Polgári Védelem, 1984 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
sugárzás szintjének megemelkedését, a veszélyes-, illetve mérgező anyagok szétszóródását, illetve koncentrálását. „Gondoljunk csak arra — folytatta Tokai alezredes —, hogy az ipari technológiák káros melléktermékei, a légköri kibocsátások, a sugárzó és mérgező hulladékok befolyása a környezetre nagyon hasonlít a háborús körülmények között elképzelhető környezetszennyezéshez. A mezőgazdaságban használt kemikáliák, elsősorban a növényvédőszerek, háborús konfliktus esetén, mint növényzetpusztító vegyi harcanyagok is alkalmazhatók.” „Gondoljunk csak Vietnamra! Ott, ugye gyomirtó szereket is bevetettek?” „Igen!...” „... Az atomfegyver kísérletek következtében a légkörbe került radioaktív anyagok kihullása folyamatosan növeli a levegő, a talaj, a felszíni vizek, és a növényzet radioaktív szenynyezettségét, a radioaktív háttérsugárzás szintjét. A növekvő izotópfelhasználás és az atomenergia békés felhasználása során a legkörültekintőbb tevékenység mellett is keletkeznek sugárzó hulladékok, ezek növelik a környezet mesterséges radioaktivitást, összefüggésben a háttérsugárzás szintjével” — fejeződött be a válasz. A riport a Paksi Atomerőmű Környezetellenőrző Laboratóriumában folytatódott, ahol beszélgető partnerek voltak : Andics István osztályvezető, Rósa Géza a sugárvédelmi osztály vezetője és dr. Germán Endre laborvezető. „Mikor hirdettek Önök sugárveszélyes állapotot itt, Pakson?” — hangzott el az első kérdés. „1982. november elsején, alig egy hónappal a reaktor aktív zónájának betöltése előtt... a reaktorban az energia felszabadulással egyidőben megjelenő radioaktív termékek, a környezettől többszörös gáttal vannak elválasztva — kezdte válaszát Rósa elvtárs —, mielőtt a levegő a környezetbe kilépne, különböző szűrőrendszereken halad keresztül... radioaktív nemesgázok azonban így is kijutnak a kéményeken ... a vízrendszerek általában önellátóak, a hulladékvizeket öszszegyűjtjük, kezeljük és csak ellenőrzés után kerülnek kibocsátásra. Az 1983-as légköri kibocsátás, a megengedett érték egy ezrelékét sem érte el, az élő vizekbe való folyékony kibocsátás, a rendkívül szigorú hatósági norma 15 százalékát sem érte el, ami a természetes radioaktív szenynyezők melett alig kimutathatók.” „Megjegyzem, hogy a hagyományos hőerőművek nagyságrendekkel nagyobb radioaktív szennyeződést okoznak környezetükben, mint az atomerőművek” — vetette közbe Tokai alezredes. „Milyen sugárzó hulladékok kerülnek még ki az atomerőműből és hogyan gondoskodnak elhelyezésükről?” volt az újabb kérdés. „Az atomerőműből kikerülő viszonylag rövid életű, kis- és közepes aktivitású szilárd hulladékokat összegyűjtjük, a folyékony hulladékokat cementbe ágyazzuk... elszállítjuk apüspökszilágyi izotóptemetőbe ... ,az atomerőművi radiokatív hulladékok elhelyezésére már kijelölték a saját izotóptemető helyét” — fejezte be válaszát Rósa elvtárs. „Az atomerőmű egy, másfél kilométeres környezetében két, automatikus mérőállomás meghatározott program szerint adatokat továbbít a központi adatgyűjtő és feldolgozó rendszer számítógépébe... — folytatta Germán elvtárs —, mérik a környezeti gamma sugárzás dózisszintjét, a kibocsátott radioaktív izotópok koncentrációját a levegőben ... üzemzavar esetén a kibocsátást szabályozni lehet és ellenőrizni kell... ezt az üzemi környezetellenőrző rendszer látja el... alapot ad az esetleges szükséges hatósági intézkedésekhez ...” „Az atomerőműben egy esetleges havária következményeinek elhárítására balesetelhárító és üzemi önvédelmi polgári védelmi szervezeteket hoztunk létre, készítettünk fel...” — vetette közbe Andics elvtárs. „Mi történne, ha háború esetén az ellenség megtámadna egy atomerőművet?” — kérdezte Balogh