Politikai Ujdonságok, 1876 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1876-11-29 / 48. szám
48-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft.XXII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri iktatásnál 15 krajczár, többszöri iktatásnál 10 krajczár. Bélyegdíj külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadóhivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hausenstein és Vogler, Wallfischgasse Nr. 10, Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile Nr. 22. Heti szemle. A képviselőházban eléggé élénk szópárbajok folynak, s máskor, szélcsöndesebb viszonyok közt, kiváltkép a kormányelnök sűrű diadalai a polemikus szónoklati birokverseny terén nagyobb mérvben foglalkoztatták volna az efféle iránt igen fogékony magyar politikai köröket... Hanem most — paulo majora canamus. Az már nem is elég, hogy mögöttünk, észak, kelet és nyugat, de még egy kissé a homokos dél is, egyik a maga jégcsapásaival szarmarájával, másik a maga szamumi öldöklő szelével, a harmadik neptuni lapátjaival, stb. világdöntő harczba akarnak keveredni, és az ilyen szörnyű óriások harczai közepette alig maradhatunk semleges nézők, — de már még legközelebbi szomszédunkkal, illetőleg nem is szomszédunk — mert bár inkább az volna! — csak egy konyhás lakostársunkkal is olyan viszályunk támad, hogy annak zaja, hirtelen növekvő aggodalma még ama nagyobb külveszély félelmét is legyőzi, ha csakis — vagy vajha egy pillanatra. Mert hogy ez hogyan és mikor végződik be, az iránt jelenleg az avatottabbak is aligha mernének jövendölést kockáztatni. Legfölebb hozzávetésekbe bocsájtkoznak azok, akiknek a napi események kommentálása hivatalos foglalkozásuk közé tartozik , és azt hiszik, hogy valamiképen mégis megtörténhetik a kiegyezés a két fél között, vagy pedig beüt a rettenetes külháború mennyköve, és akkor házi viszályainkat egy időre félre tenni leszünk kénytelenek, maradunk a jelen status quoban ideiglenesen, hanem aztán elmúlván a külső vihar, visszanyerjük önállóságunkat és fölállítjuk az önálló magyar bankot és vámterületet. Ha ugyanakkor az osztrák fél be nem adja derekát — vagy pedig amitől szintén tarthatunk, régi százados szokás szerint mi nem engedünk... Hanem az az egy már bizonyos, hogy az engedés részünkről soha még nem jelentett akkora vereséget, mint ezúttal jelentene, ha bekövetkeznék, és pedig azon lényeges körülménynél fogva, mely szerint eddigi küzdelmünkben Ausztriával nemzetünk többnyire megosztottan s legfölebb egy-két százalék többségében állott szemközt, de sohasem oly kompakt egészében, mint jelenleg. Ha tehát most elbuknánk, nem vethetnénk régi átkunk nyakába a vádat, hogy azért húztuk a rövidebbet, mivelhogy „átok fogta meg a magyart, mert az soha együtt nem tart“ , hanem valósággal gyöngébb voltunk tűnnék ki a küzdelem eredményeként, ami lehangolóbb lehetne a csatatéri katasztrófáknál, melyek mindig csak a nemzeti akarat gyászos, végzetes megoszlásának, a visszavonásnak voltak következményei. És a bukás még azért is szégyenletesebb volna, mert a fönnforgó kérdésben még csak nem is a teljes paritás elvének, hanem csak méltányosabb megélhetésmódnak részünkre való kiküzdésére törekszünk. Mert hiszen a tervezett kettős „nemzeti “(?) bankszabályzat életbeléptével még sok irigylendő maradna meg a túlsó szélen, s körülbelül aránylag épen annyi, mint amenynyi a közjogok elosztásánál amoda át lett felejtve. Valóban ez a közgazdasági és különösen bankügyi kiegyezés alapelveiben tökéletes másolata a közjoginak. A mint ez utóbbinál megmaradt Ausztria fővárosa, Bécs birodalmi központnak, uralkodóházi, mi több még közös kormányt székvárosnak, a mi pedig roppant tényező nemcsak politikailag, de közgazdaságilag