Politikai Hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865-10-23 / 17. szám

210 2. bizonyos ügyek az egész ország által czélszerűbben s olcsóbban intéztethetnek el; 3. mert az egyéni szabadság a helyhatósági többség elnyomása ellen, az állam oltalmát nem nélkülözheti. Világos ezekből hogy a két elv, melynek helyessége felett annyi theoretikus vitatkozás foly, egyiránt csak úgy helyes, ha bizonyos határok között alkalmaztatik, minthogy pedig e határokat nem jelölhetjük ki tárgyak szerint, úgy hogy bizonyos ügyek már természetüknél fogva a centralisatió vagy decentralisatió köréhez tartoznának, s minthogy a két elv, melynek egyikét sem nélkülözhetjük, túlzásig alkalmazása egyiránt káros következéseket von maga után, szükséges, hogy magunkat ez ellen biztosítsuk, mit csak úgy érhetünk el, ha a kormánynak főfelügyelési joga, s a kormánynak felelőssége által biztosítjuk egy részről az államot, más részről a helyhatóságokat, hogy sem a decentralisatió, sem a centralisatió elve kellő határain túl terjesztetni nem fog. Ettől függ minden czélszerű közigazgatás megállapítása. Ha már a mondottakat a hazánkban 1848 előtt fenállt közigazgatási szerkezetre alkalmazzuk, talán senki nem fogja, kétségbe vonni annak hiányait. Tagadhatlan, hogy megyéink határtalan felírási joguknál fogva a kormányt nem csak törvénytelenségeiben, de abban is akadályoztathatták, hogy egyes törvények gyorsan s az egész országban egyenlően végrehajtassanak. Tagadhatlan, hogy megyéink oly ügyekben jártak el felelősség nélkül, melyek az egész országot illetik, vagy melyek — hogy csak egy példát említsek — mint a közlekedési eszközök, országos erővel, s általános terv szerint sokkal jobban valónak intézhetők. Tagadhatatlan, hogy megyéink statutumi joguknál fogva az egyesek szabadságát az ország törvényeinek korlátain túl is megszoríthatták, s megszorították s például minden szabad községi életet lehetlenné tettek. Tagadhatatlan, hogy, ámbár megyéink hatáskörének ily kiterjesztése avval igazoltatott, hogy alkotmányunk biztosítékának tekintették: a szerkezet nem felelt meg ezen feladásának sem. Nem felejthettük el a befolyást, melyet a kormány az egyes megyékben praesidialisok által gyakorolt emlékünkben maradt, hogy még oly esetekben is, minden megyei szerkezetünk csakugyan alkotmányunk erős védfalának bizonyult be, mint például 1823-ban, ezen eredményt többnyire csak néhány megye erélyességének köszönjük, s tudjuk, miként ha megyei szerkezetünknek köszönjük is, hogy sérelmeink egyes esetekben orvosoltattak, miután azokat, kik e sérelmeket elkövették, feleletre vonni nem állt hatalmunkban, ez még alkotmányunkat a jövőre nem biztosító. Tagadhatatlan végre, hogy az 1848 előtt létezett közigazgatási szervezet mellett, legjobb esetben arra nézve érezhettük magunkat biztosítva, hogy a törvények nem sértetnek, és a központi kormány s a helyhatóságok körükön túl nem terjeszkedhetnek, de hogy a törvények csakugyan végrehajtatnak, s minden hatóság saját körét betölti, az iránt nem volt semmi garantiánk. Ki egykori megyei szerkezetünket ismeri, s annak eredményeiről elfogultság nélkül ítél, el fogja ismerni ezen hiányait, s ezekből világos az irány is, melyet ezen szerkezet tagadhatatlanul szükséges reformjánál követnünk kell, mely nézetünk szerint csak a következőkben állhat: Jö, hogy, ha fentartjuk is a megye azon jogát, melynél fogva, midőn valamely kormányi parancsolatot törvénytelennek vagy helytelennek tart, egyszer felírhasson a kormánynak, ha az nézeténél marad, hatalmában álljon, hogy rendeleteit a megye tisztviselői által végrehajtassa. Mor hogy azok, mik az egész ország, vagy csak egyes községek s igy nem a megyék köréhez tartoznak, ne a megyék határozatától függjenek s ezekben a megyének hatása országos dolgokban legfeljebb a végrehajtásra, községi dolgokban a felügyeletre szoríttassék. Mor hogy miután a kormány hatalmát csak annyiban terjeszthetjük ki, amennyiben ezáltal a szabadság nem veszélyeztetik, s miután a községi autonómiának, mely az egyéni szabadságnak feltétele, a megye hatalmának túlterjeszkedése ellen szinte garantiák