Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1947-04-05 / 1. szám

2 POLITIKA * 1­3­1­7 ÁPRILIS 5 MIRŐL VAN SZÓ MOSZKVÁBAN? A moszkvai értekezlet olyan látványt nyújt, mintha egy takaró alatt folyó bir­kózást nézne az ember: látja a küzdel­met, de nem mindig tudja kivenni az egyes mozdulatok értelmét. A konferencia előtt álló feladat erede­tileg egyszerűnek látszott. Mind a há­rom világhatalom azzal ült le a tárgyaló­asztalhoz, hogy alapkérdésen tulaj­donkép egyetértenek, a földrajzi foga­lommá foszlott Németországot valamiféle gazdasági és politikai egységgé kellene rögzíteni. Az értekezlet elején a bevezető hadmozdulatok biztatók is voltak. Molo­tov elfogadta azt a régi angol javaslatot, hogy a német ipari termelés gerincét, ne­vezetesen az acélprodukciót 3,5 millió tonnáról évi 10-­12 millió tonnára emel­jék, és Benni­s Marshall sem késlekedett az ellen­engedménnyel, amennyiben most már nem zárkóztak el az elöl, hogy a jóvátételt esetleg a német folyó termelés­ből merítsék. E kölcsönös közeledés elle­nére azonban az értekezlet a német kér­désben csakhamar holtpontra jutott s most, hogy a diplomáciai csillagjósok re­­­mélik, hogy a konferencia nemsokára mégis csak elindul a kifejtés irányában, talán érdemes összegező képet rajzolni arról, hogy voltaképpen milyen hadállá­sok alakultak ki a külügyminiszterek kö­zött, hogy a jelekből kivehetően milyen fő- és milyen mellékcélok vezetik a nagy­­fiatalm­akat a moszkvai alkudozás során? Miért sükigor az angolszászoknak .Németország gazdasági egyesítése A német kérdés vizsgálásánál a kiin­dulópont csak az a felismerés lehet, hogy a jelenlegi helyzet további fenntartása kedvezőtlen következményekkel járhat a nagyhatalmakra nézve. Ez áll elsősorban az angolszászokra, akik évi 600.000.000 dollárt költenek az angol és amerikai zóna 40 millió lakosának élelmezésére. Ez a teher különösen a belső pénzügyi és külső deviza­gondokkal küszködő Angliára nyomasztó, amely görögországi pozícióját épp a költségek miatt volt kénytelen feladni, pedig a szövetséges görögökre csak 40 millió fontot költött, az ellenséges Németország angol zónájá­nak eltartására pedig ennek a kétszere­sét, vagyis 80 millió font sterlinget ad ki évenként. Még fájdalmasabbá teszi Anglia számára ezt a Németországnak nyújtott anyagi támogatást, hogy a középeurópai éhínség megakadályozása céljából a brit övezetbe szállított élelemiszerek har­madrészét dollárért kell megvásárolni, így tehát az Amerikától kapott szanálási kölcsönt az élelmiszerekben maguk is szűkölködő angolok részben a­­ néme­tek táplálására kénytelenek fordítani! Ezért mondotta Dalton angol pénzügymi­niszter: — Ahelyett, hogy Németország adna jóvátételt nekünk, mi fizetünk jóvátételt Németországnak. Ugyanezt Hoover volt elnök, az ame­rikai jobboldal nyugalmazott leader-je legutóbbi középeurópai körútja után így fogalmazta meg: „ Az Egyesült Államok és Nagybritan­­nia együtt évi félmilliárd dollár jóváté­telt fizet Németországon keresztül a má­sik két megszálló hatalomnak. Ez lévén a helyzet, Anglia és Amerika most arra törekszik, hogy Németország eltartsa önmagát. Ezt Németország gaz­dasági egységesítésével akarják elérni, mert azt hiszik, hogy ha a nyugati né­met tartományok élelmiszerhiányának leg­alább egy részét az agrárjellegű keleti területekről lehetne fedezni, akkor ke­vesebb dollárért kellene mezőgazdasági cikkeket vinni az amerikai és angol öve­zetbe. Ha pedig a német