Politikai Ujdonságok, 1880 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1880-06-30 / 26. szám
306 előny, illetőleg annyi a hátrány, hogy nem tudjuk, várjon nem jobb leendő-e reánk nézve, ha a magukat oly igen kévető elbizakodott testvérek azt el nem fogadják. Elvégre e viszony talán nem is fog ■ mindaddig természetes kerékvágásába zökkenni, míg egyszer gyakorlatilag föl nem lesz állítva az a kérdés, kell-e, muszáj-e Horvátországnak hozzánk tartozni, vagy nem ? Hiszen, amint a történet példája mutatja, soha más alapja nem is lehet egy tartomány annexiójának, mint égifelől a kényszerűség, másfelől a hatalom törvénye. Ha nekünk okvetlen szükségünk van Horvátországra, és van hatalmunk e szükségnek érvényt szerezni, hát mirevaló akkor a természetien viszony, hogy a horvátok diktálják nekünk a föltételeket ? Hiszen ha nincs erre hatalmunk, akkor az oly föltételeket szab, melyek okvetlen túlhaladják azon előnyök értékét, melyekért mi szükségesnek véljük e tartomány birtokát. De voltakép birtok-e az, mely fölött nem birunk rendelkezni ? Hiszen ha nem mi diktálunk, de ők nekünk, hát akkor nem mi birtokoljuk őket, hanem ők minket. Akkor ez a viszony valóságos papucskormány, melyből se haszon, se dicsőség. A Horvátországgal való viszonyunk pedig valóban olyannak látszik, mintha nem mernék ezt hatalom kérdésévé tenni, és másfelől azt sem merjük vagy akarjuk mondani neki, hogy ha nem akarsz maradni önként, saját érdekedre való tekintetből, hát eredj isten hírével. És valóban, akadt is már politikai árnyalat, mely azt vitatja, hogy engedjük saját szárnyára kelni Horvátországot. Hogy is akar — mondjuk ezek — más tartomány fölött uralkodni egy oly ország, mely maga sem bírja az önállóság hatalmi föltételeit! De ez érvelés helyessége csak látszólagos. Nem épen első eset az, hogy valamely állam bizonyos összefüggésben áll egy más állammal, a mellett azonban ő maga bizonyos tartományok komplexuma fölött uralkodik, sőt épen az ő függési viszonyából észszerűleg az következik, hogy ez a némileg fölötte álló hatalom biztosítsa az ő tartozékait. Ha a mi viszonyunk Ausztriával a kényszerűség hatalmán sarkallik, épen ez okból természetes, hogy Horvátország viszonyának is mi hozzánk ugyanezen törvényen kell alapulnia. Sőt még inkább, mert mi lévén a nagyobb test, képzelhetőbb az, hogy mi teljesen elváljunk a hozzánk hasonló vagy szinte kisebb hatalomtól, mint az, hogy Horvátország, a nálunk sokkal kisebb és az önállás anyagi föltételeit sem bíró ország, tőlünk elszakadhasson. És mégis azt látjuk, hogy míg nálunk az uralkodó többség őszintén, komolyan és szenvedélyes erélylyel vallja, föntartja, védi az Ausztriával való szövetség szükségét, azalatt Horvátországban nincs egyetlen párt, mely a velünk való viszony törvényes jogosultságát, föltétlen szükségét hirdetné, hanem mindamellett megszavazza a kiegyezést, csak azért, mert e pillanatban még nem látja elérkezettnek az időt a teljes elszakadásra. Megszavazza, mert az egyezmény szerinti viszonyt olyannak találja, mint amely előmozdítja, megkönnyíti az elszakadást, hogy úgy mondjuk, mintegy magától kiviszi azt. Hogy is ne ? Mi a nagy egyenerejű állam közös hadsereget tartunk Ausztriával, melyben a legénység nagy része magyar, de a vezénylet