Politikai Ujdonságok, 1876 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1876-11-29 / 48. szám

48-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft.X­XII. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri iktatásnál 15 krajczár, többszöri iktatásnál 10 krajczár. Bélyegdíj külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadó­hivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hausenstein és Vogler, Wallfischgasse Nr. 10, Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile Nr. 22. Heti szemle. A képviselőházban eléggé élénk szópár­bajok folynak, s máskor, szélcsöndesebb viszonyok közt, kiváltkép a kormányelnök sűrű diadalai a polemikus szónoklati birok­­verseny terén nagyobb mérvben foglalkoz­­tatták volna az efféle iránt igen fogékony magyar politikai köröket... Hanem most — paulo majora canamus. Az már nem is elég, hogy mögöttünk, észak, kelet és nyugat, de még egy kissé a homokos dél is, egyik a maga jégcsapásaival s­zarmarájával, másik a maga szamumi öldöklő szelével, a harmadik neptuni lapátjaival, stb. világdöntő harczba akarnak keveredni, és az ilyen szörnyű óriá­sok harczai közepette alig maradhatunk sem­leges nézők, — de már még legközelebbi szomszédunkkal, illetőleg nem is szomszédunk — mert bár inkább az volna! — csak egy konyhás lakostársunkkal is olyan viszályunk támad, hogy annak zaja, hirtelen növekvő aggodalma még ama nagyobb kül­veszély félelmét is legyőzi, ha csakis — vagy vajha egy pillanatra. Mert hogy ez hogyan és mi­kor végződik be, az iránt jelenleg az avatot­­tabbak is aligha mernének jövendölést koc­­­káztatni. Legfölebb hozzávetésekbe bocsájt­­koznak azok, a­kiknek a napi események kommentálása hivatalos foglalkozásuk közé tartozik , és azt hiszik, hogy valamiképen mégis megtörténhetik a kiegyezés a két fél között, vagy pedig beüt a rettenetes külhá­­ború mennyköve, és akkor házi viszályain­kat egy időre félre tenni leszünk kénytele­nek, maradunk a jelen status quoban ideigle­nesen, hanem aztán elmúlván a külső vihar, visszanyerjük önállóságunkat és fölállítjuk az önálló magyar bankot és vámterületet. Ha ugyan­akkor az osztrák fél be nem adja derekát — vagy pedig a­mitől szintén tart­hatunk, régi százados szokás szerint mi nem engedünk... Hanem az az egy már bizonyos, hogy az engedés részünkről soha még nem jelen­tett akkora vereséget, mint ezúttal jelentene, ha bekövetkeznék, és pedig azon lényeges körülménynél fogva, mely szerint eddigi küz­delmünkben Ausztriával nemzetünk több­nyire megosztottan s legfölebb egy-két száza­lék többségében állott szemközt, de sohasem oly kompakt egészében, mint jelenleg. Ha tehát most elbuknánk, nem vethet­nénk régi átkunk nyakába a vádat, hogy azért húztuk a rövidebbet, mivelhogy „átok fogta meg a magyart, mert az soha együtt­­ nem tart“ , hanem valósággal gyöngébb voltunk tűnnék ki a küzdelem eredménye­ként, a­mi lehangolóbb lehetne a csatatéri katasztrófáknál, melyek mindig csak a nem­zeti akarat gyászos, végzetes megoszlásának, a visszavonásnak voltak következményei. És a bukás még azért is szégyenletesebb volna, mert a fönnforgó kérdésben még csak nem is a teljes paritás elvének, hanem csak méltányosabb megélhetésmódnak ré­szünkre való kiküzdésére törekszünk. Mert hiszen a tervezett kettős „nemzeti “(?) bankszabályzat életbeléptével még sok irigy­lendő maradna meg a túlsó szélen, s körül­belül aránylag épen annyi, mint a­meny­nyi a közjogok elosztásánál amoda át lett felejtve. Valóban ez a közgazdasági és külö­nösen bankügyi kiegyezés alapelveiben töké­letes másolata a közjoginak. A mint ez utób­binál megmaradt Ausztria fővárosa, Bécs birodalmi központnak, uralkodóházi, mi több még közös kormányt székvárosnak, a mi pedig roppant tényező nemcsak politikai­lag, de