Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1948-03-27 / 13. szám

* * 7 * Egy koszorú Táncsics sírján 1929 március 15-én A keleteurópai gondolát­ szárnybont­ásának történetéhez í­rta: Peéry Rezső Bármiképpen alakul is további sor­sunk, bizonyosnak látszik, hogy a kelet­európai nemzetek államf­érfiainak tisztel­gését a Magyar Március emléke előtt a szabadságharc századik évfordulóját ün­neplő országgyűlésen olyan eseményként jegyzik fel majd az évkönyvek, mely határkövet jelent népünk és a közép­európai népek együttélésének történeté­ben. Azok a magyarok, akik eddigi életüket idegen impériumok alatt élték le, bizo­nyosan kettőzött érdeklődéssel figyelik majd e középeurópai ünnepnek és fejle­ményeinek, illetve várható következmé­nyeinek hatását a magyarság történetéről kialakult középeurópai köztudatra. Az utódállamok magyar lakossága 1918 -ban, legtöbbször osztályhelyzetére való különbség nélkül negyed évszázad tapasz­talatainak mindennapos leckéjében tanul­hatta meg, milyen gyakorlati következmé­nyekkel járt az élet és jövő kialakulása szempontjából a revancsie-gondolat s a fejlettségi fokaiban különböző polgári nacionalizmusok áldatlan versengése Ke­let-Európában. Ezekben a sorokban azok­ról szeretnénk beszélni, akik — nem az emigráció távlatából, hanem benn a kelet­európai zajlásban — évtizedekkel ezelőtt a kossuthi külpolitika, a keleteurópai uni­­verzalizmus csapását kutatták határon innen és túl és erős ellenszenvek kereszt­tűzében, félreértve, legtöbbször erő, háttér és szervezettség nélkül, egy akkoriban nagyon is árva, gazdátlan eszme magános úttörőiként, a keleteurópai összefogás szükségessége mellett álltak ki. „Új korszak új fér­fiaira vár a feladat: véget kell vetni az erőszak, elnyomás ural­mának, fel kell szárítani a könnyeket és ki kell irtani a gyűlölet szellemét Bécstől Bukarestig, Zágrábtól Belgrádig és Prágá­tól Budapestig.“ E messianista hevületű, szép­­ idézettel jellemzi Szekfű Gyula a „Három nemzedék s ami utána követke­zik“ című könyvében a harmincas évek ama maroknyi értelmiségi fiatalságát, amely különböző szervezetekben, legális és illegális csoportokba verődve kereste a dualista szellemben nevelt középosztály kínai falain innen és túl az elbozótosodott kossuthi csapást. Az időpont és körülmé­nyek nem kedveztek e felfedező tevékeny­ségnek: a határokon a totális igényű pol­gári nacionalizmusok szuronyai néztek far­kasszemet egymással, a kisantant-politika s a revizionizmus között reménytelen sza­kadék terpeszkedett s azok a kevesen, akik egy nemzetekfeletti szerkezet vonalait vá­zolták, sokáig nem Nyugattal, hanem Kelet­­tel szemben igyekeztek arcvonalat kiépí­teni s általában múlandó jelentőségű reál­politikai csoportosulásokra gondoltak csu­pán. Mint ahogy általában történni szokott, a „reálpolitika“, sajnos, később nem ma­radt hatás nélkül a nemzeti és osztálygát­lások legyűrésére készülődő, értelmiségi ifjúságra. Viszonyainkat tekintetbe véve viszont így is jelentős cselekedet volt a keleteurópai kiegyezés szükségességének felismerése az akkori Magyarországon. Ebben úgy tudom, jelentős szerepe volt az utódállamok radikális fiatalságának. 1929 márciusában az erdélyiekkel ez­­időtájt már összeköttetésben lévő cseh­szlovákiai főiskolás szervezet, a pozsonyi Sarló küldöttséget menesztett Budapestre, hogy a magyar nemzeti ünnep alkalmával helyezzen el Petőfi Sándor szobránál olyan koszorút, melyet a vörös szalag mellett a keleteurópai nemzetek színei díszítenek. A rendőrség a dunaparti koszorúletételt ter­mészetesen nem engedélyezte; a pozsonyi koszorú a magyar, szerb, horvát, lengyel, román, bolgár, cseh és szlovák színekkel Táncsics Mihály sírjára került, ám így is olyan hatalmas vihar, olyan parázs vita kerekedett körülötte, mely hosszú ideig foglalkoztatta a budapesti, prágai és po­zsonyi sajtót. A koszorú ügy ugyanis a parlament elé került, ahol