Politikai Ujdonságok, 1861 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1861-02-14 / 7. szám
Pest, február 14-én 4861. A Politikai Újdonságok hetenkint egyszer két nagy tömött ivén jelennek meg. — Előfizetési dij január—junius, azaz 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai úton elküldve a Vasárnapi Újsággal együtt 5 ft., külön a Politikai Újdonságokra félévre 2 ft. 50 kr. uj pénzben. — A Politikai Újdonságok kiadó hivatala, Pest, egyetem-utcza 4-dik szám alatt. (Szerkesztőségi szállás : magyarutcza 1. szám.) Főispán tanácskozmány febr. 14-én. Tudva van, hogy Vay Miklós báró ő excellentiája a főispánokat, febr. 14-re Pestre hizta bizalmas tanácskozmányra. Természetes, hogy az ellen senkinek sem lehet kifogása, ha a magyar kormány tényleges feje a megyék főispánaival értekezni akar, még abban sem találnánk valami aggodalmast, ha a főkanczellár ezen lépése által bizonyos meghatározott, s a nagyközönség előtt még tudva nem levő czélok elérésére az országban pártot akarna szerezni, miután a mostani főispánok, kik legnagyobb részben az 1848-as iskolát átélték, s ezen törvényekhez feltétlen ragaszkodásukat ünnepélyesen kijelentették, legkevésbbé sem leendnek hajlandók magukat a megyéktől elkülönözni, s oly állást foglalni el, mely az illető megye közgyűlésének szellemével és irányával öszhangzásban nincs. Annyi bizonyos, hogy a felsőbb körökben ezen szándékba vett tanácskozmánynak rendkívüli fontosságot tulajdonítanak. Ezért olvassuk a hivatalos „Sürgönyében a következő sorokat : „Báró Vay azon nézetből indulva ki, hogy a szóbeli értekezés ezerszerte jobb, mint a papíron való tárgyalás, tisztába kíván a helyhatóságok képviselőivel lőni aziránt, mi a várandó, mi a teendő, ezért ezen értekezés eredménye után fogja személyes határozatait hozni. Egynek harcza, mindnyájok ellen még a legtehetségesebb szellemet is felemészti, a legszentebb leglángolóbb buzgalmat ellankasztja, az ilyen harcz tovább nem folytatható. Ami ezután jövend, az Isten kezében van. Ez a febr. 14-ki összejövetel jelentősége. Adja a magyarok Istene, hogy minden honunk és népünk javára forduljon.“ Hogy e sorokban a főispánok a helyhatóságok képviselőinek neveztetnek, azt hajlandók vagyunk pusztán csak stil-hibának tulajdonítani, mert sehol sincs törvényeinkben megírva, hogy a főispánok a megyéket képviselnék. E tulajdonnal csak a szabadon választott megyei bizottmány bír, melynek a főispán elnöke, anélkül, hogy maga is a megyében külön hatóságot képezhetne, mert hiszen még a közigazgatás vezetésével s a megye határozatainak végrehajtásával is nem ő, hanem a két alispán van megbízva. A főispáni hivatal, ha közigazgatási ügyekkel foglalkoznék, megszűnnék hazánk alkotmányos méltósága lenni, s az válnék belőle, amit eddig „Comitats-Vorstand“-nak neveztek. Ily „megtiszteltetésre“ főispánaink egyátalában nem vágyódnak, valamint tökéletesen hiszszük, hogy a magyar udvari kancellária sem gondolkozik így felőlök. Azonban egészen más valamit találunk a „Sürgöny“ idézett soraiban, ami bennünket meglep. A „személyes határozatra“ hivatkozást, ha nem csalódunk, úgy kell értelmezni, hogy azon esetre, ha báró Vay Miklós a febr. 14-én megkezdendő értekezletben azon megyőződésre jutna, hogy a megyék mostani álláspontjaikat elhagyni nem akarnák, azonnal le fogna mondani hivataláról. Ezért mondja, hogy „egynek harcza mindnyájuk ellen még a legtehetségesebb szellemet is fölemészti, s az ily harcz tovább nem folytatható.“ E nyilatkozat, mondjuk, szerfelett meg fogja lepni a megyéket, mert hiszen helyhatóságaink, még a jan. 16-ai leirat után sem hitték komolyan, hogy e pillanatban a nemzet és a kormány között oly szomorú „harcz folyik, mely a legtehetségesebb szellemet is fölemészti, s mely tovább nem folytatható.“ Sőt, inkább a megyék mindeddig azt vélték, hogy épen akkor pártolják legjobban s legerélyesebben a magyar kormányt, ha vallásos áhítattal, s ingadozást nem ismerő következetességgel, a legszigorúbban ragaszkodnak az 1848-as törvényekhez". Véleményünk szerint a megyék roszabb szolgálatot nem tehettek volna a kormánynak, mintha alkotmányos nemzethez nem illő dísztelen meghunyászkodással beülnek a tanácskozó terembe, s várják jámbor lélekkel, hogy az alkotmányos jogok morzsái, sült galamb módjára, röpüljenek be hozzájuk az ablakokon. Ki tudná megmondani, hol állnánk még most is, ha a megyék elfeledve, hogy mik voltak egykor, s miknek kell lenniök minden körülmény közt, oly modorban kezdték volna magukat alakítani, mint ahogy a mindenütt félrevetett, s magától a kormánytól sem védett „főispáni utasítások“ ban praescribálva volt? Ha a bécsi német miniszterek látták volna, hogy a magyar ember szerencsésen elnyelte s megemésztette az ezen okmány paragrafusaiban kíméletesen nyújtott galuskákat, azóta (ne is kételkedjünk felette) elénk tálaltatták volna ama rettenetes gombóczokat is, miket úgyis régen készen tartanak számunkra. Tudniillik, hogy a most már kerek számban épen háromezer milliót tevő ausztriai államadósság Magyarországra is ünnepélyesen betábláztassék, hogy a magyar kincstári jószágok eladatása szentesíttessék, hogy az ország csupa kedélyességből mondjon le 1000 éves jogáról, mely szerint az adót maga ajánlja meg, a nemzet fiai pedig az országgyűlés beleegyezése nélkül katonai szolgálatra ne kényszeríttessenek. Ide járul, hogy Magyarország követeket küldjön, ha nem is az osztrák parlamentbe, hanem legalább a „Verstärkter Reichsrath“ba, hogy aztán hazánkfiai a birodalmi törvények hozatalában a németekkel együtt „mitwickolhassanak.“ Azért írtuk le ezen idegen szót eredeti hangzásában, mert e kifejezést, egyenesen Bécsben találták fel , s azt akarják azzal mondani, hogy a birodalmi tanács bizonyos nagyon is lényeges törvényhozási kérdésekben nem bírand elhatározó szavazattal, hanem csak véleményt mondhat az előterjesztésekre. Ha tehát a megyék a lehető legnagyobb erélylyel az 1848 ik zászlók körül seregelnek egybe, csak kedves dolgot cselekedhetnek a főkanczellár úrnak, aki a múlt év tavaszán a bécsi birodalmi tanács tagjává neveztetvén ki, épen az említett elvekhez ragaszkodása tekintetéből, a meghívást el nem fogadta. A megyék azt hiszik, hogy mentül inkább több buzgalmat fejtenek ki az 1848-iki törvények mellett, annál inkább remélhetik, hogy a bécsi minisztereknek elvész kedvük, a magyar nemzetet a „Reichsrath“-ba való képviseltetés keserű poharával megkínálni.