Politikai Ujdonságok, 1881 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1881-01-26 / 4. szám
4-ik szám, Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG ( egész évre 12 írt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre ... 6 « ) a VILÁGKRÓNIKÁ-val/ egész évre 14 írt | Csupán a POLITIKAI / egész évre 6 írt) félévre 7 « ÚJDONSÁGOK A félévre ... 3 « /a VILÁGKRÓNIKA-val/ egész évre 8 írt \ fél évre ... 4 . Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldij is csatolandó. Szerkesztőségi iroda : Budapest, IV., egyetem-tér 6.XXVII. folyam. SZEMLE. A háznak lehetnek még államérdek szempontjából fontosabb tárgyalásai is, mint ami e héten szőnyegen forgott: a kávé-, czukor- és sörfogyasztás megadóztatásáról szóló törvényjavaslat; a véletlen hozhat még érdekesebbet is valami rendkívüli külföldi bonyodalom vagy egy rögtönzött házi botrány alakjában, mint anno Lónyay, — de már csakis a véletlen beavatkozása folytán. Előreláthatólag mégis talán ez a tárgyalás marad legfeszítőbb, mert ez alkalommal kísérlett meg az ellenzék még egy utolsó rohamot a kormány ellen, a buktatásnak némi reménysugarával. De hihetőleg messze még az idő, mikor ilyen száraz prózai — anyagi — kérdésekben lehet megtalálni a magyar ellenzéknek a kormánybuktatás arkhimédészi pontját. Közeledünk ugyan ahhoz rohamos lépésekkel, mert szegényedünk erősen, de azért mégis csak van mit ennünk, és az efféle reális, tárgylagos kérdések nem alkalmasak nagy szólamok használatára oly népnél, mely negyedfél századon át megszokta minden bajának kútfejét egyetlen kérdésben, államjogi viszonyának kérdésében keresni. És annyi való, hogy most is minden — ezerféle — apró baját ezen egy fő okra lehet visszavinni. Kell a pénz, mert nagyok az öröklött államadóssági terhek, nagy a hadügyi költség, a dualizmus mérlegében még mindig nehezebb a túlsó fél, mert benne vannak az uralkodóház, a közös kormányi közegek, s ott a valódi központ, Bécs, annak kell tehát áldozatokat hoznunk. Mindezen pedig még most nem lehet fordítanunk, ezt gondolja mélabús lemondás érzetével a nemzetnek politikailag döntő eleme. És végül az ilyetén nemzetgazdászati kérdésben nehéz a nagy tömeg ítélőképességéhez férni, mert még nem lett annyira amerikaias gondolkozása, hogy ily kérdésekben önálló fölfogásra képes legyen. A szélső ellenzék diadalához nagy idők (és tán nagyobb emberek is?) kellenének. A «mérsékelt» ellenzékről pedig ez idő szerint be kell vallanunk, hogy nevének, már tudniillik melléknevének, most inkább igyekszik megfelelni, mint a múlt években, amidőn a támadás hevességében szinte megközelítette a szélső pártot. E szerint valószínűleg maradunk a jövő választásokig a régiben. Ha tetszik, vigasztalhatjuk magunkat azzal a gondolattal, hogy Európában mi nyújtjuk ezúttal a parlamentáris életműködés terén a legnagyobb állandóság képét; míg másutt a kormányok csaknem évszakonkint váltakoznak, nálunk már hat éven át tartja magát a Tisza-kormány. A külföld ezt jóra magyarázza, amit nincs okunk sajnálni, még az esetben sem, ha nincs igaza. ______ Gyermekek és asszonyok szokott sajátsága, ami egyrészt kétségkívül idegeik gyöngeségéből ered, hogy igen gyakran csalódnak, mert minden kedvező hírt azonnal elhisznek. J ők olyanok, mint a gyönge lovas, aki nem oda megy, ahová akar, hanem a hova lova viszi. («Kérdezd meg a phoripámat!») Megállapodott erejű férfi azonban épen az örvendetes hírekkel szemben szokott kétkedő Tamásként óvatos lenni. Egy az, mert a jó hír magában véve is ritka. Más az, mert nem szeret csalódni, és ráér a jó hírnek örülni, annak magát egészen átengedni