Scitovszky Béla belügyminiszter hazaárulóknak nevezte azokat a pozsonyi főiskolásokat, akik a „kisantant színeit“ hozták a magyar sza­badság költőjének szobrára. E hivatalos megbélyegzésre felfigyelve, a csehszlovák pártok egy része maga is hasonló demon­strációt látott — élénk helyesléssel — a pozsonyi koszorúban, míg a reakciós irányzat, különösen a szlovák autonómis­ták csoportja valamilyen újfajta, szo­cialista irredentizmust orrontott a jelbe­szédben. A későbben országos mozga­lommá növekedő Sarló 1932-ben Pozsony­ban megtartott kongresszusának keleteuró­pai vitájában Balogh Edgár, a csehszlová­kiai radikális fiatalok markáns vezető­embere emígyen utalt a koszorú jelentő­ségére: „A nyugati imperializmus szolgálatában álló, egymás ellen acsarkodó nemzeti álla­mok helyett, autonóm nemzettestek kelet­­európai társulását akarjuk, mely a szó-Ahogy az eperfákkal szegett országút magas töltéséről végigtekintünk a nyir­kos télben úszó világon, ahol ködbe süp­pedve szunyókálják át az időt tavaszig a kopaszodott fák közé húzódó tanyák, sok minden eszébe jut a rázós teherautó uta­sának. Már igaz, hogy csak annak, aki ismeri ezt a csongrád—békési, Szentestől Orosházáig terjedő, sajátos vidéket. Mert ennek a tájnak, mondhatnók, az Alföld többi részétől élesen elütő karaktere van. Vidékben, emberben egyaránt. Nincs benne a sík ellaposodásának az a szívbe­­markolóan reménytelen egyhangúsága, mint amit a nagy magyar medence más vidékein lát az utasember. A tehergép­kocsi többi utasa budapesti miniszteriá­lis vadászember. Szentesen éjjeleztek, a korai keléstől még ott az arcukon a félig pihentség tüze, s összehúzott, fáradt, min­duntalan lecsukódó szempillákkal nézik a tájékot. Pedig mennyit beszél ez a föld annak, aki szereti. Néha magas töltésen fut alattunk az országút, néha mély be­vágásokba szalad bele, ahol kétoldalt kiharsog a lilafekete tiszántúli humusz dombba ívelő partfala. Aki e vidék fia, tudja, hogy ez az Alföldön valósággal hegyláncnak beillő, tovafutó dombvonu­lat nem a természet munkája, nem geoló­giai eróziók eredménye. Régi, nagyon régi népvándorláskori népek emelték e tölté­seket. Gyűrűszerűen elterülő földvár-tele­peik bástyái voltak ezek magából az anyaföldből, s az ókori lovasnépek mér­nökei valahol ott tették le hozzá a min­tát, , a kínai Nagy Fal tövében ... És kö­zel kétezer év óta nem múlta felül a mé­retüket még Vásárhelyi Pál ezen a tájé­kon elvonuló Tisza-gátja sem ... A domb­hullámokon innen is, túlnan is pedig egy­más után ugranak elénk, olykor még bir­kózva, vetélkedve egymással a régi hal­mok, fásán, vagy kopáran, a hajdani nomád síklakók őrhelyeinek emlékét, vagy magát a régi lovasvitéz-fejedelem síri nyugalmát őrizve. Némelyiken foghíjas, háborútól megtépázott léckerítésből, bar­nára korhadt fakeresztről festésében idő­től megk­icskesödött pléh-Krisztus tárja sovány karjait áldon-őrzőn a domb lába alatt elterülő tanyák, s hirtelen a semmi­ből nyüzsgő törtetéssel ideépült falvak, s félig már lebontott urasági majorok fölé. A másikon feketedett három falmarad­vány jelzi csak az egykori templomot, s azt, hogy a templom alatt valamikor falu húzódott a halom köré. De a nép errefelé jól emlékezik. Nemcsak azt tudja, hogy ott falu állott a török idők előtt, ahol ma a halom tetején mélázó fekete romfalról Pusztatemplom a környék neve, hanem azt is tudja, hogy öregapái idejében hol állott még Donát tornya, hogy falu volt valamikor, csengő szavú haranggal Kaján, Zalota, Kórógyszentgyörgy, Szentlászló, Ecser és Terehalom mai tanyavilágá­ban is... * Kevés az emlékeztető kő már e határ­ban, de mégis érzi a tanya fia is e föld­­sáncok, halmok, templomok tövében, hogy súlyos történelmi múlt emlékeit őrzi ez a föld ... És itt vannak a folyók. A Tisza szabályozása óta ugyan vánnyadt, pocso­­lyás, sáros-zsombékos erekké silányodtak, elsekélyesedett tükrüket sokszor teljesen belepi a ringó-rengő náderdő... De a dializmus alapján oldja meg a maga kér­déseit. Ezt a gondolkozást szimbolizálta a vörös szalag a cseh, szlovák, román, len­gyel, magyar, bolgár, horvát, szerb nem­zeti színekkel ékesített koszorún.