Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1867-05-22 / 21. szám
noha tudják, hogy Napóleon azt óhajtja, hogy széttéphesse a mi az 1815-ki szerződésekből még fennmaradt, és hogy bevezesse családját a legitim uralkodói családok körébe. Amerika —Jefferson Daoit mint az atlanti távirda jelenti, kezessé szabadon bocsáttatott, mely őt kötiee, szükség esetén ismét fogolyként összatérni. Ezen kezesség és a kötelezettig azonban bizonyára csak alaki s a dc^Uamok vo^ elnöke, ha csak újból nem bocsátkozik árulási tervekbe, az unio-törvnyszékek által valószinüleg élte vécéig f°g terheltetni. Ezen eljárás az g^p-dk-Államok kormányának becsületére válik, hogy valamint az egész nagy lázadás résztvevői, úgy ennek feje iránt is kímélettel viseltettek. Azt mondják ugyan, hogy Davis nem azért szabadult e halálitélettől, mert ellenesei a politikai halálitélettől visszarettennek, hanem mert tudták, hogy Virginiában nem találnak biróiszéket, mely az exelnököt elkárhoztatná. Ez ugyan nagy részben igaz, de ép azon körülmény, hogy még kivételes esetben sem tértek el az alkotmányosan előírt biróiszéktől, az amerikai intézmények és szellemük mellett beszél. Máshol talán kevésbbé lennének ily szigorúak, a kivételes esetet kivételes törvényszéknek adták volna át, vagy más egyéb alapot kerestek volna, hogy a vádlottat más mint ezen virginiai esküdtek által ítéltessék el. A nagy köztársaságban a kormány szigorúan a törvényhez ragaszkodott és ennek következménye, hogy Davis ma szabad ember. Nemcsak ő, hanem a kormány is könynyebben érezheti most magát. Midőn már egyszer foglyul ejtette, nem tehette, hogy ismét szabadon ereszsze; ez, nem tekintve egyéb körülményeket, már azért sem volt lehető, mert a kongresszusban a hangulat igen izgatott volt ellene. Az mindenesetre a legeszélyesebb volt, őt fogva tartani, míg a hangulat heve lehűl. S ez most így van, szabadon bocsáttatása Amerikában alig fog oly mérvben feltűnést okozni, mint Európában. Az élők bizonyos körülmények közt nem oly veszélyesek, mint a holtak. — Davis Richmondból New-Yorkba utazott. Horváth Mihály beszédéből, melyet Pesten a történelmi társulat megnyitó gyűlésen 1867. május 15-én tartott. Ha korunk oly élénk, oly zagyva munkásságában, a történelem lombikába vetett elemek közül az uralkodó fogalmakat akarjuk felkeresni, úgy találjuk, hogy ezek egyikét a nemzetiség fogalma képezi. Ez egyik gyypontja azon nagy s következetes mozgalomnak, mely folyamatban van a népek keblében. Az idegen uralomtól független népek felelős kormányok alatt igyekeznek szabadságukat megszilárdítani. Azon népek pedig, melyek különféle viszontagságok következtében, idegen kormány, vagy más nép uralma alá jutottak, függetlenségük helyreállításával akarják megalapítani szabadságukat. Felkutatják történelmi jogaikat, s elévülhetleneknek kiáltják ki azokat. Csak bennök látják üdvöket, s a legkitartóbb küzdelemre kelnek érték. Felélesztik nemzeti viseletüket, fejlesztik, mi vélik nyelvüket s irodalmukat. Saját hagyományaik, erkölcseik, szokásaik, saját egyéniségük természete szerint akarnak élni. Szóval, kibontakozni kívánnak minden idegen kötelékekből s nem nyugszanak, mig meg nem szabadultak minden kényszerítéstől, melyet más nép, vagy idegen kormány erőszakolt reájuk. E mozgalom oly egyetemes, még a kisebb, fejletlenebb néptöredékeknél is oly annyira szembeszökő, hogy korunkat leghelyesebben a nemzetiségek századának nevezhetjük. Még azon kevésbbé mivelt népek is, melyeknek e törekvések végczéljáról nincs tiszta világos tudalmuk, önmagukban keresik már súlypontokat, függetlenségök által igyekeznek biztosítani szabadságukat. Miként az egyénekben, úgy a népekben is azon ösztönök hatalmát látjuk működni, melyek az emberi természet mélyeiben lappanganak. De a külön nemzetiség nem lehet czél önmagában, csak eszköz az egy magasabb czélra, mely a haladásban, tökélyesülésben, az emberiség eszménye felé való közeledésben