Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)
1947-11-15 / 33. szám
4 . Csillagjeles János vallomás-testámenhima a mámor-trapéz alján avagy A francia költő meghal, de magát el nem adja Írta: ANDERSEN GYÖRGY (Paris) E különös világban, mai életünkben minden jelenség, tünet, esemény összefügg: a legkisebb földlökést sokezer kilométeres távolságban is megérzik. És az okok és okozatok rettenetesen bonyolult, legtöbb ember számára érzékelhetetlen hálózatában, mint valami valóságos Faraday-ketrecben, ott rezeg, él, vergődik a költő. Mint földmenti planéták s üstökösök csillagvizsgálója próbálja kibogozni vonzások és taszítások rejtelmeit, pályák és egymásrahatások következményeit, titokzatos törvényeit. Értelmét mindannak, ami van és eljövend. Nem a tehetséges mesteremberekről beszélek, akiknek minden éghajlat és minden rendszer alatt kitűnően megy soruk, mint amilyen például Parisban Sacha Guitry, aki ime ismét visszatornászta magát a közönség kegyébe és ismét óriási összegeket keres minden este, úgy, hogy „hercegi“ gyémántnyakláncra alkuszik, amelyet legújabb szerelmének óhajt felajánlani „érzelmei szerény és csillogó kifejezéseképpen!“ Nem, nem a tények és körülmények árjával úszó, hanem az anyaggal, a sors szoboi vonalaival harcban álló igazi, költői szívvel és jelleggel bíró művészekre gondolok, amilyenek, a nemrég elmúltak közül Jean Giraudoux és Paul Valéry voltak, s amilyen az elevenek között Jean Cocteau. Amikor utolszor jártam Valéry fehérajtajú, melegházakra emlékeztető lakásán, ahol azonban olyan hideg volt, hogy a kettőnk lehellete, ahogy egymással szemben ültünk a zongora árnyékában, a kettőnk forró lehellete sápadt ködhidat képzett közöttünk, amilyen lebegve szökkentek át szomorú szavak ruhájába burkolt gondolataink, éppen súlyos betegségből épült fel és egyáltalában nem titkolta, mily rengeteget kell dolgoznia, hogy megélhessen. Mert az írói munka keveset hoz, még akkor is, ha az ember akadémikus s Valérynek hívják, már pedig az élet drága, kivált, ha orvosnak, patikusnak kell közreműködnie abban, hogy egy ideig még élet maradhasson. Ami Giraudouxt illeti, róla köztudomású, hogy szegény emberként halt meg, noha Franciaország legolvasottabb írója volt s majdnem minden esztendő meghozta számára a maga világraszóló színpadi vagy könyvsikerét. Emellett állami hivatalnok, magasállású diplomata, sőt egy ideig miniszter is volt. Aki törpékkel hála és óriásokról álmodik!... Sem Valéry, sem Giraudoux nem volt önmarcangoló költő, semmiesetre sem olyan mértékben, hogy a józan élet útjairól letérve akár Alphonse de Sude, akár Arthur Rimbaud módszereit, példáit követte volna. Viszont Jean Cocteau, akiről itt ma szót ejtünk, a kifejezés legmélyebb értelmében ön teste és agya fájdalmas vájkálásából, korlátlan kiméréséből táplálta művészetét s azon túl önmagát. Talán azért van, hogy ma, ötvenötödik esztendeje küszöbén, amikor mások javakorabeli, sőt „fiatal“ íróknak számítanak Franciaországban, a halhatatlan aggastyánok földjén, valósággal elharangozza a maga lélekharangját. Mindenesetre olyan könyvvel áll ki az olvasó elé, amely irodalmi és emberi testamentumnak számít. Személy szerint semmiféle rokonszenvet sem érzek Cocteau iránt, sőt, valamilyen ellenállhatatlan émelygéssel követtem annak idején, újságíró- és írói körökben közszájon forgó botrányait, természetellenes életmódja ópiumos, kéngázos kibimbózásait, törpékkel s egyéb emberroncsokkal való kalandjait. Viszont el kell ismernem, mint ahogy annyian elismerték, hogy azo túl, hogy egy beteg és süllyedő társadalom iszapos mélyéből kinőtt sárga tavirózsa szerepét játszotta, Jean Cocteau túlméretezett álmokat látó úttörő volt az új irodalomban és egész sereg olyan mondatot, olyan versszakot és olyan oldalt írt, amely még emberöltők múlva is rezegni fog s amelyet kőbe lehetne vésni, mint a mai lényegének jellemző csillámait. Aki legutolsó könyvét elolvassa, amely most jelent meg „A fennmaradás nehézsége“ (La Difficulté