Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-22 / 21. szám

noha tudják, hogy Napóleon azt óhajtja, hogy széttéphesse a mi az 1815-ki szerződé­sekből még fennmaradt, és hogy bevezesse családját a legitim uralkodói családok körébe. Amerika­ —­­Jefferson Daoit mint az atlanti távirda jelenti, kezessé szabadon bocsát­tatott, mely őt kötiee, szükség esetén is­mét fogolyként összatérni. Ezen kezesség és a kötelezettig azonban bizonyára csak alaki s a dc^Uam­ok vo^ elnöke, ha csak újból nem bocsátkozik árulási tervekbe, az unio-törvnyszékek által valószinüleg élte vécéig f°g terheltetni. Ezen eljárás az g^p-dk­-Államok kormányának becsületére válik, hogy valamint az egész nagy lázadás résztvevői, úgy ennek feje iránt is kímélet­tel viseltettek. Azt mondják ugyan, hogy Davis nem azért szabadult e halálitélettől, mert ellenesei a politikai halálitélettől vissza­rettennek, hanem mert tudták, hogy Virgi­niában nem találnak biróiszéket, mely az exelnököt elkárhoztatná. Ez ugyan nagy részben igaz, de ép azon körülmény, hogy még kivételes esetben sem tértek el az al­kotmányosan előírt biróiszéktől, az ameri­kai intézmények és szellemük mellett beszél. Máshol talán kevésbbé lennének ily szigo­rúak, a kivételes esetet kivételes törvény­széknek adták volna át, vagy más egyéb alapot kerestek volna, hogy a vádlottat más mint ezen virginiai esküdtek által ítéltessék el. A nagy köztársaságban a kormány szi­gorúan a törvényhez ragaszkodott és ennek következménye, hogy Davis ma szabad em­ber. Nemcsak ő, hanem a kormány is köny­­nyebben érezheti most magát. Midőn már egyszer foglyul ejtette, nem tehette, hogy ismét szabadon ereszsze; ez, nem tekintve egyéb körülményeket, már azért sem volt lehető, mert a kongresszusban a hangulat igen izgatott volt ellene. Az mindenesetre a legeszélyesebb volt, őt fogva tartani, míg a hangulat heve lehűl. S ez most így van, sza­badon bocsáttatása Amerikában alig fog oly mérvben feltűnést okozni, mint Európában. Az élők bizonyos körülmények közt nem oly veszélyesek, mint a holtak. — Davis Richmondból New-Yorkba utazott. Horváth Mihály beszédéből, melyet Pesten a történelmi társulat meg­nyitó gyűlésen 1867. május 15-én tartott. Ha korunk oly élénk, oly zagyva munkássá­gában, a történelem lombikába vetett elemek kö­zül az uralkodó fogalmakat akarjuk felkeresni, úgy találjuk, hogy ezek egyikét a nemzetiség fo­galma képezi. Ez egyik gyypontja azon nagy s következetes mozgalomnak, mely folyamatban van a népek keblében. Az idegen uralomtól független népek felelős kormányok alatt igyekeznek szabadságukat meg­szilárdítani. Azon népek pedig, melyek különféle viszontagságok következtében, idegen kormány, vagy más nép uralma alá jutottak, függetlenségük helyreállításával akarják megalapítani szabadságu­kat. Felkutatják történelmi jogaikat, s elévülhet­­leneknek kiáltják ki azokat. Csak bennök látják üdvöket, s a legkitartóbb küzdelemre kelnek érték. Felélesztik nemzeti viseletüket, fejlesztik, mi vélik nyelvüket s irodalmukat. Saját hagyományaik, er­kölcseik, szokásaik, saját egyéniségük természete szerint akarnak élni. Szóval, kibontakozni kíván­nak minden idegen kötelékekből s nem nyugsza­nak, mig meg nem szabadultak minden kényszerí­téstől, melyet más nép, vagy idegen kormány erőszakolt reájuk. E mozgalom oly egyetemes, még a kisebb, fejletlenebb néptöredékeknél is oly annyira szem­beszökő, hogy korunkat leghelyesebben a nemze­tiségek századának nevezhetjük. Még azon ke­­vésbbé mivelt népek is, melyeknek e törekvések végczéljáról nincs tiszta világos tudalmuk, önma­gukban keresik már súlypontokat, függetlenségök által igyekeznek biztosítani szabadságukat. Mi­ként az egyénekben, úgy a népekben is azon ösz­tönök hatalmát látjuk működni, melyek az emberi természet mélyeiben lappanganak. De a külön nemzetiség nem lehet czél önma­gában, csak eszköz az egy magasabb czélra, mely a haladásban, tökélyesülésben, az emberiség esz­ménye felé való közeledésben