Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1947-11-15 / 33. szám

4 . Csillagjeles János vallomás-testámenhima a mámor-trapéz alján avagy A francia költő meghal, de magát el nem adja Írta: ANDERSEN GYÖRGY (Paris) E különös világban, mai életünkben minden jelenség, tünet, esemény össze­függ: a legkisebb földlökést sokezer ki­lométeres távolságban is megérzik. És az okok és okozatok rettenetesen bonyo­lult, legtöbb ember számára érzékelhe­tetlen hálózatában, mint valami valóságos Faraday-ketrecben, ott rezeg, él, vergő­dik a költő. Mint földmenti planéták s üstökösök csillagvizsgálója próbálja ki­bogozni vonzások és taszítások rejtelmeit, pályák és egym­ásrahatások következmé­nyeit, titokzatos törvényeit. Értelmét mindannak, ami van és eljövend. Nem a tehetséges mesteremberekről be­szélek, akiknek minden éghajlat és min­den rendszer alatt kitűnően megy soruk, mint amilyen például Parisban Sacha Guitry, aki ime ismét visszatornászta ma­gát a közönség kegyébe és ismét óriási összegeket keres minden este, úgy, hogy „hercegi“ gyémántnyakláncra alkuszik, amelyet legújabb szerelmének óhajt fel­ajánlani „érzelmei szerény és csillogó kifejezéseképpen!“ Nem, nem a tények és körülmények árjával úszó, hanem az anyaggal, a sors szoboi vonalaival harc­­ban álló igazi, költői szívvel és jelleggel bíró művészekre gondolok, amilyenek, a nemrég elmúltak közül Jean Giraudoux és Paul Valéry voltak, s amilyen az ele­venek között Jean Cocteau. Amikor utolszor jártam Valéry fehér­­ajtajú, melegházakra emlékeztető lakásán, ahol azonban olyan hideg volt, hogy a kettőnk lehellete, ahogy egymással szem­ben ültünk a zongora árnyékában, a ket­tőnk forró lehellete sápadt ködhidat kép­zett közöttünk, amilyen lebegve szökken­tek át szomorú szavak ruhájába burkolt gondolataink, éppen súlyos betegségből épült fel és egyáltalában nem titkolta, mily rengeteget kell dolgoznia, hogy meg­élhessen. Mert az írói munka keveset hoz, még akkor is, ha az ember akadémikus s Valérynek hívják, már pedig az élet drága, kivált, ha orvosnak, patikusnak kell közreműködnie abban, hogy egy ideig még élet maradhasson. Ami Giraudouxt illeti, róla köztudomású, hogy szegény emberként halt meg, noha Franciaország legolvasottabb írója volt s majdnem min­den esztendő meghozta számára a maga világraszóló színpadi vagy könyvsikerét. Emellett állami hivatalnok, magasállású diplomata, sőt egy ideig miniszter is volt. Aki törpékkel hál­a és óriásokról álmodik!... Sem Valéry, sem Giraudoux nem volt önmarcangoló költő, semmiesetre sem olyan mértékben, hogy a józan élet útjai­ról letérve akár Alphonse de Sude, akár Arthur Rimbaud módszereit, példáit kö­vette volna. Viszont Jean Cocteau, akiről itt ma szót ejtünk, a kifejezés legmélyebb értelmében ön­ teste és agya fájdalmas vájkálásából, korlátlan kiméréséből táp­lálta művészetét s azon túl önmagát. Ta­lán azért van, hogy ma, ötvenötödik esz­tendeje küszöbén, amikor mások javako­rabeli, sőt „fiatal“ íróknak számítanak Franciaországban, a halhatatlan aggas­tyánok földjén, valósággal elharangozza a maga lélekharangját. Minden­esetre olyan könyvvel áll ki az olvasó elé, amely irodalmi és emberi testamentumnak szá­mít. Személy szerint semmiféle rokonszen­­vet