Politikai Hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1865-09-11 / 11. szám
130 törekedtek. — Hisz a törvényhozás s azon hatalom, melyet az az ország kormányára gyakorol, a fejedelmektől a népképviselőkre ment át. Francziaország példája megmutatta a veszélyeket, melyek minden hatalomnak a központi kormányban azaz a fővárosokban központosítása által támadhatnak. A központosítás még legnagyobb bámulói előtt is a legdrágább közigazgatási formának bizonyult be, s a nemzetiségi kérdés által szükségek támadtak, melyek a democratiának centralizáló hajlamait ellensúlyozzák s igy nincs abban semmi meglepő, ha a legdemocratikusabb pártok s egyes kormányok, melyek előbb a centralisation dolgoztak, most a decentralisatiot tűzik ki lobogójukra. De nem kevésbbé bizonnyos az is, hogy ez irány, ha túlzásig követjük, szintén veszélyekkel jár, s más után épen úgy a polgári szabadság vesztét vonná maga után , mint ezt a túlvitt centrálisaimról feltesszük, s nem kevésbbé bizonyos, hogy ezen veszélyek nálunk még nagyobbak mint máshol. Nem tartozom azok közé, kik régi államszerkezetünkben az önkormányzás eszményképét látják. Megyei szerkezetünk az önkormányzás feladatának legfeljebb addig felelhetett meg, míg minden politikai jogok gyakorlata a kiváltságos osztályokra volt szorítva. A jogegyenlőség elve mellett az önkormányzás csak jól rendezett községi rendszer által válik lehetővé, s az hiányzott nálunk. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy az önkormányzás egyik ága , a megyei szerkezet nálunk inkább ki volt fejtve, mint bárhol másutt, s hogy nincs ország Európában, melynek kormánya legalább törvényesen szűkebb körökben mozgott; mert sérelmeink, melyek tárgyalása egy középszerű könyvtárt töltene be, mutatják, hogy kormányunk segíteni tudott magán. E tény okát abban találjuk, mert független magyar kormány nem létezvén, a nemzet csak az által biztosíthatá magát idegen befolyások ellen, hogy kormányának befolyását a lehetőségig korlátolja, de múltúnk ily viszonyok között folyt le ; s miután azon időben, midőn az alkotmányos jogok gyakorlata a kiváltságos osztályokra vala szorítva, alkotmányunk fentartását csak megyei rendszerünknek köszöntük; s miután az, mit újabb időkben szenvedünk a múltnak emlékeit még kedvesebbé téve, az ellenkező rendszernek minden rész következéseit pedig bőven tapasztaltuk, csak természetesnek kell találnunk, ha régi szerkezetünk teljes visszaállítása sokak előtt kívánatosnak látszik. Nem csak azok között találkozunk e nézetekkel, kik belátva, hogy a régi megye teljes helyreállítása régi kormányszerkezetünk helyreállítását feltételezi, el nem felejtették a megyék függetlensége s a kormány korlátoltsága mellett is mi csekély volt a befolyás, melyet akkor az ország, s mily nagy az, melyet a kormány a legfontosabb ügyekre gyakorolt, de találjuk e nézeteket azok között is, kiket méltán az alkotmányos szabadság legbuzgóbb hívei közé számítunk; s ha az 1848-as vívmányokat, melyekhez a nemzet annyi áldozatok után lelkesedéssel ragaszkodik valami veszélyeztetheti komolyan, az meggyőződésünk szerint csak azon nézetekben rejlik, melyek megyei szerkezetünk iránt az országban elterjedtek, s melyek befolyása annál nagyobb, minél igazabb alapokból indulnak ki. Senki sem vonhatja kétségbe azon állítást, hogy az alkotmányos szabadság helyhatósági közigazgatás nélkül a polgárok legnagyobb részére nézve mindig csak írott malaszt marad. Tagadhatatlan az is, hogy megyei szerkezetünk által azok számára, kik akkor hazánkban alkotmányos jogokkal éltek az önkormányzás elve nagy kiterjedésben létesíttetett, s hogy a legkedvezőtlenebb körülmények között alkotmányunk fentartását s az egyéni szabadság nagy mértékét csak e rendszernek köszönjük. És biztossággal állíthatjuk, hogy Svájcz s Anglia kivételével nincs ország, hol az önkormányzás annyira a népnek szellemében fekszik. A decentralisatió, melyet Francziaországban a tudomány a létező bajok óvszerének tekint, s melyet Belcredi államminiszter feladásul tűzött ki magának, nálunk nem fogja nélkülözni az önkormányzásban gyakorlott egyéneket, kik nélkül a decentralisatió mindig csak pium desiderium maradhat. S azért teljesen igazságuk van azoknak, kik hazánkban a decentralisatió