Politikai Ujdonságok, 1880 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1880-06-30 / 26. szám

306 előny, illetőleg annyi a hátrány, hogy nem tudjuk, várjon nem jobb leendő-e reánk nézve, ha a magukat oly igen kévető elbiza­kodott testvérek azt el nem fogadják. Elvégre e viszony talán nem is fog ■ mindaddig ter­mészetes kerékvágásába zökkenni, míg egy­szer gyakorlatilag föl nem lesz állítva az a kérdés, kell-e, muszáj-e Horvátország­nak hozzánk tartozni, vagy nem ? Hiszen, a­mint a történet példája mutatja, soha más alapja nem is lehet egy tartomány annexió­­jának, mint égi­felől a kényszerűség, másfe­lől a hatalom törvénye. Ha nekünk okvetlen szükségünk van Horvátországra, és van ha­talmunk e szükségnek érvényt szerezni, hát mirevaló akkor a természetien viszony, hogy a horvátok diktálják nekünk a föltételeket ? Hiszen ha nincs erre hatalmunk, akkor az oly föltételeket szab, melyek okvetlen túlha­ladják azon előnyök értékét, melyekért mi szükségesnek véljük e tartomány birtokát. De voltakép birtok-e az, mely fölött nem bi­­runk rendelkezni ? Hiszen ha nem mi diktá­lunk, de ők nekünk, hát akkor nem mi bir­tokoljuk őket, hanem ők minket. Akkor ez a viszony valóságos papucskormány, melyből se haszon, se dicsőség. A Horvátországgal való viszonyunk pe­dig valóban olyannak látszik, mintha nem mernék ezt hatalom kérdésévé tenni, és más­felől azt sem merjük vagy akarjuk mondani neki, hogy ha nem akarsz maradni önként, saját érdekedre való tekintetből, hát eredj isten hírével. És valóban, akadt is már politikai árnya­lat, mely azt vitatja, hogy engedjük saját szár­nyára kelni Horvátországot. Hogy is akar — mondj­uk ezek — más tartomány fölött ural­kodni egy oly ország, mely maga sem bírja az önállóság hatalmi föltételeit! De ez érvelés helyessége csak látszóla­gos. Nem épen első eset az, hogy valamely állam bizonyos összefüggésben áll egy más állammal, a mellett azonban ő maga bizo­nyos tartományok komplexuma fölött uralko­dik, sőt épen az ő függési viszonyából ész­­szerűleg az következik, hogy ez a némileg fölötte álló hatalom biztosítsa az ő tartozé­kait. Ha a mi viszonyunk Ausztriával a kényszerűség hatalmán sarkallik, épen ez okból természetes, hogy Horvátország viszo­nyának is mi hozzánk ugyanezen törvényen kell alapulnia. Sőt még inkább, mert mi lé­vén a nagyobb test, képzelhetőbb az, hogy mi teljesen elváljunk a hozzánk hasonló vagy szinte kisebb hatalomtól, mint az, hogy Horvátország, a nálunk sokkal kisebb és az önállás anyagi föltételeit sem bíró ország, tőlünk elszakadhasson. És mégis azt látjuk, hogy míg nálunk az uralkodó többség őszintén, komolyan és szen­vedélyes erélylyel vallja, föntartja, védi az Ausztriával való szövetség szükségét, azalatt Horvátországban nincs egyetlen párt, mely a velünk való viszony törvényes jogosultságát, föltétlen szükségét hirdetné, hanem minda­mellett megszavazza a kiegyezést, csak azért, mert e pillanatban még nem látja elérkezett­nek az időt a teljes elszakadásra. Megsza­vazza, mert az egyezmény szerinti viszonyt olyannak találja, mint a­mely előmozdítja, megkönnyíti az elszakadást, hogy úgy mond­juk, mintegy magától kiviszi azt. Hogy is ne ? Mi a nagy egyenerejű állam közös had­sereget tartunk Ausztriával, melyben a le­génység nagy része magyar, de a vezénylet személyzete