sem érzek Cocteau iránt, sőt, valami­lyen ellenállhatatlan émelygéssel követtem annak idején, újságíró- és írói körökben közszájon forgó botrányait, természetel­lenes életmódja ópiumos, kéngázos ki­­bim­bózásait, törpékkel s egyéb ember­roncsokkal való kalandjait. Viszont el kell ismernem, mint ahogy annyian el­is­merték, hogy azo túl, hogy egy beteg és süllyedő társadalom iszapos mélyéből ki­nőtt sárga tavirózsa szerepét játszotta, Jean Cocteau túlméretezett álmokat látó úttörő volt az új irodalomban és egész sereg olyan mondatot, olyan versszakot és olyan oldalt írt, amely még emberöltők múlva is rezegni fog s amelyet kőbe le­hetne vésni, mint a mai lényegének jel­lemző csillámait. Aki legutolsó könyvét elolvassa, amely most jelent meg „A fennmar­adás nehéz­sége“ (La Difficulté d’etre) címen, bizony­ságot szerez arra, amit már régebben gya­nított, nevezetesen, hogy a szerző különc­ségeit, előfutári túlzásait, fenekedéseit, sőt kisiklásait, közvéleményborzoló bot­rányhősködéseit is nem annyira „belső kényszerből“, inkább eltökélt sikerhajhá­­szolási szándékkal játszotta végig. Pa­risban, ahol a szakorvosok is, a gyógy­szerüzemekről és elixirgyárosokról nem is szólva, minden alkalmat megragadnak, hogy hirdetések útján hívják fel ma­gukra a közfigyelmet s gyarapítsák bete­geik nyáját, nem lehet rossz néven venni szegény költőktől és íróktól, ha a gyilkos közönygyűrű ellen védekezve, „reklám­célokból“ a közerkölcsiségbe ütköző cse­lekedeteket követnek el, csak hogy be­széltessenek s írassanak magukról. Nem lehet rész néven venni különösen akkor, ha anyagi gondok és, e gondok miatt a társadalommal szemben érzett bosszú­vágy ostorai sarkalják őket. Jean Cocteau utolsó könyvében nem Csáki az a megrendítő, hogy olyan vallo­mások sorát tartalmazza, amelyek reávi­lágítanak élete, művei, pályája nem egy titkára, hanem leginkább talán az, hogy őszintén beismeri, mennyire belefáradt, mennyire beletört a bicskája és a szárnya a küzdelembe — és menyire hiányzik neki — a vagyon. Sokan vagyunk, akiket ez a leleplezés mindennél jobban megle­pett. Eg­y éven belül a hangos, sőt túlhangos kasszasikerek egész sorát aratta le. Alig került le a franciaországi, majd az ang­liai mozik vetítővásznáról az Örök vissza­térés (L‘Éternet Retour) című filmje, máris elkezdték hirdetni A Szépség és a Szörnyeteg (La Belle et la Rété) néven újabb, még vitatottabb, még harsogób­­ban beharangozott művét, amelynek nem csak párbeszéde, szcenáriuma s a díszle­tek terve pattant ki az ő agyából, hanem amelyet maga rendezett, sőt részben maga forgatott is, leküzdvén minden anyagi és technikai akadályt. Ez a különösen mozi­költemény szintén hónapokon át érde­kelte Parist és Franciaországot. Ezzel párhuzamosan, a filmsikerek szárnya alatt, ahogy ez már lenni szokott, a Théatre du Gymnase igazgatója élt a jó Cocteau-konjunktúrával és felújította a szerző évek előtt bemutatott és sok vi­hart teremtett színdarabját, a Les Parents Terribles-t (A féktelen szülők), amely egy teljes szezonon át folytatta diadalmas pályáját telt, sőt zsúfolt házak mellett. Nyomban utána új színpadi szenzációval ugrott ki Cocteau. Megírta és a Hébertot­­színházban előadatta fuldokló tirádákkal spékelt