keresendő. A fejlődés, a haladás a népek legközelebbi czélja: a külön nemzetiség csak ösztön arra, hogy a haladást egyéniségek sajátságos zománczában tüntessék fel, s az elsőbbségért versenyre keljenek a nemzetcsalád többi tagjaival. Oly törvénye ez minden népnek, melyet büntetlenül nem szeghet meg egy sem, nem téveszthet szem elől. S úgy látjuk, hogy e törvény iránti hűség készti a legkitűnőbb nemzeteket a nemes versenyre úgy az anyagi, mint a szellemi s erkölcsi haladásban. Azon nép, mely e versenypályára nem lép, önmaga irja alá szegénysége, ügyefogyottsága bizonyítványát, s kevés idő múlva elcsenevész, elborittatik a feltörekvő szomszédok pezsgő életátjától s nyomtalanul fog letűnni az élet tengeréről. E törvénynél fogva nemzetünk is csak úgy fog örvendhetni hosszú életnek s csak annyira fog fejlődhetni, ha s a mennyire a külön nemzeteknek a haladás ösvényén mind conkrétabbá váló életéhez csatlakozik; más szóval: ha az emberiség közös irányának ösvényén halad. A népekre ugyanazon mérleget kell alkalmaznunk, mely szerint az egyének értékét szoktuk megítélni: a mennyi részét bírják magukban az emberiségnek, annyi az ő életrészök, oly magas az ő rangfokuk is az emberiségben. Szépen és találón fejezi ki e törvényt, halhatatlan művei egyikében tudományos akadémiánk érdemdús elnöke, báró Eötvös József, T AR CZ A, hogy ,,a helyzet, melyet valaki a társaságban elfoglal, nagy részben azon fogalomtól függ, melyet a maga képességeiről alkot magának; de függ még inkább annak tudalmától, hogy a helyet, melyre állíttatott, betölti.“ Egy nemzet sem örvendhet ezentúl tartós életnek, ha megszűnt lenni hasznos eleme a nemzetek családjának; egy sem kelthet érdeklődést a többiekben maga iránt; nem számolhat testvéri segedelmükre, ha bizonyítványát nem adja képességének, a többiek erkölcsi, tudományos, politikai vagy anyagi haladásának támogatására. Mai napság ezen érdekek solidaritása köti össze a nemzeteket; ez biztosítja egyenkint mindegyiknek fennmaradását s virágzását. De e mellett nem kisebb kötelessége minden nemzetnek hiven megőrizni a maga sajátságos egyéniségét. A gondviselés maga erre utalta a népeket, midőn őket különféle hajlamokkal s tulajdonságokkal ruházta fel. Magában a nemzetiségek különféleségében leghatékonyabb rugonya rejlik a haladásnak. Miként az egyéneket, úgy a népeket is a jellem s tulajdonságok különfélesége ösztönzi leghatalmasabban a versenyre, mely a haladás mundatlan feltétele. És ki nem tudja, ki nem tapasztalta önmagában, hogy a nemzeti érzelemnek a történelem tudománya képezi a leghatékonyabb dajkáját? Bizonyára tévedés veszélye nélkül állíthatják, hogy nincs, nem lehet öntudatos nemzeti érzelem senkiben, aki nemzeti történelmét nem ismeri. És ha meggondoljuk, hogy maga a honszeretet, a hazafiság is párhuzamosan jár a nemzeti érzelemmel, hogy ez annak legtevékenyebb ébresztője s ápolója, nem fogjuk-e azt is érteni, hogy minden nemzetnek legelső kötelességei közé tartozik a maga történelmének buzgó tanulmányozása? A nemzetet nemcsak az élő nemzedékek alkotják: részei annak a letűnt nemzedékek is egy iránt, s a holtak nagy befolyást gyakorolnak az élőkre. Mert vájjon nem az elhunyt nemzedékek törekvéseinek eredménye-e a mi összes állapotunk a jelenben? Nyelvünkön kezdve, szokásainkon, erkölcseinken keresztül, fel egészen összes társadalmi s politikai intézményeinkig, nem mindenünket őseink szent hagyományaként birjuk-e?S vane bármi is jelenünkben, minek gyökérszálai nem a letűnt nemzedékek rétegeiben fogamzottak s nőttek nagggyá, hogy örökségünkké váljanak? Bizonyára csak egyik nemzedék a másik vállaira, egyik kor a másik vivmányainak alapjára hágva, emelkedhetett magasabbra, mig azon fokot elérte, melyen mai napság áll nemzetünk. Azon, aránylag diszes rangfok előhozásán, melyet nemzetünk elfoglal, tudtok s akaratjok nélkül is minden tcorok, miden nemzedékek közremunkáltak. Mieink a kincsek, melyeket a munka