Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1948-10-09 / 41. szám

1 PO­LI­T­I­KA * 10­4­8 OKTÓBER 0 RÉGI MAGYAR ÍRÁSOKBÓL JÓKAI MÓR: RÓZSA SÁNDORNÁL A közös vacsora után Kossuth behítt a hálószobájába. — Valamit akarok rád bízni, a­mihez szükséges egy kicsit poétának és jó kicsit merész ficzkónak lenni. Neked még ma éjjel föl kell keresned Rózsa Sándort, a hirhedett rablóvezért, ott, a­hol rátalálsz. Most kaptam a levelét, melyben ajánlko­zik, azon esetre, ha a magyar kormánytól eddigi rablótetteiért bűnbocsánatot kap, az egész szegénylegény­ csapatjával, a­mi száz­ötven főre mehet, a szabadságharcz zászló­ját szolgálni, s egy szabadcsapatot alakí­tani, mely a lázadó rácokat megtorolja. Ez pedig „duplex libelli dos“ lesz, mert egy ilyen százötven főnyi vakmerő lovas betyár nagy zűrzavarokat okozhat a szin­tén rendetlen ellenség­­csapatai között, másfelől pedig ez a mi becsületes alföldi népünk szabadul meg a maga zsiványaitól, éppen akkor, a­midőn az összes férfi la­kosság elhagyja a tűzhelyét, hogy táborba szálljon. Én elkészítettem már Rózsa Sán­dor amneszia-levelét, rád bízom, hogy vidd el hozzá. — Vállalom. — Hadd látom, milyen leleményességed van mint poétának, hogy kezdesz hozzá? — Nagyon egyszerűen. Rózsa Sándor levelét valakinek idáig kellett hozni. Az a valaki itt vár a válaszra, s az elvezet en­gem a rablóvezér tanyájára. — Helyes. Itt van az amnestia-levél. Beszélj Veressel. Nejem­ csak Pesten fogsz referálni, ha visszakerülök. Ha Pestre ér­kezel, keresd föl Nyáryt, mondd el neki, a­mit tudsz. Eddigelé harminczezer har­­czos indul a Duna felé az ellenséggel szembeszállni. (Veres Tóni volt Kossuthnak a titkára, Nyáry Pál pedig a honvédelmi bizottság tagja, mely a leköszönt magyar minisz­térium helyét elfoglalta s a honvédség ügyét vezette.) Veres Tóni átadott nekem úti költségre száz forintot magyar ötösökben, a­miről én nem tudtam, hogy mire lesz szükséges. Hisz szalonna, kenyér, bütykös ott volt a tarisznyámban. Megtudtam mindjárt. A szekérállás legsötétebb zugában, a­hova az esküdtpógár elvezetett, állt egy kétkerekű laptika, annak a kettős rúdja közé fogva egy buganczos sörényű dik­­kencz. A gazdája ott bóbiskolt a kocsis­ülésben. — Héj Kacska te! — kiáltott rá az es­küdt pógár, a­mire fölébredt. Nem a csa­ládi neve volt a „kacska“, hanem hogy a bal karja össze volt zsugorodva. Én aztán megmagyaráztam neki, hogy nem kívánok tőle egyebet, mint hogy szál­lítson el engemet azonnal oda, a­honnan ide jött. — Hát aztán mi lesz a fizetség? — Mit kíván polgártárs? — Tíz pengő elég lesz. Az egész fogatja lovastul nem ért annyit. Fizettem készséggel s fölkapaszkodtam melléje a bakra. — Enyje, polgártárs, nem tudott ennél a kétkerekű laptikánál különb szerszámot szerezni? — De csakhogy van. S azzal ráhúzgált a kö­télostorral a be­fogott négylábú állatra s az tudta a köte­lességét. Sötét éjszaka volt, egy csillag sem fény­lett az égen. A jegenyék az útfélen, a ta­nyák a pusztában nagy lassan maradoztak el mögöttünk. Egyszer megszólítottam a polgártárs. — Messze vagyunk-e még Rózsa Sán­dortól? — Rózsa Sándortól? — dörmögé vissza. — Hát tudom is én? — Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem? — Az árgyélusát! Nem ettem gombát? — Hát ha visz? — Hát oda, a­hova kívánta az úr, a­honnan én jöttem, a topa betyárhoz. Most lett aztán előttem világos a dolog. A Kacska nem érintkezik egyenesen a rabló­­vezérrel, hanem közbe esik még egy fő­­udvarmester, így szokás ez a fejedelmek­nél. Ez az a bizonyos topa betyár. Ez meg onnan nyerte az elnevezését, hogy a két lába feje befelé volt fordulva; annálfogva lóháton csak tett még egy emberszámot, mert a lába fejével át tudta szorítani a ló vékonyát, de gyalog nem tudott valami gyorsan szaladni. — Mingyá ott leszünk ma! Ahun van a hajléka. Hajlék?. Akárhogy eröltettem­ a Métséi­met, semmi házformát nem tudtam ki­venni a sík pusztán. Nem ám, mert a topa betyár hajléka a földbe volt ásva. Putrinak hitják azt ott a vidéken. Az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentoma az istenadta föld; teteje kukoriczaszár. De lakója független úr. És bizonyosan boldog ember. Ha ház nem volt is, de komondor volt, az messziről csaholva rohant a közeledő jármű elé: azt hittem, lehúz a kordéról. De a­mint a lovat megismerte, ming márt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehet­tek, annak a fejéhez ugrált fel, aztán előre­rohant a putri kéményén leugatni. A­mint a kordéval megérkeztünk a putri elé, megnyílt annak az ajtaja s a szűk gádoron felmászott a lajtorja fokon az az embervakarcs, a kinek az igazi ne­vét nem emlegeti senki. Kölcsönkért pofa volt: lehetetlen, hogy ilyen kámficsorodott ábrázatot onnan hazulról kapjon valaki. Az orra félre volt ütve s az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a szájá­ban égett a kurtaszárú pipa. — No hát mi baj? — hörögetett a troglodita. A kocsisom néma jegyekkel integetett felé. — Tisztelt polgártárs — kezdem (ez volt az általános czímezés ebben az évben). Én Kossuth Lajos parancsolat­ára jövök ön­höz, azzal a kéréssel, hogy vezessen el en­gem Rózsa Sándorhoz, a­kinek fontos ira­tot kell átadnom. Polgártárs tudja, hogy hol van Rózsa Sándor? — Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom. Én aztán elmondtam neki mind­azt, a­mi Rózsa Sándor és társai megkegyelmez­­tetésére vonatkozik s a rájuk váró nagy hazafias kiküldetésre, de ő csak annál jobban szítta a pipáját. A kocsisom oldalba ütött könyökkel, mire én, megértve a néma utasítást, a táskámba nyúltam, s ki­húzva egy öt forintost, odasímítottam azt a kérlelhetetlen hazafi markába, mire az rögtön véleményt változtatott: „no hát tudom.“ — S elvezet engem odáig? — Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe. Azzal elkalimpázott a közel kukori­­czásba, melynek valószínűleg ő volt a csősze, s nem sok idő múlva előkerült ló­háton. Lehetett abban a kukoriczásban istálló, szárnyék, minden, a mi jól el volt takarva. — No hát menjünk. Nem volt az út, a minek neki vágtunk, hanem egy sivatag vakondtúrásos söm­­lyék, a mit később földváltott a süppedé­­kes csincsés, miben kerékágyig vágott le a kordé. Most áldottam már csak a gond­viselést, hogy csak két kereke van a szeke­remnek, ,nem négy. Valódi megszabadulás volt ránk nézve, mikor végre bejutottunk a nádasba. Ott már csak