Politikai Ujdonságok, 1875 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1875-01-06 / 1. szám
1. SZÁM, 1875. JANUÁR 6. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. A karlisták között nagy bomlást okozott már is Alfonzo királylyá kiáltása. — Dorregaray és Berritz tábornokok a vett hírre rögtön elhagyták Don Karlost s ez utóbbi több karlista zászlóaljlyal a republikánusok által megszállva tartott Bilbaóba minden ellenzés nélkül bevonult, mire a város kivilágíttatott. Alfonz királylyá proklamáltatásának híre áthatott a tengeren is. Mint egy sürgöny jelenti, a kubai főparancsnok, Concha tábornok (a mursi csatában a nyáron elesett hasonnevű tábornagy fivére) is kikiáltotta Alfonzot királynak. (A külhatalmak támogatása.) A bécsi „Sonn- und Feiertags - Courier“ közli a következő föltűnő hírt: „Alfonz herczegnek a spanyol trónra emelése, mint bennünket biztosítanak, épen nem történt a külhatalmak beleegyezése nélkül. Andrássy gróf tudvalevőleg az asturiai herczeget mindig támogatta, s ami Bismarck herczeget illeti, ő kétségkívül szívesebben látott volna Spanyolországban alkotmányos királyság helyett erős katonai diktatúrát, de az asturiai hg. kikiáltása a porosz politikára nézve mégis azon előnynyel jár, hogy a karlismusnak megadja a halálos döfést. Most Oroszország czárja is elismerendő az új spanyol kormányt, miután a gyűlölt köztársaságnak már neve is mellőzve van.“ Újévi tisztelgések Deáknál és Tiszánál. Mint alkotmányos életünk visszaállítása óta minden évben, úgy az idén is újév napján tisztelgett a Deák-párt aggvezérénél, Deák Ferencznél. A párt tagjai megállapodás szerint a képviselőház társalgótermében gyűltek össze január 1-én, mintegy 150-en szám szerint. Ott voltak a miniszterek is mind akettő kivételével. Az összegyűltek a képviselőházból Deák Ferencz egyetem téri szállásának ebédlőszobájába vonultak, hol Kovách László háznagy jelentette be a párt tagjainak megérkezését. Amint Deák Ferencz kilépett,éljenzésbe törtek ki a tisztelgők. Bánó József, a Deák-kör alelnöke, erre következőleg üdvözlé a tisztelt pártvezért: „Tisztelt képviselőtársunk, tisztelt barátunk! Mentői régebb idő óta fosztott meg a sors bennünket azon örömtől, hogy téged körünkben tisztelhessünk, annál élénkebben élt bennünk azon vágy, hogy mi, kik itt vagyunk, távollevő kép- ■ viselőtársaink nevében is, kijelentsük előtted a mai újév alkalmából legőszintébb szerencseki-vonatainkat, kijelentsük mély tiszteletünket és tántoríthatlan ragaszkodásunkat; s kijelentsük legforróbb óhajtásunkat, vajha a mindenható egészségi állapotodat minél előbb egészen jobbra fordítana, mert a hazának a te egészségedre igen nagy szüksége van. Fogadd szívesen tiszteletünknek ezen csekély, igen egyszerű, de igen őszinte nyilatkozatát, és tarts meg bennünket ezentúl is nagyrabecsült barátságodban. A mi legfőbb, legelső kívánságunk pedig ezúttal az, hogy visszanyert egészségedben a gondviselés téged sokáig éltessen. Deák láthatólag meg volt indulva. Betegsége okozta gyöngesége miatt csak alig érthető, halk hangon következőleg válaszolt: „Bocsássatok meg, hogy igen röviden mondjak köszönetet szives barátságtokért. Mennyire becsülöm én ezen barátságot, szükségtelen mondanom, életemnek ez egyedüli örömét képezi. Tartsátok meg ezt irántam ezután is, s az Isten áldjon meg titeket.“ Deák ezután szokása szerint, kezet szorított mindenkivel, s aztán szobájába vonult. Később azonban egyik tisztelgés a másikat érte Deák szállásán. József főherczeg személye-sen adta újévi üdvözleteit az agg pártvezérnek. Tisza Kálmán több baloldali képviselő társaság íában jelent meg nála. A főváros nevében Ruth Kammermayer polgármester vezetése alatt több fővárosi képviselőből álló küldöttség tisztelgett Deáknál, kinél megjelent az egyetemi ifjúság küldöttsége is, melynek üdvözletére meghatottan válaszolt az öreg úr, hazaszeretetre és ismeretek szerzésére buzdítva az ifjúságot. Andrássy