Politikai Ujdonságok, 1861 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1861-09-12 / 37. szám
menne tovább is, míg a kellő szám ki nem kerül, s a bizottmány-fogdosó hálóban egy pár száz ember bele nem akad. És ha mindez csakugyan bekövetkezik, akkor két eset állhat elő : vagy akad a megyei lakosok sorában egy pár száz oly „szemen szedett kiválogatott egyéniség,“ aki vállalkozik rá, hogy ezután ő lesz a vármegye, vagy nem. Az első esetben új tisztviselőket választanak, természetesen maguk közül, s megosztoznak a hivatalokon, a másik esetben a gazdaság egészen a kir. biztos kezébe kerül, s ez szólítgatja be az elbocsátott hivatalnokokat, kik közöl akárhány van olyan, hogy fizetésért minden urnák szívesen szolgál. Ami a hátralevő 100 tagot illeti, ezeket a községek választanák, de nem egyenesen, hanem először csak választó férfiak kijelölésével, akik aztán valahol összejőve, megválasztanák a megyei bizottmányi tagok illető részét! Körülbelül ilyenforma lenne azon vármegye, melyet Bécsből ránk mérni szándékoznának. Lehet, hogy az egész csak puszta enyelgésből történik, mert előre tudják, hogy hazánkfiai oly vármegyékről, melyek nem törvényeink értelmében lennének elrendezve, hallani sem akarván, egészen visszavonulandnak, s odahagyják a tért a kir. biztosnak, hogy hát tessék csinálni, amit tetszik, de a törvények tiszteletében nevelt birtokos urakat kimélje meg a kisértés ily pongyola nemétől. Hiszen még a legújabban kinevezett kir. biztosok között is nem egy van, aki csak úgy hivatalban volt Kossuth Lajos idejében, mint később Bach alatt is alázatos szolgája volt a hatalomnak. Az ilyen embertől és megyéktől várják aztán Bécsben, hogy segítsék Velenczét megmenteni! Lesz-e országgyűlés Erdélyben? Sokan méltán kérdhetik , hogy történhetik az, hogy már minden tartomány, ország, vagy királyság, jó vagy balszerencsével megtartó országgyűlését; Erdélyről meg Velenczéről pedig folyvást hallgat a krónika ? Ne bolygassuk ezúttal Velencze ügyeit, tekintsünk csak Erdélyre, mely minket legközelebbről érdekel. A bécsi lapok hallatlan dolgokat firkálnak össze Erdély korábbi viszonyairól, s mindig azt állítják, hogy a román nemzet az ottani országgyűlésen nem volt képviselve. Minő beszéd ez? ha tudjuk, hogy 1848. előtt csak a nemesség választotta a megyei követeket, s a ki nemes volt, lett légyen magyar, román, vagy szász , teljes mértékben élvezte az alkotmányos jogokat. Hát a magyar, ha nem volt nemes, részt vehetett-e a közügyekben? Bizonyára nem. Tehát vastag szemtelenség, mindig azt kiáltani, hogy csak a románok voltak kizárva a politikai jogok élvezetéből. Ami a városi követeket illeti, itt már nem volt tekintet a nemességre, hanem a helyett választók voltak az e joggal felruházott polgárok, kivétel nélkül, bármely nemzethez tartoztak. Nem tudjuk tehát, hogy tudatlanságnak, vagy szándékos hazugságnak nevezzük-e az„Oesterr. Ztg.“sept. 8-dik számának azon állítását, hogy a románok sem activ, sem passiv választói joggal nem birtak, azaz, hogy a román nem bírhatott képességgel, követet választani; sőt, hogy csak azon okból is, mert román, még követ sem lehetett!! Ilyen dolgokat írnak mai nap a híres Bécs városában. Természetesen nem azért, hogy itthon elhigyje valaki, hanem, hogy bizonyos megvesztegetett lelkű külföldi újságok utánnyomassák, s hogy ezáltal is rágalmazhassák a magyar becsületes nevét. Ugyanezen kajánkodó centralista lap a többi között ily hamis történeti adatokkal vezeti tévútra boldogtalan olvasóit : „Az országgyűlést három nemzet alkotá. A székelyek „pecsenegrita“ törzsből származnak, de mind megmagyarosodtak. A kir. hivatalosok az ország főcsaládaiból neveztettek ki. Ezen főnemesi családok nagy részben mind román eredetűek, de ezek is elmagyarosodtak.