Pesti Napló, 1939. június (90. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-04 / 126. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 193. januhn 14 LEVELEK VIDÉKRE Irta: ILLYÉS GYULA A gyárvidék, a foghíjas Váci út, kietlen volt. Kietlenebb, reménytelenebb, akár a Szahara, ezen a kánikulai délelőttön. Nép alig járt az utcán. Az üres telkeken rozsdás gépek hevertek, a fűben cserép fénylett, vastag drótok csavarodtak az ég felé, mintha a földből nőttek volna, akár a vadzab. Letértem a járdáról, begázoltam e vasvidék növényzetébe, amelyre eső helyett korom szitált, most a tüsszentető júliusi égből is. Leültem. A forradalom ezért a környékért teremtődött. Én azt hittem, ez a környék akarta, ez hozta a világra. Még senkivel sem beszéltem, de szívemre hideg sejtelem telepedett: ez a környék nem akarja már a forradalmat. A gyárak egymásután dudálni kezdtek. Dél lett. Másfél órája ültem már valami rossz bádoglemezen a ragyogó fényben, alaktalan gondolatok közepette. Csak ültem, reményeim törmelékein, mint Jób a szeméten. Homokot markoltam fel, lecsorgattam, a homok fele vasreszelék volt és pléhforgács. Végre felkeltem, nehéz léptekkel, mint valami pocsolyából, visszavánszorogtam az útra. Nagy ritkán bőgött végig az úton egy-egy vörösre festett villamos, csurranásig telve. Gyalog indultam a város felé. A gyárakból tömött oszlopokban tódultak ki az emberek. Az utcára érve rögtön szaladni kezdtek, tülekedve és versenyezve egymással, hogy egy perc múlva épúgy tülekedve és lökdösődve újra oszlopokba tömörüljenek egyegy vendéglő, péküzlet vagy dohánytőzsde előtt. Hosszú sor fejlődött még ott is, ahol egyszerűen csak málnaszörpöt árultak. Három-négy ilyen sor mentén is elhaladtam. Hirtelen felkaptam a fejem. — Egy golyót a haséiba — hallatszott a sorból egy öregecske női hang. — Nem paprikásom irkét. Megálltam. Kun Béláról folyt a szó s a Hungária-szállóról, ahol a népbiztosok állítólag kora reggeltől késő estig mást sem tettek, mint dőzsöltek. Libát esznek, salátával, hozzá pezsgőt isznak. Beálltam a várakozók közé, meg sem nézve, mire várnak. Egy kicsit röstelkedve álltam be, olyasfélekép, ahogy ajtóhoz tapaszthatja fülét az ember. Ki akartam lesni valamit a népből. Egy titkot? Sejtettem én, mit fogok hallani. Tán ép emiatt, az elkerülhetetlen bizonyosság miatt szorongtam. Nem kellett restelkednem, nem kellett hallgatóznom. A proletárok nem rejtették véleményüket véka alá. Innen is, onnan is, haragos mondatok röppentek fel. A hosszú sor, mint valami őskori szörnyeteg, ezer lábával, izgatottan topogott, ingerülten rángatózott és fújt Pest felé. Egy leány a tömeg elé került, igazolványt mutatott a vörösőrnek, soron kívül akart bejutni. A fej elől, rögtön felvakkantott. — ,Csak tessék hátra, hátra! Nincs kivétel. A lány azt igazolta, hogy apja a fronton van. ' : ' — Itt van a front! Mi is csatázunk. Azért, hogy fel ne forduljunk. Csak kerüljön hátra! A következő kiáltások már egyenesen a lány ellen vágtak. Valaki halkan, mint a színpadon azt, amit »félre« kell mondani, kommunista cafatnak nevezte. A lány hátrabaktatott. Minden lépésnél kapott arcába valamit. Mintha — vérszegény, kócos nemző — ő testesítette volna meg a proletáruralmat.