Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)
1947-04-05 / 1. szám
2 POLITIKA * 1317 ÁPRILIS 5 MIRŐL VAN SZÓ MOSZKVÁBAN? A moszkvai értekezlet olyan látványt nyújt, mintha egy takaró alatt folyó birkózást nézne az ember: látja a küzdelmet, de nem mindig tudja kivenni az egyes mozdulatok értelmét. A konferencia előtt álló feladat eredetileg egyszerűnek látszott. Mind a három világhatalom azzal ült le a tárgyalóasztalhoz, hogy alapkérdésen tulajdonkép egyetértenek, a földrajzi fogalommá foszlott Németországot valamiféle gazdasági és politikai egységgé kellene rögzíteni. Az értekezlet elején a bevezető hadmozdulatok biztatók is voltak. Molotov elfogadta azt a régi angol javaslatot, hogy a német ipari termelés gerincét, nevezetesen az acélprodukciót 3,5 millió tonnáról évi 10-12 millió tonnára emeljék, és Bennis Marshall sem késlekedett az ellenengedménnyel, amennyiben most már nem zárkóztak el az elöl, hogy a jóvátételt esetleg a német folyó termelésből merítsék. E kölcsönös közeledés ellenére azonban az értekezlet a német kérdésben csakhamar holtpontra jutott s most, hogy a diplomáciai csillagjósok remélik, hogy a konferencia nemsokára mégis csak elindul a kifejtés irányában, talán érdemes összegező képet rajzolni arról, hogy voltaképpen milyen hadállások alakultak ki a külügyminiszterek között, hogy a jelekből kivehetően milyen fő- és milyen mellékcélok vezetik a nagyfiatalmakat a moszkvai alkudozás során? Miért sükigor az angolszászoknak .Németország gazdasági egyesítése A német kérdés vizsgálásánál a kiindulópont csak az a felismerés lehet, hogy a jelenlegi helyzet további fenntartása kedvezőtlen következményekkel járhat a nagyhatalmakra nézve. Ez áll elsősorban az angolszászokra, akik évi 600.000.000 dollárt költenek az angol és amerikai zóna 40 millió lakosának élelmezésére. Ez a teher különösen a belső pénzügyi és külső devizagondokkal küszködő Angliára nyomasztó, amely görögországi pozícióját épp a költségek miatt volt kénytelen feladni, pedig a szövetséges görögökre csak 40 millió fontot költött, az ellenséges Németország angol zónájának eltartására pedig ennek a kétszeresét, vagyis 80 millió font sterlinget ad ki évenként. Még fájdalmasabbá teszi Anglia számára ezt a Németországnak nyújtott anyagi támogatást, hogy a középeurópai éhínség megakadályozása céljából a brit övezetbe szállított élelemiszerek harmadrészét dollárért kell megvásárolni, így tehát az Amerikától kapott szanálási kölcsönt az élelmiszerekben maguk is szűkölködő angolok részben a németek táplálására kénytelenek fordítani! Ezért mondotta Dalton angol pénzügyminiszter: — Ahelyett, hogy Németország adna jóvátételt nekünk, mi fizetünk jóvátételt Németországnak. Ugyanezt Hoover volt elnök, az amerikai jobboldal nyugalmazott leader-je legutóbbi középeurópai körútja után így fogalmazta meg: „ Az Egyesült Államok és Nagybritannia együtt évi félmilliárd dollár jóvátételt fizet Németországon keresztül a másik két megszálló hatalomnak. Ez lévén a helyzet, Anglia és Amerika most arra törekszik, hogy Németország eltartsa önmagát. Ezt Németország gazdasági egységesítésével akarják elérni, mert azt hiszik, hogy ha a nyugati német tartományok élelmiszerhiányának legalább egy részét az agrárjellegű keleti területekről lehetne fedezni, akkor kevesebb dollárért kellene mezőgazdasági cikkeket vinni az amerikai és angol övezetbe. Ha pedig a