“ Szóval , azt akarja kisütni, hogy Erdélyben a székely pecsenég, a Báthoryak, Rákócziak, Bocskaiak, Bethlenek, Kemények stb. a kik jobbára Magyarország urai voltak, s Pozsonyig uralkodtak, sok társaikkal együtt mind románok, mert a magyar faj oly tunya és tudatlan, hogy fel sem viheti dolgát annyira, hogy a főnemesség közé számíttassák! így beszélnek Bécsben a magyar nemzetről , de szeretjük hinni, hogy az értelmes német olvasó, csak magvetéssel fordul el az ily firkászok csinálmányától. Ugyanis az olvasónak, ha más forrásból nem is tudná, hogy a fennebbi állítások merő koholmányok, csak azt kellene kérdeni az ily hamis történetíróktól: „Ám legyen úgy, mint ön akarja, de akkor mondja meg az úr, hogy hát mint lehetett ezen erdélyi csekély magyar nemzetnek annyi ereje, hogy az ön pecsenég székelyeit az utolsó emberig megmagyarosíthatták? Mondja meg az úr, mint történt az, hogy a románok, akikhez, ön szerint Erdélyben az aristokratia nagy része tartozik, mind magyarokká lettek? Kiknek volt erejük ezen hatalmas urakat, korábbi nemzetiségükből kivetkeztetni? kikért hagyták volna el saját nemzetüket? kiknek akartak ezen változással hízelegni? miért tartották érdeküknek, magyarrá lenni, ha igaz, amit ön az erdélyi magyarok csekélységéről, összevissza fecseg? Ugyan e lap az erdélyi országgyűlés összehívásáról így ír : „Úgy látszik, hogy az uniót óhajtó erdélyi kanczellár Kemény báró, oly országgyűlést akart volna összehívni, mely Erdély egyesítését Magyarországgal újra kimondja. A szászok között szakadás van, s egy részük nagyon hajlik az unió felé. A szászok oly nemzeti grófot kaptak, a kit otthon nem szeretnek, s a ki képességéről sem igen ismeretes, azonban olyan, a ki Kemény ur terveit nem rontja el. A szászok közül különösen a Brassó vidékiekről mondják, hogy nem idegenkednek az uniótól. Mily sajnos, hogy ez a derék német faj egymás közt így meghasonlott. Mily jó volna ezeknek most oly grófot adni, aki igazán úgy gondolkozik, mint a német.“Az az, hogy kétfélekép gondolkozzék, úgy is mint az unionista brassóiak, úgyis, mint a szebeni volt bureaucraták! Szerencsénkre nem teremnek nálunk bőven az ily chameleon természetűek : ilyenek csak az „Oesterr. Ztg.“ szerkesztői hivatalában teremnek, ahol 10 évig Bach talpát nyalták, most meg Schmerling úr frakkja vége után szaladgálnak.) „Továbbá azt akarta az erdélyi kanczellár, hogy mentül kevesebb román juthasson be az országgyűlésbe. Ez okból csak azok lettek volna választók, akik 8 forint földadót fizetnek. Ellenben Schmerling úr kijelentette, hogy a 8 forint census mindennemű egyenes adófizetőkre kiterjesztessék.“Mi legkevésbbé sem vagyunk szűkkeblűek, ha a választási census leszállításáról van szó , de nagyon gyanús az oly emberek liberáliskodása, akik Erdélyben azt akarják, hogy egy választókerületben 2—3000 szavazó legyen, míg maguk számára Austriában oly kerületeket alakítottak, ahol a követeket 60 szóval 40 ellen választották meg. Tehát a műveltebb demokratiától félnek, a kevésbbé műveltet pedig felkeresik! mert azt vélik, hogy a szegény embert könnyen felhasználhatják czéljukra! Kedvük volna Erdélyből is egy pár mindig igennel szavazó Reichsrathra szerttenni ? olyanokra mint Litwinowicz ruthenjei? Reméljük román testvéreinktől, hogy ezen sértő feltevést visszautasítandják.) „Elvégre — fejezi be czikkét a bécsi lap — egyesség köttetett az erdélyi kanczellár és Schmerling úr között. A census le fog szállíttatni, s az országgyűlés székhelye Kolozsvár lesz , ellenben mind a négy nemzetből királyi hivatalosok is fognak kineveztetni“ — s így Erdély országgyűlésének összehívása a legközelebbi napokban bekövetkezendik. Hogy a centralista lapok még sincsenek megelégedve, kitűnik e lap czikkének legutolsó soraiból : „Megvalljuk, nem sokat reménylünk ezen országgyűléstől, mert a kormányhoz szóló elemek nincsenek eléggé felhasználva, az ellenfél pedig minden erejét megfeszítendi. Ez a Kemény báróféle igazgatás nem áll öszhangzásban azon minisztériummal, mely aug. 21-én az ismert közleményt bocsátá a Reichsrathoz!“ — Értjük. Ez a baj. Tehát Kemény bárót, Mikó grófot és Salinen urat a szászok nemzeti grófját, kellene elébb elbocsátani, azután visszaállítani a beamtereket, terrorizálni a magyarokat, s csak akkor lehetne még reményük valami Reichsrathválaszó országgyűlést teremteni össze Erdélyben 1 582 Féligmeddig megtagadott röpirat. Párisban új röpirat jelent meg, czíme : „A császár, Róma és Olaszország.“ E röpiratot a közönség kezdettől fogva félhivatalos jelleműnek tartotta, s volt is miatta nagy öröm Olaszországban.