történelmi melodrámáját, A két­fejű sas (L’Aigle á Deux Têtes) címen, díszes szereposztásban. Egy hős, aki szerelemből gyilkol Minden rosszmájúság nélkül meg lehet állapítani a francia közönségről, hogy nem nagyon ismerős a történelemmel, ki­vált távoli országokéval. Ez megkönnyí­tette az író dolgát. Sokkal szabadabban s teljesebben kalandozhatott el az úgy­nevezett históriai igazságtól, úgy találván fel aránylag újkeletű eseményeket, hogy azok a legjobb s a legtöbb alkalmat szol­gáltassák költői rémregényfordulatok és dagadt) párbeszédek bravúros pergetésé­­ben kielégü­lő képzelete csillogtatására. Az ő szövegében Wittelsbach Erzsébet, Fe­renc József császár és király hitvese, bele­szeret abba a daliás, lelkes, adoniszarcú ifjúba, aki azért férkőzött a közeléb­e, hogy meggyilkolja . .. Mondani sem kell, hogy az idegen fiú is szerelemre gyullad a gyönyörű király­­asszony iránt, aki arr­­ kényszeríti, hogy ott éljen a palotában, ahol ő maga lakik és hosszú órákat töltsön meghitt kettes­ben vele. Cocteau fiatal hősénél a gyilkos­ság szándéka valójában a szerelmi vágy álarcos, eltévelyedett kifejezési formája, mint ahogy a császárné részéről is a fel­lángoló szenvedély perverz áttétele, hogy amikor az ifjú anarchista, vonzalma lán­caiban fetrengve, visszahőköl a véres cse­lekedettől, amelyre vállalkozott, ő maga óhajtja, kívánja, ösztökéli és parancsolja, hogy végezzen vele. Majd amikor végül is, egy melodrámai félreértés feszült pil­lanatában a fiú királynője szívébe mártja tőrét, az asszony boldog sóhajjal és mo­sollyal hal meg karjai között. Mert ime, megkapta a legteljesebb kielégülést, a férfi szerelme leggyönyörűbb, legvéglege­­sebb bizonyítékát... A női főszerepet a mozivászonról jól ismert és nagyon kedvelt Hedvige Feuil­­lére, a fiút Jean Marais játszotta, aki több mint öt esztendeje minden Cocteau-darab és Cocteau-film hősének egyetlen és el­engedhetetlen alakítója Mindezek a művek igen tekintélyes ösz­­szegeket hoztak, kellett hogy hozzanak a szerzőnek. És bármily költséges szenve­délyei és barátai vannak — méltán meg­lepte az irodalmi közvéleményt s meg­rendítette a hidegsziv­üeket is az a sikoltó segélykiáltás, amely nemcsak erkölcsi és fizikai, de anyagi válságról is tanúskodik. Hiszen Cocteau, azonkívül, hogy költő, regényíró, drámai szerző, filmdramaturg, sőt filmrendező, egyúttal kitűnő cikkíró és rajzoló is, akinek a jellegzetes ötágú csillaggal és JEAN aláírással jegyzett váz­latai rendszerint magas áron kelnek el, és ópium-mámorban készült látomásos képei a gyűjtők különös csemegéjét jelentik. Ha a halálugrás nem sikeres és a pénzforrások bedugulnak A nagy játékos, a híres artista, a tra­­pézi magasiskola egyik legügyesebb mu­tatványosa ebben az utaló könyvében, régi kötéltáncosi lendületét s ügyességét mesz­­sze hagyva véglegesen lenyekkent a po­rondra. A lenge acélháló, amely eddig megvédte s fenntartotta zuhanása közben, ezúttal engedett, átszakadt és a trikós lég­tornász fájdalmas fintorral tapogatja zú­zott tagjait. „Mindaz a túlságosan sok belső vihar, szenvedés — írja a „Difficulté d’être“ egyik oldalán —, a sok válság, ökölsújtá­­sokkal leigázott lázadás, a sors számos arculcsapása össze-visszagyűrte homloko­mat s mély