német ipari termelést is megnövelnék, akkor Németország maga tudná megvásárolni a tengerentúli élelmiszereket és többé nem kellene az amerikai és angol adófizetőkzsebéből fedezni a német kereskedelmi mérleg deficitjét. Ez az oka annak, hogy az angolszászok fő célja Németország gazdasági egyesítése. A politikai egységesítésre irányuló szovjet elgondolás A Szovjetuniónak Németországot illetően egészen más természetű gondjai vannak. Moszkva azért elégedetlen a jelenlegi helyzettel, mert attól tart, hogy ha ez az állapot még sokáig fennmarad, akkor a nyugati német termelés — és főleg a nagy ipari kapacitású Ruhr-vidék— lassan kint odakötődik és végül beilleszkedik az angolszász világ gazdasági vérkeringésébe. Ehhez járul a másik szovjet aggodalom, hogy a külön életet élő Nyugatnémetországban megerősödhetnek a jobboldali irányok. Ezenkívül, ha tuvábbra is fenntartják az angol-amerikai zóna különállását, akkor ez a tény önmagában is azonos németországi politikát kényszerít rá Londonra és Washingtonra. " , Ennek a háromféle folyamatnak a legjobban az vethetne véget, ha Németországot politikailag egyesítenék. Ez a magyarázata annak, hogy aszovjetunió viszont a német kérdésben a politikai egységesítést tartja a legsürgősebbnek A kérdés már most az, hogy ha e Szovjetunió számára a politikai, az angolszászok szemében pedig a gazdasági egységesítés a fontosabb, hogyan lehetne el az első fázisban eltérő, de végső soron konvergáló két irányzatot összeegyeztetni egymással? A nehézség abban van, hogy a gazdasági egyesítés a Szovjetunóra róna terheket, apolitikai indikációt pedig az angolszászok tekintik nyugati szempontból kockázatos vállalkozásnak. Kétoldalú áldozatok, kölcsönös fenntartások Németország gazdasági egységként való kezelése ugyanis azzal a következménynyel járna, hogy mivel a keleti mezőgazdasági területek nem tudják a nyugati tartományok teljes élelmiszerszükségletét biztosítani, a négy megszállási övezet kereskedelmi egységesítése után is kellene még Amerikából ennivalót szállítani Németországba. Éppen ezért az angol és amerikai kormány ebben az esetben évenként körülbelül százmillió dolláros hozzájárulást kívánna a Szovjetuniótól. Így fedezné a négy hatalom közösen (bizonyos kulcs szerint) a német élelmiszerimport költségeit mindaddig, amíg a német ipari termelés felélesztésével Németország nem tudná saját ipari exportjával megfizetni élelmiszerbevitelét és — ha jól értjük az erről szóló angol és amerikai nyilatkozatokat — csak ezután, tehát néhány év múlva kezdene Németország természetbeni jóvátételt adni a Szovjetuniónak és a német támadás többi áldozatának. S ha a gazdasági egyesítésre irányuló angolszász elképzelés ilyen súlyos áldozatok vállalását kívánja a Szovjetuniótól, a Németország politikai egységesítésére vonatkozó szovjet tervet viszont az angolszászok fogadják fenntartással. Ők ugyanis attól tartanak, hogy ha Molotov ajánlásának megfelelően a weimari alkotmány alapul vételével egységes német államot hoznának létre, akkor olyan politikai centralizmus következnék be Németországban, hogy a munkásszervezetekből elanúló politikai befolyás nemcsak Kelet- Németországban, hanem a kormányzás központosítása révén az egész német állam területén egyformán érvényesülne. Három feltétel Mindebből az derül ki, hogy noha végeredményben mind a szovjet, mint pedig az angol és az amerikai kormány Németország