Petőfi-album. Adatok, okmányok és képek Petőfi Sándor diadalútjáról - A Pesti Napló kiadása (1907)

Gerő Ödön: Petőfi

És fantazmagóriájában egyesíti a forradalom diadalát az élet művészetének diadalával, a szépségben meghalással: a csatatéren akar elesni, s holttestén fúvó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, a­­ világszabadság diadalára. Ebben a versében a legnagyobb lírikus a legnagyobb művészet magasságára törtet föl: „mindent" odaáldoz a szépségnek.* A Petőfi-legenda fölött diadalmaskodni kell Petőfi igaz megismerésének. A köztudatnak magáévá kell tennie azt, amit Petőfiről az ő életének kutatói és megírói megállapítottak. Kell, hogy a regényes bohéme­regekört szétoszlassa Petőfi igazi képe. A Petőfi-legendát győzte le a Petőfi-dráma. A nagyszerű sors-dráma, amelyben a hős a végzet útján jár, s nem kalandok közt csatangol, mint a legendák hőse. A forradalom lelkéből való lélek volt ő: ez volt a végzete. Nem a világrend ellen lázadó volt ő, mint a kizárólagosan szabadalmazott tragikum hősei, hanem a világrend megnyilvánulása volt. A fejlődést a maga útján egy-egy nekilendítés éri: a forradalom juttatja neki. A forradalom megérése után forradalom kitörése: világrend. S Petőfi a kitörés energiái közül való volt. Az emberiség sorsának útjelzői és úttörői közül való volt. A világrend csak fölhasználta őt, nem igaz, hogy eltiporta. Egyéni életének körülményei s a világrend szükségességei nem voltak egybevágók. Nem a forradalom bukása ölte meg őt, hanem a csatában elesett, mint ahogy a csatákban harcosok el szoktak esni. Kivált az olyanok, akik a halálban a hivatásuk szentesítését látják. Petőfi a világrendnek nem a legyőzöttje, hanem a vértanúja volt. Neki szentelte művészetét, küzdelmét, s tőle kapta fanatizmusát, hitét, akaratát. Ez a Petőfi-dráma tartalma. A dráma hősének megismerésétől gazdaggá lesz a magyar büszkeség. És félrelöki hamis kincsét: a Petőfi-legenda hősének képét. Ettől a megismeréstől a nagyműveltségű nyugati magyart, a tudásra szomjas s a tanulásban gyönyörködő európait látja, ahol a legenda a kicsapott diákot, a kóbor naturalistát ünnepelte. A szerelmi mámor dalnokának minden szerelme tiszta volt. Erkölcsi követelményei a szeretkezé­seiben is érvényesültek. Az erkölcsi komolyságnak, a tisztaságnak, az embermegbecsülésnek követelményei. Nemcsak szerelmi versei, hanem életének dokumentumai is szerelmének nemes tisztaságáról tanúskodnak. Ebben a legemberibb életnyilvánulásában mindig — ember maradt. Önmagában és embervoltának minden nyilvánulásában a nagy „emberi”nek részét érezte, és mindig azt érezte, hogy az emberiségnek misszio­­náriása. Az emberiségért való fanatizmusa rászorította a maga embervoltának megbecsülésére. Az ő nagy, szent becsületessége az emberiségbe vetett hitéből s az emberiségért való missziója ihletéből fakadt. A romantika nagy elhatalmasodásának korában, a póz mindenhatóságának idejében, mikor nemcsak egyének, hanem a nemzetek is színészek voltak, Petőfi becsületes volt. Szentségesen becsületes. A legszabadabb s a legbecsületesebb magyar volt. És éppen ezeket az erényeit értették félre még életében is. De még inkább halála után, az ötvenes és hatvanas esztendőkben. A félreértük sajátságos Petőfi-kultusznak vetettek alapot. Az ideál helyett torzképet imádták, de még a torzkép is lelkesítve hódított. Talán ez is beszédes bizonysága az ő nagysá­gának. Ennek a Petőfi-kultusznak a virága a regényes Petőfi-legenda. Hátha még Petőfit, a nagy, a műveit európait, aki kora minden nagy emberi lelkesedésének kifejezése volt, s aki korának megismerésre való egész vágyakozásával kereste a tudást, ünnepelték volna­ Petőfit, a nyugati mozgalmak részesét, a nyugati nyelvek ismerőjét, aki legendás kalandozása közben megtanul németül, franciául, angolul, latinul, megtanul zongorázni, belemélyed régi klasszikusok világába, új mesterek szellemébe, s aki akkor legboldogtalanabb, amikor megfosztják a tanulás lehetőségétől. Azt a Petőfit, akinek könyvtárában bölcselmi, természettudományi, jogi, társadalompolitikai művek voltak, s aki a könyveit el is szokta olvasni! Petőfit, aki irtózik a léhaságtól, aki bűnnek tartja a színészkedést, s aki ezért fordul el a színészettől is. Petőfit, aki a kötelesség fanatikusa, s aki az élet egész határában, még e határ szögleteiben is, a „mindent vagy semmit" élettörvénynek érvényesülését követeli! A félreértett, a félremagyarázott, a meghamisított Petőfi Sándor kultusza is országos boldogságot fakasztott. A köztudat beérte ezzel a boldogsággal, amikor pedig a boldogságnál boldogítóbb büszkeségben lehetett volna része. Csak éppen azt kellett volna tennie, hogy a Petőfi-legenda mögé néz, hogy a romantika függönye mögött meglásson valamit a Petőfi-igazságból. Csodálatos az a pszichológiai folyamat, amely Petőfi képét a köztudatba vitte s benne föloldotta. Misztikus sejtelem és könnyelmű pozitivitás e folyamatnak főhullámai. A sejtelem a valóság tényei körül kereskedik, a pozitivitás pedig romantikus mesében gyökerezik. A sejtelemnek Petőfi költészete a forrása, a pozitivitás pedig a költészetétől elvont költő köré regényes legendát jegesít. A sejtelmet az igazság Ve­z 2"

Next