kellenek, a felelősség elvét mindazok irányában alkalmazzuk, kik, mint a kormány vagy a helyhatóságok tisztviselői a végrehajtással megbizattak. Általán véve az 1848 előtt fenállt közigazgatási rendszer hiányai e három okra vezethetők vissza: a) hogy minden idegen hatásoktól ment kormánynyal nem bírtunk; b) hogy a létező úrbéri viszonyok miatt a városokon kívül autonóm községi életünk nem lehetett, s igy a helyes TÁECZA. Az angol lyra-irodalom. A műfordítás nálunk máig sem örvend valami nagy divatnak, bár némi haladás kül- és belterjileg itt is mutatkozik már. Kazinczy korában, midőn maga a szent Öreg is, Kis János is oly nagy fontosságot helyeztek a fordításokra, s annyi tartalmas fordításikötettel ajándékozták meg irodalmunkat — e téren is meglehetős mozgalomra akadunk, s Csokonaitól kezdve, a ki Kleistot fordította, Péczeliig, a ki Voltaire ,,Henrias“-át (melyről Nagy Fridrik úgy nyilatkozott, hogy Homérnál és Virgiliusnál sokkal szebb!) és Young sötét kedélylyel irt „éjszakáját tette magyarra, majd minden nevezetesebb írónk foglalkozott ezzel a mesterséggel. Milton és Sterne, Swifts (egy része !) máig sincsenek meg más fordításban nálunk , csak abban, mit az akkori úttörők ötszörös küzködéssel csináltak számunkra. A forradalom után jelent meg nálunk az első gyűjtemény, mely a nagy lyrikusok válogatott művei után, némi, bár szakadozott fogalmat adott a magyar közönségnek az angol és franczia költőkről. S ez Szász Károly érdeme. A német irodalom e tekintetben is utolérhetetlen gazdagsággal dicsekedhetik. Minden irodalom minden kiválóbb termékét élvezhetik ők saját nyelvükön, mert náluk oly világműveltségű írók, kik a forma iránti érzékkel s a visszaadási képességgel a teremtő erőt nem tudják egyesíteni — nem tartják méltóságukon alulinak a nagy szellemek szolgálatába állani, így tettek újabb időben jó névre szert Freiligrath és Bodenstädt, Geibel és Heise. Nálunk bezzeg nem így áll a dolog. Majd minden nemesebb törekvésű ifjú irdogál költeményeket, aztán , ha kívánt eredményt nem mutathat föl, néhány évi gyakorlás után végkép visszavonul, mikor már a külalakban némi haladást tön, így tűntek le például Boruth, Györffi Gyula, stb. A magyar olvasóközönség csak töredékes adatokat szerezhet a külföldi irodalomról, sem irodalomtörténetüket nem leírjuk, sem tájékozó anthologiákat nem fordítottak számunkra; míg ellenben— hogy az előbbi kellemetlen párhuzamhoz visszatérjek — csak 1863-ban is négy oly gyűjtemény jelent meg Németországban, melyek az angol lyrikusok fordításában egymással versenyeznek. Ezek közül jelenleg Ploennies Lujza könyvéről fogunk itt néhány szót szólani, mivel ebben Albion lantosai irodalomtörténeti sorozatban vannak megismertetve, s igy alkalmunk nyílik, egész a jelenkorig jőve— néhány szót szólani mindenikről, a jobbakra egyszersmint fölhívni kívánván az olvasók és műfordítók figyelmét. „A 19-ik század angol lyrikusai,“ az úgynevezett tengeri iskola harczosaival kezdődik, kik Thomsont tanulmányozták, a „Rule Brittánia“ szerzőjét (kinek közbe legyen mondva „Évszakok“ czímű híres szép művéből a „Tavasz“ egyik „Felsőmagyarországi Minervádban közölve van) és német befolyásnak engedve, a lapos romanticismusnak hódoltak. Egyes dalok és költeményeken kívül kedvencz formájuk volt a költői beszély, amit néha úgy elnyújtottak, hogy a 24 énekes épo szoknál termetesebb kötet vált egyből-egyből. Ha 1. Byron éles ítéletét, melyet a tengeri iskola felöl, Southey epicus „Renegátját, Wordsworth unalmas „Excursion“-ját és Coleridge érthetlen „Metaphisiká“-ját illetőleg „Don Juan“-ja két első énekében kifejez, nagyrészt magán ízlésre redukáljuk is, annyit mindazáltal bátran kimondhatunk, hogy a tengeri iskola költészete eszmei jelentőségre nézve Byronnal és Shelleyvel, epikai tisztaságra és határozottságra nézve Mooreval és Walter Scottal nem versenyezhet, mert minden alaktisztasága és sok sikerült részlete daczára sajátságai közé tartozik a halvány színezés, a homályos, erőszakolt és komolyságában gyakran képtelen képzelődés, melyből a német romantikus iskola finom iróniája és röpke humora tökéletesen hiányzik.