Politikai Ujdonságok, 1876 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1876-08-02 / 31. szám
Budapest, augusztus 2-án 1876 31-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. XXII. évfolyam. HIRDETÉSEK DIJA: Egy hatszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadóhivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hausenstein és Vogler, Wallfischgasse Nr. 10, Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile Nr. 22. Heti szemle. Esemény — hír — kombináczió — sejtelem, szóval: tárgy a megbeszélésre politikai körök és főczikkezők számára van elég, szinte sok is, hogy a takarékos újságcsináló szinte szeretne belőlük félre tenni egy-kettőt, tartaléknak, oly mostoha — hirmeddő — napokra, mikor meg épen hasztalan, kétségbeesetten tekintget ,,nyugatra-keletre“, sehonnan semmi szellő nem mozgatja az elálmosodott faleveleket. Úgy vagyunk mint a nagy úri lakomára hivott alrendű ember, vagy épen a budai váriakba királyi ebédre invitált képviselő ; sőt még roszabbul, mert hiszen az még azzal segit magán, hogy zsebeit teli rakja drága csemegével (jól tudva, hogy a magas házigazda ezért nem haragszik) — mig nekünk e híreket most egyszerre kell fölhabsolnunk s tell színunk belőle szellemi gyomrunkat, hogy aztán, mint a Sahara tevéje, a váratlan hosszú út szomját kitarthassuk. A keleti bonyodalom mind érdekesebbé s beláthatlanná kezd sűrűsödni, kuszálódni. Az ismeretlenség ama sárga porhomálya, mely a kelet viszonyait elfödi előlünk, csak növeli a fejlemények érdekességét, s költőiségét. Valóban itt is megtaláljuk ama különbséget, mely a nyugati, kivált angol, német regények, s a keleti ezeregy éji mesék közt fölötte. Amazokban sok hosszú okoskodás hosszú levében úszkál egy-egy cselekmény, míg itt semmi elmélkedés, okoskodás, hanem a legmeglepőbb eseményeknek csaknem szótlan méltósággal végrehajtott lánczolata. A „hogyan, miért?“ — egyelőre s tán örökre fölfejthetlen marad, csak maga a bevégzett lény száraz csontváza lép elénk. Alig két hónapja, hogy az elmélkedésben nehéz fejű Európa hátát átborzongatta a mindenható padisah titokzatos letétele és rá következő halála. S most már előre bejelentve azon utód halála is, kiről európai fogalmak szerint azt kell föltételezni, hogy mind ő maga, mind a palotaforradalom intézői jól megfontolták a dolgot, midőn a trónváltozás szükségesnek vélt eszközlése végett erőszakos eszközökhöz nyúltak. Mert hiszen ha Murad már akkor, eleve hívatlannak mutatkozott volna az uralkodásra, akkor eljárhattak volna európaibb módon. Erre monarchiáinkban nem egy példát találhattak. Tudniillik letétetvén, illetőleg lemondatván a képtelennek bizonyult uralkodó, az utána következő szintén képtelennek vélt örökös szintén egyidejűleg lemondott vagy lemondatott, és azonnal a nehéz időkre alkalmas vállalkozó ifjú erő emeltetett az uralkodói székbe. Az illető palotaforradalmi, ez esetben hazafias pártnak nem lehete érdekében, hogy a válság most, midőn gyors eldöntésre van szükség, pár hónappal elodáztassék, a veszélyes császárgyilkolás műtéte megdupláztassék és ez által a muzulmán nép alattvalói s vallásos értelmében fölháborittassék, hite megrendittessék. Annálfogva azt kell föltételeznünk, hogy itt már más indokok, más indulatok által vezetett ellenséges kezek működtek, s bármily rettenetes s hallatlan merényletnek tűnjék is föl, már most is utat tört magának s a nyilvánosság elé lépett a gyanítás, mely a véres tragédia bűnös cselszövőit a török állam épsége és fennállásának ellenségei közt keresi. E sikeres fondorlatok következményeiben