függélyes ráncot hasított két szemöldököm közé, elcsavarta szemöldö­keimet súlyos sújtásaival, végigredőzte szempillámat, elpuhította beesett arcámat, kétoldalt lecsapta szájam szélét, ugyanan­­nyira, hogy ha olykor valamilyen mély tükör fölé hajtom, már látom, amint a hús maszkája leválik csontjaimról és alakta­lan formát ölt. Szakállam fehéren sarjad. Hajam megritkult s már csak vadonc ellen­kezése maradt meg.. Ő, aki mindig az újdonságot, az erede­tit, eddig sohasem­ voltat, a mindig célba­­freccsenő telitalálatokat kereste és éne­kelte, megrendítő önleleplezéssel vallja be, hogy elpilledt, belerokkant a virtus­kodásba. „Miért írsz színdarabokat? — kérdi tő­lem a bennem­ élő regényíró. Miért, szer­kesztesz regényeket? — kérdezi a drama­turg. Mi a szösznek csinálsz filmeket? — tudakolja a költő. Miért rajzolsz? — faggat a kritikus. Miért írsz? — kérdi a rajzoló. Igen, tulajdonképpen miért? Iga­zán nem tudnám megmondani! Talán mind­össze azért, hogy hzmagam elröppenjen erre is, arra is. Rosszul ismerem a sugal­latot, amely bennem lakozik, csak azt tudom róla, nem kíméletes! Csúffá teszi a betegeket. A maga formáit akarja ráru­házni a trombitákra... ír könyvében a saját maga stílusáról, a színházról, a barátságról, a felelősségről, az ifjúságról — és igen sokat a betegség­ről és a fájdalomról, amely mindenütt jelen van mondatainak rácsa mögött: „Ma éjszaka annyit szenvedtem, hogy sem­mi sem tudta elterelni figyelmemet a fáj­dalomról, ha ugyan nem — m­aga a fájda­lom. Ez már a megvadult orgona hörgése, amelynek szerkezete elromlott s most zi­hálva bődül... Nem lehet kicsalni belőle az utolsó akkordot... Széles, hömpölygő, telített, gazdag fájdalom ez, amely biztos a dolgában .. Barátai „Csillagos Jánosnak“ Meant l’Étoile) nevezték. És e csillagtalan sirá­mok olvasása közben eszembe jut az az este, amikor először láttam. A Mathurin­­színházban éppen főpróba volt. Ludmilla Pitoeff először játszotta a Kaméliás höl­­gyet. A földszinten ültem, az ötödik, vagy hatodik sor szélén. Mindenki visszafojtott lélekzettel figyelt a színpadra, amikor, negyven perccel darabkezdés után belopa­kodott a nézőtérre és leült az első sorba Jean Cocteau. Visszataszítóan rútnak találtam s be­tegesnek már akkor is, roncsolt arcélével, szabálytalan nagy orrával, megvadult bor­bélylegényekéhez hasonló, sötét, féktele­nül tarajos ha­jával. De ami különösen fel­tűnt rajta, az volt, hogy a kis kabátja uj­­ját kifordítva, könyökig feltűrve viselte, mint hogy mások az ingük kézelőjét hord­ják. A világos ibolyaszínű bélés fesletten, piszkosan kandikált ki s mutatkozott meg mindenkinek talán csak azért, hogy ki­hívja, sértse, ingerelje a jelenlevőket s meghőköltesse őket egy pillanatra, azzal,, hogy valami belső, intim, a többiek elé nem való részletet fitogtat fennen. Ebben a parányi részletben, e fesztelen bevonu­lásban benne volt az egész Cocteau. Már azért is­, mert nem jött egyedül. Vele volt szerelmes barátja is, Jean Marais, az a bikanyakú, szoborfejű, bárdolatlan, bar­­nára sült, ragyogószőke fiatalember, aki­ből ő csinált színészt, sőt ,,nagy“ színészt. Ragyogó, daliás mosolygó eleganciája éles ellentétet képezett a költő elhanyagolt, torz móléti külsejével, öreges