tocsogó víz volt, de szilárd talaj. A vezető betyár sötét éjjel­­is úgy tudta abban az utat, hogy meg nem tévedt. Ebben a világon kívül eső magány­ban volt Rózsa Sándor rejtett tanyája, egy füzes szigeten, nádkévékből össze­rakott gunyhóban. Meg kell vallanom, hogy nagy csalódá­son mentem keresztül. Én ezt az ország­­reszkettető rablóvezért a magam romanti­kus fantáziájával egészen másnak képzel­tem külső alakra, lélekállapotra egyaránt. Nem volt valami dalia, nem is alföldi ma­gyar típus, alacsony termet. De még ala­csonyabb volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak az iránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg az ő kapitányi fizetését, meg a legényeinek a léningját, s a­mint e felől megnyugtattam, hogy h­a mint Fehér­­templomba megérkezik, Damjanich fizeti a zsoldját. „De hát odáig? Mert hát lopni már tiltva van!“ Ott hagytam nála negy­ven kemény forintokat. — Most már tud­tam, hogy mire való a Veres Tóni száz forintja. Azon az úton, a­melyen odakerültem, szépen (vagy nem szépen) kikeczmelegtem valami tanyáig, a­hol aztán becsületes szekeret fogadtam, a­mely haza szállítson Pestre, mig a képviselők határozatára appellál. A jogügyek igazgatója lázítás és felség­sértés címén kívánt eljárást indítani Táncsics ellen, javasolta ezenkívül az író letartóztatását is, amit az országbíró el is rendelt. Fokozta a kormánykörök aggodalmát Heckenast, ismert pesti könyvkereskedő — s egyben osztrák spion — jelentése a kancellárhoz arról, hogy Táncsics egy lü­bingiai könyvkereskedőnél újabb írásá­nak kinyomatását rendelte meg. Heckenast szerint ez csak a felforgató irányzatú „Hunnia függetlensége“ lehet. (Nem az volt, hanem a három tanulmányt ma­­gába foglaló „Községrendszer és gyarma­tosítás.“) A kancellár is sietve adta tovább a jelentést magához Metternichhez, kérve, hogy a még Tübingiában levő könyveket az utolsó darabig foglaltassa le a nyom­dásznál, így is történt. A stuttgarti követ­ség utasítást kapott, hogy a württenbergi kormány útján foglaltassa le a tü­bingiai Fues L. Fr. nyomdájában Táncsics nyo­más alatt levő könyvét, ha államellenes volna az. (Micsoda apparátus mozdult még szegény Táncsics egy-egy könyvének megsemmisítésére: fel egészen Metter­nichig!) így történt intézkedés, hogy a nyomást beszüntessék s a kéziratot a ki­nyomott ívekkel együtt őrizet alá vegyék, noha a württenbergi kormány nem látott okot a szerző üldözésére. Nem így a magyar kancellária, mely szokásos túlbuz­­galmában — hiszen a magyar hatóságok nagy része legmegbízhatóbb támasza volt az o­sztrák­ uralomnak, már akkor meg­kezdődött a középosztály lakájjá nevelése — az addig kinyomatott három ívet is lázítónak, német és osztrák-ellenesnek, azonkívül „a felsőbbség ellen gyű­löletes­“­­nek találta már csak azért is, mert „veleje az, hogy a szabadság és egyenlőség az állami jólét alapja“, de ő sem látott meg­nyugtató alapot a vádemelésre. Mivel azonban Táncsics ellen a „Népkönyv“ mi­att eljárás már amúgy is folyt, ebben a perben kívánták a „Községrendszer és gyarmatosítás“-t a vád részéről felhasz­nálni, amitől azonban később, a württen­­bergi kormány kérésére elállottak. Ezalatt