Politikai Ujdonságok, 1869 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1869-10-27 / 43. szám
F.I6fizefftNi fAitt't«l&: a Vasarnapi U,|»m; es Politikai Ujdonsagnk együtt: Egész évre 10 ft. — Fél évre 5 ft «r ci Nupnu Vasárnapi Up*«: Egész évre 6 ft. Fél évre 8 ft. — tanpan Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft. Fél évre 2 ft. 50 kr. "W2 Hirdetési dijak, a Vasárnapi Ujság és Politikai Újdonságokat illetőleg: Egy négyszer halálozott petit sor, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba; háromszor vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Opocsik Alajos, Wollzeile Nro. 22. és Hausenstein és Vogler, Wollzeile Nro. 9.— Bélyeg dij, külön minden igtatás után 30 ujkrajczár. Csalódás ? vagy a közelgő válság előjelei? Azóta, hogy 1848-ban Európa fenekestül felfordult, egyetlen egy állam sincs oly rendes állapotban, hogy a létező viszonyok hosszas tartósságot ígérnének. Toldás-foltozás sok helyütt történt, láttunk eseteket, ahol a pártok kiegyezkedtek, s úgynevezett kielégítő állapot jött létre , azonban, valami titkos sejtelem azt súgja az embereknek, így amint ma vagyunk sokáig nem tarthat, s egyszerre csak történik valami, amiből a világ új alakja fog származni. Spanyolországban forradalmi kormány uralkodik; egy éve múlt már, hogy a nemzet a gyűlölt Bourbon dynasztiát lerázta nyakáról, s a madridi kormány épen most végzi be harczát a vidéki városok utczáin a republikánusokkal. Oly harcz volt ez , melyet néhány csata még be nem fejez; újra meg újra kigyulad az, s ha egy helyütt elnyomatik, felemeli fejét másutt. Megfoghatlan csodája a mai világnak, hogy napjainkban nem oly könnyű fejedelmi származású férfit kapni a megüresült trónokba, mint hajdanában. Rómában egy pár száz évig rendesen minden császár erőszakos halállal múlt ki. Egy évben hárman is viselték a bíbort, s ha az egyik császárt megölték , mindjárt vállalkozott a nemzet legjelesebb, legvagyonosabb tagjai közül valaki, aki kedvet érzett a trónt elfoglalni, s rövid időn ez is utána ment a többinek az örök semmiségbe. Most más idők járnak. A királyokat nem választják, s ahol uralkodót választanak is, legelőször is arra néznek, hogy a kijelölt valamely fejedelmi ház tagja legyen. A királyság, a császárság, mely egykor csak első tisztviselője volt az államnak, ma mint nem felelős, szent s sérthetlen felség tűnik elő, s ez okból, a kik a sors szeszélye folytán ily családból születtek, nem nagyon vágynak új dicsőségre. Vagyis: a ki császári vagy királyi herczegnek született, inkább megelégszik rangjával és állapotával, mintsem kalandorszerűleg, a sors játékára bízva magát, elfogadjon egy új trónt, melyről a lelépés csak Isten tudja hova vezet. Így történik, hogy Spanyolországban, ámbár a törvényes képviselőtest rég elhatározta a monarchiai forma föntartását, mai napig sincs király. Akit a spanyolok elfogadnának, az nem megy oda, aki pedig elmenne, az nem kell. A fejedelmi ivadékok nagyon félnek a pünkösdi királyságoktól, s inkább maradnak otthon, mintsem divatba hozzák Európában azt, hogy a királyi házak is oly gyakran változzanak , mint az öregbiróság a falukban. — Ami Francziaországban most történik, annak párját Európa soha sem látta. A hírlapokban, miként a népgyűlésekben egyenesen azon vitatkoznak: élj ott- e az ideje forradalmat kezdeni, vagy nem! És ez III. Napóleon alatt történik, aki még él, s az alkotmány értelmében az ország minden hatalmi eszközeit kezében tartja! Mi lesz ebből? csak az egek tudják; azonban e sorok írója, aki 1840 óta szorgalmatos figyelője volt az eseményeknek, s az azelőtti történelmet is meglehetősen ismeri, azt tapasztalta, hogy az oly politikai állapot, mint most Párisban szemlélhető,előbb utóbb mindig