Pesti Napló, 1939. június (90. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-04 / 126. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 193. januhn 14 LEVELEK VIDÉKRE Irta: ILLYÉS GYULA A gyárvidék, a foghíjas Váci út, kietlen volt. Kietlenebb, reménytelenebb, akár a Sza­hara, ezen a kánikulai délelőttön. Nép alig járt az utcán. Az üres telkeken rozsdás gépek hevertek, a fűben cserép fénylett, vastag dró­tok csavarodtak az ég felé, mintha a földből nőttek volna, akár a vadzab. Letértem a jár­dáról, begázoltam e vasvidé­k növényzetébe, amelyre eső helyett korom szitált, most a tüsszentető júliusi égből is. Leültem. A forradalom ezért a környékért teremtő­dött. Én azt hittem, ez a környék akarta, ez hozta a világra. Még senkivel sem beszéltem, de szívemre hideg sejtelem telepedett: ez a környék nem akarja már a forradalmat. A gyárak egymásután dudálni kezdtek. Dél lett. Másfél órája ültem már valami rossz bádoglemezen a ragyogó fényben, alaktalan gondolatok közepette. Csak ültem, reményeim törmelékein, mint Jób a szeméten. Homokot markoltam fel, lecsorgattam, a homok fele vasreszelék volt és pléhforgács. Végre felkel­tem, nehéz léptekkel, mint valami pocsolyá­ból, visszavánszorogtam az útra. Nagy ritkán bőgött végig az úton egy-egy vörösre festett villamos, csurranásig telve. Gyalog indultam a város felé. A gyárakból tömött oszlopokban tódultak ki az emberek. Az utcára érve rögtön szaladni kezdtek, tülekedve és versenyezve egymással, hogy egy perc múlva épúgy tülekedve és lök­dösődve újra oszlopokba tömörüljenek egy­­egy vendéglő, péküzlet vagy dohánytőzsde előtt. Hosszú sor fejlődött még ott is, ahol egyszerűen csak málnaszörpöt árultak. Három-négy ilyen sor mentén is elhalad­tam. Hirtelen felkaptam a fejem. — Egy golyót a haséiba — hallatszott a sorból egy öregecske női hang. — Nem papri­kásom irkét. Megálltam. Kun Béláról folyt a szó s a Hungária-szállóról, ahol a népbiztosok állító­lag kora reggeltől késő estig mást sem tettek, mint dőzsöltek. Libát esznek, salátával, hozzá pezsgőt isznak. Beálltam a várakozók közé, meg sem nézve, mire várnak. Egy kicsit röstelkedve álltam be, olyas­félek­ép, ahogy ajtóhoz tapaszthatja fülét az ember. Ki akartam lesni valamit a népből. Egy titkot? Sejtettem én, mit fogok hallani. Tán ép emiatt, az elkerülhetetlen bizonyosság miatt szorongtam. Nem kellett restelkednem, nem kellett hallgatóznom. A proletárok nem rejtették vé­leményüket véka alá. Innen is, onnan is, hara­gos mondatok röppentek fel. A hosszú sor, mint valami őskori szörnyeteg, ezer lábával, izgatottan topogott, ingerülten rángatózott és fújt Pest felé. Egy leány a tömeg elé került, igazolványt mutatott a vörösőrnek, soron kívül akart be­jutni. A fej­ elől, rögtön felvakkanto­tt. — ,Csak tessék hátra, hátra! Nincs ki­vétel. A lány azt igazolta, hogy apja a fronton van. ' : ' — Itt van a front! Mi is csatázunk. Azért, hogy fel ne forduljunk. Csak kerüljön hátra! A következő kiáltások már egyenesen a lány ellen vágtak. Valaki halkan, mint a szín­padon azt, amit »félre« kell mondani, kommu­nista cafatnak nevezte. A lány hátrabaktatott. Minden lépésnél kapott arcába valamit. Mintha — vérszegény, kócos nemző — ő testesítette volna meg a proletáruralmat.