Politikai Ujdonságok, 1861 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1861-03-28 / 13. szám

A Politikai Újdonságok hetenkint egyszer két nagy tömött íven jelennek meg. — Előfizetési dij január—junius, azaz 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai úton elküldve a Vasárnapi Újsággal együtt 5 ft., külön a Politikai Újdonságokra félévre 2 ft. 50 kr. ujpénzben. — A Politikai Újdonságok kiadóhivatala, Pest, egyetem-utcza 4-dik szám alatt. (Szerkesztőségi szállás : magyarutcza 1. szám.) Deák Ferenc* nyilatkozata. Nagy örömünkre és megelégedésünkre szolgál, hogy dicső hazánkfia Deák Ferencz, a midőn a horvát kérdésben felszólalt, egyszersmind alkalmat von, kinyilatkoztatni, miszerint Magyarország, ha csak önként le nem mond 1000 éves szabadságáról, a Bécsbe összehitt birodalmi tanácsban részt nem vehet. Nem magunk végett tartjuk szerencsés eseménynek e nyilatkozatot, mert hiszen széles Magyarországban nincs oly ember, aki Deák Ferenczről csak legtávolabbról is az ellenkezőt csak képzelni is tudta volna, de mégis idején történt e nyilatkozat, mert a bécsi sajtó nagyon is vastagon kezdett 1848-as igazságügyi miniszterünk fényes nevével visszaélni A lajtántúli lapok ugyanis a múlt évi október hó óta, folyvást arról álmodoznak, hogy Magyarországban egy úgynevezett mérsékleti s egy ultra párt létezik. Ultráknak, vagyis túlzóknak neveznek pedig mindenkit, aki vallásos áhitattal ragaszkodik hazánk szentesített törvényeihez, s nem gondol arra, hogy legbecsesebb sarkalatos jogainkat, örök szégyenünkre magunktól eldobjuk. Amidőn Deák Ferencz a múltkor, a törvénykezési ügyben, némely megyéktől eltérő értelemben nyilatkozott, a bécsi lapok pesti levelezői képtelen zajt ütöttek e körülményből, s még ama roszhitű, s mindig konkolyt hintő „Oesterr. Ztg.“ is oly arczátlanságot mert elkövetni, hogy el akará hitetni a világgal, miszerint ő és Deák Ferencz egy véleményben vannak, s csak a túlzók seregei akadályozza az osztrák érdekben követelt kiegyenlítést. .1' ' Áttérve a tárgyra, Deák Ferencznek a „P. Napló“-ban kiadott s 10 hasábra terjedő nyilatkozata áll előttünk. Ezen iratban meg vannak czáfolva azon vádak, miket Zágráb megye a magyarok ellen igaztalanul felhoz. Úgy látszik azonban, hogy az ünnepelt czikkíró, a legnagyobb nyomatékot nem a történészeti fejtegetésekre, hanem a jelen helyzet mibenlétének meghatározására fekteti. Mielőtt e nagy fontosságú nyilatkozat lényeges részét olvasóink elé terjesztenék, legyen szabad nekünk is egy pár szót a horvát kérdésről előre bocsátanunk. Részünkről, e tárgyban ma szólunk először, mert nem szokásunk a tűzre olajat önteni. Mi Horvátország irányában, a lehető legszabadelvűbb nézetben vagyunk. Mi elismerjük azt, hogy ha a horvátok az 1848-as törvények értelmében a magyar országgyűlésre megjelenni nem akarnának, nekünk sem módunkban, sem akaratunkban nincs, őket erre kényszeríteni. 