Táncsicsot országszerte kutatva kinyomozták, hogy Fejér megyében buj­kál s onnan Erdélybe akar menekülni. Az országbíró ennek mindenáron elejét kívánta venni nehogy az üldözött tovább folytat­hassa „lazító“ munkáját. Táncsics eközben átjutott a szlavóniai Bród köz­ségbe s ott gróf Battyány Kázmér birto­kán újabb röpirat megírásába fogott. Itt érték utól 1847 március 4-én s innen vit­ték vasraverve a budai várba elzárni. Fogsága alatt került nyilvánosságra a „Hunnia függetlensége“ című röpirata, amit a hatóságok ébersége dacára is sike­rült becsempészni az országba. Ennek mottója már önmagában kétségbeejtette a kormányzatot: „Tárjuk meg a törvényt, mert a társaság által hozott leghiányo­sabb törvények­­is inkább üdvözítenek, mint a legjobb fejedelmek önkénye.“ Elrendelték hát annak felkutatását és el­kobzását. Tetézte Táncsics baját, hogy Lipcsében az ő tudta nélkül megjelent a „Népkönyv“ német kiadása s bár ennek lefoglalására is történt intézkedés, az nem járt kellő eredménnyel. A könyv így még német olvasóközönséget is kapott. Táncsicsnak ez első fogsága — mint tudjuk — a forradalom kezdő napjáig tartott. 1848 március 15-én szabadította ki a főváros lakossága s e tény elválaszt­hatatlan a vagy nap örök emlékezetű esem '' • Bory István Táncsics Mihály küzdelme a cenzúrával 1843 végén történt, hogy gróf Batthyány Kázmér pályázatot hirdetett, melynek cél­ja volt kimutatni azokat a hátrányokat, me­lyeket a robot és dézsma mezőgazdasá­gunknak okoz, egyben megvilágítani az ezek megszüntetésétől várható előnyöket. A következő év decemberéig 12 pálya­munka érkezett be s minden valószínűség szerint ide küldte be Táncsics Mihály is az „Antiúrbérváltság‘‘ című dolgozatát ezzel a — Vörösmarty Szózatából vett — jeligé­vel: „Vagy jőni fog, ha jőni kell A nagy­szerű halál Hol a temetkezés felett Egy ország vérben áll.“ A röpirat az akkori kormányrendszerre veszélyes elveket tar­talmazván a pályaművek bíráló jelentésé­ben nem is szerepel, ellenben a lipcsei Wigand­ Ottó könyvkereskedőnél és kiadó­nál megjelent nyomtatásban s onnan Erdé­lyen át csempészték Magyarországra titok­ban terjeszteni. A cenzúra az első példányok feltűnése után nyomban felfigyelt s mint a magyar udvari kancellária és helytartó-tanács jegyzőkönyveinek egykorú bejegyzéseiből kitűnik azonnal akcióba lépett. Szögyény László a magyar tanulmányi bizottság elnöke, kinek hivatali köteles­ségei közé tartozott efféle nyomtatványok tartalma és szelleme felett őrködni 1846 március 5-én jelentette a főkancellárnak, hogy „a múlt héten Pesten „Antiúrbér­­váltság“ címen felette veszedelmes irányú, legbotrányosabb és legizgatóbb modor­ban írt röpirat tűnt fel, mely nem tudni mily úton s kik által, számos közhivatal­ban álló férfiaknak és magánosoknak in­gyen házhoz küldetett.