­­-■A fronton van a papa? — mondta egy kedélyesen dörmögő hang. — Nem fél , egye­dül? Mert onnan már mindenki meglógott. Nagyjából igaza volt. A gyári ezredek csak az első hetekben mutattak valamit, a rájuk osztott proletáröntudatból. A felvidéki visszavonulás után seregestül hagyták el az állásokat. Vonatot szereztek, azon utaztak haza. A hadvezetőség hivatalos jelentés©­ze­rint az északi főműhely gyári ezredéből a »fogyaték« már június elején hatvan százalék, a Ganz-gyáréból nyolcvanöt. Senki sem tudta visszatartani őket; ezen a téren megmutatták, hogy az ő akaratuk az irányadó! Rövidesen munkászászlóalj csak elvétve akadt a tűzve­­vonalban­. A frontot — ugyancsak a hadveze­tőség jelentése szerint —-­ a parasztezredek tartották. A jelentés azt mondta róluk, hogy jól harcolnak, de proletárforradalmi szem­pontból megbízhatatlanok. Nacionalisták. Szü­lőföldjüket akarják visszafoglalni, tiszahátiak. Vagyis tulajdonképpen ők is haza akartak menni. A lány mellém állt a sorban. Magamhoz tartozónak éreztem ebben az ellenséges lég­körben. — Melyik fronton van a papa? — kérdez­tem, hogy rokonszenvemet kifejezzem. A lány felrántotta a vállát, azzal a moz­dulattal, ami azt jelentette, hogy »nem mind­egy?« Vigasztalni próbáltam. Ez azért nem sikerült, mert nem volt szüksége vigaszra, valóban minden mindegy volt neki, a papa is, a tömeg véleménye is, én is. A nemző a leg­­mélységesebb közönyt testesítette meg. Már majdnem az ajtó elé jutottunk, mikor újból botrány ígérkezett. Az okra nem emlékszem, csak a kifakadások csengenek még fülemben. »Ez is olyan híres!« »ők zabálnak fel mindent!« »Ami a tied, az az enyém, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd.« Ez nevetést fakasztott. És a nem is nagyon suttogva továbbadott hírekre emlékszem. Elképesztően együgyűek voltak. Az antánt egész sereg vonat zsírral és­­ nullásliszttel várja, hogy »ezek« bukása után bevonulhasson és a zsírt szétoszthassa. Nyilván ingyen és egy életre valót. A sorbanállók legalább is így képzelték. Valami olyasmit képzeltek, hogy nekik ez jár. A proletár öntudat torz visszfénye volt ez? önhittek voltak. Azt hitték, hogy a babonásan tisztelt »külföld« legnagyobb boldogsága az volna, ha nekik végre szabadon, minden aka­dály nélkül annyi zsírt és lisztet adhatna, amennyi csak beléjük fér. Az akadály »ezek« voltak. A vörösőr unatkozva nézegette az eget, így jelezve, hogy nem tartozik »azok« közé. Jó egy órát tipeghettem, centim­éteren­ként az ajtó felé. Egész idő alatt csak zsír­ról, kenyérről, élelmiszerről volt szó. Milyen dühödten, tajtékozva! Másról véletlenül sem esett egy hang sem. Ezen most, visszaemlé­kezve hökkenek meg. Mert hiszen ez a kör­nyék azelőtt sem igen élhetett sokkal jobban mint ezkben a napokban. A hangulat olyan volt, mint a szegény emberé, akit valami régóta megígért nagy lakomától elütnek, az utolsó pillanatban. Még valamit, közbevetőleg. Sok emberre beszéltem később erről az időről. Legtöbbje csak arról tudott felvilágosítást adni, hogy e napokban, amidőn mégis csak a nemzetrő volt szó, ők csak arról tudtak beszélni, hogy mit ettek. Azaz mit nem ettek. A korszak vagy az emberek alacsonyságának tünete ez" Trójában sem ehettek sokkal többet. Karta­­góban még annyit sem. Mért nem tudunk az ő koplalásu­król semmit? Az éhkoppot úgy­látszik mégis pótolhatja a hősiesség. Pesten nemcsak a gyomor volt üres, hanem a lélek is. Én sem ettem. Végre az ajtóhoz értem én is, bejutottam. A pultnál, anélkül, hogy szavamat várták volna, elég terjedelmes papírcsomagot nyom­tak kezembe. Fizettem, nem igen volt fontos, mennyit. A pénztáros egy tojásos ládába ej­­tegette a fehér bankjegyeket, melyekért már legfeljebb ilyen alkalommal lehetett valamit kapni. Csak ott künn néztem meg, mit is vásá­roltam. Másfél kiló Szent János-kenyeret. Igen megörültem neki, nagyon szerettem, ak­koriban ettem először. Ez