könnyű megtalálni a török hadjárat késedelmének okait is. Abdul Aziz halála után a tömeges minisztergyilkolás, erre következőleg az új szultán halálra mérgezése, alkotmányos rendezett államban is megakasztaná a közkormányzat összevágóbb gépezetét is. Az orosz követ távozása egyébként, bármi legyen is főindoka, mindenesetre fenyegető jelenség, kapcsolatban a török követnek pétervári gyöngédtelen fogadtatása, illetőleg traktálásával a minden oroszok czárja részéről, ki minden békebiztositásai daczára úgy látszik, a „minden oroszok“ elnevezés alatt a „minden szerbek és szlávok“ tágabb fogalmát is alattomban értetődőnek véli. És a mi mindennél is aggasztóbb, az, hogy egyre szaporodnak saját monarchiánkon belül is a jelek, melyek a felsőbb hatalmi körökben az osztrák és magyar alkotmányos elemek közvéleményével homlokegyenest ellenkező külpolitikai irány felé való törekvés vagy netalán már elhatározott szándék létezését sejtetik. Most végre egy oly ponthoz értünk, mely, ha törésre kerül, majd megmutatja, vájjon igaz-e a 67-es politika megalkotóinak azon boldog hite, mely szerint a régi Ausztria, a kamarilla Ausztriája, meghalt, eltemettetett, s ezen túl többé nem a reakció, nem az önkény cliqueje, hanem Ausztria-Magyarország alkotmányos közegeinek és közvéleményének akarata határoz a monarchia legéletbevágóbb kérdéseiben, tehát a háború és béke kérdésében is. Ausztria-Magyarország közvéleménye a legteljesebb öszhangban nyilatkozik az annexió politikája ellen, és mégis immár egész nyíltan lép föl a nyilvánosság előtt a régi Ausztria döntő eleme, és hirdeti Bosznia bekapcsolásának „jogos“, czélszerű voltát. Egy németországi félhivatalos lap nyomatékos értékű őszinteséggel fenyeget bennünket, hogy feledjük, miszerint Ausztriában még mindig az a döntő elem, mely századokon át volt, az, melynek tudniillik három legfőbb és legtöbbször (kivált befelé fordított éllel, fegyvertelen néppel szemben) ellenállhatatlan három érve: a gyalogság, tüzérség és lovasság. Hogy a monarchia lételére végzetes, a legnagyobb, tán halálveszélyt rejtő cselekmény lenne a bekeblezés, azt a monarchia legális sajtója oly cáfolhatlan érvekkel mutatja ki, hogy e párt eddig élő egyebet se tudott fölhozni czélja indokolásául, minthogy minden államnak, tehát egy oly birodalomnak is, mint Ausztria-Magyarország, van joga más állam tartományát elvenni, annektálni és ennek bizonyságául Mohl Róbert államtudós állítására hivatkoznak! Ez valóban katonákhoz illő okoskodás. E szerint Oroszországnak is van és annyi joga elvenni tőlünk Erdélyt, Csehországot, Grácsországot stb. — Mohi Róbert szerint. Mert ha ez ezt meg nem engedné, akkor természetesen nem volna jogunk, amint hogy tehát Julius Caesar, Nagy Sándor s a többi hóditó is, mind jogtalan rabló volt, mert hiszen akkor még Mohi Róbert nem élt s nem igazolhatták az ő engedelmével hódításaikat. Terringettét! Most tudjuk már, miért nyugodtak bele ezen zöldtollas hódító urak Lombard- Velencze elhódításába ? Hisz az egészen jogos dolog volt, hiszen Mohi Róbert úr, a jog pápája, azt megengedte. Csakhogy persze monarchiánk józan belátási közvéleménye nem azért irtózik e hódítástól, mintha azt hinné, hogy arra joga nincs, hisz pláne még történeti jogunk is van rá, mert egykor a miénk volt. Hanem irtózik azért, mert azt hiszi, e hódítmány, illetőleg ez ölünkbe hullajtott férges gyümölcs megronthatná jelenlegi birtokunk összes komplexét, és nem hogy megtartani nem volnánk képesek, de vele együtt elveszthetnénk azt is mind, ami most megvan. A dolgok ilyetén állásában sokat kérdik