ipari termelést is megnövelnék, akkor Németország maga tudná megvásárolni a tengerentúli élel­miszereket és többé nem kellene az ame­rikai és angol adófizetők­­zsebéből fedezni a német kereskedelmi mérleg deficitjét. Ez az oka annak, hogy az angolszászok fő célja Németország gazdasági egyesí­tése. A politika­i egységesítésre irányuló­ szovjet elgondolás A Szovjetuniónak Németországot ille­tően egészen más természetű gondjai vannak. Moszkva azért elégedetlen a je­lenlegi helyzettel, mert attól tart, hogy ha ez az állapot még sokáig fennmarad, akkor a nyugati német termelés — és fő­leg a nagy ipari kapacitású Ruhr-vidék— lassan kint odakötődik és végül beil­leszkedik az angolszász világ gazdasági vérkeringésébe. Ehhez járul a másik szo­­vjet aggodalom, hogy a külön életet élő Nyugatnémetországban megerősöd­het­nek a jobboldali irányok. Ezenkívül, ha tu­vábbra is fenntartják az angol-ame­rikai zóna különállását, akkor ez a tény önmagában is azonos németországi poli­tikát kényszerít rá Londonra és Washing­tonra. " , Ennek a háromféle folyamatnak a leg­jobban az vethetne véget, ha Németor­szágot politikailag egyesítenék. Ez a magyarázata annak, hogy a­­szovjetunió viszont a német kérdésben a politikai egységesítést tartja a legsürgősebbnek A kérdés már most az, hogy ha e Szov­jetunió számára a politikai, az angolszá­szok szemében pedig a gazdasági egysé­gesítés a fontosabb, hogyan lehetne e­l az első fázisban eltérő, de végső soron konvergáló két irányzatot összeegyeztetni egymással? A nehézség abban van, hogy a gazdasági egyesítés a Szovjetun­óra róna terheket, a­­politikai indikációt pe­dig az angolszászok tekintik nyugati szempontból kockázatos vállalkozásnak. Kétoldalú áldozatok, kölcsönös fe­nn­tartások Németország gazdasági egységként való kezelése ugyanis azzal a következmény­­nyel járna, hogy mivel a keleti mezőgaz­dasági területek nem tudják a nyugati tartományok teljes élelmiszerszükségletét biztosítani, a négy megszállási övezet ke­reskedelmi egységesítése u­tán is kellene még Amerikából ennivalót szállítani Né­metországba. Éppen ezért az angol és amerikai kormány ebben az esetben éven­­ként körülbelül százmillió dolláros hozzá­járulást kívánna a Szovjetuniótól. Így fe­­dezné a négy hatalom közösen (bizo­nyos kulcs szerint) a német élelmiszer­­import költségeit mindaddig, amíg a né­met ipari termelés felélesztésével Német­ország nem tudná saját ipari exportjával megfizetni élelmiszerbevitelét és — ha jól értjük az erről szóló angol és ameri­kai nyilatkozatokat — csak ezután, te­hát néhány év múlva kezdene Németor­szág természetbeni jóvátételt adni a Szovjetuniónak és a német támadás többi áldozatának. S ha a gazdasági egyesítésre irányuló angolszász elképzelés ilyen súlyos áldo­zatok vállalását kívánja a Szovjetuniótól, a Németország politikai egységesítésére vonatkozó szov­jet tervet viszont az angol­szászok fogadják fenntartással. Ők ugyan­is­ attól tartanak, hogy ha Molotov ajánlá­sának megfelelően a weimari alkotmány alapul vételével egységes német államot hoznának létre, akkor olyan politikai centralizmus következnék be Németor­szágban, hogy a munkásszervezetekből elanúló politikai befolyás nemcsak Kelet- Németországban, hanem a kormányzás központosítása révén az egész német ál­lam területén egyformán érvényesülne. Három feltétel Mindebből az derül ki, hogy noha vég­eredményben mind a szovjet, mint pedig az angol és az amerikai kormány Német­ország