Politikai Ujdonságok, 1861 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1861-02-14 / 7. szám

Pest, február 14-én 4861. A Politikai Újdonságok hetenkint egyszer két nagy tömött ivén jelennek meg. — Előfizetési di­j január—junius, azaz 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai úton elküldve a Vasárnapi Újsággal együtt 5 ft., külön a Politikai Újdonságokra félévre 2 ft. 50 kr. uj pénzben. — A Politikai Újdonságok kiadó­ hivatala, Pest, egyetem-utcza 4-dik szám alatt. (Szerkesztőségi szállás : magyarutcza 1. szám.) Főispán­ tanácskozmány febr. 14-én. Tudva van, hogy Vay Miklós báró ő excellentiája a főispáno­kat, febr. 14-re Pestre hizta bizalmas tanácskozmányra. Természetes, hogy az ellen senkinek sem lehet kifogása, ha a magyar kormány tényleges feje a megyék főispánaival értekezni akar, még abban sem találnánk valami aggodalmast, ha a főkanczel­­lár ezen lépése által bizonyos meghatározott, s a nagy­közönség előtt még tudva nem levő czélok elérésére az országban pártot akarna szerezni, miután a mostani főispánok, kik legnagyobb rész­ben az 1848-as iskolát átélték, s ezen törvényekhez feltétlen ragasz­kodásukat ünnepélyesen kijelentették, legkevésbbé sem leendnek hajlandók magukat a megyéktől elkülönözni, s oly állást foglalni el, mely az illető megye közgyűlésének szellemével és irányával öszhangzásban nincs. Annyi bizonyos, hogy a felsőbb körökben ezen szándékba vett tanácskozmánynak rendkívüli fontosságot tulajdonítanak. Ezért olvassuk a hivatalos „Sürgönyében a következő sorokat : „Báró Vay azon nézetből indulva ki, hogy a szóbeli értekezés ezer­­szerte jobb, mint a papíron való tárgyalás, tisztába kíván a helyhatóságok képviselőivel lőni aziránt, mi a várandó, mi a teendő,­­ ezért ezen értekezés eredménye után fogja személyes határozatait hozni. Egynek harcza, mind­nyájok ellen még a legtehetségesebb szellemet is felemészti, a legszentebb leglángolóbb buzgalmat ellankasztja, az ilyen harcz tovább nem folytatható. A­mi ezután jövend, az Isten kezében van. Ez a febr. 14-ki összejövetel je­lentősége. Adja a magyarok Istene, hogy minden honunk és népünk javára forduljon.“ Hogy e sorokban a főispánok a helyhatóságok képviselőinek neveztetnek, azt hajlandók vagyunk pusztán csak stil-hibának tu­lajdonítani, mert sehol sincs törvényeinkben megírva, hogy a főis­pánok a megyéket képviselnék. E tulajdonnal csak a szabadon vá­lasztott megyei bizottmány bír, melynek a főispán elnöke, anélkül, hogy maga is a megyében külön hatóságot képezhetne, mert hiszen még a közigazgatás vezetésével s a megye határozatainak végre­hajtásával is nem ő, hanem a két alispán van megbízva. A főispáni hivatal, ha közigazgatási ügyekkel foglalkoznék, megszűnnék ha­zánk alkotmányos méltósága lenni, s az válnék belőle, amit eddig „Comitats-Vorstand“-nak neveztek. Ily „megtiszteltetésre“ főispá­­naink egyátalában nem vágyódnak, valamint tökéletesen hiszszük, hogy a magyar udvari kanc­ellária sem gondolkozik így felőlök. Azonban egészen más valamit találunk a „Sürgöny“ idézett soraiban, a­mi bennünket meglep. A „személyes határozatra“ hi­vatkozást, ha nem csalódunk, úgy kell értelmezni, hogy azon esetre, ha báró Vay Miklós a febr. 14-én megkezdendő értekezlet­ben azon megyőződésre jutna, hogy a megyék mostani álláspont­jaikat elhagyni nem akarnák, azonnal le fogna mondani hivataláról. Ezért mondja, hogy „egynek harcza mindnyájuk ellen még a leg­tehetségesebb szellemet is fölemészti, s az ily harcz tovább nem folytatható.