Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)
1947-04-05 / 1. szám
POLITIKA * 1947ÁPRILIS 5 VÁRAKOZÓK írta: ORTUTAY GYULA A magyar politikai magatartások közül egyre határozottabb alakban bontakozik ki egyfajta magatartás, a várakozás, a visszahúzódó várakozás magatartása. Nem mehetünk el szó nélkül emellett a politikai jelenség mellett, mert nincs politikai rendszer, amely könnyen viselhetné el a várakozás, félreállás, a rendszer erőfeszítéseit, munkáját mintegy kívülről s közömbösen, vagy egyenest ellenségesen szemlélők magatartásának ártó következéseit. Nekünk magyaroknak annál éberebben kell figyelnünk erre a jelenségre, mert nem korlátozódik csupán a hatalomból kicsöppent felső középosztályra s a földjét vesztett nagy- és középbirtokos rétegre, hanem terjed középosztályunk majd minden csoportjában, sőt jelek mutatnak arra, hogy ez a várakozó magatartás helyenként a parasztság körében is felütötte a fejét. Ezt pedig éppen nem ■szemlélhetjük tétlenül. Miféle elvek, vagy elveknél sokkal lazább érzelmi indokok határozzák meg ezeknek a várakozóknak a magatartását s joggal kérdezhetjük azt is: miféle magatartást szuggerálnak azok, kiknek jó érdekük ennek a magatartásnak mind szélesebb körben való terjedése? Az egyik ez: jobb nem politizálni, a politika veszélyes mesterség, ne vállaljunk semmiben felelősséget politikai magatartásunkért, kijelentésünkért, mert ki tudja a következményeket. Hiszen a politika hatalmasainak letűnését ez a nemzedék elégszer láthatta s azt is megtanulta, hogy még egyszerű pártigazolványért is bűnhődni lehet. Mintha egyre több lenne az epikureus bölcselő honunkban, kik szép szóval s bölcsnek tűnő érveléssel hirdetik, hogy legjobb rejtekezve, távol a köz ügyeitől élni. Persze ez a magatartás az első lépés a visszahúzódás után a demokráciával való szembeállás felé, hiszen hirdetői nyíltan megváltják: bármilyen pártigazolvány veszélyes, bármilyen párthoz való tartozás kockázatos lehet s emögött a felfogás mögött az rejlik, hogy a pártok között nincs is végtére különbség. Ha a nyilas párttagság, Imrédy csodaszarvasához való vonzódás veszélyekkel járt, ugyanez következhet et valamely koalíciós pártba való belépés következtében. Ezek a közömbösek, ezek a visszahúzódók valójában a demokrácia óvatosabb ellenségei, a nyílt frontalakítás helyett a kényelmesebb passzív rezisztenciát választják s még holmi magyar történetfilozófiát is kalapálnak hozzá, lealacsonyítva a maguk méreteihez oda nem illő nemes példákat, hivatkozván arra, hogy a magyarság legjava politikai magatartása a századok viharában éppúgy, mint az elnyomás fülledt csendjében ez a passzivitás; ez a várakozó visszahúzódás volt a legjobb védelmi politikánk. A szólam terjed s jobb nyíltan leszámolni vele. Akik ezt hirdetik, jobb lenne, ha kimondanák világosan: a magyar parasztság és munkásság pártjai — s e pártok mindegyike szívesen fogadta a parasztságért s munkásságért élni akaró értelmiséget is, — számukra közömbösek, vagy ellenszenvesek. Számukra az a tény, hogy végre a földeken a nép az úr s a gyárakban, bankokban, üzemekben, bányákban már a munkásság pártjainak és szakszervezeti képviseletének döntő befolyása van, veszedelmes és elítélendő. Röviden: nekik a demokrácia, a nép tényleges uralma nem kell, ellene vannak. A másik gondolatsor, illetve érzelmi hullám, ami emögött a várakozás mögött van, benne rejlik magában a szóban. Várakozzunk, még nem dőlt el semmi, a háborúnak úgyis csak egy újabb szakasza előtt állunk, konferenciák, jegyzékváltások csak előjelei, állomásai az új s eddiginél minden bizonnyal könyörtelenebb háborúnak. A demokrácia magyar formája, a dolgozók uralmának ez a rendje, a parasztság és munkásság s e két társadalmi osztályért élő s belőle növekvő értelmiség szövetsége ellenszenvesebb és félelmesebb számukra, úgy tetszik, mint akár egy újabb világháború. Mi azokat, akik a demokrácia eredményeit ilyen alja indokokból