Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-07 / 32. szám

Előfizetési feltételek: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft. ÜST: Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politika­i Újdonságok: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft.­­US Hirdetési díjak: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg: Egy, négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor­ vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Riadó­hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Oppelik Alajos, Wolzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9. — Bélyeg-díj, külön minden igtatás után 30 újkr. A VASÁRNAPI ÚJSÁG és Politikai Újdonságokra augusztus l-jétől fogva előfizethetni, postán küldve: A két lapra együtt: 5 hóra (deczember végéig) . . . 4 ft. 20 kr. Csupán a Vasárnapi Újságra: 5 hóra (deczember végéig) . . . 2 ft. 50 kr. Csupán a Politikai Újdonságokra: 5 hóra (deczember végéig) . . . 2 ft. 50 kr. Folyó évi julius 1-től kezdve mindkét lapból néhány teljesszámu példánynyal még szol­gálhatunk. A Vasáru. Újság­ és Polit. Újdonságok kiadó­hivatala. (Pest, egyetem-utcza 4-ik szám alatt.) Egy szó a mai háborús hírekről. Napjainkban az uralkodók, s kormányaik, a midőn hivatalosan nyilatkoznak, mindig az örök béke malasztjait emlegetik, azonban így volt ez akkor is, a midőn két hét múlva kitört a háború. Három nagy háborút értünk meg tizenöt év alatt, s ha bepillantunk a kül- és belföldi lapok hasábjaiba, úgy veszszük észre, mintha megint háború következnék. — Azonban 1853-ban Oroszország forma szerint megin­­ditá a keleti kérdést; 1859-ben az olasz, 1866- ban a német ügy vezetett a csatatérre. Mi volna most oly égető kérdés, melyet ismét csak a fegyver hatalma oldhatna meg? Egyik azt mondja, hogy az 1856 óta pihenő Oroszország erősödött meg annyira, hogy már nem fér meg bőrében, s a vidéki leve­lezők tömérdek históriákat tudnak beszélni a mindenfelé feltünedező muszka ügynö­kökről. A fele sem igaz ezen mendemondák­nak, de elég abból annyi is, ha csak tized része volna igaz. Mások Francziaországot gyanúsítják, el­mondván, hogy Napóleon császár lelkét szörnyű módra gyötri a mexikói borzasztó kudarc­, kénytelen lett saját népe ügyeimet újabb eseményekkel elfoglalni. így van, vagy nincs, nem tudjuk, de annyit itt Pesten az utczán le - fel járó közönség is észrevett, hogy tavasz óta nagyban hordják kitűzött helyekre a katona­lovakat. És miután az osztrák hadügyminiszté­rium most nem vásárol lovakat, s a Pesten csapatostól hajtott lovak sokkal szebbek, jobbak és drágábbak is, minőket az osztrák hadügyi kincstár vásárolni szokott: mindenki azon következtetésre jut, hogy Európában csakis egyedül Francziaország lehet azon hatalom, mely béke idején felszereli lovas­­­­ságát és szekerészetét s igy háborúra készül. A világ rosz nyelve még hozzá­teszi, hogy Napóleon császár csak azért halmozta ma el Ausztriát annyi sok szép szóval, hogy lóvá­sárlásait befejezhesse, s mihelyt e tekintet­ben elkészült, rögtön más nótára kezd. Ismét mások életre-halálra erősítik, hogy Francziaország irigy szemmel tekinti a szomszéd Poroszország gyors gyarapodását, ezen hatalommal akar megmérkőzni, s hogy szövetségese legyen, Ausztria barátságát szándékozik megnyerni, gondolván, hogy Bécsben minden alkalom kedves lehet, mely­ben Königgratzért visszafizethet. S miután Poroszország és Oroszország régi időktől fogva mindenben