Politikai Ujdonságok, 1875 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1875-05-26 / 21. szám
21-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXI. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor hasábozott petit sor,vagy annak helye egyszeri iktatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadó hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hansenstein és Vogler. Wallfischgasse Nr. 10, Moese R., Seilersstätte Nr. 2 és Oppelik Alajos. Wollzeile Nr. 22. Vége az országgyűlésnek. Ha francziák volnánk, kikről nem csupán erős önhitük, de jórészt a velük rokonszenvező világ is elismeri, hogy a sajátlagos esprit-ből nekik jutott a legnagyobb adag, ha francziák volnánk, (ami egyébiránt még Sedán után sem volna valami nagy szerencsétlenség, sőt megvalljuk, hogy ha épen magyarok nem volnánk, hozzánk legillőbbnek találnék franczia lenni) — tehát még egyszer és utószói — ha francziák volnánk, most a „le roi est mort, vive le roi“ ismeretes közmondást utánozva, e fölkiáltással kezdhetnék czikkünket: a ház meghalt, éljen a ház! Mire soraink világot látnak, már elhangzott a két házat föloszlató rövid trónbeszéd, s a múzeumi és szomszédságabeli „apostolok“ — akarók mondani — „honatyák“ — azaz hogy, mondjuk csak egyszerűen „képviselők“ —mert fájdalom, úgy áll a dolog, hogy a fönnebbi diszes elnevezéseket mindenki gunyolásnak veszi — tehát a képviselő urak közül azok, kik már hetek előtt hátat nem fordítottak a fővárosnak és képviselői föladatuknak, — a szélrózsa minden irányában haza távoztak, itthagyva és átengedve a fővárost és az újságírókat a „holt idény“ kétségbeejtő csöndje és némaságának, maguk azonban meg se pihenve, belemerülve az új választási mozgalmak és izgalmak soha sem teljesen szélcsöndes tengerébe, melynek hullámai már is eléggé érdekesen magasak, mert most rövid az idő, s mindannak a szenvedélynek, melynek máskor egész három hónapja volt a dulakodásra, most felényi ideje van csak, s azonkívül még az új választási törvény által kissé megvérnyitott szellentyűn kell magát kiadnia. Pedig ki kell magát adnia és ki fogja adni, mert ez népünk szellemében rejlő valami, s ezt egy hirtelen meg nem változtatja egy választási törvény, ha még háromszáz pontozattal többül állna is. Különben is mi vagyunk azon nemzet, melyet a törvények kijátszásának bűvészetében semmi más európai faj meg nem közelít. A körülmény, hogy ezúttal a pártok közt nincs meg az a nagy elvi ellentét, mely előbb a közjogi pártalakulásban megvolt, nem sokat változtat a dolgon. Soha sem az elvi harcz, hanem a személyes érdek az, mely a választásokat vérengetőkké teszi. És ez a személyes érdek annál merészebb, kegyetlenebb és mindenre készebb, minél kevesebb az elvek befolyása az egyesek és tömegek meggyőződésére. E körülmény azonban nem zárja ki, hogy fölöttébb örvendetesnek ne találjuk ama különbséget, mely a mostani és a múlt választási idő alatt a pártok elvi távolsága között mutatkozik. S ennélfogva a felebbi fölkiáltás, melylyel a szétoszlott háztól elbúcsúztunk és a jövendőbelit üdvözöljük, nem csupán a kettő közötti időhézag rövidségében, de azon kilátás kedvező voltában is leli jogosultságát, mely szerint azt reméljük, hogy a közvetlen utód jobb lesz, vagy lehet, imént kimúlt elődénél. Valóban e nézet nyer kifejezést majdnem minden párt közlönyében, melyek néhány nap óta már hosszú visszatekintésekben a házat búcsúztatják, s ez alatt természetesen meg nem állhatják, hogy a jövőbe is egy röpke pillantást ne vessenek. Mindnyájan megegyeznek abban, hogy a pályafutását bevégzett országgyűlés sötét lapot képez történelmünk könyvében, de