tekintik bizalmatlanul, a legveszélyesebb ellenségeinknek tartjuk. Az ilyen várakozók, s nemcsak hazánkban lelhetni meg őket, ellenségei az emberiességnek, a fejlődésnek, ellenségei nemcsak a demokrácia politikai formáinak, hanem magának a puszta emberi létnek. Tagadhatatlan azonban, hogy van egy harmadik csoport is. E várakozók magatartását a magyar demokrácia néhány keményebb intézkedése, egy-egy helyi hiba, valamelyik vidéki kiskirály zsarnokoskodása határozza meg. A demokráciát állítják, sőt értik s érzik is, hogy a demokrácia rendje értük s nekik dolgozik, politikai érdekeikre őrködik, mégis felületi hibák s tévedések a várakozók, nem egy MI, AMERIKAIAK akkor vagyunk igazán az elemünkben, ha nehéz feladattal állunk szemben. S minél, nagyobb ez a feladat, annál jobban oldjuk meg, föltéve, hogy pontosan tudjuk, miről van szó. Ha kell, jobb terveket állítunk fel, keményebben dolgozunk és többet produkálunk, mint bármelyik más nép. 1940-ben úgyszólván teljesen üres hadiarzenállal kezdtük és a leghatalmasabb háborús gépezetet alkottuk, amelyet a világ valaha látott. Békében is hasonló csodákat hoztunk létre. Gondoljunk mindig erre a két szóból álló mondatra: Minden lehetséges. Az amerikai géniuszt a legtalálóbban az a gondolat fejezi ki, hogy semmi sem lehetetlen! Számomra a legnagyobb csoda mindig az a magától értetődő mód volt, ahogyan mi ezeket a csodákat létrehoztuk. Mindent rátettünk erre a háborúra, sohasem inogtunk meg, semilyen lehetőséget sem hagytunk kihasználatlanul. Valóban „világtörténeti mértéket alkalmaztunk magunkkal szemben“. Az előttünk álló békében pedig azt követeli meg az amerikai szellem, hogy mindent elkövessünk a nép békéjének megnyeréséért, hogy egész emberanyagunkat, minden természetes erőforrásunkat, a technika legújabb vívmányait, feltaláló tehetségünket, az üzleti életben megnyilvánuló szorgalmunkat teljesen felhasználjuk, hogy előteremtsük a lehető legnagyobb menynyiségben azt, amire népünknek szüksége van és amire, a jövőben szüksége lesz. A béke megkívánja erőink legteljesebb megfeszítését. — Megengedem, ha csak ötmillió emberdolgoznék és mi, többiek ennek az ötmilliónak a rabszolgamunkájából élnénk, az amerikai nép életszínvonala még mindig magasabb lenne, mint mondjuk a hinduké. Sőt azt is elhiszem: ha csupán ötvenmillió ember dolgoznék, az amerikai nép egy ideig jobban élhetne, mint a világ legtöbb más népe, bár kérdés, hogy meddig viselhetné el a részleges munkanélküliséget pénzügyi egyensúlyunk és szabad gazdasági rendszerünk. Mi azonban nem akarunk a „legszerényebbel“ is megelégedni, még a „kissé jobbal“ sem, amikor a „legeslegjobbat“ is elérhetjük. Ebből a háborúból meg kell születnie az eltökéltségnek, hogy bőségben akarunk dolgozni, termelni, élni és az élet örömeit élvezni s ez nemszer az ellenségesen, ingerülten várakozók táborába sodorják. Különösen a magyar parasztság körében tapasztalhatni ilyen jelenségeket s az értelmiségnek éppen abban a részében, amely az elmúlt évtizedekben nyilván áhítozott a demokrácia után s szívből gyűlölte Horthy rendszerét. Elsőrendű kötelességünk, hogy a várakozóknak ezt a csoportját meghódítsuk s ismét visszavezessük a magyar demokrácia táborába. Itt valóban áll az, hogy nem harccal, hanem baráti, okos hódítással kell feléjük fordulnunk. De a lényeg ez utóbbi értékes és számunkra mindenkép megnyerendő csoportot kivéve, mégis az, hogy a várakozóknak immár dönteniük kell: velünk, vagy ellenünk! Az eltelt két év a felszabadulás óta bebizonyította, hogy a nép a politika uralmi pozícióiban teremteni, alkotni tud s kiemelte a mélyből országunkat. Európai viszonylatban is csodaszámba csak kevesekre, hanem mindenkire kell, hogy álljon. S nemcsak nálunk, de a világ minden részén. A maga teljes értelmében vett emberi lét végső soron szellemi kérdés: eszményi és eszmei, nevelési és vallási feladat. A szellemi művelődés és a vallásos nevelés el kell, hogy vezessen bennünket