keresendő. A fejlő­dés, a haladás a népek legközelebbi czélja: a kü­lön nemzetiség csak ösztön arra, hogy a haladást egyéniségek sajátságos zománczában tüntessék fel, s az elsőbbségért versenyre keljenek a nem­zetcsalád többi tagjaival. Oly törvénye ez minden népnek, melyet bün­tetlenül nem szeghet meg egy sem, nem téveszt­het szem elől. S úgy látjuk, hogy e törvény iránti hűség készti a legkitűnőbb nemzeteket a nemes versenyre úgy az anyagi, mint a szellemi s er­kölcsi haladásban. Azon nép, mely e verseny­pá­lyára nem lép, önmaga irja alá szegénysége, ügye­­fogyottsága bizonyítványát, s kevés idő múlva elcsenevész, elborittatik a feltörekvő szomszédok pezsgő életátjától s nyomtalanul fog letűnni az élet tengeréről. E törvénynél fogva nemzetünk is csak úgy fog örvendhetni hosszú életnek s csak annyira fog fejlődhetni, ha s a mennyire a külön nemzeteknek a haladás ösvényén mind conkrétabbá váló életé­hez csatlakozik; más szóval: ha az emberiség kö­zös irányának ösvényén halad. A népekre ugyan­azon mérleget kell alkalmaznunk, mely szerint az egyének értékét szoktuk megítélni: a mennyi ré­szét bírják magukban az emberiségnek, annyi az ő életrészök, oly magas az ő rangfokuk is az em­beriségben. Szépen és találón fejezi ki e törvényt, halhatatlan művei egyikében tudományos aka­démiánk érdemdús elnöke, báró Eötvös József, T A­R C­Z A, hogy ,,a helyzet, melyet valaki a társaságban elfoglal, nagy részben azon fogalomtól függ, me­lyet a maga képességeiről alkot magának; de függ még inkább annak tudalmától, hogy a helyet, melyre állíttatott, betölti.“ Egy nemzet sem örvendhet ezentúl tartós életnek, ha megszűnt lenni hasznos eleme a nem­zetek családjának; egy sem kelthet érdeklődést a többiekben maga iránt; nem számolhat testvéri segedelmükre, ha bizonyítványát nem adja képes­ségének, a többiek erkölcsi, tudományos, politikai vagy anyagi haladásának támogatására. Mai nap­­ság ezen érdekek solidaritása köti össze a nem­zeteket; ez biztosítja egyenkint mindegyiknek fennmaradását s virágzását. De e mellett nem kisebb kötelessége minden nemzetnek hiven megőrizni a maga sajátságos egyéniségét. A gondviselés maga erre utalta a népeket, midőn őket különféle hajlamokkal s tu­lajdonságokkal ruházta fel. Magában a nemzeti­­­­ségek különféleségében leghatékonyabb rugonya rejlik a haladásnak. Miként az egyéneket, úgy a népeket is a jellem s tulajdonságok különfélesége ösztönzi leghatalmasabban a versenyre, mely a haladás mundatlan feltétele. És ki nem tudja, ki nem tapasztalta önmagá­ban, hogy a nemzeti érzelemnek a történelem tu­dománya képezi a leghatékonyabb dajkáját? Bi­zonyára tévedés veszélye nélkül állíthatják, hogy nincs, nem lehet öntudatos nemzeti érzelem senki­ben, a­ki nemzeti történelmét nem ismeri. És ha meggondoljuk, hogy maga a honszeretet, a haza­­fiság is párhuzamosan jár a nemzeti érzelemmel, hogy ez annak legtevékenyebb ébresztője s ápo­lója, nem fogjuk-e azt is érteni, hogy minden nemzetnek legelső kötelességei közé tartozik a maga történelmének buzgó tanulmányozása? A nemzetet nemcsak az élő nemzedékek al­kotják: részei annak a letűnt nemzedékek is egy iránt, s a holtak nagy befolyást gyakorolnak az élőkre. Mert vájjon nem az elhunyt nemzedékek törekvéseinek eredménye-e a mi összes állapotunk a jelenben? Nyelvünkön kezdve, szokásainkon, erkölcseinken keresztül, fel egészen összes társa­­dalmi s politikai intézményeinkig, nem mindenün­ket őseink szent hagyományaként birjuk-e?S van­­e bármi is jelenünkben, minek gyökérszálai nem a letűnt nemzedékek rétegeiben fogamzottak s nőttek nagggyá, hogy örökségünkké váljanak? Bizonyára csak egyik nemzedék a másik vállaira, egyik kor a másik vivmányainak alapjára hágva, emelkedhetett magasabbra, mig azon fokot elérte, melyen mai napság áll nemzetünk. Azon, aránylag diszes rangfok előhozásán, melyet nemzetünk el­foglal, tudtok s akaratjok nélkül is minden tcorok, miden nemzedékek közremunkáltak. Mieink a kincsek, melyeket a munka