Petőfi-Muzeum, 1892 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1892-01-01 / 1. szám
20 A KORTÁRSAK BÍRÁLATAI PETŐFI MŰVEIRŐL. Szólnom kellene ugyan először ezen összes költemények külsejéről, aztán belsejéről, — először kiálitásáról, aztán beültetéséről — de ezeket hagyom. A kiálitás, mint azt műértők is (p. o. a Pestihirlap újdondásza) bizonyítják, pompás;ehet tehát, mivel már el van döntve, nem lehet szólani. Mi a beültetést illeti, t. i. magokat a költeményeket, a szivvirágokat: ezek nem csak önbecsök által avatnak meg a hervadástól, de az által is, hogy oly tartós kemény papírba vannak beültetve, melyet egyébre nem is használhatni, mint ara, mibül nincs haszon — gyönyörködésre. Istenem, mily szép papiros! — Meg nem foghatom, mert nem tettek minden lapra még kevesebb betűt; igy a velvinek hatása még tisztább, még zavartalanabb lett volna. Én ily papírra írni sem mernék, — azok a nyomtatók pedig betűket szórtak rá, néhol egészen elüresitették! — Jobb lett volna kiadni egy kötet tiszta papirost; a betűk, habár kis számban, mégis gáncsolandók. — Így hát szerencsésen a betűkhöz jutottam s szerencsétlenségemre pirulva kell beváltanom képtelenségemet, ezen szivvirágok egész kertjét bejárhatni, azért csak egyik melegágyát, ama nevezetes 14-dik ivet, veszem bírálói bonckésem alá. Jer ide, 14-dik iv (!) hadd boncoljalak fel, mint holttestet az orvos: felmutatom bened a szépségeket és hibákat. Hibákat ? Hát vannak Petőfinek hibái? — Igenis vannak — mert ő is a halandók egyike. Isten mentsen azt mondani, hogy Petőfinek hibái nincsenek: neki nem csak hibái, de nagy hibái vannak — ámbár ezen hibák maguk — mint nagy íróknál lenni szokott — szépségek. Ilyen hiba, hogy mindjárt említsek egyet, az a túlságos szerénység, mely neki valósággal még roszabbul ál, mint keleti öltözete, eredetiségének ezen legfényesebb bizonyítványa. Oly férfiút, ki ébredtekor azon édes öntudattal nyújtózik ágyában, hogy már ő is büszke ujjal mutathat egy kötetre, melyen opera omnia van kinyomva — oly férfiút nem illet szerénység. De fogjunk már hozzá, ne írjunk ide anyi bohóságot, úgyis jobb lenni jó olvasónak, mint rész Írónak. Lássuk mindjárt a 14-dik ív első lapját, a 209-dik lapot. Ezen lap egy költemény végével kezdődik, melynek elejét — mivel az még a 13-dik ívhez tartozik — nem tartozom tudni. Elégedjünk meg aval, mi belüle a 209-dik lapra jutott: ex ungue leonem. S ezen verstöredéknél mindjárt helyén látom megcáfolni azokat, kik aval vádolják Petőfit, hogy a külcsint elhanyagolja. Közönséges költő igy nyomatta volna ezen verseket: Már ilyesmit is gondoltam én : Megverem .... bírok vele, hisz vén De mikor a szemem közé néz, Minden bátorságom oda vész. De a mi népköltőnk nem igy tesz; ő tudja, hogy varietas delectat, ő tudja, hogy egy hoszabb sor, meg egy rövidebb sor, Emich úr velinpapirján igen jól veszik ki magokat — s azért is a külcsint megadja versének, midőn igy nyomatja: Már ilyesmit is gondoltam Én : Megverem .... birok vele, hisz Vén. De mikor a szemem közé Néz, Minden bátorságom oda Vész. Nesze nektek, kik azt mondjátok, hogy P. nem néz a külcsinra! — A külcsinos vers igy végződik (helynyerés végett csak közönségesen teszem ide).