Politikai Ujdonságok, 1875 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-26 / 21. szám

21-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXI. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor hasábozott petit sor,vagy annak helye egyszeri iktatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadó­ hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hansenstein és Vogler. Wallfischgasse Nr. 10, Moese R., Seilersstätte Nr. 2 és Oppelik Alajos. Wollzeile Nr. 22. Vége az országgyűlésnek. Ha francziák volnánk, kikről nem csu­pán erős önhitük, de jórészt a velük rokon­szenvező világ is elismeri, hogy a saj­átlagos esprit-ből nekik jutott a legnagyobb adag,­­ ha francziák volnánk, (a­mi egyébiránt még Sedán után sem volna valami nagy szeren­csétlenség, sőt megvalljuk, hogy ha épen magyarok nem volnánk, hozzánk legillőbb­nek találnék franczia lenni) — tehát még egyszer és utószói­ — ha francziák volnánk, most a „le roi est mort, vive le roi“ isme­retes közmondást utánozva, e fölkiáltással kezdhetnék czikkü­nket: a ház meghalt, éljen a ház! Mire soraink világot látnak, már elhangzott a két házat föloszlató rövid trónbeszéd, s a múzeumi és szomszédságabeli „apostolok“ — akarók mondani — „honatyák“ — azaz hogy, mondjuk csak egyszerűen „képviselők“ —­­mert fájdalom, úgy áll a dolog, hogy a fön­­nebbi diszes elnevezéseket mindenki gunyo­­lásnak veszi — tehát a képviselő urak közül azok, kik már hetek előtt hátat nem fordítot­tak a fővárosnak és képviselői föladatuk­nak, — a szélrózsa minden irányában haza távoztak, itthagyva és átengedve a fővárost és az újságírókat a „holt idény“ kétségbeejtő csöndje és némaságának, maguk azonban meg se pihenve, bele­merülve az új választási mozgalmak és izgalmak soha sem teljesen szélcsöndes tengerébe, melynek hullámai már is eléggé érdekesen magasak, mert most rövid az idő, s mindannak a szenvedélynek, melynek máskor egész három hónapja volt a dulakodásra, most felényi ideje van csak, s azonkívül még az új választási törvény által kissé megvérnyitott szellentyűn kell magát kiadnia. Pedig ki kell magát adnia és ki fogja adni, mert ez népünk szellemében rejlő valami, s ezt egy hirtelen meg nem változtatja egy választási törvény, ha még háromszáz pon­­tozattal többül állna is. Különben is mi va­gyunk azon nemzet, melyet a törvények kijátszásának bűvészetében semmi más euró­pai faj meg nem közelít. A körülmény, hogy ezúttal a pártok közt nincs meg az a nagy elvi ellentét, mely előbb a közjogi pártala­kulásban megvolt, nem sokat változtat a dolgon. Soha sem az elvi harcz, hanem a sze­mélyes érdek az, mely a választásokat véren­­getőkké teszi. És ez a személyes érdek annál merészebb, kegyetlenebb és mindenre ké­szebb, minél kevesebb az elvek befolyása az egyesek és tömegek meggyőződésére. E körülmény azonban nem zárja ki, hogy fölöttébb örvendetesnek ne találjuk ama különbséget, mely a mostani és a múlt válasz­tási idő alatt a pártok elvi távolsága között mutatkozik. S ennélfogva a felebbi fölkiál­tás, melylyel a szétoszlott háztól elbúcsúz­tunk és a jövendőbelit üdvözöljük, nem csu­pán a kettő közötti időhézag rövidségében, de azon kilátás kedvező voltában is leli jogo­sultságát, mely szerint azt reméljük, hogy a közvetlen utód jobb lesz, vagy lehet, imént kimúlt elődénél. Valóban e nézet nyer kifejezést majdnem minden párt közlönyében, melyek néhány nap óta már hosszú visszatekintésekben a házat búcsúztatják, s ez alatt természetesen meg nem állhatják, hogy a jövőbe is egy röpke pillan­tást ne vessenek. Mindnyájan megegyeznek abban, hogy a pályafutását bevégzett ország­­gyűlés sötét lapot képez történelmünk köny­vében, de a