arcával, sö­tét szemével, amely kiégett fáklyaként még egyre világítani szeretett volna .. Most, mielőtt végsőt pislákolna, ma meg­írta testamentumát, amely egyszerre jelent meg az „Örök Visszatérés“ bibliofil kiadá­sával, hol a szöveget a film legszebb je­leneteinek fényképrészletei kísérik ... Jean Maraisyel premier plánban. ­ POLITIKA * 1­9­4­7. NOVEMBER 15 történelem. Kétségtelen, hogy mióta a katonai be­folyás az Egyesült Államok külpolitikájában meg­nőtt, sokat romlott a helyzet. Marshall háborús be­számolójának bevezetőjében röviden összefoglalja politikai nézeteit és megállapítja, hogy az Egyesült Államoknak védelmi okokból elébe kell menniük minden támadási lehetőségnek s csakis aktív és erélyes fellépéssel lehet elkerülni azt a veszélyt, amitől egy új háború esetén az óceán többé nem védi meg Amerikát. Ez az elmélet egy elvont kato­nai okoskodáson nyugszik s a világtörténelem egyik legvéresebb és legpusztítóbb háborúja után nem alkalmas arra, hogy helyreállítsa a világ népei kö­zött a megértés szellemét. A szovjet­ politika egy év óta egyebet sem tesz, mint igyekszik meggyőzni az Egyesült Államok kormányát is, népét is arról, hogy a béke kérdéseinek ez a katonai szemlélete tarthatatlan és nem vezethet megoldáshoz. Az orosz aggresszivitás, amiről az angolszász sajtó annyit pa­naszkodik, csak annak a szellemiségnek éles vissz­fénye, amit Marshall külpolitikája áraszt magából. Valójában azonban a Szovjetnek egyetlen olyan követelése sincs, amit aggresszívnek lehetne nevezni, ami hódító szándékot árulna el vagy túlmenne egy nagyhatalom biztonsági igényeinek természetes és szükségszerű határán. Ezt világosan látják az an­golszászok is. Ma már Lippmann is kénytelen be­ismerni, hogy teljesen tarthatatlan Európában orosz agresszióról beszélni, ezzel Marshall csak sa­ját alapjaiban elhibázott politikája számára keres magyarázatot. Dőreség azonban azt képzelni, hogy azok az ellentétek, amelyek e percben valóban út­ját állják a teljes megértésnek, olyan természetűek, hogy akár az egyik, akár a másik fél hajlandó lenne fegyvert fogni. Egy kudarcba fulladt politi­kai manőver visszavonulási kísérletének vagyunk a tanúi s nem igazi háborús készülődésnek. Ez az igazság. A visszavonulás persze nagy mesterséges ködfüggöny mögött folyik s e ködfüggönyön keresz­tül sokan nem látják világosan az igazi célokat és a valódi erőviszonyokat. A béke műve természetesen nehezen épül, de épül, mert a világ népeinek szilárd akaratán nyug­szik. Hogy milyen lesz a végső elrendezés, ma még bizonyára csak kevesen tudják, de az bizonyos, hogy aki a negáció álláspontjára helyezkedik és kirekeszti magát a békefrontból, egy hazárd és os­toba elképzelés hatása alatt, az örökre megpecsételte sorsát. Tudomásul kell venni, hogy a negáció poli­tikája mögött a háborúban való reménykedés, a háború rémével való nyílt vagy burkolt cinkosság lapul. A negáció pártja, vezérrel vagy vezér nélkül, a magyar háborús párt s így kell értékelni szere­pét. A béke eltökélt harcosai így is értékelik, de így kell értékelnie a magyar polgárságnak is és so­rai közül azok, akik felteszik rá sorsukat, ne lepőd­jenek meg aztán, hogyha a békéért vívott kemény harcban szörnyű csapásokat fognak kapni.

Next