bizonyos fajtájú és fokú egyesí­tése felé szeretne haladni, mégis mind a két fél tart attól, hogy a másik által ja­vasolt első lépés ő­rá több hátrányt hozna, mint előnyt. Ez a háttér teszi érthetővé, hogy a Szovjetunió nem zárkózik el az angolszászok elgondolása elől Németor­szág gazdasági unifikációjára vonatko­zóan, de csak azzal a feltétellel hajlandó belebocsátkozni a terv megbeszélésébe, ha garanciákat kap arra, hogy (a) nem kell lemondania még átmeneti időre sem a jóvátételi szállításokról (b) Németország politikai egységesítése valóságos hatalmat ad a központi kor­mánynak, és (c) Nyugat-Németországban is olyan in­tézkedéseket tesznek a társadalom demo­kratizálására, amilyeneket a Szovjetúnió megfelelőnek tart. E három feltétellel szemben az angol­szász magatartás nem nagyon engedé­keny, de nem is merev. Az orosz jóváté­­teli igényre azt mondják, hogy valahogy majd csak összeegyeztetik a szovjet igé­nyeket a német lehetőségekkel; a német politikai hatalom bizonyos fokú közpon­tosításába szintén hajlandók beleegyezni, bár el akarják kerülni, hogy az egyes tartományok belpolitikai tekintetben függ­jenek a központi kormánytól; ami pedig a nyugat-németországi társadalom demo­kratizálását illeti, nyilván az fog tör­ténni, ami a többi hasonló megegyezés­sel történt: meg fogják ígérni, fognak is törekedni a vállalt kötelezettségek betar­tására, csak éppen a maguk temperamen­tuma és felfogása szerint, ami persze megint végeláthatatlan vitákat fog okozni. Ennek jelentőségét azonban nem kell el­túlozni, mert — mint egy bölcs angol mondás tanítja — a kompromisszum ak­kor jó, ha egyik fél sincs vele megelé­gedve. Mindenesetre amíg valamiféle megoldás létre nem jön, mind a két fél passzivi­tásba sáncolja magát, amenny­iben ne­gálja azt, ami a másik számára a legfon­tosabb. Ha nem teljesítik feltételeit, a Szovjetunió nem járul hozzá a gazdasági egyesítéshez s ez elég erős fegyver a szovjet diplomácia kezében, mert az an­gol és amerikai adófizetőknek kezd már erősen az idegeire menni a 600 millió dol­láros évi ráfizetés a németországi meg­szállásra. Az angolszász negátás­ pedig, amely Nyugat-Németország elkülönítésé­ben nyilvánul meg, Bevin külügyminisz­ter jellemezte, amikor a moszkvai érte­kezleten azt mondta­ :— Amíg nem egyezünk meg abban, hogy mind a négy hatalom egyöntetűen kezeli egész Németországot, addig a Ruhr-vidék a brit zónában marad és nem adjuk ki kezünkből. És addig a brit és amerikai övezet egyesítését is fenntartjuk. Miben kell keresni Európa biztonságát? Az alkudozásnál természetesen Francia­­ország is jelen van. A párisi kormány azonban — részben belső bajai, részben pedig külpolitikai irányának szándékos definiálatlansága miatt — óvakodik at­tól, hogy odaáll­jon akár a szovjetorosz, akár pedig az angolszáz álláspont mellé. Franciaországot más szempontok is ve­zetik, mint a Szovjetuniót, Angliát vagy Amerikát. A franciák elsősorban szenet, mégpedig minél több szenet akarnak kapni Németországból. Amellett a német ipari termelést szeretnék leszorítani, de a német­ jóvátételi szállításokat minél jobban fölemelni. Politikailag pedig az a Egy hadvezér és egy vezérkari főnök háborús emlékiratai szinte fej-fej mellett jelentek meg az angol könyvpiacon. Rá­adásul még Montgomerynek, a ,,Nor­mandy to the Baltic” szerzőjének éppen Francis de Guingand vezérőrnagy volt a vezérkari főnöke, akinek a könyve „Operation Victory“ címmel került ki­adásra. A