Gyula gróf levél útján tudata üdvözletét Deákkal, a főrendiház kiválóbb tagjai pedig névjegyeiket küldték el szállására. A balközép tagjai délelőtt 11 órakor a baloldali körből kiindulva, Tisza Kálmán lakására mentek, hol a pártvezért Várady Gábor korelnök üdvözlé hosszabb beszéddel, erőt, egészséget s hosszú életet kívánva mindnyájuk nevében a terhes hazafias munkára hivatott pártvezérnek, mire Tisza Kálmán következőleg felelt: „Kedves barátim! Mint más alkalommal,úgy most is elérzékenyülve köszönöm meg szives megemlékezésteket s jó kivánataitokat, melyeket tiszta szívből viszonzok én is az uj év reggelén. Fogadjátok kérlek szívesen tőlem mind a köszönetét, mind a jó kivánatokat, és miután t. barátunk Várady által erre magamat némileg fölhiva is érzem, engedjétek meg, hogy én is érintsem röviden azon eszméket, amelyeket ő fölemlített. Tagadhatatlan az, hogy ez év, amely ma vette kezdetét, fontos események éve kell hogy legyen, hazánkat illetőleg. Miként ezt J. barátunk is említette üdvözlő beszédében, mindjárt most az év elején tárgyalnunk kell azon javaslatokat, amelyek a pénzügyi zavar elhárítását, az anyagi sülyedés meggátlását czélozzák; későbbi hónapjaiban pedig meg kell választatnia azon képviselőháznak, amely hivatott lesz érvényesíteni, valósítani a pénzügyi rendezést; létesíteni az ezzel kapcsolatos és némely más fontos reformokat, és ezenfelül határozni a pénzügyi rendezés szempontjából is igen fontos quota iránt, a kereskedelmi és vámszövetség ügyében, sőt még a védrendszer némely módozatai tekintetében is. Oly nagy, oly fontos kérdések ezek, amelyeknek hazánk érdekeivel megegyező megoldása, a politikai viszonyok, a politikai pártok jelen zilált állapotában alig remélhető. Meggondolva már ezeket, s figyelemmel arra, hogy a pénzügyi helyzet olyan, hogy ha nem lehet s nem szabad is azt kétségbeejtőnek mondanunk — mégsem tagadhatjuk meg, hogy fölötte komoly. Ha meggondoljuk, hogy ezen állapot máris bizonynyal alaptalan, de eltitkolni nem birt remények kifejezésére indította a magyar államnak részint kebelében levő, részint az egységes birodalom eszméjéről lemondani nem akaró, az ország határainál ólálkodó ellenségeit, — ha meggondoljuk végre, hogy ezen bajok mind az idő alatt, amely eltelik anélkül, hogy gyökeres orvoslása legalább kezdetét vegye, nemcsak megmaradnak, de növekednek is, míg az elhárítás eszközei mind kevesebbek és drágábbak lesznek, lehetetlen a hazafias kötelesség parancsolta komolysággal nem kérdezni magunktól, mi ilyen körülmények között az egyesek, mi a pártok teendője? Erre vonatkozólag óhajtom én, ha becses türelmetekkel megajándékoztok, visszatekintve előbb a baj legfőbb okaira és pártunk eddig követett eljárására, főbb vonalaiban jelezni nézeteimet. Az 1867-iki kiegyezés módozatairól politikai tekintetből nem szólok ez alkalommal, mert bár tagadhatatlan is, hogy minden államintézmény közvetve viselhet kisebb vagy nagyobb mértékben az állam pénzügyeire befolyást, mégis az inkább politikai fontossággal bíró módozatok közvetlenül most ide nem tartoznak, és különben is bármi legyen valakinek nézete politikai szempontból, ezen módozatokról, jóhiszeműleg alig fogja tagadhatni bárki is, hogy azon párt, hogy azok, kik hazánk ügyeit akkor intézték, már akkor megvetették a pénzügyi bajok alapját. Megvetették az által, hogy túlságosan nagy quótát vállaltak el, meg az által, hogy államadóssági járulékok czímén, amelyek pedig miután egyszer a magyar törvényhozás által elvállaltatnak, — minden körülmények között fizetendők, — több terhet vállaltak el, mint amennyit az országnak a nemzet anyagi viszonyai közöt elvállalni szabad lett volna; és tették ezt úgy, hogy a nemzet már előre lemondott a kamatreductió folytán beállható haszonról, amely reductió később — bár burkolt alakban — bekövetkezvén, évenként több millió megtakarítását eredményezte Ausztriának; megvetették továbbá azáltal, hogy többet