Politikai Ujdonságok, 1876 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1876-11-22 / 47. szám
47-dik szám. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 12 ft., félévre 6 ft. Csupán a Vasárnapi Újság: Egész évre 8 ft., félévre 4 ft. Csupán a Politikai Újdonságok: Egész évre 6 ft., félévre 3 ft. ХХП. évfolyam. HIRDETÉSEK DÍJA: Egy hatszor hasábozott petit sor, vagy annak helye egyszeri igtatásnál 15 krajczár, többszöri igtatásnál 10 krajczár. Bélyegdij külön minden igtatás után 30 krajczár. Kiadóhivatalunk számára hirdetményeket elfogad Bécsben: Hausenstein és Vogler, Wallfischgasse Nr. 10, Moose R., Seilerstätte Nr. 2 és Oppelik A. Wollzeile Nr. 22. Heti szemle. A képviselőház megkezdette a költségvetés tárgyalását, de már kezdetén is meglátszott, hogy a közlelkiismereten a kelet-észak felől közelgő nagy földi háború veszedelmének aggodalma uralkodik. És az átalános vita legérdekesebb tárgyául kétségkívül a külpolitikai helyzetre való kitérések szolgálandnak. Ezért esett át a ház, illetőleg a kormány könnyű szerrel azon a kis aggatózáson, melyet egy képviselő az alapítványi jószágok kezelése körül szerzett furcsa adatokkal idézett elő, melyek iránt, hogy a kormány nem volt képes a csiklandósabbak lelkiismeretét teljesen megnyugtatni, mutatja a körülmény, hogy több mint száz kormánypárti képviselő jónak látta a szavazás igenének vagy nemének két karója közül a folyosó semleges terére menekülni. Ez a kérdés aligha nagyobb hullámokat nem ver, ha a külbonyodalmak nagyobb veszélye nem feledteti az apróbbakat. A közoktatás ügyér a nyilvános verseny mellőztével, a fölhozott adatok szerint néhány potom százezer forinttal olcsóbban adott bérbe alapítványi jószágokat, indokolatlanul hosszú — 18—évi időre, s ezt nem igen indokolta egyébbel, minthogy előtte megbízhatóbbaknak tűntek föl a kevesebbet, mint a többet ígérők. Ez érvelés még a kormánypárti közlönyöket sem nyugtatta meg, de hát most nem oly időket élünk, hogy ily bagatellákkal törődjünk. A kormány nemcsak erre, de a nemzeti lét vagy nem lét kérdésével kapcsolatos külügyi bonyodalmakra nézve is föltétlen bizalmat követel, és minden kérdést azzal az önérzetes válaszszal üt el, hogy ha van bizalma államférfiaihoz, akkor hallgasson és várjon, ha pedig nincs, hát akkor mondja ki ezt, és ők aztán tudni fogják, mi az ő alkotmányos kötelességük. Ami kevésbbé szellemdús, s nem oly élesen gunyoros elutasítás, de lényegére mégis ugyanaz, mint amelyet külügyérünk adott egy ismeretes osztrák-német delegátus kérdezősködésére, mely szerint tudniillik inkább mi, a nemzeti közvélemény maradjunk továbbra is homályban, sem mint hogy az államtitka fölfedeztessék. Ennélfogva körülbelül hasonló helyzetben vagyunk, mint a világhírű klumi köd leszállta előtt: várakoznunk kell türelmesen és nem kutatnunk idő előtt a „titkos terv“ mivoltát, mert különben annak „sikerét“ kockáztatjuk. Hasonlót mondtunk, de voltakép roszabbat kell mondanunk. Mert annak van értelme,hogy a hadvezér titokban tartsa tervét. Annak azonban, ha egy állam lakossága nem tudja, hogy egy léterét fenyegető ellenség hódító harcza esetén — segíteni fogja-e ezt vagy vele együtt fog harczolni természetes szövetségese, barátja ellen — ha ezt nem tudja, s ez iránt kétkedik, kormánya pedig titkolózik, ennek helyes oka, jó jelentősége semmiesetre sem lehet. Azok, kik a többi kormányok titkolózó eljárására hivatkoznak, nem veszik, vagy nem akarják tekintetbe venni a különbséget, mely monarchiánk és minden más állam közt külügyekre nézve fönn forog. Az angol nem csinálhat más, mint angol külügyi politikát, a franczia nem mást, mint csak francziát, az olasz, német azonkép ; kormányaik