személyzete és nyelve német, szláv. Mi azonban ugyanakkor szervezünk Horvátországnak külön nemzeti hadsereget horvát tisztekkel és horvát vezénynyelvvel. Mi nagy pénz- és vérbeli áldozatot hozunk Ausztriának; viseljük a közös terheket olyképen, hogy saját szükségleteinkre jövedelmeinkből misem marad, és azokat csak adósságcsinálással fedezzük. Horvátországnak mi hozunk áldozatokat, hogy saját belső szellemi és anyagi fejlesztésére jövedelmeinek 45% át fordíthassa. Iskoláinkban mi székére taníttatjuk a német, szláv nyelveket, sőt vannak iskoláink, melyek tannyelve sem magyar. Pécsett állítunk egy horvát nyelvtani széket, s Horvátország csakhogy nyílt lázadásba nem tör ki, amiért Zágrábban közös állami hivatalnokok számára egy árva magyar nyelvtanszéket akarunk fölállítani. Egy szóval, magyar nemzet és államiság, a hozzátartozás iránti gyűlölet, az elszakadás vágya már csattanósabban nem is nyilatkozhatnék. Az egyezményt most elfogad- ták, de oly módon, oly indokolással, mintha ők gyakorolnának kegyelmet irányunkban. A kormánypárt maga nem mert határozott állást foglalni a közjogi kapocs állandósága, fölbonthatlansága mellett; érveléséből kivehető volt, hogy egyet akar az ellenzékkel, a különbözet nem egyéb, csak az úgynevezett «reservatio mentalis» — a titkos hátsó gondolat, hogy hiszen nem ez lesz az utolsó egyezmény, de sőt tán ez sem éri meg lejárati idejét. S ez az a második ok, amiért az egyezmény elfogadásában nincs öröm, jövőjében nincs remény. A tárgyalásból világosan láthatjuk, hogy Horvátországot csak úgy tarthatjuk meg, ha lesz reá anyagi hatalmunk; a fehér lapra ők maholnap az elszakadást fogják fölírni, ha ugyan nem ennél is többet, tudniillik a mi államunk bekapcsolását a nagy keleti szláv császárságba. Könyörgéssel, hízelgéssel, testvéri szeretetünk kínálgatásával nem fogunk boldogulni, s ha végre is az erősebb joga határoz, kár volt mindjárt kezdetben nem ezt alkalmazni. Gambetta tehát áthajtatta az amnesztiát a franczia alsóházon. A tény fontossága egyelőre legalább nem abban határozódik, hogy mi lesz, lesz-e egyátalán valami fontos következése ? — mert ezt ma senki sem tudhatja, — de inkább abban a hatásban, melyet e lépés a franczia pártok állására gyakorol. A konzervatív és reakcionárius elemek valószínűleg közelednek egymáshoz, mint a vegyes elemekből álló szelíd nyáj a farkas vagy más fenevad közeledtére. A szélsőjobbok, a monarkhisták, persze túlozva imminensnek fejtik ki a kommunizmus veszélyét, hogy még a mérsékelt republikánusok is megriadjanak, és zászlaik alá meneküljenek. Azt fogják mondani nekik: lássátok, Gambetta hogy fáról a vörös rém felé, és ennek pedig még ez sem elég; Íme rá a bizonyság: Páris azon negyedében, melyben Gambetta választó volt, megtették Trinquet-t, a petroleurt, városi községtanácsosnak. Íme tehát Gambetta sem ura maholnap a helyzetnek, és mégis maga Gambetta sietteti el(maholnap) elérkeztét. És a királypártiak összeállanak, pénzt szednek rakásra, hogy az ellenforradalmat előkészítsék. Gambetta pedig alig cselekedhetik másképen. Hiszen Mac Mahon bukása óta annyi mérséletet tanúsított, hogy saját hívei mármár hitehagyással vádolták. Ő bizonynyal nem tesz több lépést a bal szélsőség felé, mint amennyire kényszerítve látja