bizonyos fajtájú és fokú egyesítése felé szeretne haladni, mégis mind a két fél tart attól, hogy a másik által javasolt első lépés őrá több hátrányt hozna, mint előnyt. Ez a háttér teszi érthetővé, hogy a Szovjetunió nem zárkózik el az angolszászok elgondolása elől Németország gazdasági unifikációjára vonatkozóan, de csak azzal a feltétellel hajlandó belebocsátkozni a terv megbeszélésébe, ha garanciákat kap arra, hogy (a) nem kell lemondania még átmeneti időre sem a jóvátételi szállításokról (b) Németország politikai egységesítése valóságos hatalmat ad a központi kormánynak, és (c) Nyugat-Németországban is olyan intézkedéseket tesznek a társadalom demokratizálására, amilyeneket a Szovjetúnió megfelelőnek tart. E három feltétellel szemben az angolszász magatartás nem nagyon engedékeny, de nem is merev. Az orosz jóvátételi igényre azt mondják, hogy valahogy majd csak összeegyeztetik a szovjet igényeket a német lehetőségekkel; a német politikai hatalom bizonyos fokú központosításába szintén hajlandók beleegyezni, bár el akarják kerülni, hogy az egyes tartományok belpolitikai tekintetben függjenek a központi kormánytól; ami pedig a nyugat-németországi társadalom demokratizálását illeti, nyilván az fog történni, ami a többi hasonló megegyezéssel történt: meg fogják ígérni, fognak is törekedni a vállalt kötelezettségek betartására, csak éppen a maguk temperamentuma és felfogása szerint, ami persze megint végeláthatatlan vitákat fog okozni. Ennek jelentőségét azonban nem kell eltúlozni, mert — mint egy bölcs angol mondás tanítja — a kompromisszum akkor jó, ha egyik fél sincs vele megelégedve. Mindenesetre amíg valamiféle megoldás létre nem jön, mind a két fél passzivitásba sáncolja magát, amennyiben negálja azt, ami a másik számára a legfontosabb. Ha nem teljesítik feltételeit, a Szovjetunió nem járul hozzá a gazdasági egyesítéshez s ez elég erős fegyver a szovjet diplomácia kezében, mert az angol és amerikai adófizetőknek kezd már erősen az idegeire menni a 600 millió dolláros évi ráfizetés a németországi megszállásra. Az angolszász negátás pedig, amely Nyugat-Németország elkülönítésében nyilvánul meg, Bevin külügyminiszter jellemezte, amikor a moszkvai értekezleten azt mondta :— Amíg nem egyezünk meg abban, hogy mind a négy hatalom egyöntetűen kezeli egész Németországot, addig a Ruhr-vidék a brit zónában marad és nem adjuk ki kezünkből. És addig a brit és amerikai övezet egyesítését is fenntartjuk. Miben kell keresni Európa biztonságát? Az alkudozásnál természetesen Franciaország is jelen van. A párisi kormány azonban — részben belső bajai, részben pedig külpolitikai irányának szándékos definiálatlansága miatt — óvakodik attól, hogy odaálljon akár a szovjetorosz, akár pedig az angolszáz álláspont mellé. Franciaországot más szempontok is vezetik, mint a Szovjetuniót, Angliát vagy Amerikát. A franciák elsősorban szenet, mégpedig minél több szenet akarnak kapni Németországból. Amellett a német ipari termelést szeretnék leszorítani, de a német jóvátételi szállításokat minél jobban fölemelni. Politikailag pedig az a Egy hadvezér és egy vezérkari főnök háborús emlékiratai szinte fej-fej mellett jelentek meg az angol könyvpiacon. Ráadásul még Montgomerynek, a ,,Normandy to the Baltic” szerzőjének éppen Francis de Guingand vezérőrnagy volt a vezérkari főnöke, akinek a könyve „Operation Victory“ címmel került kiadásra. A