-■A fronton van a papa? — mondta egy kedélyesen dörmögő hang. — Nem fél , egyedül? Mert onnan már mindenki meglógott. Nagyjából igaza volt. A gyári ezredek csak az első hetekben mutattak valamit, a rájuk osztott proletáröntudatból. A felvidéki visszavonulás után seregestül hagyták el az állásokat. Vonatot szereztek, azon utaztak haza. A hadvezetőség hivatalos jelentés©zerint az északi főműhely gyári ezredéből a »fogyaték« már június elején hatvan százalék, a Ganz-gyáréból nyolcvanöt. Senki sem tudta visszatartani őket; ezen a téren megmutatták, hogy az ő akaratuk az irányadó! Rövidesen munkászászlóalj csak elvétve akadt a tűzvevonalban. A frontot — ugyancsak a hadvezetőség jelentése szerint —- a parasztezredek tartották. A jelentés azt mondta róluk, hogy jól harcolnak, de proletárforradalmi szempontból megbízhatatlanok. Nacionalisták. Szülőföldjüket akarják visszafoglalni, tiszahátiak. Vagyis tulajdonképpen ők is haza akartak menni. A lány mellém állt a sorban. Magamhoz tartozónak éreztem ebben az ellenséges légkörben. — Melyik fronton van a papa? — kérdeztem, hogy rokonszenvemet kifejezzem. A lány felrántotta a vállát, azzal a mozdulattal, ami azt jelentette, hogy »nem mindegy?« Vigasztalni próbáltam. Ez azért nem sikerült, mert nem volt szüksége vigaszra, valóban minden mindegy volt neki, a papa is, a tömeg véleménye is, én is. A nemző a legmélységesebb közönyt testesítette meg. Már majdnem az ajtó elé jutottunk, mikor újból botrány ígérkezett. Az okra nem emlékszem, csak a kifakadások csengenek még fülemben. »Ez is olyan híres!« »ők zabálnak fel mindent!« »Ami a tied, az az enyém, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd.« Ez nevetést fakasztott. És a nem is nagyon suttogva továbbadott hírekre emlékszem. Elképesztően együgyűek voltak. Az antánt egész sereg vonat zsírral és nullásliszttel várja, hogy »ezek« bukása után bevonulhasson és a zsírt szétoszthassa. Nyilván ingyen és egy életre valót. A sorbanállók legalább is így képzelték. Valami olyasmit képzeltek, hogy nekik ez jár. A proletár öntudat torz visszfénye volt ez? önhittek voltak. Azt hitték, hogy a babonásan tisztelt »külföld« legnagyobb boldogsága az volna, ha nekik végre szabadon, minden akadály nélkül annyi zsírt és lisztet adhatna, amennyi csak beléjük fér. Az akadály »ezek« voltak. A vörösőr unatkozva nézegette az eget, így jelezve, hogy nem tartozik »azok« közé. Jó egy órát tipeghettem, centiméterenként az ajtó felé. Egész idő alatt csak zsírról, kenyérről, élelmiszerről volt szó. Milyen dühödten, tajtékozva! Másról véletlenül sem esett egy hang sem. Ezen most, visszaemlékezve hökkenek meg. Mert hiszen ez a környék azelőtt sem igen élhetett sokkal jobban mint ezkben a napokban. A hangulat olyan volt, mint a szegény emberé, akit valami régóta megígért nagy lakomától elütnek, az utolsó pillanatban. Még valamit, közbevetőleg. Sok emberre beszéltem később erről az időről. Legtöbbje csak arról tudott felvilágosítást adni, hogy e napokban, amidőn mégis csak a nemzetrő volt szó, ők csak arról tudtak beszélni, hogy mit ettek. Azaz mit nem ettek. A korszak vagy az emberek alacsonyságának tünete ez" Trójában sem ehettek sokkal többet. Kartagóban még annyit sem. Mért nem tudunk az ő koplalásukról semmit? Az éhkoppot úgylátszik mégis pótolhatja a hősiesség. Pesten nemcsak a gyomor volt üres, hanem a lélek is. Én sem ettem. Végre az ajtóhoz értem én is, bejutottam. A pultnál, anélkül, hogy szavamat várták volna, elég terjedelmes papírcsomagot nyomtak kezembe. Fizettem, nem igen volt fontos, mennyit. A pénztáros egy tojásos ládába ejtegette a fehér bankjegyeket, melyekért már legfeljebb ilyen alkalommal lehetett valamit kapni. Csak ott künn néztem meg, mit is vásároltam. Másfél kiló Szent János-kenyeret. Igen megörültem neki, nagyon szerettem, akkoriban ettem