egy mélyebb értelemben vett, gondolatokban gazdagabb és termékenyebb élethez. Milyen szabadságért harcolunk? A vallás lehetővé teszi, hogy messzebbre tekintsünk. A vallás mélyebb bepillantást enged az életbe s megtanít nemcsak arra, hogy hogyan, hanem arra is, hogy miért tesszük ezt vagy azt. Minden nagy hívő a közös jólétért dolgozott, a szociális haladásért, szembenállva azokkal, akik a szegények ellenségei. Századokon keresztül újra és újra rámutatott a vallás az emberi és szociális értékekre. Fontos, hogy képességeink és erőforrásaink teljes kihasználására neveljenek minket. A jellemképzés azonban még ennél is fontosabb, hogy az emberek összeműködés útján haladhassanak előre. Nem csak arra kell megtanítani gyermekeinket, hogyan tudnak sikereket elérni az egymással versenyző egyéneknek a létért való harcában, hanem — s ez a fontosabb — arra is, hogy hogyan kell együttműködni az általános jólét szolgálatában. A múltban a nevelés során túl nagy súlyt vetettek az egyéni, és túl kevés súlyt az általános jólétre, úgy hogy végül is a kormányzás és az üzlet területe önző csoportok harcterévé vált. A nevelés célja az, hogy egyensúlyt teremtsen a két szélsőség között: az általános jólétnek arra a legmagasabb fokára törekszünk, amely még összeegyeztethető a szabadság áldásaival. Minden gyermekben fel akarjuk szabadítani az alkotó erőket. Azonban a szabadságnak nem azt a fajtáját akarjuk, amely anarchiára és erőszakossághoz vezet. A múlt században az egész világon az volt az átka a nevelésnek, hogy túlságosan előmozdította az egyes államok belpolitikájában és külpolitikájában egyaránt megnyilvánuló hatalmi törekvéseket. Az egyéni agyafúrtságot fejlesztette s nem a személyiséget. Az iskolákban való jellemképzést gyakorlatiatlan álmodozásnak tartották. Pedig a jellemképzést komolyan megy a magyar demokrácia teremtő ereje, életkedve, politikai, gazdasági, szellemi szívóssága. Aki fél annak a veszélyétől, hogy a magyar munkásnak és parasztnak politikai felemelkedésére áldozza életét, aki inkább a harmadik világháborút átúlozza, mint a nép építő békéjét, az ne várakozzék tovább, álljon a magyar demokrácia ellenzéke mellé. Sokkal jobban becsüljük a nyílt ellenfelet, mint az álcázott, lappangó reakciót, jobboldaliságot. A magyar nép tudni akarja s tudni is fogja, hogy kik akarnak vele együtt építeni s kik várakoznak az urak Magyarországának, a „régi, jó időknek“ feltámadására. A várakozóknak dönteniök kell: a magyar nép érdekei mellé állanak, vagy ellene fordulnak, a várakozóknak tudniok kell, hogy választásukkal nem a magyar nép, hanem saját jövendőjük fölött ítélnek. A magyar nép haladni akar tovább a maga útján, nem vár tovább... kell venni. A csoportok és az egyének jólétének fölébe kell helyezni a közjólétet, hogy ez legyen a legmagasabb és eminensen gyakorlati célja a nevelésnek. Mert ez az előfeltétele az igazi, élő, nyugati civilizációnak. Használható módszereket kell találni arra, hogy az emberi jóság és tisztesség értékét és a Hegyi Beszéd szociális gondolatait a mindennapi nevelésbe bevihessük. A különféle országokban folyó nevelés döntő kihatással lesz arra, hogy a háború és a káosz, vagy pedig egy olyan világ vár ránk holnap, amely itthon és a külföldön az együttműködésen alapuló emberi boldogságot és békét hozza meg. Ezért gondolom, hogy magasabb nézőpontról tekintve egy kultúrember számára a nevelés a legfontosabb feladat. Amiben Amerika lemaradt Ezzel kapcsolatban kínos megállapítást kell tennem. Anyagi gazdagságához viszonyítva az Egyesült Államok a nevelés terén a föld legelmaradottabb nemzetei közé tartoznak. Az északamerikai unió néhány tagállama állami és községi alapokból évenként százhuszonöt dollárt költ minden egyes iskolásgyermekre, más államokban azonban oly szegény községek is akadnak, hogy évenként alig tudnak huszonöt dollárt fordítani egy iskolásgyermek tanítására. A hiányos nevelés, amelyet a gyermekek egy