és nyelve német, szláv. Mi azon­ban ugyanakkor szervezünk Horvátország­nak külön nemzeti hadsereget horvát tisztek­kel és horvát vezénynyelvvel. Mi nagy pénz- és vérbeli áldozatot hozunk Ausztriának; viseljük a közös terheket olyképen, hogy saját szükségleteinkre jövedelmeinkből mi­sem marad, és azokat csak adósságcsinálás­­sal fedezzük. Horvátországnak mi hozunk áldozatokat, hogy saját belső szellemi és anyagi fejlesztésére jövedelmeinek 45% át fordíthassa. Iskoláinkban mi szék­ére taníttatjuk a német, szláv nyelveket, sőt vannak iskoláink, melyek tannyelve sem magyar. Pécsett állí­tunk egy horvát nyelvtani széket, s Horvát­ország csakhogy nyílt lázadásba nem tör ki, a­miért Zágrábban közös állami hivatalnokok számára egy árva magyar nyelvtanszéket akarunk fölállítani. Egy szóval, magyar nemzet és államiság, a hozzá­tartozás iránti gyűlölet, az elszaka­dás vágya már csattanósabban nem is nyi­latkozhatnék. Az egyezményt most elfogad-­­ ták, de oly módon, oly indokolással, mintha ők gyakorolnának kegyelmet irányunkban. A kormánypárt maga nem mert határozott állást foglalni a közjogi kapocs állandósága, fölbonthatlansága mellett; érveléséből kive­hető volt, hogy egyet akar az ellenzékkel, a különbözet nem egyéb, csak az úgynevezett «reservatio mentalis» — a titkos hátsó gondo­lat, hogy hiszen nem ez lesz az utolsó egyez­mény, de sőt tán ez sem éri meg lejárati idejét. S ez az a második ok, a­miért az egyez­mény elfogadásában nincs öröm, jövőjében nincs remény. A tárgyalásból világosan lát­hatjuk, hogy Horvátországot csak úgy tart­hatjuk meg, ha lesz reá anyagi hatalmunk; a fehér lapra ők maholnap az elszakadást fogják fölírni, ha ugyan nem ennél is többet, tudniillik­­ a mi államunk bekapcsolását a nagy keleti szláv császárságba. Könyörgés­sel, hízelgéssel, testvéri szeretetünk kínálga­­tásával nem fogunk boldogulni, s ha végre is az erősebb joga határoz, kár volt mindjárt kezdetben nem ezt alkalmazni. Gambetta tehát áthajtatta az amnesz­tiát a franczia alsóházon. A tény fontossága egyelőre legalább nem abban határozódik, hogy mi lesz, lesz-e egyátalán valami fontos következése ? — mert ezt ma senki sem tud­hatja, — de inkább abban a hatásban, me­lyet e lépés a franczia pártok állására gyako­rol. A konzervatív és reakc­ionárius elemek valószínűleg közelednek egymáshoz, mint a vegyes elemekből álló szelíd nyáj a farkas vagy más fenevad közeledtére. A szélső­job­bok, a monarkhisták, persze túlozva immi­­nensnek fejtik ki a kommunizmus veszélyét, hogy még a mérsékelt republikánusok is megriadjanak, és zászlaik alá meneküljenek. Azt fogják mondani nekik: lássátok, Gam­betta hogy fáról a vörös rém felé, és ennek pedig még ez sem elég; Íme rá a bizonyság: Páris azon negyedében, melyben Gambetta választó volt, megtették T­r­in­qu­e­t-t, a pe­­troleurt, városi községtanácsosnak. Íme tehát Gambetta sem ura maholnap a hely­zetnek, és mégis maga Gambetta sietteti e­l(maholnap) elérkeztét. És a királypár­tiak összeállanak, pénzt szednek rakásra, hogy az ellenforradalmat előkészítsék. Gambetta pedig alig cselekedhetik más­képen. Hiszen Mac Mahon bukása óta annyi mérséletet tanúsított, hogy saját hívei már­­már hitehagyással vádolták. Ő bizonynyal nem tesz több lépést a bal szélsőség felé, mint a­mennyire kényszerítve látja magát. Nem