“ • Az utódállamok fiatalsága nem doktri­nér meggondolások alapján, hanem sebek, élmények, tapasztalatok ösztönzésére ju­tott el e hitvallásig. Az utódállamokbéli magyar tapasztalat nemcsak a revanche és irredentizmus veszélyeit mutatta meg, hanem azt is, hogy a keleteurópai nemze­tek a polgári nacionalizmus jegyében ellentmondó érdekeik, egymás elleni harc­ban fogant hagyományaik következtében, polgáriasultságuk elkésett mivoltát egymás ellen kihasználó magatartásuk miatt nem találhatják meg őszintén és tartósan az egymáshoz vezető utat. A polgári naciona­lizmus — néhány kitűnő képviselőjének erkölcsi presztízse ellenére sem juthatott el a keleteurópai népek imminens belső összhangjának korszerű felismeréséig, melynek alapja a közös „elkésettségi“, az emberi és nemzeti, gazdasági és szellemi felszabadulás igényének törvényszerű egy­sége e csekélyebb mértékben polgáriasak hatalmas mély völgyek, szalagos kanyar­gásukban, mélybe lejtő két széles part között elárulják, hogy milyen nagyok lehettek valamikor, folyó­ korukban ezek a ma térdig érő erek ... Itt laposodnak ma, mély völgyeikben... A Kórógy, melyet Anonymus emleget krónikájában, a Veker, s a Mágocs-ér... Fenn, az őszi szántástól lilaszínű partokon a halmok lánca kíséri ezeket az ereket, hisz a régi nomádok, s az ittléte első századaiban tőlük alig különbözött magyarság létfel­tétele volt a folyó ... A Mágocs-ér ... Valahol Derekegyháza alatt indul el, el­kanyarog a tőle nevet kapott Nagy­­mágocs alatt,­ két­ partján téli barnába öltözött cidrus-ligetekkel, kanyarba kerüli meg az árpádhalmi két halmot, hogy ott sűrű nádasok között átlépjen Békés­megyébe .1. Innen Hajdúvölgynek hív­ják a medrét, ki tudná ma már megmon­dani, miért? Itt fut át rajta az országút is, s ezzel a névvel vonult be a magyar irodalomtörténetbe a századfordulón ... Igen és éppen annak a jóvoltából, akinek az egykori kastélyára idelátunk innen, a magasra töltött kövesútról. A­­lusthok többszáz holdas kis uradalmának majorja alatt ballag tovább az ér a békési tájak felé. A majort a háború megtépázta. Ta­lán két épület áll már csak rajta, s úgy rémlik igle, az országútra, mintha az egyik éppen a régi kastély lenne. A fákat ebben a tűzifában szegény világban ki­irtották, a sivár­ üressé vált a folyómeder­nek lejtő egykori kastélykert is .. . Ahol a kert egyik zugában talán még áll a sírkő, rajta a felírással: FUIMUS ... Köz­igazgatásilag Szentetornya községhez tar­tozik a Hajdúvölgy, s vele az egykori Justh-major is, ahol a kiábrándult való­ságlátást hirdető sírkő alatt alussza örök álmát Justh Zsigmond, a kuruc Justh Gyula öccse, a századforduló oly fiatalon e sírba hanyatlott nagy irodalmi remény­sége. A korai magyar naturalizmus felejt­hetetlen, igazi nemes értelemben vett „literary gentleman“-je. Aki valami ösz­tönös magyarságot védő, tudat alatti fel­ismeréssel a népi erőkből való egyetemes nemzeti megújhodás szükségét hirdette. De azt azután nagyon is tudatosan, a regényeiben. Ő, aki származásánál és jól alapozott vagyoni helyzeténél fogva a gentrvnek ahhoz a legfelsőbb rétegéhez tartozott, amely már súrolja az arisztokrá­cia osztályhatárát, valahogy nagyon is tisztán látta ezeknek az akkor országot vezető rétegeknek elöregedettségét, s még jobban azt a szörnyű fiaskót, ami ebből a kivénhedettségből magára a nemzetre származik, ha idejekorán nem történik meg a feltörő népi elemek segítségével a megfelelő regenerálódás ... Ezt harsonázta regényeiben, szinte sikoltva, mintha érezte volna, h­ogy minderre már mennyire töké­letlenül rövid az idő. A kiválás Genezise, Fuimus, Gányó Julcsa... E regények paraszt­ hőseihez a húsból-vérből való alakokat