ilyen elmaradott faluban kapnak, valóban nemzeti szégyen, sőt nemzeti veszedelem. Az amerikai szabadságjogok első védelmi vonalához tartozik a közoktatás ügye. Mégsem szabad megengedni, hogy a szövetségi (washingtoni) kormány segítsége együttjárjon az iskolák irányításába való beavatkozással. Mint az építkezési és egészségügyi kérdésekben, úgy az iskolai ügyek terén is az ellenőrzésnek demokratikus alapon kell nyugodnia. A községek a nevelési kérdések területén állanak szemközt legfelelősségteljesebb feladatukkal. Nevelési hatóságainknak a szövetségi, állami és községi közigazgatásban egyaránt a felnőttek számára is meg kell adniok minden lehetőséget a továbbképzésre. Senki sem túl öreg ahhoz, hogy valami újat tanuljon: a siker attól függ, hogy komolyan, teljes odaadással akarunk-e tanulni. Én magam tudtam időt találni HENRY A. WALLACE: AZ ÉN Mire e sorok megjelennek, Wallace épp útban lesz Amerikából London felé, hogy azután más európai fővárosokba is ellátogasson. Kétségtelen, hogy ma alig van amerikai államférfi, aki nagyobb érdeklődést válthatna ki az európai közvéleményben, mint Wallace. Roosevelt először földmivelésügyi miniszterként vette maga mellé, 1940 novemberében pedig. Roosevelt második újjátválasztásakor Wallace lett az Egyesült Államok alelnöke és mint ilyen fungált 1941 elejétől 1945 januárjáig. Ebben az időben bocsátotta útjára az azóta oly nevezetessé vált jelszót, hogy a huszadik század a kisemberek százada. Később pedig a háború vége felé azt hirdette, hogy Amerika legfontosabb teendője a háború után a munkanélküliség megelőzése kell majd hogy legyen, s ha szükséges, a nagytőke érdekeinek háttérbe szorításával is mindent meg kell tenni annak biztosítására, hogy a háborús konjunktúra után is hatvanmillió embernek tudjanak állást adni, kenyeret adni az amerikai gazdasági életben. 1944-ben azután, amikor Roosevelt-et negyedszer jelölték elnöknek, a demokrata párt Wallace-t „túlságos baloldalisága“ miatt nem jelölte ismét az alelnöki tisztségre, ugyanakkor azonban Byrnes (a későbbi külügyminiszter) alelnök-jelöltségét is elvetették, mert őt viszont „túlságosan jobboldalinak“ tartották. Így esett azután a választás az akkor még inkább a középen álló Truman-ra, aki Roosevelt halálakor, 1945 áprilisában az amerikai alkotmány értelmében automatikusan került az elnöki székbe. Maga Roosevelt mindenesetre olyan igazságtalannak érezte Wallace kibuktatását, hogy 1945 januárjában kifejezetten az alelnökség elvesztéséért való kárpótlásul Wallace-t kereskedelmi miniszterré nevezte ki. Ebből az állásából Wallace 1946 őszén távozott, mint a Fehér Ház hivatalosan közölte: az elnök kérésére, tudvalévően azért, mert nem tudta helyeselni Byrnes akkori külügyminiszter külpolitikáját, amelyet Wallace különben már tavaly nyáron sem tartott elég megértőnek és elég lojálisnak a Szovjetunió irányában. Voltaképpen ez a „külpolitikai lázadása“ irányította rá a világ közönségének figyelmét Wallace-ra, akinek politikai profilja annál érdekesebb, minthogy nehéz őt odaszögezni valamely politikai irányzathoz. Wallace tagja maradt a demokrata pártnak, de annak balszárnyához s a balszárnynak is a balszéléhez tartozik. Hisz a kapitalista termelési rendszer fejlődésképességében, de kinövéseinek bátor és következetes bírálója. Vannak, akik az amerikai liberalizmus zászlóvivőjének tekintik s ha e körül — mint általában Wallace körül — szenvedélyes viták folynak is, egyben mindenesetre egyetértenek még legádázabb ellenfelei is, nevezetesen abban, hogy a meggyőződés idealizmusa fűti. Megmutatkozik ez legutóbbi könyvében is, amely tudvalévően „Hatvanmillió munkahely“ címmel jelent meg. Most, hogy Wallace Európába érkezik, érdemesnek tartjuk, hogy e könyv utolsó fejezetének részleteivel, tehát Wallace tulajdon gondolatainak és stílusának közvetlen reprodukálásával hozzuk közelebb ezt a világszerte nevezetessé vált személyiséget a magyar olvasóközönséghez.