénzMH nát. vTf. Eresébe kOrdt 18—10 Császárfürdő Iszap rigy gBa Erzsébet-sósfürdő — — — — Szent Gallért gőzfürdő — — Hungária kád — — — — — Lukács-iszap — — — — — — Lukács gBz Tag? kád — — Lukács iszapgöngyöléssal — Lukács uszoda — — — Szt Imre (Rác)-------— — — Rudas, uszoda szekrénnyel — Széchenyi giszfürdő — — — Széchenyi népfürdő — —• — Szt Margitszigeti gyógyfürdő