magát. Nem mindig a vezér hajtja maga előtt a szélsőket előre, de ezek vonzzák őt magukhoz. Ez eset példáját láttuk magunk is 1848 nyarán. Kossuth maga egy darabig azon ponton állt, hogy elveszítse népszerűségét. Az áram oly rohamosan Ausztria-ellenes, forradalmi volt, hogy Kossuth kénytelen volt annak engedni. A tömegek politikai mozgalmaiban is érvényesül a lódulat törvénye : nem bírnak megállapodni, még ha akarnának is. Gambetta feladata a két szélsőség között elevezni és magát lehetőleg a középen föntartani. Míg a hullámzat csekély, addig e feladat sikerül, ha pedig azok egyszer magasra dagadtak, akkor aztán választania kell Scylla és Charybdis között. Az összegek összege az, hogy vannak bizonyos koráramok, melyeket a leghatalmasabb egyéniség sem tarthat föl, annál kevésbbé fordíthat vissza. Gambetta nélkül a szélsőségek összeütközése valószínűleg hamarabb következnék be, de előbb utóbb így is be fog következni. Gambetta, Castelar, Garibaldi inkább föltartják, mint előre viszik ez áramot. Látjuk, hogy ott, ahol ilyen szellentyűk nincsenek, mint pl. Oroszországban, apró robbanásokban tör utat magának a forradalom feszereje. A korszellem tesz egy lépést hátra, kettőt előre; szüneteket tart, vissza is esik, de végkép meg nem állapodik. Francziaországgal, ha a szélsőségek felé halad, nem szövetkeznek a hatalmak, de szövetkezhetnek vele a népek, és jöhet idő, amikor ez lesz reá nézve előnyösebb. A legnagyobb szónoki lángész nem pótolja a kormányférfiban a belső nyugalom, az önmérséklet képességének hiányát. Gladstone nagy izgató, hatalmas kortesvezér, de ha már az meglepő volt, hogy ily, kissé hóbortos ember kormányelnökké lehet a leghidegvérűbb nép hazájában, az már csoda lenne, ha sokáig tarthatná magát a kormányon. A bűn nem boszulja meg oly hamar magát e polcon, mint a tapintatlanság; aki nem ura önmagának, az nem uralkodhatik másokon. Örvendhetünk rajta, ha növekedik a valószínűség, mely szerint e hebehurgya ember nem sokáig csinálja a zavart az európai politikában. Világosan látszik, hogy nem ül szilárdan a nyeregben. Még alig pár hónapja kormányoz, de már sok kisebb-nagyobb kátyuba hágott. Legutóbb a Bradlaugh-féle esetnél adta tanúságát, hogy nem áll hivatala föladatának magaslatán. A viharos botrány alatt, melyet ezen szintén zavart fejű és ingatag lelkületű képviselő magaviselete idézett elő, az egész ház, és a mi fő, pártja mintegy fölhívólag nézett rá, hogy hát ha Neptun szerepét elvállalta, teljesítse is az ezzel járó kötelességet. De ő konokul ülve maradt, s azt Ilivé, hogy igen bölcsen, okosan jár el, midőn hallgat, mint két sült hal, épen oly esetben, melyben okvetlen szólnia kellene. Valószínűleg eszébe jutott, hogy hányszor mily rutul elszólta magát, s tán meg is fogadta, hogy ezentúl tacebit, at philosophus maneat. De ép oly rosszkor hallgatott, mint a mily rosszkor fecsegett más alkalmakkal. Pártja egy része nem tudván, mi a jelszó, megoszlott, és a botrány még nagyobb lett. Az igazi vezérnek épen akkor kell föltalálnia magát és kiadni a vezényszót, midőn legnagyobb a válság, és a mikor a sereg nem tudja, csáléra vagy hajszra induljanak. Sok kicsi sokra megy, még nehány ily POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 26. szím. 1880. xxvi. évfolyam.