d’etre) címen, bizonyságot szerez arra, amit már régebben gyanított, nevezetesen, hogy a szerző különcségeit, előfutári túlzásait, fenekedéseit, sőt kisiklásait, közvéleményborzoló botrányhősködéseit is nem annyira „belső kényszerből“, inkább eltökélt sikerhajhászolási szándékkal játszotta végig. Parisban, ahol a szakorvosok is, a gyógyszerüzemekről és elixirgyárosokról nem is szólva, minden alkalmat megragadnak, hogy hirdetések útján hívják fel magukra a közfigyelmet s gyarapítsák betegeik nyáját, nem lehet rossz néven venni szegény költőktől és íróktól, ha a gyilkos közönygyűrű ellen védekezve, „reklámcélokból“ a közerkölcsiségbe ütköző cselekedeteket követnek el, csak hogy beszéltessenek s írassanak magukról. Nem lehet rész néven venni különösen akkor, ha anyagi gondok és, e gondok miatt a társadalommal szemben érzett bosszúvágy ostorai sarkalják őket. Jean Cocteau utolsó könyvében nem Csáki az a megrendítő, hogy olyan vallomások sorát tartalmazza, amelyek reávilágítanak élete, művei, pályája nem egy titkára, hanem leginkább talán az, hogy őszintén beismeri, mennyire belefáradt, mennyire beletört a bicskája és a szárnya a küzdelembe — és menyire hiányzik neki — a vagyon. Sokan vagyunk, akiket ez a leleplezés mindennél jobban meglepett. Egy éven belül a hangos, sőt túlhangos kasszasikerek egész sorát aratta le. Alig került le a franciaországi, majd az angliai mozik vetítővásznáról az Örök visszatérés (L‘Éternet Retour) című filmje, máris elkezdték hirdetni A Szépség és a Szörnyeteg (La Belle et la Rété) néven újabb, még vitatottabb, még harsogóbban beharangozott művét, amelynek nem csak párbeszéde, szcenáriuma s a díszletek terve pattant ki az ő agyából, hanem amelyet maga rendezett, sőt részben maga forgatott is, leküzdvén minden anyagi és technikai akadályt. Ez a különösen moziköltemény szintén hónapokon át érdekelte Parist és Franciaországot. Ezzel párhuzamosan, a filmsikerek szárnya alatt, ahogy ez már lenni szokott, a Théatre du Gymnase igazgatója élt a jó Cocteau-konjunktúrával és felújította a szerző évek előtt bemutatott és sok vihart teremtett színdarabját, a Les Parents Terribles-t (A féktelen szülők), amely egy teljes szezonon át folytatta diadalmas pályáját telt, sőt zsúfolt házak mellett. Nyomban utána új színpadi szenzációval ugrott ki Cocteau. Megírta és a Hébertotszínházban előadatta fuldokló tirádákkal spékelt történelmi melodrámáját, A kétfejű sas (L’Aigle á Deux Têtes) címen, díszes szereposztásban. Egy hős, aki szerelemből gyilkol Minden rosszmájúság nélkül meg lehet állapítani a francia közönségről, hogy nem nagyon ismerős a történelemmel, kivált távoli országokéval. Ez megkönnyítette az író dolgát. Sokkal szabadabban s teljesebben kalandozhatott el az úgynevezett históriai igazságtól, úgy találván fel aránylag újkeletű eseményeket, hogy azok a legjobb s a legtöbb alkalmat szolgáltassák költői rémregényfordulatok és dagadt) párbeszédek bravúros pergetésében kielégülő képzelete csillogtatására. Az ő szövegében Wittelsbach Erzsébet, Ferenc József császár és király hitvese, beleszeret abba a daliás, lelkes, adoniszarcú ifjúba, aki azért férkőzött a közelébe, hogy meggyilkolja . .. Mondani sem kell, hogy az idegen fiú is szerelemre gyullad a gyönyörű királyasszony iránt, aki arr kényszeríti, hogy ott éljen a palotában, ahol ő maga lakik és hosszú órákat töltsön meghitt kettesben vele. Cocteau fiatal hősénél a gyilkosság szándéka valójában a szerelmi vágy álarcos, eltévelyedett kifejezési formája, mint ahogy a császárné részéről is a fellángoló szenvedély perverz áttétele, hogy amikor az ifjú anarchista, vonzalma láncaiban fetrengve, visszahőköl a véres cselekedettől, amelyre vállalkozott, ő maga óhajtja, kívánja, ösztökéli és parancsolja, hogy végezzen vele. Majd amikor végül is, egy melodrámai félreértés feszült pillanatában a fiú királynője szívébe mártja tőrét, az asszony boldog sóhajjal és mosollyal hal meg karjai között. Mert ime, megkapta a legteljesebb