Politikai Ujdonságok, 1877 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1877-09-12 / 37. szám
438 __ _________________ lenne Oroszország védelmére síkra szállani! De még ennél is eredetibb az az okoskodás, mely szerint monarchiánk nem engedheti, hogy a háború szerb területre tétessék át. Nos, mit következnék ebből ? Hát sem több, sem kevesebb mint az, hogy Szerbia megtámadhatja Törökországot, beronthat török földre, ez nem érinti monarchiánk érdekeit. De Törökország nem lépheti át a szerb határt, vagyis, ha Szerbia megtámadja Törökországot és az orosz sereg árnyékában győzni talál, akkor ez helyes és Szerbia követelheti szolgálata jutalmát. De ha netalán Törökország újból leverheti Szerbiát, akkor ennek nem szabad Szerbiát megbüntetni, nem szabad szerb területre lépni, mert ezt már monarchiánk nem engedhetné ! És ez esetben megtörténhetik, hogy monarchiánk be fog avatkozni Oroszország és Szerbia mellett, Törökország ellen! No már hiszen sokat, nagyon sokat föltételezünk képviseletünkről, és nem mondjuk egy szóval sem, hogy erre is kész nem lesz igent bólintani... De azt sem állítjuk, hogy a két tűz között , a felülről és alulról jövő tűz között az utóbbit találhatja veszedelmesebbnek. És ez esetre aztán a bécsi döntő körökre nézend a nehéz kötelesség, választania a két szomszéd hatalom vagy a monarchia alkotmányos elemeinek szövetsége közt. Megvalljuk, hogy nehéz, szerfölött kényes, kockázatos választás, de hát legyünk igazságosak. Ha oly szellemdús külügyér, mint a minő a miénk, nem volt képes ennél könynyebb helyzetet teremteni, hát akkor nem gondolhatunk egyebet, mint hogy végre is, monarchiánk helyzete, viszonyai olyanok, hogy a kibontakozás kedvezőbb módját fölfedezni talán egyátalán teljes és merő lehetetlenség. Ad impossibilia pedig nemo obligatur... Kossuth legutóbbi levele. Legutóbbinak mondjuk, noha ő maga megérinti az eshetőséget, hogy ez netalán ,,utolsó“ is lehet, ami az egész nyilatkozványnak szokott ünnepélyességét, érzelmességét, megindító voltát, és ha nem ő róla volna szó, azt is mondhatnék, hogy hitelét is emeli, fokozza, mert hiszen régi, nemcsupán életbölcselmi, de vallásos hiszem, hogy a sír szélén elcsillapulnak a személyes és pártszenvedélyek, annálfogva a világrend és emberi élet nagy ismerője és visszatükrözője, a dráma Napóleonja sem állhatta meg, hogy az élettől búcsúzók szájába egy-egy intő szót, tanácsot, jóslatot ne adjon, olykor az illetők ellenfeleinek számára is. És ezúttal valóban úgyis tetszik, mintha az intő szózatot a nagy,,élő tiltakozás“ nemcsupán a saját nemzetébeli, de a határokon túli elvi ellenfeleihez is intézné, — sőt főleg és inkább ezekhez. És épen ebben rejlik e nyilatkozvány kiváló és sajátos fontossága, jelentősége. Kossuth Lajos emléke bizonynyal úgy marad fönn a történelemben, mint a hazaszeretet legmagasztosabb megtestesülése. Sokan, már tudniillik elvi ellenesei közül a vele,illetőleg ellene folytatott keserű vitákban gyakran arra fakadtak, hogy cselekvő szerepét régen befejezze. De akik ezek közt is elfogulatlanul ítélni képesek, megvallhatják, hogy a gondviselésnek nemes czélja volt, midőn megengedte érnie ezen időpontot is, melyben hazaszeretetének legkétségtelenebb bizonyítékát adnia nyílt alkalma, megmutatván, hogy nem igaz a vád, mely szerint ő jobban tudná osztrák ellenfeleit gyűlölni, mint magyar hazáját szeretni. Ez osztrák körök azt mondhatnák, hogy a magyar közvélemény, csupán saját létérdeke iránti természetes elfogultságában állítja föl abbeli