két mű hatásosan és érdekesen egészíti ki egymást. Montgomery az európai invázió előkészületeibe és részleteibe ineed, Guingand viszont az egész háborúval foglalkozik, sőt egyhelyütt az előző időkre tekint vissza. Montgomery katonásan ír és óvatosan kerül minden magánvonatkozást, személyi kitérést. Térképekkel dúsan illusztrált katonai szakkönyvet ad, tárgyilagos stílussal, kerülve minden szóvirágot. Van szíve kihagyni az úgynevezett írói mesterfogásokat. Ezzel szemben vezérkari főnöke, ,de Guingand könyve terjedelménél és tartalmánál fogva is sokkal átfogott. Szerzője a háború után búcsút mondott a katonaéletnek: többet és szabadabban beszélhet. Egyébként is régi tollforgató, a „Times“ olvasói régóta ismerik könnyed stílusát, erőteljes és találó kifejezésmódját. Montgomery őt a „korrekt angol” írásmód művelőjének tartja s erről a szerző bőven tesz tanúságot könyvében. Kevesebb benne a térkép és a szakkifejezés, sok a személyes vonatkozás, de hiszen éppen ez az, ami művét „olvasmányosabbá” teszi. Montgomery könyve, a „Normandy to the Baltics" eredetileg Németországban jelent meg, magánforgalomban. Tulajdonképpen folytatása annak a munkának, amelyet szerzője, mint a hírneves nyolcadik hadsereg parancsnoka, az afrikai, szicíliai és olaszországi harcokról írt. Montgomery tudvalevőleg 1944 január 1-én átadta a parancsnokságot, miután győztes hadműveleteit sikeresen végrehajtotta. Útjában hazafelé meglátogatta Churchillt, hosszabb ideig betegeskedett, majd haladéktalanul hozzáhútott az európai invázió előkészítéséhez. A támadást Dél Franciaországban tervezték, de a nagy angol hadvezér úgy találta, hogy a csapatok teljesítőképessége és a terep nem kedveznek ennek a tervnek. Álláspontját alaposan megvitatták az angol katonai szakértők és igazat adtak neki. Felfogását később Eisenhower is magáévá tette. Így maradt el a délfrancia partraszállás, ami utólag döntő szerencsének bizonyult, figyelembe véve a támadó csapatok erejének felső határát. Könyvében Montgomery részletesen fejtegeti a további előkészületeket és a partraszállás lényegét a következőkben látja: „Tervem az volt, hogy ha mér egyszer partraszálltunk és megvetettük lábunkat, a hídfőből kiindulva a keleti szárnyon, tehát Caen környékén próbálunk kitörni. Ekként akartam erre a szárnyra összpontosítani a német csapatok súlypontját. Az itt fekvő brit és kanadai csapatok feladata volt, hogy ezt az erőt lekössék és megküzdjenek vele. Amint az ütközet itt teljes erejével kifejlődik és az ellenség zömét harcban legfontosabb számukra, hogy Németországot számos szuverén államra tagolják s ezeket is csupán laza koalició fűzze össze. Végeredményben tehát a franciák gazdasági téren a Szovjetunió álláspontjához állnak némileg közelebb, politikai szempontból pedig még az angolszász konföderációs elgondolásnál is nagyobb függetlenséget szeretnének juttatni az egyes német Landoknak. Ez a vonal különben elvezet az egész német kérdés magjához. A franciák azt hiszik, hogy a német támadás elleni garanciát magában Németországban kell megteremteni (etnikai gyengítés, a német gondolkodás átformálása, az ipari erő csökkentése, a politikai fiatalok széttagolása stb. révén ). Ezzel szemben világos, hogy bár az ideális megoldás valóban az lenne, ha a német népben felülkerekedne a görög-római műveltség a közös európai fejlődéstől távolmaradt porosz hagyományokkal szemben, mégis a