szükségét hirdetik, s azt állítják, hogy parlamentáris kormány, és a főbb tisztviselők felelőssége, erős megyei s helyhatósági szerkezet nélkül soha az ország szükségeinek nem T Á R CZ A. Szerkesztői élmények a provisorium alatt. A nyájas olvasó, ha nem mondom is, tudni fogja, hogy az élmények, melyek némelyikéről e sorokban meg akarok emlékezni, nem tartoznak azon élmények közé, melyeket kedves állapotoknak, élvezeteknek, az élet kellemeinek szokás tekinteni. De nem is afféle nagy szenvedések, melyek martyrkoronát biztosítanak elviselőjöknek. Csak az a rang illeti meg őket, a hová az élet apró bajait, nyomorúságait sorozzuk, les petites miséres, melyek ugyan elég boszantók, mig megvannak, mihelyt azonban elmúltak, nem keserítenek többé, csak mulattatnak. Efféle mulatságokból, az utóbbi évek alatt, nagyobb-kisebb mértékben minden szerkesztőnek kijutott, és a schmerlingi próbaidő egyik érdekes oldala tárulna föl a közönség előtt, ha a hatodik nagy hatalmasság, a közvélemény miniszterei, elébe terjesztenék azon diplomatiai alkudozások fekete könyvét, melyeket más, ezen időbeli hatalmasságokkal folytattak, ha szellőztetnék az eseményeket, melyeknek ők, az állítólagos sajtószabadság színfalai mögött, nézői s passiv részesei voltak. Én ezúttal a magara passiójából mondok el egyet mást. Személyes élményeket, de melyek nem a személynél, hanem a kornál fogva érdekesek, melyben történtek s melyet jellemeznek. Midőn a provisorium — 1861 dik évi november elején — beköszöntött, az akkor Pompéry János szerkesztette Magyarországban a belügyi rovatot vezettem, épen azt a rovatot, mely a bekövetkezett szigornál fogva legtöbb zaklatásnak és nyomásnak volt kitéve. S irigylésre nem méltó helyzetem még kevésbbé irigylendővé változott, midőn, Pompéry elitéltetése s kénytelen átköltözése után a budavári József kaszárnyába, 1862-dik évi májusban, magát a lap szerkesztését kellett átvennem. Ez azonban szerencsére nem tartott sokáig, mert a kiadóval fejlődött egyenetlenség folytán június végével az összes szerkesztőség visszalépett, hogy az őszi évnegyedben új és nagyobb politikai napilap körül csoportosuljon ismét. Az új lap az Ország névé volt viselendő, s amint az egyszeri vendéglős, ki az általa közkedvessé tett Csigából, összes főző és kiszolgáló személyzetével más helyre ment át, csigás utódja ellenében méltán mondhatta magát az igazi régi Csigának , úgy mi, a Magyarország munkásai, kik egyetemben az ország munkásaivá szegődtünk, szintén mondhattuk, hogy az Ország az igazi Magyarország s az új lap voltaképen csak a réginek folytatása. A Magyarországtól június végén váltunk el, az országot október elején kellett megindítanunk , így háromhavi journalistikai szünidőnk jutott, s ennek egy részét arra fordítottam, hogy rokonim látogatására egy alföldi városba rándultam. Többheti ott mulatás után Pestre visszatérvén, megtudtam, hogy míg én Árkádiában üdültem, Budán egy praesidiális körlevél tárgya lettem. A rendelet aug. 30-kan 16828. elnöki szám alatt kelt és azt tartalmazta, hogy mivel „(Greguss Ágost a megyékben utazik a végett, hogy az ország iránt figyelmet keltsön és neki pártolókat szerezzen, fölhivatik az illető terület kormányzója, hogy nevezett Greguss Ágostot, ha ott meg találna jelenni, figyelemmel kísérni, és azon esetben, ha ott izgatásokat követne el, letartóztatni és a katonai törvényszéknek átadni szíveskedjék.“ E szívességre csakugyan nem voltam elkészülve, s a figyelem, melyre a központi hatalom méltatott, épen magamra nézve lehetett a legmeglepőbb , mert ha valakinek, nekem kellett úgy meggyőződve lennem, hogy vidéki időmet idilli pihenésben, angol regényeket olvasgatva töltöttem , és íme, most hivatalosan értesülök, hogy a megyékben utazom, az ország ügyében házalok, sőt talán izgatok is. Megvallom, ily bizalmatlansági szavazat után nem vártam felülről semmi engedékenységet az általam szerkesztendő lap iránt. Eleinte mégis elnézőbbek voltak, mint hittem : talán, mert némelyek — bár alaptalanul—az Országot gr. “Apponyi György közlönyének híresztelték, ki akkoriban még nem tette volt le országbírói méltóságát. Később azonban mindinkább növekedett irántunk a hatalom szigora. Nem volt ritkaság, hogy egész nagy czikkeket kitöröltek, még olyano-