“ E nyilatkozat, mondjuk, szerfelett meg fogja lepni a megyé­ket, mert hiszen helyhatóságaink, még a jan. 16-ai leirat után sem hitték komolyan, hogy e pillanatban a nemzet és a kormány kö­zött oly szomorú „harcz folyik, mely a legtehetségesebb szellemet is fölemészti, s mely tovább nem folytatható.“ Sőt, inkább a me­gyék mindeddig azt vélték, hogy épen akkor pártolják legjobban s legerélyesebben a magyar kormányt, ha vallásos áhítattal, s ingado­zást nem ismerő következetességgel, a legszigorúbban ragaszkodnak az 1848-as törvényekhez". Véleményünk szerint a megyék roszabb szolgálatot nem te­hettek volna a kormánynak, mintha alkotmányos nemzethez nem illő dísztelen meghunyászkodással beülnek a tanácskozó terembe, s várják jámbor lélekkel, hogy az alkotmányos jogok morzsái, sült galamb módjára, röpüljenek be hozzájuk az ablakokon. Ki tudná megmondani, hol állnánk még most is, ha a megyék elfeledve, hogy mik voltak egykor, s miknek kell lenniök minden körülmény közt, oly modorban kezdték volna magukat alakítani, mint a­hogy a mindenütt félrevetett, s magától a kormánytól sem védett „főispáni utasítások“ ban praescribálva volt? Ha a bécsi német miniszterek látták volna, hogy a magyar ember szerencsé­sen elnyelte s megemésztette az ezen okmány paragrafusaiban kí­méletesen nyújtott galuskákat, azóta (ne is kételkedjünk felette) elénk tálaltatták volna ama rettenetes gombóczokat is, miket úgyis régen készen tartanak számunkra. Tudniillik, hogy a most már kerek számban épen háromezer milliót tevő ausztriai állam­­adósság Magyarországra is ünnepélyesen betábláztassék, hogy a magyar kincstári jószágok eladatása szentesíttessék, hogy az or­szág csupa kedélyességből mondjon le 1000­ éves jogáról, mely sze­­rint az adót maga ajánlja meg, a nemzet fiai pedig az országgyű­lés beleegyezése nélkül katonai szolgálatra ne kényszeríttessenek. Ide járul, hogy Magyarország követeket küldjön, ha nem is az osztrák parlamentbe, hanem legalább a „Verstärkter Reichsrath“­­ba, hogy aztán hazánkfiai a birodalmi törvények hozatalában a németekkel együtt „mitwickolhassanak.“ Azért írtuk le ezen idegen szót eredeti hangzásában, mert e kifejezést, egyenesen Bécsben találták fel , s azt akarják azzal mondani, hogy a birodalmi tanács bizonyos nagyon is lényeges törvényhozási kérdésekben nem bí­­rand elhatározó szavazattal, hanem csak véleményt mondhat az előterj­e­sztésekre. Ha tehát a megyék a lehető legnagyobb erélylyel az 1848 ik zászlók körül seregelnek egybe, csak kedves dolgot cselekedhetnek a főkanczellár úrnak, a­ki a múlt év tavaszán a bécsi birodalmi ta­nács tagjává neveztetvén ki, épen az említett elvekhez ragaszko­dása tekintetéből, a meghívást el nem fogadta. A megyék azt hi­szik, hogy mentül inkább több buzgalmat fejtenek ki az 1848-iki törvények mellett, annál inkább remélhetik, hogy a bécsi minisz­tereknek elvész kedvük, a magyar nemzetet a „Reichsrath“-ba való képviseltetés keserű poharával megkínálni.

Next