akkor is, ha az teljesen bizonyossá vált. Annál inkább tartózkodunk pedig a kedvező hír fölötti örömtől, ha azt egyébként is, már megelőzőleg szinte lehetetlennek tartottuk. Így voltunk azzal az eseménynyel, mely a legutóbbi skupstina-választások alkalmával Szerbiában, pár hónapja már, végbement. Az eredmény határozottan kedvező, minden várakozást túlhaladó volt. De épen azért meglepő, és alig magyarázható. Risztics, a szerb Cavour, vagy épen Bismarck — persze, hogy ez összehasonlításnak inkább gúny, mint komoly hit volt az alapja, de hát az még így is tisztelet volt reá nézve — a választásoknál csúfosan megbukott. Alig 14 híve jutott be az új parlamentbe. Oly esemény volt ez, melyet már akkor készpénzül lehete vala venni, de mindazáltal a magyar sajtó — félve az ajándékozó dannoktól — csak szárazon, gyanakodva jegyezte föl e gyökeres fordulatot jelző eseményt. Most megnyílt a skupstina, és a fejedelem a nép és az egybegyűlt képviselet részéről olyan lelkesedő fogadtatásban részesült, a minőben eddig trónralépte óta soha. A trónbeszéd a legünnepélyesebb fölavatása volt a bukott Riszticsével teljesen ellenkező, vagyis az orosz pártfogással teljesen szakító és monarkhiánk szövetségére támaszkodó politikának. És mirabile dictu! — a skupstina ezt még fokozottabb lelkesedő rivalgással üdvözölte. Máskor a trónbeszéd egy mélységes térd- és főhajtással kezdődött a fehér czár arczulata felé, mint ahogy ezt a miséző pap szokta tenni, midőn az oltár lépcsőjéhez ér. Most erről a fehér czárról egy árva hang sincs az egész trónbeszédben, ellenben melegen hálás megemlékezés az osztrák-magyar és német uralkodókról, ünnepélyes ígéret a vasúti és kereskedelmi szerződések valósítása iránt. Osztrák-magyar politikus szív, mit kívánsz még? Hát ez valóban meglepő, és — legyünk szerények, amint az erősek méltóságához illik — örvendetes fordulat. Mert a mint egyfelől semmikép nem tarthatunk az elbizakodott dicsekvés komikumának árnyékától sem, ha hinni merjük, hogy a mi magát, különleg, Szerbiát illeti, mi őt erőködés nélkül egyszerűen széttiporhatnók, — de másfelől meg eszélytelenség lenne meg nem gondolnunk, hogy az ő jó vagy rossz indulata nem is így külön, hanem kapcsolatban számos és hatalmasabb rokonságával esik számítás alá. Szerbia csak egy szemet a mi ellenségeink csoportozatának mérő serpenyőjén. De ez ellenségek csoportozata rendkívül nagy halmazt képez. Szemre, látszólag sokkal nagyobb, mint a mi egységünk. Mi csupán tömörségünk és súlyunkban bízunk, de a különbözet semmi esetre sem oly minden kétséget kizáró, hogy ne örvendhetnénk, ha e csoportozatból bár egy szemer is kiválik. Mert nincs kizárva ama föltevés valószínűsége, hogy hát ha épen ennek az egy szemernek hozzánk csatlakozása tesz bennünket nehezebbekké, és ezzel egyesülten fogjuk az átelleni serpenyőt fölbillenthetni ? De még ha nem így volna is, ha egy ellenséget, legyen az bármi kicsiny, jó barátunkká változtathatunk, ez mindig nyereség és üdvös dolog. A nagy Napóleon csak eléggé hatalmas volt, de mindig örült, ha csak egy tizenkettedrét német herczegséget is szövetségébe vonhatott. És Szerbia, mint katonai állam, nem is oly igen elenyészőleg kicsiny. Törökország, igaz, mindig legázolta, de hogy e nagyhatalommal csak ki is mert kötni, és nem semmisült meg utána, ez már magában elég bizonyíték szívóssága mellett. És a mi fő: Szerbia volt az, melynek gyűlölete irányunkban az összes szláv törzsek közt a legolthatlanabbnak, legmélyebbnek látszott. Ez játszotta az ellenünk izgató apostol szerepét összes szláv fajrokonai között. Ha őt megnyertük, a többit is legalább