és szellem, az ész és tapasztalás nemzetünk évezredekre nyúló léte alatt felhalmozott. Drága javak ezek, melyeken fajunk legjobbjai, legnemesebbjei vérének s verej­tékének nyomai látszanak. És vájjon nem a történelemből fogjuk-e meg­ismerhetni s érdeme szerint méltányolhatni érté­két mindazon nagynak, szépnek és jónak, mi őseink, a letűnt nemzedékek után örökségünkké lett; é­s minek becsét csak azért nem tartjuk szakadatlan szem előtt, mivel a birtoklás és megszokás velünk azt könnyelműen feledteti. De ha a történelem világításában kellőleg méltányoljátok becsét mind­annak, mit az elmúlt korok hagytak reátok: nem fog e szivetek eltelni hálával a lehunyt nemzedé­kek iránt, melyek e javakat, számotokra is, súlyos munkával szerezték? És ha az értelem világával érző szív is egyesül bennetek, vájjon fogtok-e e magas kötelmekről magatoknak számot adhatni a nélkül, hogy egy titkos vágy ébredne bennetek, a jövő nemzedéknek fizetni le azon adósságot, melyet a múltnak le nem fizethettek? Nem, ha magunkat becsüljük, lehetetlen, hogy egy nemes fogadalom ne ébredjen bennünk, gya­rapítani részünkről is az igazságnak és társulás­nak, a szabadságnak és műveltségnek ama gazdag örökségét, melyet a múlttól vettünk, és hatvá­nyozva szállítani át a jövendőre, mint olyatén adalékot a mi részünkről, mely a mi mulékony létünket a nemzetünk, fajunk valamennyi nemze­dékeit átövező lánczhoz kösse. Fogjuk-e pedig e kötelmünket másként tel­jesíthetni, mint ha a letűnt nemzedékek életének s munkásságának minden mozzanatait felkutatjuk és a történelmi ítészet világánál részletezzük s osztályozzuk, hogy ekként nemzetünk múltjának minden elemeit összegyű­jtvén s rendezvén, oly történelmét írhassuk meg a nemzetünknek, mely ennek hűséges képe legyen a szellemi s anyagi, társadalmi s politikai munkásságában egyaránt? Íme, csak ezen átalánosságban tartott rövid fejtegetés is mennyire meggyőzhet bennünket ama kötelességünkről, mely szerint, nem kevésbé min magunk, mint a múlt és jövő nemzedékek ér­dekében, mennél behatóbb módon és szélesebb alapon tartozunk művelni honi történelmünket. 246 Vidéki közlemények. Lapos vidékéről (Erdély), máj. 12. (Nemzeti­ség a bányavidékeken.Nevelésügy.Drága hivatalno­kok.Románok értelme. Baleset.) Mint általában a bá­nyászközségeket hazánkban, e tájékot is több nemzet vegyüléke lakja. Ezek közt eddig Diogenes lámpájával kellett magyart keresni. Ha tősgyökes magyar vetődött a bányavidékekre, az rende­sen más népfajba beolvadott, magyar nevű bányá­szok csupán nevüket tartották meg, anyanyelvü­ket pedig elfelejtették, vagy azt oly szánandóan beszélik, hogy az ember lelke fáj belé. Két okot találok, mely az elkorcsosulás kul­csát kezembe adja: egyik a bánya-elöljárók, má­sik az iskola. Ha a bánya-elöljárók névsorát hazánkban áttekintjük, abban igen kevés magyar névre talá­lunk. — Soknak nevét alig ejthetjük ki. Sokan már őszbe csavarodtak a magyar kenyéren s mégis alig ejtnek ki néhány árva magyar szót, azt is fer­dítve. De csodálkozhatunk-e azon, midőn a kevés magyar származású tisztviselők közül is sokan, elfelejtettek a bécsi vezetés alatt nemcsak beszélni, de érezni is magyarul! Képzelhető aztán, hogy olyan főnöksége, vezetése s gyámsága alatt, mennyire állhatott meg a magyar faj kevés száma. A magyar faj a bánya­szaki iskolákat ez ideig különösen kerülte német tannyelve miatt, mely máig is az, mikor leend segítve, hogy a magyar ajkúak által­a nevezett iskolák benépesedhessenek ? — E bányavidéken nem lehet épen mondani, hogy iskola nincs; van, de a kincstári kegyuraság által oly szűk markúan ellátva, hogy jobb dolga van a korcsmának, mint az iskolának.Tanterem egy van, s az néhány ölnyi szűk odú, nehány hitvány fali­táblával, s egyetlen tanítóval ellátva. A tanitó nem bir annyi évi fizetéssel, mint egy urasági béres; s a milyen aztán a díjazás, olyan szolgálat eredmé­nye is. — Itt igazán teljesül: quem di­ odere stb. mert a mostani körülmények között 160—170

Next