ne említsek, hogy akkor épen úgy, mint azóta elmulasztották Magyarország hitelviszonyait rendezni, és az idegen nyűg önkénye alól kiszabadítani. De ha így le volt is téve alapja a pénzügyi zavaroknak, mégsem kellett volna azoknak csupán ezek miatt ily rohamosan, ily nagy mérvben bekövetkezniük. Hogy ily rohamosan, ily nagy mérvben következtek be, annak legfőbb oka nézetem szerint a következő: A kormány és a többségben levő, tehát uralkodó párt, utoljára talán önmagával is elhitette, hogy az ő kormányzatán kívül nincs üdvösség és miután egyszer ezt mint csalhatatlan tételt felállítania sikerült, a kormány, nehogy veszélyeztesse állását, nem mert sem valaminek meggátlása, sem valaminek keresztülvitele czéljából őszintén és erélyesen tanácsolni a koronás királynak, habár ezt tennie a trón és haza érdekében állott volna is, mihelyt attól kelle tartania, hogy ezáltal a törvényhozás egyik vagy másik részét vagy az ausztriai befolyásos köröket magától elidegeníti, és hasonlóképen nem mert akadályozni, és nem mert sürgetni más — hogy úgy mondjam — tisztán belügyi dolgokat, ha szintén ezt tennie ismét a trón s az ország érdekében állott volna is, mihelyt attól kelle tartania,hogy ezáltal magára haragítja az ország valamelyik osztályát, vagy valamelyik nem magyarajku nemzetiséget, s igy többségét találja koczkáztatni. E két irányban nyilvánult gyengeség az, a mi — hozzájárulván még igen sok hivatalnoknak hasonló indokok miatt teremtése — a bajnak ily rohamos, ily nagymérvű előállítását leginkább okozta. Pártunk már kezdetben — amaz említett kérdések tárgyalása alkalmával, megtette az ország érdekeinek megóvására, amit tehetett; később pedig híven ragaszkodott ugyan saját, sokban eltérő elveihez, teljes készséggel támogatott mindent, bárhonnan jött is az, mit az ország javára vezetőnek tartott; sürgette az elhalogatott reformkérdések megoldását; figyelmeztetett, óva intett nem egyszer; midőn pedig a bajok, melyek létét a kormány és a többség sokáig eltagadta, mégis bekövetkeztek, kimutatta készségét a segítségben közreműködésre, és elment ezen czélból a legszélső határig, elvei megtagadásának határáig, amelyen túl menni nem a haza bajain segített volna, de önmagát semmisítette volna meg a bajt előidézett párt hatalma meghosszabbításának érdekében. Már 1872-ik évben a válaszfelirati vitánál volt alkalmam, és pedig mint erre most is hálával emlékezem, tiszelt barátim helyeslése mellett kifejezni, hogy egy párt zászlaját ugyan el nem dobhatja magától, de igenis kötelessége, ha a hazát akár kül-, akár belveszély fenyegeti, teljes önfeláldozással közreműködni a veszély elhárítására, ha szinte saját külön elveit ez alkalommal nem érvényesítheti is, és ezen nézetnek adtam kifejezést a múlt év elején akkor, midőn alkalmam nyílt ezt a legilletékesebb helyen megtehetni, miről tanúságot tesz azon — reményem, barátim emlékeztében élő — nyilatkozat, melynek megtehetésétől függesztettem föl — a további működést. Most annyi hónap múlva, komoly megfontolás után is nyugodt lélekkel mondom, hogy megtettem, és mert ti helyeseltétek eljárásomat, mondhatom, hogy megtettük mindazt, amit tennünk a hazafias kötelesség parancsolt; hogy nem lett eredménye, hogy haladtunk a bajba ismét beljebb, oka ismét az, mit mint bajaink főokozóját már fentebb jelzettem, hogy a többségben levő párt — bár elég számosan hirdették az új, az egészségesebb csoportosulás és változtatás szükségeit, mégis csak saját uralmát akarta megtartani. Nem volt neki elég, hogy az ellenzék egy része kész volt, nem adva elvi áldozatot, de nem is kérve azt — a hazának a nehéz helyzetből kimentésére szövetkezni, azt követelte, hogy elhagyva elveit, rohanjon megsemmisülni az ő karjai közé azért, hogy tovább is biztosítsa a hazára nézve károsnak bizonyult uralmát. Oly kívánság, amelyet teljesítenünk nem lehetett, — nem pártérdekből — hiszen még nem is szoktuk meg egymás támogatását a pártérdek