is, úgy az új, bankosztozkodásnál is a két fejű — azaz : inkább csak két lábú, de egy fejű pénzintézet közös és főkormányának székhelye ezentúl is Bécs maradna, ahol a kamatpolitika, jegykibocsájtás, tartalékkezelés, zálogüzlet és lombardalap meghatározása összpontosítva leendene a központi választmányban. Mert hogy a bécsi haszonleső pénzzsarnokok eddigi föltétlen uralmukat féltik, az kiviláglik Lucam ur ama jelentésének érveléséből is, melynek tartalma nálunk, és korai közzététele még állítólag legfelsőbb körökben is ily méltó fölháborodást keltett. Neki ugyanis egyebek közt az ellen van bő kifogása , hogy a bankválasztmányban feles számmal magyarok is helyet foglalnának, s e körülmény folytán attól fél, hogy a központi kormányt mi magyarok majorizálhatnánk. Ez érvelésben világosan elárulta magát azon fölfogás, hogy a majorizálásra — leszavazásra — tehát a fölényre, az uralkodásra épen és okvetlen csak nekik van joguk. Mert hiszen egyenlő számú szavazó mellett nemde hasonló joggal félhetünk mi is, hogy ők, az osztrákok fognak minket majorizálni? De nekünk ettől félnünk nem szabad, mert hát nekünk a sotban a helyünk, az uralkodás az ő joguk — quod erat demonstrandum. A viszálynak e sarkalatos pontján túl érdekes marad még a kérdés azon személyi oldala, mely az osztrák miniszterek eljárására vonatkozik. E pillanatban ugyanis még nem világos, mit ígértek az osztrák kollegák a magyar kormányférfiaknak, csupán a dolog természetéből következtetjük, hogy ha csak saját kormányembereink szörnyen nem hibáztak, okvetlen arra kell magukat kötelezniük, miszerint a kötött alkuhoz állásukat kötik, sőt ez esetben még ennél is többet, becsületükkel kelle nekik jót államok, hogy a közösen megállapított bankegyezményt őszintén és egész erejükkel úgy a bankigazgatóság, mint a birodalmi tanács előtt védeni és keresztül vinni fogják. Most azonban erős a gyanú, hogy (ha ugyanezt ígérték) az osztrák miniszter urak és különösen a pénzügyér perfidül — magyarán mondva hitszegőleg, tehát a becsület változatlan fogalmaival lobogó ellentétben járnak el, ami ha kisülne, legfelsőbb helyen, ahol ezen pont iránt mindig szeplőtlen érzékenységet tanúsítottak, az osztrák miniszterek ellen hangolhatná a döntő köröket, ami ugyan még nem jelentené a bankügynek a statútumok szerinti megoldását, de oly bécsi kormányválságot igen, melyből eshetőleg kedvező eredményt is várhatnánk. Bármire forduljon a dolog, az az egy már bizonyosnak látszik, hogy ezen viszály nem előnyös arra, hogy a monarchia külügyei az épen viszályban levő két népelem : a magyar és német fölfogása szerinti irányba vezettessenek. Mert az ingerültség jelen fokán a nézeteltérések nagy volta mellett alig remélhető, hogy még ha a kiegyezés valamiképen létesülne is, egyik vagy másik félen keserűséget ne hagyjon maga után. És ennek csak a „tertius gaudet“, a szlávság örülhet, és a háta mögött leselkedő orosz hatalom. Pedig ki tudja, mi szándékkal, nem épen egy orosz-ellenes szövetség létesítésének tervével járja be Európa érdekelt udvarait az angol meghatalmazott Salisbury ? E gyanút ébresztheti épen azon körülmény, hogy az érdemes ford oly igen buzgón esküdözik békés törekvései mellett. De hát ilyenek a mi osztrák közös (ügyes) lakótársaink. Bennük a hasonlesés, a kapzsi nyelvágy, a pénz láz az uralkodó érzelem — erősebb még a léthez ragaszkodásénál is. Olyanok, mint az a fukar, aki vízben fuldoklása közben görcsösen ragaszkodik az őt terhével elmerítő pénzzacskókhoz, és készebb életét veszítni, csakhogy annál is drágább garasaitól meg ne kelljen válnia! Ahhoz a néhány forinthoz kapkodva, mely eddig igazságtalan rebabját képezte,nem látja a szláv tengert, mely örökre elnyeléssel fenyegeti!