kielégülést, a férfi szerelme leggyönyörűbb, legvéglegesebb bizonyítékát... A női főszerepet a mozivászonról jól ismert és nagyon kedvelt Hedvige Feuillére, a fiút Jean Marais játszotta, aki több mint öt esztendeje minden Cocteau-darab és Cocteau-film hősének egyetlen és elengedhetetlen alakítója Mindezek a művek igen tekintélyes öszszegeket hoztak, kellett hogy hozzanak a szerzőnek. És bármily költséges szenvedélyei és barátai vannak — méltán meglepte az irodalmi közvéleményt s megrendítette a hidegszivüeket is az a sikoltó segélykiáltás, amely nemcsak erkölcsi és fizikai, de anyagi válságról is tanúskodik. Hiszen Cocteau, azonkívül, hogy költő, regényíró, drámai szerző, filmdramaturg, sőt filmrendező, egyúttal kitűnő cikkíró és rajzoló is, akinek a jellegzetes ötágú csillaggal és JEAN aláírással jegyzett vázlatai rendszerint magas áron kelnek el, és ópium-mámorban készült látomásos képei a gyűjtők különös csemegéjét jelentik. Ha a halálugrás nem sikeres és a pénzforrások bedugulnak A nagy játékos, a híres artista, a trapézi magasiskola egyik legügyesebb mutatványosa ebben az utaló könyvében, régi kötéltáncosi lendületét s ügyességét meszsze hagyva véglegesen lenyekkent a porondra. A lenge acélháló, amely eddig megvédte s fenntartotta zuhanása közben, ezúttal engedett, átszakadt és a trikós légtornász fájdalmas fintorral tapogatja zúzott tagjait. „Mindaz a túlságosan sok belső vihar, szenvedés — írja a „Difficulté d’être“ egyik oldalán —, a sok válság, ökölsújtásokkal leigázott lázadás, a sors számos arculcsapása össze-visszagyűrte homlokomat s mély függélyes ráncot hasított két szemöldököm közé, elcsavarta szemöldökeimet súlyos sújtásaival, végigredőzte szempillámat, elpuhította beesett arcámat, kétoldalt lecsapta szájam szélét, ugyanannyira, hogy ha olykor valamilyen mély tükör fölé hajtom, már látom, amint a hús maszkája leválik csontjaimról és alaktalan formát ölt. Szakállam fehéren sarjad. Hajam megritkult s már csak vadonc ellenkezése maradt meg.. Ő, aki mindig az újdonságot, az eredetit, eddig sohasem voltat, a mindig célbafreccsenő telitalálatokat kereste és énekelte, megrendítő önleleplezéssel vallja be, hogy elpilledt, belerokkant a virtuskodásba. „Miért írsz színdarabokat? — kérdi tőlem a bennem élő regényíró. Miért, szerkesztesz regényeket? — kérdezi a dramaturg. Mi a szösznek csinálsz filmeket? — tudakolja a költő. Miért rajzolsz? — faggat a kritikus. Miért írsz? — kérdi a rajzoló. Igen, tulajdonképpen miért? Igazán nem tudnám megmondani! Talán mindössze azért, hogy hzmagam elröppenjen erre is, arra is. Rosszul ismerem a sugallatot, amely bennem lakozik, csak azt tudom róla, nem kíméletes! Csúffá teszi a betegeket. A maga formáit akarja ráruházni a trombitákra... ír könyvében a saját maga stílusáról, a színházról, a barátságról, a felelősségről, az ifjúságról — és igen sokat a betegségről és a fájdalomról, amely mindenütt jelen van mondatainak rácsa mögött: „Ma éjszaka annyit szenvedtem, hogy semmi sem tudta elterelni figyelmemet a fájdalomról, ha ugyan nem — maga a fájdalom. Ez már a megvadult orgona hörgése, amelynek szerkezete elromlott s most zihálva bődül... Nem lehet kicsalni belőle az utolsó akkordot... Széles, hömpölygő, telített, gazdag fájdalom ez, amely biztos a dolgában .. Barátai „Csillagos Jánosnak“ Meant l’Étoile) nevezték. És e csillagtalan sirámok olvasása közben eszembe jut az az este, amikor először láttam. A Mathurinszínházban éppen főpróba volt. Ludmilla Pitoeff először játszotta a Kaméliás hölgyet. A földszinten ültem, az ötödik, vagy hatodik sor szélén. Mindenki visszafojtott lélekzettel figyelt a színpadra, amikor, negyven perccel darabkezdés után belopakodott a nézőtérre és leült az első sorba Jean Cocteau. Visszataszítóan rútnak találtam s betegesnek már akkor is, roncsolt arcélével, szabálytalan nagy orrával, megvadult borbélylegényekéhez hasonló, sötét, féktelenül tarajos hajával. De ami különösen feltűnt rajta, az volt, hogy a kis kabátja