“ A nyomozást Szőgyény azonnal el is rendelte s a fel­található példányok lefoglalása iránt in­tézkedett. E nyomozat során kiderült, hogy a Táncsics iratból mindössze 50 pél­dány jutott Pestre, de még 250 példány küldése van kilátásban. Bár e szám a fő­város akkori létszámához viszonyítva is feltűnően csekély, a közigazgatási ható­ság mégis teljes erővel akcióba lépett a Táncsics hirdette eszmék terjesztése ellen. Sedlnitzky rendőrminiszter mindenek­előtt királyi rendelettel tiltotta el minden Wigand-kiadvány terjesztését s alig né­hány nap múlva már az inkriminált szö­veg szerzőjének nevét is tudta, ami ha másért nem, a J­azardi:‘ című, nemesség ellenes írás miatt már amúgy se volt jó­hangzású a hivatalos körök előtt. Oly nagy jelentőséget tulajdonítottak az ügy­nek, hogy az arra vonatkozó aktákat egé­szen Metternichig vitték, aki ha a szerző kilétét egyelőre nem tudta is, annál in­kább ismerte a röpirat tartalmát. A Wigand-kiadványok eltiltására vonatkozó rendeletet mindamellett királyi kegyelem visszavonta, bízva a könyvkereskedő kö­telező ígéretében, hogy többé semmiféle izgató nyomtatványt nem ad ki. Ugyanezen év — 1846 — második felé­b­en Táncsicsnak egy újabb írása látott napvilágot, megint Lipcsében, de most Keil és Társánál: ,,Népkönyv“ címmel. „Mihelyt a könyv megjelent — olvassuk Viszota Gyula egy idevonatkozó tanulmá­nyában — az intézkedések egész sora in­dult meg, amelyek eredményeként a ma­gyar kancellária november 10-én meg­írja Sedlnitzkynek, hogy e könyv izgató és büntethető tartalmú és ennek alapján Táncsics ellen valószínűleg királyi fiscus útján kell eljárást indítani.“ S ez nem is csoda az akkori időkben. Aki ilyen soro­kat mert leírni a nyilvánosság előtt: „. . nem volt-e véres váltságdíj századok óta minden terhet vinniük (a dolgozó géposztályoknak) s fiaik által még a ha­zát is ellenségtől védelmezniük csakhogy a drága nemesség kényelmesen élhessen,s annak nem sok reménye lehetett könyvei­nek terjesztésére. Legalább is itthon. A legszigorúbb rendszabályokat foganatosí­tották hát az „izgató“ könyv lefoglalására és intézkedés történt, hogy Táncsics a magyar kancellária útján útlevelet ne kapjon, s így külföldre se távozhassák, mert — bár elf­ogatása még nincs elren­delve, de a könyv tartalma azt valószínű­leg maga után fogja vonni. A magyar kancellária kéri a rendőrminiszter hasonló intézkedését az örökös tartományokra nézve. A szóbanforgó „Népkönyv“-ről a kancellár 1847 legelején azt jelentette, hogy nemcsak a kormány, hanem a katolikus vallás, sőt a fennálló állami rend ellen is izgat, mert mind a jogra, mind a birtokra a teljes egyenlőséget kívánja Magyarországon. Ezenkívül a tör­vényhozás határozatával szemben a nép, a kormány rendelkezésével szemben pe­ Nem volt telitalálat a Totón A mostani 51. fordulóban a sorozatos el­döntetlen mérkőzések miatt nem volt telita­lálat a Totón. Tizenegyes találatot öten értek el, ezek fejenként 31.000 forintot nyertek. Tíz találatot 160-an szereztek, nyereményük 900 forint. Kilences találattal 1507-en nyertek fe­jenként 100 forintot. A Totó első évének utolsó 52. fordulójára tipjeink a következők: MTK—Kispest 2. Új­pest—Vasas 1. Saig. BTC—Mateosz 1. Gold­berger SE—Csepel 2. Kistext—Soroksár 2. SzAC.—Szeged 1. V. ETO—­Tatabánya 1. Fe­rencváros—Haladás 1. Gázgyár—Dorog 1. Meszhart Din.—Pécsi BTC 2 Soproni VSE— Máv. DAC 2. Makói VSE--Magyar Textil 1. Pótmérkőzések: Nagykanizsai MAORT—Loko­motív 2. Csongrád Kecskeméti MTE 1. Nyír­egyházi MÁV—Miskolci MTE 2. Ganz—Fe­rencvárosi SE 2. X

Next