okoskodását, hogy a jelen orosz szövetségi politika nemcsak a magyar nemzetnek, de az osztrák birodalmi egységnek is fenyegeti fönnállását. A nagy száműzöttről ezt már ellenfele sem állíthatja. Neki e vallomás némileg áldozatába, a legnemesebb értelemben vett önlegyőzésébe kerül. Ő épen akkor tanúsítja a legmagasztosabb elfogulatlanságot, mikor azt mondja: én gyűlöltem Karthágót, és eltörlendőnek hirdettem. De most látom, hogy a legfőbb kérdésben, az élethalál tusa kérdésében érdekei egyeznek Rómáéval. Fogjanak tehát, tartsanak össze, éljenek egymás mellett, legyen hatalmas Karthago, hogy Róma is az lehessen... Kossuth előtt a keleti kérdés színrekerülése óta az az alternatíva állott: az egyéni elvi következetesség vagy a hazaszeretet makulátlan tökélyének mintájául állani fönn a történelmi idők emlékezetében. És ő ez utóbbit, e nagyobbat, ritkábbat, fenségesebbet választotta. Mert bármint igyekszik is ő ékesszólásának csodás erejével fönntartani előbbi catói elvét „Karthágó“ ellenében, bármennyire állítja is, hogy Ausztria és Magyarország közt mennyiféle államléti és anyagi érdekellentétek forognak fönn, midőn mégis azt mondja, hogy a legfőbb kérdésben, a létei és fönnmaradás biztosításának kérdésében e két politikai test érdeke azonos: e vallomásban, tagadhatlanul némi — ha nem is cáfolata vagy egyenes tagadása, — de határozott helyreigazítása rejlik politikai hitvallása régebbi sarkelvének, melyből előbbi működésének iránya kiindult. És ha valaha egyes ember nézete hasonló vagy nagyobb sulylyal bírhat egy egész nemzeténél, úgy a bécsi elhatározó körökkel szemben e nyilatkozatról mondhatni azt. Nem csupán azért, mert ennek elfogulatlanságához az ellenséges kétkedés árnyéka sem férhet, de azért is, mert a magyar nemzeti közvélemény egysége e nyilatkozattal kerekedik ki oly teljes egészszé, a minőre példát nem mutat e nemzet története a honalapítás évezrede óta. És előrebocsájtván, hogy e körök alatt ama szláv elemekkel saturált katonai hierarchiát értjük, mely magáról azt állítja, hogy a dynastia, a birodalom érdekeinek faji érzületüket alá rendelik, most már e körök elé állítva az az alternatíva: Magyarországot, ennek nagyságát gyűlölik, félik-e, vagy Ausztriát szeretik jobban, ha ez utóbbi áll, és ha tudják, pedig jól tudhatják a közelmúltból, mit jelent az, ha Magyarország Kossuthtal együtt lelkesedik egyszerre Ausztria és Magyarország létérdekében vivatandó harczért, akkor, ha ezt tudják, ki van mutatva előttük a cselekvés útja, iránya, melyen haladniok kell! POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 37. SZÁM. 1877. XXIII. ÉVFOLYAM. Kossuth ujabb levele a keleti háborúról. Az „Egyetértés“ szept. 7-diki száma közli Kossuth Lajos újabb levelét, melyet az orosz-török háborús monarchiánk magatartása ügyében Molnár Sámuel czeglédi orsz. képviselő úrhoz intézett. A levelet egész terjedelmében itt közöljük : Molnár Sámuel urnak, Czegléd várossá orsz. képviselőjének. Collegno al Baraccone, Augustu i 30. 1877. Tisztelt képviselő úr! Igazán nagyszerű egy jelenet a magyar nemzet közvéleményének legújabb nyilvánulása. Van abban két vonás, mely különösen jellemző. Egyik az ösztönszerű józan felfogás a szomszédunkban dúló háború politikai értelmes hordereje felől, a másik a pártszenvedélyeken felülemelkedett hazafiság, mely a nézeteltérést csak is a kifejezésekre szorítja, de a dolog lényegére nézve ez egész nemzetet egy testté lélekké forrasztja össze. Mégis csak sajátságos egy nép ez a mi áldott jó magyar népünk. Másutt egyesek ütik reá saját egyéniségük bélyegét a nép érzelmeinek irányára. Nálunk megfordítva van. Másutt a nép lelkesedése az óramutaó, mely jelzi az időt, melyet egyes emb тек csinálnak. Nálunk egyes emberek az óramutatók, a nép az idő. — Voltak, vannak és lesznek emberek hazánkban, kik olyanok mint az üveglencse, melyben a hő sugárcsomó összepontosul, de a hő sugárcsomó a nép ősz önszerű értelme. Ez mind igy volt és most is igy van.