ujját kifordítva, könyökig feltűrve viselte, mint hogy mások az ingük kézelőjét hordják. A világos ibolyaszínű bélés fesletten, piszkosan kandikált ki s mutatkozott meg mindenkinek talán csak azért, hogy kihívja, sértse, ingerelje a jelenlevőket s meghőköltesse őket egy pillanatra, azzal,, hogy valami belső, intim, a többiek elé nem való részletet fitogtat fennen. Ebben a parányi részletben, e fesztelen bevonulásban benne volt az egész Cocteau. Már azért is, mert nem jött egyedül. Vele volt szerelmes barátja is, Jean Marais, az a bikanyakú, szoborfejű, bárdolatlan, barnára sült, ragyogószőke fiatalember, akiből ő csinált színészt, sőt ,,nagy“ színészt. Ragyogó, daliás mosolygó eleganciája éles ellentétet képezett a költő elhanyagolt, torz móléti külsejével, öreges arcával, sötét szemével, amely kiégett fáklyaként még egyre világítani szeretett volna .. Most, mielőtt végsőt pislákolna, ma megírta testamentumát, amely egyszerre jelent meg az „Örök Visszatérés“ bibliofil kiadásával, hol a szöveget a film legszebb jeleneteinek fényképrészletei kísérik ... Jean Maraisyel premier plánban. POLITIKA * 1947. NOVEMBER 15 történelem. Kétségtelen, hogy mióta a katonai befolyás az Egyesült Államok külpolitikájában megnőtt, sokat romlott a helyzet. Marshall háborús beszámolójának bevezetőjében röviden összefoglalja politikai nézeteit és megállapítja, hogy az Egyesült Államoknak védelmi okokból elébe kell menniük minden támadási lehetőségnek s csakis aktív és erélyes fellépéssel lehet elkerülni azt a veszélyt, amitől egy új háború esetén az óceán többé nem védi meg Amerikát. Ez az elmélet egy elvont katonai okoskodáson nyugszik s a világtörténelem egyik legvéresebb és legpusztítóbb háborúja után nem alkalmas arra, hogy helyreállítsa a világ népei között a megértés szellemét. A szovjet politika egy év óta egyebet sem tesz, mint igyekszik meggyőzni az Egyesült Államok kormányát is, népét is arról, hogy a béke kérdéseinek ez a katonai szemlélete tarthatatlan és nem vezethet megoldáshoz. Az orosz aggresszivitás, amiről az angolszász sajtó annyit panaszkodik, csak annak a szellemiségnek éles visszfénye, amit Marshall külpolitikája áraszt magából. Valójában azonban a Szovjetnek egyetlen olyan követelése sincs, amit aggresszívnek lehetne nevezni, ami hódító szándékot árulna el vagy túlmenne egy nagyhatalom biztonsági igényeinek természetes és szükségszerű határán. Ezt világosan látják az angolszászok is. Ma már Lippmann is kénytelen beismerni, hogy teljesen tarthatatlan Európában orosz agresszióról beszélni, ezzel Marshall csak saját alapjaiban elhibázott politikája számára keres magyarázatot. Dőreség azonban azt képzelni, hogy azok az ellentétek, amelyek e percben valóban útját állják a teljes megértésnek, olyan természetűek, hogy akár az egyik, akár a másik fél hajlandó lenne fegyvert fogni. Egy kudarcba fulladt politikai manőver visszavonulási kísérletének vagyunk a tanúi s nem igazi háborús készülődésnek. Ez az igazság. A visszavonulás persze nagy mesterséges ködfüggöny mögött folyik s e ködfüggönyön keresztül sokan nem látják világosan az igazi célokat és a valódi erőviszonyokat. A béke műve természetesen nehezen épül, de épül, mert a világ népeinek szilárd akaratán nyugszik. Hogy milyen lesz a végső elrendezés, ma még bizonyára csak kevesen tudják, de az bizonyos, hogy aki a negáció álláspontjára helyezkedik és kirekeszti magát a békefrontból, egy hazárd és ostoba elképzelés hatása alatt, az örökre megpecsételte sorsát. Tudomásul kell venni, hogy a negáció politikája mögött a háborúban való reménykedés, a háború rémével való nyílt vagy burkolt cinkosság lapul. A negáció pártja, vezérrel vagy vezér nélkül, a magyar háborús párt s így kell értékelni szerepét. A béke eltökélt harcosai így is értékelik, de így kell értékelnie a magyar polgárságnak is és sorai közül azok, akik felteszik rá sorsukat, ne lepődjenek meg aztán, hogyha a békéért vívott kemény harcban szörnyű csapásokat fognak kapni.