István, a riporter. „Lényegében ugyanaz a helyzet állna elő, mint egy nagyobb nukleáris üzemzavar, havária esetén — válaszolt Tokai alezredes — először az üzemi környezetellenőrző rendszer adatai szolgálnának alapul a hatósági intézkedésekhez, később a hatósági környezetellenőrző rendszer is bekapcsolódna. Ezért az atomerőmű harminc kilométeres körzetében és egyes esetekben távolabb is, laboratóriumokat készítettünk fel ellenőrző feladatok ellátására.” Az Alsó-Dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság bajai laboratóriuma is egy ilyen mérőállomás, ahol Simor József vízminőségvédelmi osztályvezető, a radiohidrológiai mérőállomás parancsnoka válaszolt a riporter kérdéseire és többek között elmondta : „Vizsgálataink kiterjednek a Duna vizének minden fázisára, a szervesés szervetlen szennyezőkre, az üledékre, az iszapra továbbá az élővilágra, vizsgáljuk a fonalas algákat, a halakat ... a víz radioaktivitását, már két évtizede mérjük ... az atomerőmű hatását alig tudjuk még érzékelni, kimutatni ...” A laboratóriumban Jakubec Imréné a vízminták előkészítéséről, méréséről beszélt, majd a Duna-iszap feldolgozását, a gamma-spektrum felvételét mutatta be. A mért aktivitás nem veszélyezteti a lakosságot és a környezetet, alig haladja meg az „indikációs szint”-et, messze elmarad a megengedett maximális szennyezettségi értékektől. A jugoszláv—magyar vízügyi egyezmény alapján mind a Duna-víz radioaktív alapszintjének felmérésében, mind az atomerőművi kibocsátások ellenőrzésében közös vizsgálatokat végeznek — fejtette ki Simor elvtárs — és a tapasztalatok alapján déli szomszédunk is megnyugodott, a Paksi Atomerőmű a Duna vizét és a környezetét nem veszélyezteti. „A Paksi Atomerőmű környezetének ellenőrzése úgy tűnik elsősorban környezetvédelmi feladat, a polgári védelem szempontjából azonban, lakosságvédelmi feladat is — jegyezte meg Tokai alezredes. — Bennünket azok az adatok érdekelnek, amelyek befolyásolják a környezet szennyezettségét. A beszélgetést az Állategészségügyi- és Élelmiszerellenőrző Központ Radiológiai Osztályán folytattuk Liszonyi Imréné osztályvezető és dr. Kovács József a kémiai tudományok kandidátusa társaságában. „Az első laboratórium Magyarországon, ahol a polgári védelmi feladatokat sikeresen oldottuk meg, vizsgálati módszereket dolgoztunk ki és az atomfegyver kísérletek hatásait nyomon követtük — mondta Kovács elvtárs — ... a mintákat megszárítjuk, elhamvasztjuk, mert csak így, dúsítva tudjuk mérni — folytatta Liszanyiné — ... vannak itt különböző növényi minták, kész élelmiszer, hús, tej és vízminták ...” A riportunk utolsó állomása a Püspökszilágyi Radioaktív Hulladékfeldolgozó és Tároló volt, ahol dr. Fehér László intézetvezető fogadott bennünket. Bemutatta a beérkező radioaktív hulladék feldolgozásának minden fázisát, a fogadástól egészen a tárolásig. „Vegyészmérnök vagyok — mondta Fehér elvtárs —, huszonöt éve foglalkozom radioaktív hulladékokkal... a feldolgozó üzemben fogadjuk a beszállított folyékony és szilárd radioaktív hulladékokat... ezek a begyűjtött radioaktív szennyvizek tároló tartályai ... azok az ioncserélő oszlopnak ... az izotóptemető hetven köbméteres vasbeton szekrényekből áll .. ezekbe helyezzük el a szilárd hulladékokat ... a hézagtérfogatot radioaktív szennyvízzel kevert cementhabarccsal töltjük ki... átmenetileg paksi atomerőművi hulladékot is fogadunk... az üzemmenet ellenőrzésére, a lakosság megnyugtatására folyamatosan, évente mintegy 1200 környezeti mintavizsgálatát is elvégezzük... eddig semmiféle környezetszennyeződést nem tapasztaltunk ...” Befejezve a látogatást, átestünk a kötelező sugárellenőrzésen, a műszerek radioaktív szennyezettséget nem jeleztek, ez számunkra és mindenki számára megnyugtató lehet. 20 POLGÁRI VÉDELEM