először. Ez volt akkor az egyik fő néptáplálék, ördög tudja honnan került elő s öntötte el az országot. Máskor a rágcsálás előbb-utóbb mindig jókedvre derített. Most nem derített fel Bevonultam ismét egy telekre. Nehéz gondokat haraptam és nyeltem a fekete gyümölcs ropogtatása közben. Kinek kell hát a forradalom, ha ennek a népnek sem? Illetve, ki csinálja, ha ez sem? A munkások és parasztok sokat hangoztatott testvériségét a forradalomban úgy értelmeztem, hogy előbb az erősebb, okosabb testvért, a munkást kell szabadsághoz juttatni, azután jönnek majd ők, a faluvégi szegények. Mi lesz, ha ezek most nem vállalják a szerepet, nem kell nekik? Mi lesz akkor velünk? Ilyesmi miatt akkoriban úgy tudtam aggódni, hogy órákig ültem egy helyben, térdemre könyökölve, arcomat tenyerembe szorítva.* Órákig ültem a telken. Megint a gyárdudálás riasztott fel. Úgy eltévedtem gondolataimban, hogy az utcán sem tudtam, milyen irányban induljak meg. Megálltam egy falragasz előtt. Kézzel volt írva. Népgyűlést hirdetett egy közeli iskola tornatermébe. Bokányi beszél, a proletárasszonyoknak. Este, rögtön a gyári munka befejezte után. A szirénák ép ezt az időt fújták. Megkérdeztem, merre találom a gyűlés helyét. Megindultam, aztán egyszerre szaladni kezdtem. Hirtelen olyan türelmetlenség, olyan szomjúság fogott el valami magyarázat után. A terem zsúfolva volt, valóban nagyrészt asszonnyal. A szónok már jól benn volt a lendületben, már markában tartotta a hallgatóságot. Remek népszónok volt, külvárosiasan egyenes goromba és déliesen szertelen. A mesterségében biztos iparos és színész karmozdulataival verte az asztalt; hajdan kőfaragólegény volt, nyilván ennek emlékéül viselt művészi hajat és nyakkendőt. Ízes magyarsággal beszélt, de gondolatmenete elárulta, hogy ősei délről vándoroltak be. Nemcsak a hallgatókat, saját magát is felizgatta. Hirtelen üvölteni kezdett. — Ha pedig az asszonyok elárulják ezt a forradalmat, ha elárulják a férfiakat, ha nem sikerül, amit akartunk, ha meg kell buknunk ... Szünetet tartott, hangot váltott. — Azt már asszonyok nélkül csináljuk, — folytatta — annyit már tanultunk. Ismét tűzbe jött. — Van annyi becsülete az antant előtt a magyar munkásságnak, hogy kérjen valahol a Csendes óceánon egy puszta szigetet magának és ott valósítsa meg, amibe itt belekezdett! Hogy odamenjünk, de egyedül! A terem megborzadt. Néhányan felsikoltottak. Mindenki sejtette, mi következik. A szónok előrelépett, a varázsló biztonságával harsogta: — Hogy itt hagyjunk csapot-papot, aszszonyt, gyereket és az életet újra kezdjük! Minden szavára emlékszem, minden mozdulatára. Mindenki elhitte ezt a merész képtelenséget. Máról holnapra faképnél hagyni a családot, hányszor hallhatták ezt a mondatot a szegény proletárasszonyok elkeseredetten kiabáló férjüktől, hány éjszaka riadozhattak tőle! A szónok tudta, kiknek beszél, ő is fenyegetőzött hajdanában ilyesmivel? A kifakadás oly őszinte volt, hogy ha a mondat kimondása előtt talán nem is, utána bizonyosan ő is elhitte. Kihúzta magát, sápadtan szembenézett a tömeggel, aztán hirtelen sarkon fordult, lesietett az emelvényről. Mintha egy ajtót csapott volna be. Iszonyú taps dörrent fel. Elhittem én is, amit mondott. Csak az uccán ocsúdtam fel. ápaszemet vásárolni bizalom dolga. — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Mayer Sándor speciál játszerézz, IV., Kossuth Lajos ucra 15. az udvarban. Javításokat pontosan és olcsón készítek saját műhelyemben Postai megrendeléseket azonnal. Telefon 1-85-0-26.