szélsőség képviselőinek kivételé­vel mindnyájan érdemlegesen s igazságosan méltányolják is a fúzió nagy tényét, mely ez országgyűlést örökre nevezetessé teszi s olykép tünteti föl, mint egy egészen borús, kellemetlen napot, de a mely röviddel lenyugvása előtt szépen kiderült, s tartós és jó időket ígérve áldozik le. Ritka eset, hogy legmélyebb béke idején a nemzeti pártélet az egyetértés azon képét mutassa, melyet jelenleg úgy a ház, mint maga az országos közönség előtüntet. Még a nagy veszélyek se mindig egyesíték egy táborba nemzetünket, mely hogy a legna­gyobb példát idézzük, nem tudott egyesülni sem közvetlen Mohács előtt, sem utána hosszú időkön át. A veszedelem, még pedig nagy veszedelem, egyébiránt most sem hiányzott, azon különbséggel a múltakhoz képest, hogy ezúttal e veszedelem a szégyenteljesebb volt, mint bármelyik azok közül, melyek eddig­­élő nemzetünk életét fenyegették. A Tamer­­lánok, Szulejmánok, Batu kánok majd tízsze­resen számosabb csordáival vitézül küzdve elveszni nem lett volna dicstelen vég. De életképtelennek bizonyulni a kettős monarchia még imént a csatasíkon megalázott népeivel való szabad versenyben, ez epitaphium elég gyalázatot rejt magában arra, hogy még a sírban is megfordítsa a jelen ivadékot, ha t. i. valósult volna vagy valósulni fogna. Lehet, hogy e gondolat erkölcsi súlyának nagy befolyása lehetett az egybeolvadás létrehozásában, elég az hozzá, hogy az egyet­értés végre megvan, és már most csak az lenne szomorúbb és dicstelenebb a fenebb említett eshetőségnél is, h­a már annyira volnánk, hogy még az egyetértés sem segít­hetne többé rajtunk, s bebizonyulna, a­mit elvakult halálos ellenfelünk, a bécsi és augs­­burgi lapok emlegetnek életképességünk felől.... Ezt csak azért említjük, mert csak e nézpontról tűnik föl egész nagyságában a felelősség súlya, mely a jelen erős párt kor­mányára nehezül, valamint a várakozás foko­­zottsága és remény­telj­essége, melylyel a nemzet a jövő országgyűlés tevékenysége elé tekint, azon országgyűlés elé, melyben a pártok nem közjogi elvi különbözetek szerint fognak alakulni, és a­mely ennélfogva a szá­mos és sürgős reformkérdések megoldásában súlyos vagy legyőzhetlen akadályokkal küz­deni nem lesz kénytelen. De hát miért nem történt ez mindjárt ez ülésszak kezdetén, vagy épen mindjárt a kiegyezés után —kérdi önkéntelen a közön­ség, látva, hogy a fúzió létrejötte óta mily gyorsan és tisztességesen megy a munka a házban, s egy nap alatt többet végzett, mint máskor a botrányok egész hetében, ha­vában. S e szempont az, melynél fogva az egy­beolvadás ténye csak némi kiengesztelődést s nem lelkesedést, sőt még teljes bűnbocsánatot sem idéze elő a ház iránt. Mert a történet nem mondhat róla mást, mint csupán azt, hogy eljutott a sülyedés legalsó fokáig, s midőn e lépcsőn már lejebb nem mehetett, megálla­podott, sőt visszafordult s tett egy lépést föl­felé, a talapzat felé, melyről soha sem lett volna szabad lebuknia. Ez a ház volt az, mely alatt a korrupczió történelmünkben páratlan mérvet öltött, mely alatt a pénzügyi, politikai, erkölcsi bukás szélére jutotta haza, mely már azon gyanút kezdé meggyökerez­tetni a jobbakban s értelmesebbekben, hogy az alkotmányosság, különösen a divó képvise­leti rendszer, nem alkalmas kormányalakja nemzetünknek. S csak az utolsó perczben tért meg e ház, midőn már látta, hogy a hazá­val együtt önmaga is elvész, és a midőn már a személyes politikának úgy sem volt többé miről lemondania, tehát megtért akkor, midőn ezzel semmi áldozatot nem hozott, tehát ön­mérséklete körülbelül csak annyi, mint oly emberé, ki felkél az asztaltól, midőn az utolsó tál étel is elfogyott.

Next