két m­ű hatásosan és érdekesen egé­szíti ki egymást. Montgomery az európai invázió előkészületeibe és részleteibe ine­­ed, Guingand viszont az egész háború­val foglalkozik, sőt egyhelyü­tt az előző időkre tekint vissza. Montgomery kato­násan ír és óvatosan kerül minden ma­gánvonatkozást, személyi kitérést. Tér­képekkel dúsan illusztrált katonai szak­könyvet ad, tárgyilagos stílussal, kerülve minden szóvirágot. Van szíve kihagyni az úgynevezett írói mesterfogásokat. Ezzel szemben vezérkari főnöke, ,de Guingand könyve terjedelménél és tar­talmánál fogva is sokkal átfogott. Szer­zője a háború után búcsút mondott a katonaéletnek: többet és szabadabban be­szélhet. Egyébként is régi tollforgató, a „Times“ olvasói régóta ismerik könnyed stílusát, erőteljes és találó kifejezésmód­ját. Montgomery őt a „korrekt angol” írásmód művelőjének tartja s erről a szerző bőven tesz tanúságot könyvében. Kevesebb benne a térkép és a szakkifeje­zés, sok a személyes vonatkozás, de hiszen éppen ez az, ami művét „olvasmányo­sabbá” teszi. Montgomery könyve, a „Normandy to the Baltics" eredetileg Németországban jelent meg, magánforgalomban. Tulaj­donképpen folytatása annak a munká­nak, amelyet szerzője, mint a hírneves nyolcadik hadsereg parancsnoka, az af­rikai, szicíliai és olaszországi harcokról írt. Montgomery tudvalevőleg 1944 ja­nuár 1-én átadta a parancsnokságot, mi­után győztes hadműveleteit sikeresen végrehajtotta. Útjában hazafelé megláto­­gatta Churchillt, hosszabb ideig beteges­­kedett, majd haladéktalanul hozzáhútott az európai invázió előkészítéséhez. A tá­madást Dél Franciaországban tervezték, de a nagy angol hadvezér úgy találta, hogy a csapatok teljesítőképessége és a terep nem kedveznek ennek a tervnek. Állás­pontját alaposan megvitatták az angol katonai szakértők és igazat adtak neki. Felfogását később Eisenhower is magáévá tette. Így maradt el a délfrancia partra­szállás, ami utólag döntő szerencsének bizonyult, figyelembe véve a támadó csa­patok erejének felső határát. Könyvében Montgomery részletesen fejtegeti a to­vábbi előkészületeket és a partraszállás lényegét a következőkben látja: „Tervem az volt, hogy ha mér egy­szer partraszálltunk és megvetettük lá­bunkat, a hídfőből kiindulva a keleti szárnyon, tehát Caen környékén próbá­lunk kitörni. Ekként akartam erre a szárnyra összpontosítani a német csapa­tok súlypontját. Az itt fekvő brit és ka­nadai csapatok feladata volt, hogy ezt az erőt lekössék és megküzdjenek vele. Amint az ütközet itt teljes erejével ki­fejlődik és az ellenség zömét harcban legfontosabb számukra, hogy Németor­szágot számos szuverén államra tagolják s ezeket is csupán laza koalició fűzze össze. Végeredményben tehát a franciák gazdasági téren a Szovjetunió álláspont­jához állnak némileg közelebb, politikai szempontból pedig még az angolszász konföderációs elgondolásnál is nagyobb függetlenséget szeretnének juttatni az egyes német Land­oknak. Ez a vonal különben elvezet az egész német kérdés magjához. A franciák azt hiszik, hogy a német támadás elleni ga­ranciát magában Németországban kell megteremteni (etnikai gyengítés, a német gondolkodás átformálása, az ipari erő csökkentése, a politikai fiatalok széttago­­lása stb. révén ). Ezzel szemben világos, hogy bár az ideális megoldás valóban az lenne, ha a német népben felülkere­kedne a görög-római műveltség a közös európai fejlődéstől távolmaradt porosz hagyományokkal szemben, mégis a