forradalmat idézett elő. 1848-ban a szabadság barátai kevesebb panaszt emelhettek Lajos Fülöp kormánya ellen, s azon év febr. 24-ikén a franczia főváros népe mégis kikiálta a köztársaságot. Igaz, hogy akkor a katonaság nem volt oly föltétlen hive az Orleans-háznak, mint a minő ragaszkodással viseltetik ma a Bonaparte-család iránt, ámde Francziaország nem feledheti el azon szégyent és gyalázatot, mely 1851. decz. 2-kán homlokára ültetett akkor, a midőn az elnök szövetkezvén czinkosaival, a nemzeti képviselő testét szétkergette, a legkiválóbb tagokat elfogatta, s az utczán ellenálló tömeget szétkartácsoltatta. Úgy látszik, hogy a boszu órája közeledni kezd. Napóleon már meg van rendülve, már nem bízik csillagában, különben nem engedné meg, hogy fővárosában, saját szeme előtt arról tanácskozzanak: vájjon sikerülhet-e őt okt. 26-dik napján elkergetni, vagy sem? Okt. 26-ka ez évben nevezetes nap. Ekkor telik ki azon idő, melyben egy elnapolt parlamentnek, a törvény értelmében, össze kellene jönie. A császár azonban a törvényhozó testet nov. 27-kére hivta össze, s ez okból a forradalmi párt, épen mára, a midőn e sorokat írjuk, nagy tüntetést szervez. Azt akarják, hogy Páris egész népsége lépjen ki az utczára, s ha aztán együtt van a tömeg, s kezd hovatovább bátrabb lenni, senki sem tudhatja mi történik estig ? A mérsékeltebb pártvezetők nagyon félnek, hogy kudarc esetében a felelősség rájuk háramolhatnék, azért nyugalomra intik a békétlenkedőket; mindamellett, ha mégis sikerülne e napon a kormányt megbuktatni, bizonyára ők volnának az elsők, kik elérohannának a kész győzelem gyümölcsének felszedésére. Bécsben már két nappal ezelőtt híre volt, hogy csakugyan kiütött Párisban a forradalom, de a távirdai tudósításokból kitetszik, hogy ott a régi rend szigorúan fönáll, s roppant készületek történnek a netán megkísértendő erőszakosságok elnyomására. Párisban egy forradalom sikere, rögtön más alakot adna a vén Európának. Hogy minőt? rajzoltuk lapjaink múlt számában, de egészen más kérdés az: vájjon használna-e ily eset nekünk magyaroknak ? Mert olyan világban élünk, melyben a szabadság és alkotmányos elvek diadalát többé féltenünk ugyan nem kell, de mit érünk vele, ha azon földön, ahol mi lakunk, a magyar állami lét eszméje, a szörnyű cháoszban, az idegen elemek roppant összecsapásában elveszhetne? Ezért kell nekünk összetartanunk, ezért kell nekünk a haladás és szabadelvűség útján gyors előmenetelt tennünk, különben azon fátum történik velünk, hogy akik győzni tudtunk a sötétség és az absolutizmus fölött, el kell pusztulnunk a keletkező teljes szabadság első zavarainak véletlenségeiben. Higgye el az olvasó, hogy Európa népei vajmi keveset gondolnak azzal, vájjon fönnmarad-e Magyarország vagy nem? vájjon birnak-e nemzeti jogaink történelmi alappal vagy nem ? a világ csak azt tekinti, hogy a Tisza és Duna két partján művelt és polgárosodott nép lakozzék, s ha lesznek mások, kik e feltétel teljesítésére vállalkoznak, vagy azt csak megígérik is: már a Lajthán túl sem törődnek vele, minő nyelven beszélnek az új tényezők, s hol lesz a határa az országnak, mely keletkezni fogna. Magyarnak lenni szép, de nehéz föladat. Déli, keleti és északi szomszédaink még távolról sem versenyezhetnek velünk, de egy perezre sem szabad magunkat elbízni, és megállapodni, mert a tespedés egyértelmű a hátramaradással. Nekünk meg kell tartanunk azon szerepünket, melyet a Kárpátok alján ezer év óta viszünk, tudniillik, hogy mi vagyunk itt a zászlóvivők, s amerre mi törekszünk, azon itt mindig a szabadság és műveltség czélpontja felé vezet. Engedjünk versenyezni másokat, de a vezéri palotát ki ne ereszszük kezeinkből. Kis dolgokkal sokat vesződjünk, s holmi házi viszályak