— Örömmel tapasztalom , mennyi jeles, tárgyavatott tomácsa akad hazánkban pártkülönbség nélkül a történelem logikájának, mely a jelen bonyodalmakhoz fűődik. De ha az úgynevezett döntő körökben azt hinnék, hogy ez a mozgalom hazánkban esik amolyan izgatottság, a mely fellobbant egyesek gyújtó szavára s amint fellobbant, úgy el is alszik, hát én azt mondom nekik, vigyázzanak, nehogy az idő saját kárukkal tanítsa meg őket, hogy mily irtózatosan csalatkoztak. Ez a mozgalom a magyar nép józan eszének, ösztönszerü tapintatának, s az áldozatkés te így igmagisb fokára emelkedett honszeretetének revelatiója. Amaz ezredéves tölgy ép, egészséges lombjainak suhogása az, mely annyi vésznek, viharnak ellent állt, s ellent fog állani ezentúl is „veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell, ellent fog tudni állani, mert gyökerei a honszeretetnek, a minden ösztönök legelő bikének, a nemzeti önfenntartás ösztönének szívós talajában állanak megrendithetlenül. Istenemre mondom: e tölgygyel számolnotok kell — „au bon entendeur, salut“! (vegye hasznát, a ki megértett). A fenforgó kérdésnél a magyar nemzet kiindulási pontja az , hogy a szomszédunkban dúló háborúban úgy hazánk, mint Ausztria létérdekei koczkán forognak. Én súlyt helyezek arra, hogy ez alkalommal Ausztria létérdekei hazánk létérdekeivel összhangzanak Nézeteim Magyarországnak Ausztriával kapcsolatáról ismeretesek. Mind állami lét, mind közgazdászat tekintetében az érdekeknek oly, s annyi ellentéte forog fen a két között, hogy teljes absolut lehetetlenség a kapcsolatnak oly formuláját csak képzelni is, mely mind a két felet kielégíhesse. Ezért képezek én hontalanságommal egy élő tiltakozást a kapcsolat ellen. Én hit bizony nem tartom hivatásosnak aggódni Ausztria speciális érdekei felett, ha s midőn azoknak veszélyeztetése hazánk érdekeit nem veszélyezteti, de midőn egyiknek veszélye a másiknak veszélyével karöltve jár, nagy fontosságot helyezek arra, hogy a veszély közösségét, mind Ausztria, mind Magyarszág átérezzék. Egy háborúval állunk szemben, mely hazánkat is, Ausztrát is eventuális halállal fenyegeti, ha nem segítjük a törököt, hogy az orosz terjeszkedési politikának gát vettessék. Ez a háború Magyarországot Ausztriával állami kapcsolatban találja. Nem hiszem, hogy az orosz sokat hajtana szavunkra, ha azt kívánnék tőle, hogy várjon ezzel a háborúval, míg ez a kapcsolat feloldatik. Eit ő nem vár. Hát a dolog úgy áll, hogy az a magyar király, akitől nemzetünk azt kívánja, hogy az orosz terjeszkedési politikának gátat vessen, egyszersmind osztrák császár is. — Ez az osztrák császár nagyon gyakran ellentétben van a magyar királylyal. Ez alkalommal nincs. — S én azt gondolom, nemzetünk kivonata csak nyerhet súlyban, ha midőn azt kivánja fejedelmétől, hogy teljesítse a honmentés kötelességét, melylyel mint magyar király Magyarországnak tartozik, egyszersmind reá mutat arra is, hogy ez neki mint osztrák császárnak is létérdekében áll. Ezért szeretek én ez ügyben Ausztria érdekeire is hivatkozni. Ezért emelem ki azt, hogy a jelen háborúban úgy Auer-