volt akkor az egyik fő néptáplálék, ördög tudja honnan került elő s öntötte el az országot. Máskor a rágcsálás előbb-utóbb mindig jókedvre derített. Most nem derített fel Be­vonultam­ ismét egy telekre. Nehéz gondokat haraptam és nyeltem a fekete gyümölcs ro­pogtatása közben. Kinek kell hát a forradalom, ha ennek a népnek sem? Illetve, ki csinálja, ha ez sem? A munkások és parasztok sokat hangoz­tatott testvériségét a forradalomban úgy ér­telmeztem, hogy előbb az erősebb, okosabb testvért, a munkást kell szabadsághoz jut­tatni, azután jönnek majd ők, a faluvégi sze­gények. Mi lesz, ha ezek most nem vállalják a szerepet, nem kell nekik? Mi lesz akkor velünk? Ilyesmi miatt akkoriban úgy tudtam aggódni, hogy órákig ültem egy helyben, tér­demre könyökölve, arcomat tenyerembe szo­rítva.* Órákig ültem a telken. Megint a gyár­dudálás riasztott fel. Úgy eltévedtem gondo­lataimban, hogy az utcán sem tudtam, mi­lyen irányban induljak meg. Megálltam egy falragasz előtt. Kézzel volt írva. Népgyűlést hirdetett­ egy közeli iskola tornatermébe. Bokányi be­szél, a proletárasszonyoknak. Este, rögtön a gyári munka befejezte után. A szirénák ép ezt az időt fújták. Megkérdeztem, merre találom a gyűlés helyét. Megindultam, aztán egyszerre sza­ladni kezdtem. Hirtelen olyan türelmetlenség, olyan szomjúság fogott el valami magyarázat után. A terem zsúfolva volt, valóban nagyrészt asszonnyal. A szónok már jól benn volt a len­dületben, már markában tartotta a hallgató­ságot. Remek népszónok volt, külvárosiasan egyenes­ goromba és déliesen szertelen. A mesterségében biztos iparos és színész kar­­mozdulataival verte az asztalt; hajdan kő­faragólegény volt, nyilván ennek emlékéül viselt művészi hajat és nyakkendőt. Ízes ma­gyarsággal beszélt, de gondolatmenete el­árulta, hogy ősei délről vándoroltak be. Nem­csak a hallgatókat, saját magát is felizgatta. Hirtelen üvölteni kezdett. — Ha pedig az asszonyok elárulják ezt a forradalmat, ha elárulják a férfiakat, ha nem sikerül, amit akartunk, ha meg kell buk­nunk ... Szünetet tartott, hangot váltott. — Azt már asszonyok nélkül csináljuk, — folytatta — annyit már tanultunk. Ismét tűzbe jött. — Van annyi becsülete az antant előtt a magyar munkásságnak, hogy kérjen valahol a Csendes óceánon egy puszta szigetet magá­nak és ott valósítsa meg, amibe itt belekez­dett! Hogy odamenjünk, de egyedül! A terem megborzadt. Néhányan felsikol­­tottak. Mindenki sejtette, mi következik. A szónok előrelépett, a varázsló biztonságával harsogta: — Hogy itt hagyjunk csapot-papot, asz­­szonyt, gyereket és az életet újra kezdjük! Minden szavára emlékszem, minden moz­dulatára. Mindenki elhitte ezt a merész képtelensé­get. Máról holnapra faképnél hagyni a csalá­dot, hányszor hallhatták ezt a mondatot a szegény proletárasszonyok elkeseredetten kia­báló férjüktől, hány éjszaka riadozhattak tőle! A szónok tudta, kiknek beszél, ő is fenyegetőzött hajdanában ilyesmi­vel? A kifakadás oly őszinte volt, hogy ha a mondat kimondása előtt talán nem is, utána bizonyosan ő is elhitte. Kihúzta magát, sá­padtan szembenézett a tömeggel, aztán hirte­len sarkon fordult, lesietett az emelvényről. Mintha egy ajtót csapott volna be. Iszonyú taps dörrent fel. Elhittem én is, amit mondott. Csak az uccán ocsúdtam fel. ápaszemet vásárolni bizalom dolga. — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Mayer Sándor speciál játszerézz, IV., Kossuth Lajos ucra 15. az udvarban. Javításokat pontosan és olcsón készítek saját műhelyemben Postai megrendeléseket azonnal. Telefon­­ 1-85-0-26.

Next