mindig a vezér hajtja maga előtt a szélsőket előre, de ezek vonzzák őt maguk­hoz. Ez eset példáját láttuk magunk is 1848 nyarán. Kossuth maga egy darabig azon ponton állt, hogy elveszítse népszerűségét. Az áram oly rohamosan Ausztria-ellenes, forradalmi volt, hogy Kossuth kénytelen volt annak engedni. A tömegek politikai mozgalmaiban is érvényesül a lódulat törvé­nye : nem bírnak megállapodni, még ha akar­nának is. Gambetta feladata a két szélsőség között el­evezni és magát lehetőleg a középen föntartani. Míg a hullámzat csekély, addig e feladat sikerül, ha pedig azok egyszer ma­gasra dagadtak, akkor aztán választania kell Scylla és Charybdis között. Az összegek összege az, hogy vannak bi­zonyos koráramok, melyeket a leghatalma­sabb egyéniség sem tarthat föl, annál ke­­vésbbé fordíthat vissza. Gambetta nélkül a szélsőségek összeütközése valószínűleg ha­marabb következnék be, de előbb utóbb így is be fog következni. Gambetta, Castelar, Ga­ribaldi inkább föltartják, mint előre viszik ez áramot. Látjuk, hogy ott, a­hol ilyen szel­­lentyűk nincsenek, mint pl. Oroszországban, apró robbanásokban tör utat magának a for­radalom feszereje. A korszellem tesz egy lé­pést hátra, kettőt előre; szüneteket tart, vissza is esik, de végkép meg nem álla­podik. Francziaországgal, ha a szélsőségek felé halad, nem szövetkeznek a hatalmak, de szövetkezhetnek vele a­­ népek, és jö­het idő, a­mikor ez lesz reá nézve elő­nyösebb. A legnagyobb szónoki lángész nem pó­tolja a kormányférfiban a belső nyugalom, az önmérséklet képességének hiányát. Glad­stone nagy izgató, hatalmas kortesvezér, de ha már az meglepő volt, hogy ily, kissé hóbortos ember kormányelnökké lehet­ a leghidegvérűbb nép hazájában, az már csoda lenne, ha sokáig tarthatná magát a kormá­nyon. A bűn nem boszulja meg oly hamar magát e polc­on, mint a tapintatlanság; a­ki nem ura önmagának, az nem uralkodha­­tik másokon. Örvendhetünk rajta, ha növekedik a va­lószínűség, mely szerint e hebehurgya ember nem sokáig csinálja a zavart az európai po­litikában. Világosan látszik, hogy nem ül szi­lárdan a nyeregben. Még alig pár hónapja kormányoz, de már sok kisebb-nagyobb ká­­tyuba hágott. Legutóbb a Bradlaugh-féle esetnél adta tanúságát, hogy nem áll hivatala fölada­tának magaslatán. A viharos botrány alatt, melyet eze­n szintén zavart fejű és ingatag lelkületű képviselő magaviselete idézett elő, az egész ház, és a mi fő, pártja mintegy föl­­hívólag nézett rá, hogy hát ha Neptun sze­repét elvállalta, teljesítse is az ezzel járó kö­telességet. De ő konokul ülve maradt, s azt Ilivé, hogy igen bölcsen, okosan jár el, midőn hallgat, mint két sült hal, épen oly esetben, melyben okvetlen szólnia kellene. Valószínű­leg eszébe jutott, hogy hányszor mily rutul elszólta magát, s tán meg is fogadta, hogy ezentúl tacebit, at philosophus maneat. De ép oly rosszkor hallgatott, mint a mily rossz­kor fecsegett más alkalmakkal. Pártja egy része nem tudván, mi a jelszó, megoszlott, és a botrány még nagyobb lett. Az igazi ve­zérnek épen akkor kell föltalálnia magát és kiadni a vezényszót, midőn legnagyobb a válság, és a mikor a sereg nem tudja, csá­­léra vagy hajszra induljanak. Sok kicsi sokra megy, még nehány ily POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 26. szím. 1880. xxvi. évfolyam.

Next