egy követ szok­tak fújni, az első Németországban, a másik keleten óhajt terjeszkedni, s mindketten egyetértenek a lengyel nemzet leigázásában, a politikusok azt hiszik, hogy jövő tavaszra Francziaország Poroszország ellen, Oroszor­szág Ausztria ellen indítandja hadcsapatait. Némely külföldi lap s a többi között az augsburgi „Allgemeine Zeitung,a­mely igen gyakran a bécsi külügyi palotából veszi su­­galmazásait, képtelenségnek állítj­a a gondola­tot, hogy Ausztria, bármint meg is van sértve Poroszországtól, csupa boszúból Francziaor­­szággal szövetkezzék Németország ellen, s ezzel egyszersmind magára zúdítsa észak felől Oroszországot és a panszlavismust; de végre is oda megy ki a kérdés: ha vájjon megmaradhat-e Ausztria semlegességben akkor, a­midőn Páris és Szentpétervár felől egyszerre szólalnak meg a harczi trombiták? Fölteszik tehát azon esetet, hogy Ausztria kénytelen lesz csak a két rész közül a kiseb­bet választani, és inkább szövetségese lesz valamelyiknek, mintsem elszigetelje magát, s később a körülre veszekedő felek épen az ő bőrén alkudjanak meg s Bécscsel fizettes­sék meg a harcz diját. El kell ismerni, hogy ha eddig is bajos állapot volt osztrák külügyminiszternek lenni, most már épen a világ legnagyobb lángelméjére volna szükség, a­ki jó tanácsot adhatna. Első tekintetre, s az első pillanatra az osztrák-franczia szövetség látszik több előnyt ígérni. Igen, de ki ez a Francziaország? Ma Napóleon császár, holnap tán­ az Orleans­­ház ivadéka, vagy épen köztársaság. Nemde bajos az embernek, életét és vagyonát oly szövetséges társ hűségére bízni, kiről nem tudjuk, nem változik-e huszonnégy óra alatt halálos ellenséggé, s nem békül ki első ellen­felével, ha ketten megegyezhetnek abban, hogy a harmadik, Ausztria, legyen az ál­dozat? Azt hiszszük tehát, hogy Bécsben jóelőre megfontolják, mielőtt határozott lépést ten­nének egyik vagy másik irányban, mert Francziaország jó szövetséges is lehet, de állandóságában nehéz bízni. Végre pedig Francziaország, ha baj van, mindig messze lesz, míg Poroszország és Oroszország épen itt leselkednek a tőszomszédságban. Tudja minden olvasó, hogy Magyaror­szágnak soha sem volt nagyobb szüksége állandó békére, mint most, midőn a lefolyt gyászos évek által okozott romlásokból kel­lene kiépülnie. Nagyobb áldást nem is áraszthatna ránk az ég, mint legalább húsz esztendei csendet és nyugalmat, mi­alatt nemzetünk, ha van benne, mint hiszszük, valódi életképesség, erejét kifejleszthetné s a mulasztásokat utólagosan pótolhatná. A magyar kormány és az országgyűlés bizonyára egész befolyását arra fordítandja, hogy megőrizze az országot a háborútól, mely ha egyéb szerencsétlenséget nem is hozna, pénzügyi és közgazdászati szétdúlt állapotainkat végkép elviselhetlenné tenné. Ausztria 1859-ben kontóra és végtelen uzsorára szedett pénzzel viselte a háborút; 1866-ban már a legutolsó eszközhöz kellett folyamodnia, a fedözetlen papírpénz kibo­csátásához. Csak a jó Isten tudná, honnan teremtene most milliókat, a midőn minden lehető és képzelhető rendkívüli forrásai kiapadtak, a rendes jövedelmek pedig még a rendes kiadásokat sem fedezhetik. Tehát jelszavunk legyen a béke s a sem­legesség. De miután szegény ember szándé­kát boldog Isten bírja, nem fog ártani, ha hozzászoktatjuk elménket a háború lehető­ségéhez is. Eddig ugyan komolyan nyugta­lanító jel, vagy egy úgynevezett „égető kérdés“ nem merült fel Európa láthatárán.

Next