és szellem, az ész és tapasztalás nemzetünk évezredekre nyúló léte alatt felhalmozott. Drága javak ezek, melyeken fajunk legjobbjai, legnemesebbjei vérének s verejtékének nyomai látszanak. És vájjon nem a történelemből fogjuk-e megismerhetni s érdeme szerint méltányolhatni értékét mindazon nagynak, szépnek és jónak, mi őseink, a letűnt nemzedékek után örökségünkké lett; és minek becsét csak azért nem tartjuk szakadatlan szem előtt, mivel a birtoklás és megszokás velünk azt könnyelműen feledteti. De ha a történelem világításában kellőleg méltányoljátok becsét mindannak, mit az elmúlt korok hagytak reátok: nem fog e szivetek eltelni hálával a lehunyt nemzedékek iránt, melyek e javakat, számotokra is, súlyos munkával szerezték? És ha az értelem világával érző szív is egyesül bennetek, vájjon fogtok-e e magas kötelmekről magatoknak számot adhatni a nélkül, hogy egy titkos vágy ébredne bennetek, a jövő nemzedéknek fizetni le azon adósságot, melyet a múltnak le nem fizethettek? Nem, ha magunkat becsüljük, lehetetlen, hogy egy nemes fogadalom ne ébredjen bennünk, gyarapítani részünkről is az igazságnak és társulásnak, a szabadságnak és műveltségnek ama gazdag örökségét, melyet a múlttól vettünk, és hatványozva szállítani át a jövendőre, mint olyatén adalékot a mi részünkről, mely a mi mulékony létünket a nemzetünk, fajunk valamennyi nemzedékeit átövező lánczhoz kösse. Fogjuk-e pedig e kötelmünket másként teljesíthetni, mint ha a letűnt nemzedékek életének s munkásságának minden mozzanatait felkutatjuk és a történelmi ítészet világánál részletezzük s osztályozzuk, hogy ekként nemzetünk múltjának minden elemeit összegyűjtvén s rendezvén, oly történelmét írhassuk meg a nemzetünknek, mely ennek hűséges képe legyen a szellemi s anyagi, társadalmi s politikai munkásságában egyaránt? Íme, csak ezen átalánosságban tartott rövid fejtegetés is mennyire meggyőzhet bennünket ama kötelességünkről, mely szerint, nem kevésbé min magunk, mint a múlt és jövő nemzedékek érdekében, mennél behatóbb módon és szélesebb alapon tartozunk művelni honi történelmünket. 246 Vidéki közlemények. Lapos vidékéről (Erdély), máj. 12. (Nemzetiség a bányavidékeken.Nevelésügy.Drága hivatalnokok.Románok értelme. Baleset.) Mint általában a bányászközségeket hazánkban, e tájékot is több nemzet vegyüléke lakja. Ezek közt eddig Diogenes lámpájával kellett magyart keresni. Ha tősgyökes magyar vetődött a bányavidékekre, az rendesen más népfajba beolvadott, magyar nevű bányászok csupán nevüket tartották meg, anyanyelvüket pedig elfelejtették, vagy azt oly szánandóan beszélik, hogy az ember lelke fáj belé. Két okot találok, mely az elkorcsosulás kulcsát kezembe adja: egyik a bánya-elöljárók, másik az iskola. Ha a bánya-elöljárók névsorát hazánkban áttekintjük, abban igen kevés magyar névre találunk. — Soknak nevét alig ejthetjük ki. Sokan már őszbe csavarodtak a magyar kenyéren s mégis alig ejtnek ki néhány árva magyar szót, azt is ferdítve. De csodálkozhatunk-e azon, midőn a kevés magyar származású tisztviselők közül is sokan, elfelejtettek a bécsi vezetés alatt nemcsak beszélni, de érezni is magyarul! Képzelhető aztán, hogy olyan főnöksége, vezetése s gyámsága alatt, mennyire állhatott meg a magyar faj kevés száma. A magyar faj a bányaszaki iskolákat ez ideig különösen kerülte német tannyelve miatt, mely máig is az, mikor leend segítve, hogy a magyar ajkúak általa nevezett iskolák benépesedhessenek ? — E bányavidéken nem lehet épen mondani, hogy iskola nincs; van, de a kincstári kegyuraság által oly szűk markúan ellátva, hogy jobb dolga van a korcsmának, mint az iskolának.Tanterem egy van, s az néhány ölnyi szűk odú, nehány hitvány falitáblával, s egyetlen tanítóval ellátva. A tanitó nem bir annyi évi fizetéssel, mint egy urasági béres; s a milyen aztán a díjazás, olyan szolgálat eredménye is. — Itt igazán teljesül: quem di odere stb. mert a mostani körülmények között 160—170