a szélsőség képviselőinek kivételével mindnyájan érdemlegesen s igazságosan méltányolják is a fúzió nagy tényét, mely ez országgyűlést örökre nevezetessé teszi s olykép tünteti föl, mint egy egészen borús, kellemetlen napot, de a mely röviddel lenyugvása előtt szépen kiderült, s tartós és jó időket ígérve áldozik le. Ritka eset, hogy legmélyebb béke idején a nemzeti pártélet az egyetértés azon képét mutassa, melyet jelenleg úgy a ház, mint maga az országos közönség előtüntet. Még a nagy veszélyek se mindig egyesíték egy táborba nemzetünket, mely hogy a legnagyobb példát idézzük, nem tudott egyesülni sem közvetlen Mohács előtt, sem utána hosszú időkön át. A veszedelem, még pedig nagy veszedelem, egyébiránt most sem hiányzott, azon különbséggel a múltakhoz képest, hogy ezúttal e veszedelem a szégyenteljesebb volt, mint bármelyik azok közül, melyek eddigélő nemzetünk életét fenyegették. A Tamerlánok, Szulejmánok, Batu kánok majd tízszeresen számosabb csordáival vitézül küzdve elveszni nem lett volna dicstelen vég. De életképtelennek bizonyulni a kettős monarchia még imént a csatasíkon megalázott népeivel való szabad versenyben, ez epitaphium elég gyalázatot rejt magában arra, hogy még a sírban is megfordítsa a jelen ivadékot, ha t. i. valósult volna vagy valósulni fogna. Lehet, hogy e gondolat erkölcsi súlyának nagy befolyása lehetett az egybeolvadás létrehozásában, elég az hozzá, hogy az egyetértés végre megvan, és már most csak az lenne szomorúbb és dicstelenebb a fenebb említett eshetőségnél is, ha már annyira volnánk, hogy még az egyetértés sem segíthetne többé rajtunk, s bebizonyulna, amit elvakult halálos ellenfelünk, a bécsi és augsburgi lapok emlegetnek életképességünk felől.... Ezt csak azért említjük, mert csak e nézpontról tűnik föl egész nagyságában a felelősség súlya, mely a jelen erős párt kormányára nehezül, valamint a várakozás fokozottsága és reményteljessége, melylyel a nemzet a jövő országgyűlés tevékenysége elé tekint, azon országgyűlés elé, melyben a pártok nem közjogi elvi különbözetek szerint fognak alakulni, és amely ennélfogva a számos és sürgős reformkérdések megoldásában súlyos vagy legyőzhetlen akadályokkal küzdeni nem lesz kénytelen. De hát miért nem történt ez mindjárt ez ülésszak kezdetén, vagy épen mindjárt a kiegyezés után —kérdi önkéntelen a közönség, látva, hogy a fúzió létrejötte óta mily gyorsan és tisztességesen megy a munka a házban, s egy nap alatt többet végzett, mint máskor a botrányok egész hetében, havában. S e szempont az, melynél fogva az egybeolvadás ténye csak némi kiengesztelődést s nem lelkesedést, sőt még teljes bűnbocsánatot sem idéze elő a ház iránt. Mert a történet nem mondhat róla mást, mint csupán azt, hogy eljutott a sülyedés legalsó fokáig, s midőn e lépcsőn már lejebb nem mehetett, megállapodott, sőt visszafordult s tett egy lépést fölfelé, a talapzat felé, melyről soha sem lett volna szabad lebuknia. Ez a ház volt az, mely alatt a korrupczió történelmünkben páratlan mérvet öltött, mely alatt a pénzügyi, politikai, erkölcsi bukás szélére jutotta haza, mely már azon gyanút kezdé meggyökereztetni a jobbakban s értelmesebbekben, hogy az alkotmányosság, különösen a divó képviseleti rendszer, nem alkalmas kormányalakja nemzetünknek. S csak az utolsó perczben tért meg e ház, midőn már látta, hogy a hazával együtt önmaga is elvész, és a midőn már a személyes politikának úgy sem volt többé miről lemondania, tehát megtért akkor, midőn ezzel semmi áldozatot nem hozott, tehát önmérséklete körülbelül csak annyi, mint oly emberé, ki felkél az asztaltól, midőn az utolsó tál étel is elfogyott.