1848-ban a Pestre hirdetett országgyűlésre sem jelentek meg, s a képviselők háza, mégis megalakulnak nyilatkoztatá magát. Mondják, hogy a horvátok épen úgy nem akarnak Pestre jöni gyüleskedni, mint mi sem szándékozunk a bécsi Reichsrath 85 karszékét elfoglalni. A hasonlatosság ugyan rosz, mert a magyarok eddig soha sem osztoztak meg Bécscsel a törvényhozási jogban, ellenben a horvátok századok óta, mindig kiegészítő részét képezék a magyar országgyűlésnek. Mindenekelőtt azonban óhajtanék, ha valahára magát Horvátországot hallhatnék nyilatkozni : a mostani horvát megyék határozatai nem bírnak előttünk dönthetlen tekintélylyel, mert azon országban a megyéket, az úgynevezett „főispáni utasítások“ szerint szervezték, amint nálunk is megtörtént volna, ha itthon közbe nem szólunk, s azt nem mondjuk : „nem oda Buda,“ amire aztán szépen az akták polczára tettük a kegyelmesen leküldött utasításokat, s elrendeztük magunkat úgy, mint az 1848 -i törvények parancsolják. De akármint legyen a dolog Horvátországgal, nézetünk szerint, ha szabadelvűleg gondolkozunk, s amit magunknak kívánunk, mástól sem akarjuk megtagadni, akkor a kiegyenlítés munkája ellen nevezetes nehézségek nem foroghatnak fenn. Mi mindenekelőtt csak e néhány alapfeltételt tartjuk szükségesnek megemlíteni , tudniillik : 1) hogy ne akarjanak a horvátok Szt. István koronájától végkép elszakadni, mert eszerint történeti jogainkat megsértve, még anyagi érdekeinket is megtámadnák, amennyiben elzárnának minket a tengertől, ami úgy nekünk, mint nekik kiszámíthatlan kárukra válnék. Nekünk, mert megfosztatnánk egyik legtöbb reménynyel biztató piaczunktól nekik, mert ismert nemzetgazdászati elv az, hogy a tengerpart birtoka, széles és gazdag termelő szárazföld nélkül minden becsét elveszti. Különösen pedig , ha minden ajánlatunkat is visszautasítanák, csak azt az egyet ne tegyék többször, hogy szövetkezzenek az osztrák reactióval, melynek következtében mindketten egyforma szolgaságra juthatunk. (ha más után mégis meg nem segítene az Isten, mindnyájunkat.) Ezt előbocsátva, olvasóink elé terjesztjük Deák Ferencz nyilatkozatának végsorait, melyek nézetünk szerint az egésznek fősúlyát képezik : „Azt a vádat, hogy mi hódított országoknak szeretnők tekinteni a három egyesült királyságot, nehezteléssel utasítjuk el magunktól. Tudjuk mi azt, hogy kölcsönös viszonyainknak alapja nem hódítás. De ha hódítással vette volna is kezdetét Magyarország birtoklása azon országokban, arra hivatkozni méltatlanságnak s valóban fonákságnak tartanak. Mi a hódítást soha nem ismerjük el érvényes jogalapnak a hódított nép irányában, s azt hiszszük , hogy a hódított nép kötelességei csak addig terjednek, meddig a hódítónak fegyvere ér. Morális kötelességet csak a szerződésileg, vagy a szó nélkül ugyan, de kényszerítés nélküli folytonos cselekvényekben nyilvánult szabad beleegyezés vonhat maga után. Mi a három egyesült országot társainknak tekintjük, kik önként, szabad akaratból, sorsukat a mi sorsunkkal már századok előtt összekötötték, és századok óta jóban roszban osztoztak velünk. Felsőbbségi hatalomról, alárendelt helyzetről, közöttünk szó nem lehet, hanem csak a kölcsönös egyetértéssel kötött százados egyesülés fentartásáról. „Ezen egyesülésnek feltételeit, ha azok valamely részben egyik vagy másik félre nyomasztókká váltak, lehet kölcsönös egyetértéssel módosítani, de magát az egyesülést egyoldalúlag erőszakosan szétszakgatni, talán jogos, sem czélszerű nem volna. „Ha tehát Horvátország minden közjogi viszonyt, mely közöttü