innen, Szentetornya és a Hajdú­völgy kétk­ezi népéből mintázta, nem fölényeskedő leereszkedéssel, divatos paraszt-romantikával, hanem végtelen alá­zatos, lélekben velük eggyéolvadó szere­tettel .. . Mert szerette ezt a kulturális parlagiságában is végtelenül tehetséges, az őserő minden feszülő dinamikájával nemzeteknél. A keleteurópai népek nem­­zetté­ válása immár nem képzelhető el tár­sadalmi felszabadulásuk nélkül: ezt a felfogást fejezte ki a vörös szín a sarlós diákok keleteurópai koszorúján. * Tagadhatatlan, hogy ez a jelentős poli­tikai és érzelmi hullámzást kiváltó tüntetés után fordul a magyar szellemi emberek figyelme a magyar keleteurópai gondolat gazdag hagyománya, Kossuth, Ady, Jászt, Bartók és Kodály életművének idevágó tanulságai s az utódállamok népei és kul­túrái felé. A Bartha Miklós Társaságtól a Keleteurópai Szemináriumig, a Szegedi Fiataloktól az erdélyi csoportosulásokig ezt az utat egyre többen járják, míg a nemzedék legnagyobb költője, József Attila megfogalmazza e középeurópaian magyar eszmélet szárnyaló hitvallását ama ódájában, mely fölé ezt a címet írja: A Dunánál­ telített szinmagyar népet, amelybe ha kerültek is innen a közelből, Szarvasról meg Tótkomlósról szlávvérű bevándorol­tak hellyel-közzel, talán csak azért jöttek ide, hogy még dühösebb magyarrá válja­nak ivadékaikban azoknál, akiknek itt ringott a bölcső­je, a Hajdúvölgyben, vagy kopogott négy-öt nemzedék előtt is ... Szerette Justh Zsigmond ezt a jobb sors­ra érdemes népet, nemcsak írásban, hanem tettekben is. Várjon, melyik földesúrnak jutott eszébe rajta kívül e tájon, hogy írni-olvasni is alig tudó béreslegényeknek, kérgeskezü gányólányoknak Shakespeare­­darabot tanítson be, s itt elő is adassa, színre hozza a nagy tiszántúli pusztaság kellős közepén? Justh Zsigmond, a maga társadalmi osztályában talán sokaknál félig az eksztravaganciának, félig a forra­­dalmiság gyanakvásának kijáró kényszer­mosolyt kapott ezért az akkor nem is divatos — és nem is szalonképes, népies­kedésért. Nem értették meg. De nem ér­tette meg e „pusztai shakespeareizmus“ mély értelmét maga a nép sem, melynek fiait Coriolanus és Falstaff szerepeire tanította a Justh-majori öreg udvarházban. Szentetomnyán még él néhány öreg talán, aki egykor a pusztai kastély színpadán ágálva, deklamálta a jambikus sorokat, de a fiatalabb nemzedék, ugyanott már mind­erre nem nagyon emlékezik. Elfe­ledték. Igaz, ebben talán vétkesek az egyébként jószándékú közírók is, sokat írva az utolsó tíz év alatt Justh Zsigmond­­ról, mint „tornyai földesúrról“, hogy azonban hol fekszik ez a község, azt éppen Szentetornyán tudják legkevésbbé. Fut velünk a gépkocsi, s mindez a motor berregő ütemére néhány rövid száz méteren ke­resztü­l kavarog át bennünk ... Reménytelenül veri az eső, csattogó paskolással a köves utat, a szegélyező eperfák nyirkos dereka szinte világít két oldalt, s a part tetejéről a záporozó­ esőn át mégegyszer idekötlik Justh Zsigmond elárvult kastélya, a Hajdúvölgynek futó kerttel, ahol a kert végében ott méláz a sírkő, feliratán az oly keveset, s mégis oly sokat elmondó FOIMUS-szal. Elkésett vadlibák V-betűje sír a puszta felett, s mintha a végtelenbe vesző gágogás valami utolsó, kétségbeesett figyelmeztető üzenet lenne... Ne hagyja el a népi gondolat jegyében újhodni akaró ország azt az öreg kúriát az omladozás veszendőségébe, s ne hagyja a kopaszodott kert végén azt a sírt, a Justh Zsigmondét, aki mert, tu­dott korát megelőzve, saját osztályával is szembefordulva népi író lenni, a Hajdú­­völgy jó magyar parasztságáért... (B.I L.) Így él a magyar vidék... JUSTH ZSIGMOND FÖLDJÉN Magyar Ugatóverseny Egyesület versenyei: Március 29-én d. u. Vs3 órakor Április 1, 4, 7, 10, 14, 17, 21, 24 28 d. u. Vs3 órakor POLITIKA * 1948 MÁRCIUS 2 7 t­ásáediOH osztálysersjegyet Bitorikázó&ClH Budapest, IV., Szervita-tér 3. sz. Húzás Április 1. és 13.

Next