né­met imperializmus esetleges újjáéledve ellen a legegyszerűbb biztosítékokat nem Németországban, hanem Németországon kívül kell keresni, a többi nagyha­llom közös békeak­aratában. Elvégre Hitler is csak azért szabadulhatott rá Európára, mert a többiek nem egyforma békét akartak. Egy rég elmúlt világban, 1940-ben írta Murai: Nálunk minden gyerek tudta, hogy a franciák biztonság­érzete illúzión alapult, csak ők maguk, a felnyegetett­ek, nem tudták. Remélni kell, hogy amit ma milünk minden gyerek tud, az a külügy­minisztereknek sem fogja elkerülőn­­t figyelmét. (Gy) tartjuk, Bradley tábornok vezetésével a nyugati szárnyon* megindulnak és kitör­nek az amerikai csapatok, így tehát egy csapásra átfordítjuk a caeni frontot és a támadások súlypontját egyszeriben át­­teszük arra a szárnyra, ahonnét az ellen­ség főerőit kénytelen volt kivonni.“ Montgomerynek ezt a tervét is el­fogadták s belőle a győzelem alappillére lett. Miután csapatai elérték a Szajnát, az angol fővezér megvált a szárazföldi­ csapatok fővezérségétől és átvette saját huszonegyedik hadseregének vezetését. Azt akarta, hogy a Ruhrtól északra, a Rajna két partjára támaszkodva halogató támadást folytat egy keskeny sávon, de Eisenhower tábornok nem helyeselte ezt a tervet. Érdekes, hogy vele hasonló vé­leményen van de Guingand is, aki a kérdéssel foglalkozva azt írja, hogy ez ama ritka kivételek egyike, amikor nem értett egyet parancsnokával. Felfogása szerint ugyanis a további sikeres had­műveletek érdekében feltétlen szükség volt Antwerpen kikötőjére is. Mi történt és minek kellett volna tör­ténnie: Montgomery nem foglalkozik tovább ezzel a kérdéssel. Helyette ra­gyogó leírását adja a következő hadmű­veleteknek, amelyek során serege színre begyömöszölte a németeket a Balti­kumija. Könyve nélkülözhetetlen katonai for­rásmunka lesz, ha majd a történelem­­tudósok feldolgozzák a nagy háború történetét. De Guingand vezérőrnagy, az írás és az olvasó lelkének alapos ismerője, két látogatással kezdi emlékiratait. Az egyi­ket a mourmeloni francia katonai isko­lában, a másikat a dobrietzi német kadé­teknél tette, még a háború kitörése előtt. Mint írja, már akkor mélységesen nyug­talanította az a szegénység, amit Mour­­melonban és az­ a tervszerűség, amit Dobrietzben látott. A háborús események neki adtak igazat. A továbbiakban rész­letesen leírja saját katonai pályafutását. Hore-Belisha hadügyminisztériumának katonai szakértője, azután Auchinlock mellett vezérkari tiszt a Közép-Keleten, majd vezérkari főnök, amikor Auchinlock átveszi a nyolcadik hadsereg parancsnok­ságát. Ebben a minőségében meg is ma­radt, amikor Auchinlecket Montgomery váltotta fel. Megkapó képet ad könyvében a nagy angol hadvezérekről, akik mellett műkö­dött, de a mű főerőssége az a néhány fe­jezet, melyekben az „emberséges parancs­­nokláso król ír. Anélkül, hogy a hadiérde­kekre káros, vagy szenzációs leleplezése­ket tenne, szinte lépésről-lépésre kimu­tatja, milyen döntő jelentőségű az em­beri kapcsolat egy háborúban, feljebb­való és alárendelt közt. Kézenfekvő, hogy ennek keretében megkapó képet adjon Montgomery személyi és katonai tulaj­donságairól, a ma élő legnagyobb angol hadvezérről. A könyv legidőszerűbb része viszont a görög események leírása, ahol nem vá­logat a kifejezésekben, nem tartózkodik a leleplezésektől és erős, helyenként szinte maró bírálatot mond. EL ALAMEINTOL BERLINIG Megjelentek Montgomery háborús emlékiratai

Next