ellentétbe jöhetnek belügyekre, szabadság s egyéb társadalmi vagy közgazdasági, vallásügyi kérdésekre nézve népeikkel, de a külügyekre nézve lehetlen föltenni, hogy önmagukat elárulják. Az illető népek meg vannak, meg lehetnek nyugodva az iránt, hogy kormányaik nem űzhetnek más, mint csupán nemzeti külügyi politikát. De egészen másként, sokkal furcsábban, természetienebbül áll a dolog nálunk, természetien viszonyainknál fogva. Monarchiánk űzhet, aminthogy századokon át űzött is német külügyi politikát, és űzhetne most magyar vagy épen — ami ezzel homlokegyenest ellenkezik — szláv külügyi politikát. Úgy van, mint az oly anya, kinek három gyermeke van, és mindegyik három különféle — egymást kizáró — kívánalommal ostromolja. És egyik sem annyira föltétlenül erősebb a többinél, hogy teljesen biztos lehetne aziránt, miszerint okvetlen az ő kívánságának kell teljesedni. És gyanakodásuk annál jogosultabb, mert azt az anya habozása és eljárása is igazolja. Íme monarchiánk a keleti bonyodalmak kezdeténél mindjárt szláv irányban indult meg, s mintegy maga mozdította elő a zavart, mely most már nyakára lövéssel fenyegeti. A két parlamentben a magyar és a német elem uralkodik, de a hadsereg s az egyházi és társadalmi hierarchia élén a szlávság erős állomásokat foglal el, melyek csaknem az archimedesi csavar döntő erejével hatnak vissza a külügyi politika vezetésére. Csoda-e, ha itt a politikai téren uralkodó két elem gyanakodással és aggodalommal telik el arra nézve, nem fog-e a monarchia külügyi politikája a két parlamenti képviselet akaratával ellenkező irányba tereltetni ? Aggodalomra valóban nagyon elég okunk van, mert kormányaink hallgatása, félénk mozdulatlansága nem jelenthet mást, mint vagy veszélyes habozást, vagy a monarchia két alkotmányos nemzetének akaratával ellenkező irány követésére való hajlamot. Oroszország már nyakrafőre mozgósít, tolja határainkra óriási hadtömegeit, Anglia természetes szövetségesül kínálkozik, készülődik, meg-meg visszariad. És a félhivatalosak azt mondják, azért nem vallhatunk szint, azért nem foglalhatunk állást, mert nem bízhatunk Angliában. De nem-e inkább megfordítva áll a dolog, hogy tudniillik Anglia gyürkőzik és kész lenne oda vágni, ha bízhatna Ausztria-Magyarország szövetségében ? A külügyek vezetésében bizonyos határokig a titkolózásnak van értelme. De amikor az ellenfél már lesújtani készül reánk, ekkor is titkolózni és cselfogásokkal akarni elhárítani a csapást, nem lehet eszélyes eljárás. Csodálatos, a krími háború kitörése előtt, közvetlen a 49-i lekötelezettség után, Ausztria annyira jónak látta jó eleve proklamálni, hogy a hálátlanságával fogja meglepni a világot. És akkor nem félt az orosz protektor neheztelésétől. Ma pedig, mikor Magyarország és vele együtt a német Ausztria minden áldozatra kész az orosz ellen, ma nincs bátorsága vagy akarata népei kétharmadának akaratához szabni külpolitikáját. Ez kétségkívül gyanús és aggasztó és azon föltevésre készt, hogy még mindig azon régi Ausztriával van dolgunk, melynek egyik hadvezéréről egy osztrák költő írta: „a te táborodban van Ausztria.“ Úgy látszik, hogy még mindig a katonák, a hadvezérek csinálják — legalább a külügyi politikát — Ausztriában. Mindennap új híreket hoz az orosz hatalom nagymérvű hadi készületeiről. Egyszer írják, hogy az orosz kormány száz millió rubel erejéig bankjegyeket bocsájt ki a rendkívüli körülmények által igényelt költségekre. Másnap azzal fenyegetnek, hogy az orosz összesen hatszázezer embert állít csatakészségbe, és pedig egy egész hadsereget Lengyelországban öszpontosít, ahol forradalmi kitöréstől tart, s már egy lengyel püspököt el is hurczoltak fogságba Szibériába.