Polifon, 1985 (1-4. szám)
1985-01-01 / 1. szám
4 POLIFON 1985. JANUÁR Zavarban vagyok, adva van egy zenekar, amely gyakorlatilag már megszűntnek tekinthető, s még mindig nem tudom, hogyan kellene írni róla. A budapesti kevesek szemével néztem-e, akik még hallhatták az utolsó C//?A/-koncertet, akik pontosan követni tudták a tagcseréket, a saját Európa Kiadó-hang megtalálását, mert bejutottak a Bercsényi-klubba ? Vagy kezdjek bele, kimondatlanul is azt sugallva, hogy illene ismerni az előzményeket, hiszen az Európa Kiadó - hiába nem vett tudomást róla tévé, rádió, lemezgyár - nagy zenekar (volt) ? Vagy azokra a vidéki srácokra gondoljak, akik - ha ott lehettek volna a fellépéseken - esetleg ezt a nevet írják zászlójukra, de így csak tanácstalanul a haverjukat kérdezgették: kik ezek, hogy a Popmeccs szakmai szavazásán kétszer is az év ígéretei lehettek? Szükséges vagy fölösleges Chris Bohnt, a New Musical Express újságíróját idéznem, aki az általa hallott legjobb kelet-európai újhullámos együttesnek nevezte az Európa Kiadó elődjét, az URH-t? No, de elég a kérdésekből és a sanda érzelmekből. Végül is a tényeket nem tudom megváltoztatni; a zenekar megszűnt, mielőtt akár csak halvány esélye is lett volna arra, hogy zenéjével kitörhessen a budapesti klubok zártságából. Utolsó utáni koncertjét is úgy adta, hogy a filmesek segítségére szorult; a Jégszínházat a Filmgyár bérelte ki, s a koncert csak egy helyszín lesz Sós Mária játékfilmjében. Menyhárt Jenő előre kijelentette, hogy csak a sors és a MAFILM szeszélye alapján játszanak együtt; kihasználják ugyan a kínálkozó lehetőséget, de az együttes már nem létezik. A közönség mindenesetre nem így vélekedett. November 11 -én és 12-én is megtöltötte a nézőteret. Ha jól becsültem meg, körülbelül 900-1000 ülőhely lehetett, de mindkét este jóval többen nézték végig a műsort. Jó bulinak ígérkezett - a Jégszínházra csak egy Népstadion körüli akadályverseny után lehetett rátalálni, a jegyek nagy része elővételben elfogyott, a bejáratnál óriási tömeg gyűrődött, egyezkedés a rendezőkkel, hosszú sor a W. C. csapóablaka előtt. Amikor a filmbeli Városi Bújócska nevű csoport zenélni kezdett, már nem lehetett ülőhelyet találni. Laza, kissé darabos jazzt játszottak, lassan elült a csatazaj, sikerült legyőzniük a közönség zsongását. Dörner György második fuvolaszólója már tapsot is kapott. Utánuk a Szex-ep/7 lépett színpadra. A három gitárdob-ének-ütők-billentyűs-szaxofon felállású együttes a diákklubokban oly sokszor hallható depreszsziós new wave-et játszotta - az átlagosnál nem jobban, nem roszszabbul. Néha felidéztek egy-egy külföldi előképet, a Public Image ZTD-t vagy még inkább a Bauhaust, de azt a minimalrockot nyújtották, amihez egy fiatal amatőr csoport zenei tudása, invenciója elég. Mármár elkönyveltem őket „tizenkilenc, avagy egy híján húsz" előzenekarnak, amikor műsoruk végén néhány eredetibb és nem a kötelező szorongásban fogant szerzeménnyel javítottak az összbenyomáson. A szünetben azon tűnődtem, vajon miért volt ez rosszabb, mint mondjuk az Európa Kiadó. A hangszeres tudásban, szuverén gondolatokban volna a többlet? Vagy az Európa Kiadó már „bejáratott" élmény? Vagy mert az a menő? Nehéz válaszolni, de ahogy megszólalt a várva várt együttes, kézenfekvő volt a különbség. Amit ők csináltak, egyszerűen lejött a színpadról, élt, mivel mindenki számára magától értetődő volt, hogy ennek éppen így kell hangzania. Az Európa Kiadó mindig is kettős élményt nyújtott: egyrészt meglepett a zene születésének misztériumával, másrészt valami olyat sikerült kifejezniük, amit leírni nem, csak zenében lehet kifejezni: a rock and roll érzést. Ha az Európa Kiadó értékteremtésének legfontosabb elemeit akarom meghatározni, triviális jelzőket kell használnom. Spontán, eredeti, természetes, semmitmondó szavak ezek. Holott ilyen egyszerű a „titok". Nem akartak befutók lenni, nem akartak divatosak vagy modernek lenni, egyszerűen ki akarták fejezni magukat a zene segítségével, méghozzá úgy, hogy mindig egyéniségükhöz keresték a megoldási formákat, és nem fordítva. S még valami, ami a nyolcvanas évek új rockján belül is egyénivé tette őket: a mindenen átütő érzelem. Persze, minden őszinte zene érzelmi indíttatású. Az övék azonban szembetűnően ilyen. Sokszor a szövegeik is csak játszanak a szinte már kötelezővé váló gondolatisággal, mindent a zenei kifejezésre hagyva. Túláradó emocionalitásuk engem sokszor az ötvenes évek szentségtörő rock and rolljára emlékeztetett, s talán meglepő, de ezért - minden ellenkező zenei és egyéb érv dacára - a kevés igazi rock and roll együttes egyikének tartom az Európa Kiadót. Idő kellett azonban ahhoz, hogy ott, a Jégszínházban a másodikharmadik szám után tudatosodjon: amit hallunk, az már nem az az Európa Kiadó, ami egykor volt. Jogossá vált Menyhárt Jenő korábbi figyelmeztetése, most csak újra összeálltak a régi számokat játszani, de a zenekar már tényleg nem létezik. Mindenki ott volt ugyan a színpadon: Menyhárt Jenő ének, gitár; Dénes József gitár; Gasner János gitár; Kiss László basszusgitár; Másik János billentyűsök; Magyar Péter dob; Joe Dissou ének; Vető János trombita. Az utolsó időszak dalait játszották - valami mégis hiányzott. Mintha egy olyan Greatest Hits lemezt hallanánk, amit különböző koncertekalbumok darabjaiból állítottak öszsze, s így a más-más időben, eltérő körülmények között, eltérő koncepció alapján született dalok egyszerű sorozattá soványodnak; egykori aktualitásuk, gyújtó erejük semmivé foszlik. Látszatra minden rendben volt: a zenészek nem küzdöttek hangszereikkel, ötleteiket is sokkal gazdagabban töltötték ki, mint az induláskor, valami mégis akadályozta a teljes feloldódást. Kilúgozottabbnak hatottak a régi számok. Nehéz volt elfogadni, hogy a mindig kísérletező Európa Kiadó most csak a múlt felé fordul, mintha nosztalgiázna. Félreértés ne essék: a koncert élvezetes volt, a közönség is tapsolt - de mégis maradt hiányérzet bennünk. Egy utolsó utáni koncertnél ugyanis jobb egy első utáni. Torma Tamás