német imperializmus esetleges újjáéledve ellen a legegyszerűbb biztosítékokat nem Németországban, hanem Németországon kívül kell keresni, a többi nagyhallom közös békeakaratában. Elvégre Hitler is csak azért szabadulhatott rá Európára, mert a többiek nem egyforma békét akartak. Egy rég elmúlt világban, 1940-ben írta Murai: Nálunk minden gyerek tudta, hogy a franciák biztonságérzete illúzión alapult, csak ők maguk, a felnyegetettek, nem tudták. Remélni kell, hogy amit ma milünk minden gyerek tud, az a külügyminisztereknek sem fogja elkerülőnt figyelmét. (Gy) tartjuk, Bradley tábornok vezetésével a nyugati szárnyon* megindulnak és kitörnek az amerikai csapatok, így tehát egy csapásra átfordítjuk a caeni frontot és a támadások súlypontját egyszeriben átteszük arra a szárnyra, ahonnét az ellenség főerőit kénytelen volt kivonni.“ Montgomerynek ezt a tervét is elfogadták s belőle a győzelem alappillére lett. Miután csapatai elérték a Szajnát, az angol fővezér megvált a szárazföldi csapatok fővezérségétől és átvette saját huszonegyedik hadseregének vezetését. Azt akarta, hogy a Ruhrtól északra, a Rajna két partjára támaszkodva halogató támadást folytat egy keskeny sávon, de Eisenhower tábornok nem helyeselte ezt a tervet. Érdekes, hogy vele hasonló véleményen van de Guingand is, aki a kérdéssel foglalkozva azt írja, hogy ez ama ritka kivételek egyike, amikor nem értett egyet parancsnokával. Felfogása szerint ugyanis a további sikeres hadműveletek érdekében feltétlen szükség volt Antwerpen kikötőjére is. Mi történt és minek kellett volna történnie: Montgomery nem foglalkozik tovább ezzel a kérdéssel. Helyette ragyogó leírását adja a következő hadműveleteknek, amelyek során serege színre begyömöszölte a németeket a Baltikumija. Könyve nélkülözhetetlen katonai forrásmunka lesz, ha majd a történelemtudósok feldolgozzák a nagy háború történetét. De Guingand vezérőrnagy, az írás és az olvasó lelkének alapos ismerője, két látogatással kezdi emlékiratait. Az egyiket a mourmeloni francia katonai iskolában, a másikat a dobrietzi német kadéteknél tette, még a háború kitörése előtt. Mint írja, már akkor mélységesen nyugtalanította az a szegénység, amit Mourmelonban és az a tervszerűség, amit Dobrietzben látott. A háborús események neki adtak igazat. A továbbiakban részletesen leírja saját katonai pályafutását. Hore-Belisha hadügyminisztériumának katonai szakértője, azután Auchinlock mellett vezérkari tiszt a Közép-Keleten, majd vezérkari főnök, amikor Auchinlock átveszi a nyolcadik hadsereg parancsnokságát. Ebben a minőségében meg is maradt, amikor Auchinlecket Montgomery váltotta fel. Megkapó képet ad könyvében a nagy angol hadvezérekről, akik mellett működött, de a mű főerőssége az a néhány fejezet, melyekben az „emberséges parancsnokláso król ír. Anélkül, hogy a hadiérdekekre káros, vagy szenzációs leleplezéseket tenne, szinte lépésről-lépésre kimutatja, milyen döntő jelentőségű az emberi kapcsolat egy háborúban, feljebbvaló és alárendelt közt. Kézenfekvő, hogy ennek keretében megkapó képet adjon Montgomery személyi és katonai tulajdonságairól, a ma élő legnagyobb angol hadvezérről. A könyv legidőszerűbb része viszont a görög események leírása, ahol nem válogat a kifejezésekben, nem tartózkodik a leleplezésektől és erős, helyenként szinte maró bírálatot mond. EL ALAMEINTOL BERLINIG Megjelentek Montgomery háborús emlékiratai