közgazdaságilag is, úgy az új, bank­osztozkodásnál is a két fejű — azaz : inkább csak két lábú, de egy fejű pénzintézet közös és főkormányának székhelye ezentúl is Bécs maradna, a­hol a kamatpolitika, jegykibo­­csájtás, tartalékkezelés, zálogüzlet és lom­­bardalap meghatározása összpontosítva leen­­dene a központi választmányban. Mert hogy a bécsi haszonleső pénzzsar­nokok eddigi föltétlen uralmukat féltik, az kiviláglik Lucam ur ama jelentésének érve­léséből is, melynek tartalma nálunk, és korai közzététele még állítólag legfelsőbb körökben is ily méltó fölháborodást keltett. Neki ugyanis egyebek közt az ellen van bő kifo­gása , hogy a bankválasztmányban feles számmal magyarok is helyet foglalnának, s e körülmény folytán attól fél, hogy a köz­ponti kormányt mi magyarok majorizálhat­­nánk. Ez érvelésben világosan elárulta magát azon fölfogás, hogy a majorizálásra — lesza­vazásra — tehát a fölényre, az uralkodásra épen és okvetlen csak nekik van joguk. Mert hiszen egyenlő számú szavazó mellett nemde hasonló joggal félhetünk mi is, hogy ők, az osztrákok fognak minket majorizálni? De nekünk ettől félnünk nem szabad, mert hát nekünk a sotban a helyünk, az uralkodás az ő joguk — quod erat demonstrandum. A viszálynak e sarkalatos pontján túl érdekes marad még a kérdés azon személyi oldala, mely az osztrák miniszterek eljárására vonatkozik. E pillanatban ugyanis még nem világos, mit ígértek az osztrák kollegák a magyar kormányférfiaknak, csupán a dolog természetéből következtetjük, hogy ha csak saját kormány­embereink szörnyen nem hi­báztak, okvetlen arra kell­ magukat köte­lezniük, miszerint a kötött alkuhoz állásukat kötik, sőt ez esetben még ennél is többet, becsületükkel kelle nekik jót államok, hogy a közösen megállapított bankegyezményt őszintén és egész erejükkel úgy a bank­igazgatóság, mint a birodalmi tanács előtt védeni és keresztül vinni fogják. Most azon­ban erős a gyanú, hogy (ha ugyan­ezt ígér­ték) az osztrák miniszter urak és különösen a pénzügyér perfidül — magyarán mondva hitszegőleg, tehát a becsület változatlan fo­galmaival lobogó ellentétben járnak el, a­mi ha kisülne, legfelsőbb helyen, a­hol ezen pont iránt mindig szeplőtlen érzékenységet tanú­sítottak, az osztrák miniszterek ellen hangol­hatná a döntő köröket, a­mi ugyan még nem jelentené a bankügynek a statútumok szerinti megoldását, de oly bécsi kormányválságot igen, melyből eshetőleg kedvező eredményt is várhatnánk. Bármire forduljon a dolog, az az egy már bizonyosnak látszik, hogy ezen viszály nem előnyös arra, hogy a monarchia külügyei az épen viszályban levő két népelem : a ma­gyar és német fölfogása szerinti irányba vezettessenek. Mert az ingerültség jelen fokán a nézeteltérések nagy volta mellett alig remélhető, hogy még ha a kiegyezés valami­képen létesülne is, egyik vagy másik félen ke­serűséget ne hagyjon maga után. És ennek csak a „tertius gaudet“, a szlávság örülhet, és a háta mögött leselkedő orosz hatalom. Pedig ki tudja, mi szándékkal, nem épen egy orosz-ellenes szövetség létesítésének ter­vével járja be Európa érdekelt udvarait az angol meghatalmazott Salisbury ? E gyanút ébresztheti épen azon körülmény, hogy az érdemes ford oly igen buzgón esküdözik békés törekvései mellett. De hát ilyenek a mi osztrák közös (ügyes) lakótársaink. Bennük a hasonlesés, a kapzsi nyelvágy, a pénz láz az uralkodó érzelem — erősebb még a léthez ragaszkodásénál is. Olyanok, mint az a fukar, a­ki vízben ful­­doklása közben görcsösen ragaszkodik az őt terhével elmerítő pénzzacskókhoz, és készebb életét veszítni, csakhogy annál is drágább garasaitól meg ne kelljen válnia! Ahhoz a néhány forinthoz kapkodva, mely eddig igaz­ságtalan rebab­ját képezte,nem látja a szláv tengert, mely örökre elnyeléssel fenyegeti!

Next