Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1882-11-22 / 47. szám

47-ik szám. Előfizetési felt­ételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG | egész évre 12 írt \ vtt áttk'R('Satka / egész évre 14 írt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre 6 • / * ^ ° (félévre 7 * Csupán a POLITIKAI /egész évre 6 írt 1 __ , ^ . , \ egész évre 8 írt ttttvaxto ! „ a VILÁGKRÓNIKÁ-val ® , ÚJDONSÁGOK : \félévre — 3 « / \félévre ... 4 * Kiadóhivatal : Budapest, IV., egyetem-utcza 4.­­ Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó.­­ Szerkesztőségi iroda: Budapest IV., egyetem-tér 6.XXVIII. folyam. SZEMLE. A közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság olyatén intézmény, melyről ugyan nem mondhatni, hogy az az átka volna, mely szerint szakadatlanul csak rosszat szülhet, mert voltaképen erre is gyönge, de az már való, hogy a határozottan jóra is egyátalán képtelen. Hiszen alkotói maguk szándékosan csinálták ilyennek. Panaszko­dunk, ha a delegáczió erélytelen, tehetlen, hogy csak ötödik kereke az államszekérnek, azaz hogy ennél is rosszabb, mert ez leg­alább arra való, hogy hirtelen fordulatoknál mérsékelje a zökkenés veszélyeit, míg a de­legáczió inkább csak nyűg, mely két rabot összefűz. Hanem ha czél az, hogy együtt maradjunk, mert az együttmaradás létfölté­tel, hát akkor mégis csak van rá szükség, noha valami kedves, szeretetreméltó kellék azért soha sem lehet. Ki van zárva annak a lehetősége, hogy valaha lelkesedést idézzen elő. Mert baj az is, ha tehetlen, de hogy megrettennénk, ha erősnek, hatalmasnak mutatná magát. Hiszen épen az ettől való félelem okozta, hogy ne legyen mindenható közös parlament (reixrát!), hanem legyen csak parlamentér két külön alkudozó had­sereg vezérei között. Mindinkább kisül azonban, hogy erélyte­­lenségének előnye egészen a hatalomé, a régi egységes katonai birodalom központi hatalmáé, s mi csak hátrányai összegét bír­juk. A hatalom kivisz általa mindent könnyű szerrel, mi pedig nem tudunk elérni általa semmit, de épen semmit. Íme az új korszak kezdetén, ezelőtt másfél évtizeddel, a hadügyi közös költség előirányzata volt 68 millió forint; mai nap, tudniillik a jelen legutóbbi delegáczió által az 1883-as évre megajánlott hadügyi költség már — 136 millió, olvasd: százharminczhat millió ! És pedig megszavazva úgy­szólván vita nélkül, néma lemondással, mintegy beismerve, hogy e testület nem egyéb lelketlen, saját akarat nélküli automatnál. Tizenöt éven át tagjai megkísérlettek vitát, ellenállást, kö­veteltek egyetmást; a tapasztalat eredménye az, hogy hagyjunk föl minden reménynyel. Követelte a magyar delegáczió a magyar tisztképző akadémiát. Most már tudja, hogy ez mind hi­ábavaló erősödés. A delegáczió nem egyéb kényszerű alakiságnál. Olyan mint a rapport, melynek föladata kegyelmet kérni az elítélt számára, hogy hátha mégis az uralkodó jónak látná azt gyakorolni. De ha nem, hát: jobbra át, indulj. És ha e kívánat olyatén természetű volna, mely ellenkezik magának a birtokló legfőbb hatalomnak érdekeivel! De nem, hi­szen ha a magyar nemzet nem folyamodnék (igen, mert csak ez a szó fejezi ki a tényle­ges viszony természetét, csak folyam­odha­­tik; követelés­e mit sem ér!) — ha a magyar nem folyamodnék, a hatalomnak, a két állam fölött álló rhodusi kolosszusszerű hatalom­nak kellene azt saját biztonsága végett való­sítani. Mert a dolgok úgy állanak, hogy hosszú időre—vagy tán végleg— veszélyes, komoly ellensége nem lehet más, mint Orosz­ország és atalán az összes — a határokon túli és belüli — szlávság. Ha Oroszország­gal nem számít háborúra, akkor nincs szük­sége nagy hadseregre; akkor a 136 millió évi hadi költség bűnös, öngyilkos pénzpocsé­­kolás. És ugyan Oroszország ellen hol, ki a legbiztosabb védő­elem, ha nem a magyar­ság? És épen erről tartja a közös hadügyér, hogy nem kell rábízni a báját? Biz’ isten, ez már kissé gyanús dolog. A delegáczió egyébként ezúttal nem csu­pán a hadügyérrel, de a többi közös minisz­terrel szemben is igen «tárgyalékony» volt (traktabilis.) Mintha csak mindig ebéd utáni vagy épen menyegző előtti hangulatban lett volna. Okát ennek a könnyűvérűségnek min­denütt — már t. i. sajtó- és magánkörök — dologi okokban keresik. Hogy most nincs keleti bonyodalom, illetőleg háború (mert hiszen a bonyodalom az még sokáig egyre meglesz és egyre tovább gubanczosodik), nincsenek új szövetségkötések napirenden, mind volt különösen a hírhedt orosz-baráti szövetség — a czár keze fejére nyomott kül­­ü­gyéri csókkal pecsételt — és ez mind igaz, de azért volna csak most a külügyéri székben oly egyéniség, a­kiben a mi delegácziónk irigylésre méltó gavalléri tulajdonokat tudna fölfedezni! A mostani közös miniszte­rek nem föltűnő, nem népszerűtlen, de nem is fölötték népszerű, nem csillogó, egyátalán nem hódító egyéniségek sem belső, sem — s ez a főbb! — külső tulajdonaiknál fogva. Vagy elég okosak, hogy sehogysem akarnak azoknak látszani. Szerényen lépnek föl s kímélik a többi nagyság hiúságát. Az «ex» külügyér érdekes alakja körül még ma is több az ingerkedés, mint a­ki a kulcsot tartja kezében. úgy a bizottság, mint a kormány tagjai igen tartózkodók voltak az Oroszországgal való viszonyunkra vonatkozólag. Ezt szinte inkább jó, mint rossz jelnek magyarázhatjuk. Mert a viszonyt valami határozottan kedve­zőnek festeni talán azért nem kísérlik meg, mivel azt úgy sem hinné el senki; a tények annak ellenmondanak. A balkáni és atalán Oroszországon kívüli szlávság miatt a mi monarkhiánk kikerülhetlenül versenytársi ellentétben áll Oroszországgal. Akár meg­nyerni, akár meghódítani törekszik azokat, összeütközik Oroszországgal mindkét eset­ben. Akár túlárverelni akarnák Oroszorszá­got a szlávoknak adandó előnyökben, akár erőszakot alkalmazunk ellenükben, minden­kép csak ellenlábasai maradunk Oroszország­nak. Melyiket fogjuk követni? Magyarország miatt nem lehet az elsőt — a szláv uralmi politikát — követni. De az utóbbi, a hódító erőszak politikája is veszélyes lehetne. Azért valószínű, hogy a kettő között fogunk him­bálózni. Mézes madzag, engedmény, a­med­dig azt elfogadják, beveszik az illetők, erő­hatalom, a­hol azt visszautasítják. Egy szó­val a tovább «vurstlizás», mint Taaffe hal­­hatlan remekül kifejezte. Csak egységes, nagy népek, mint franczia, német, angol, követhetnek igazán nagyszerű és egy­szersmind egyenes, következetes politikát. Ügyes-bajos, keverék monarkhia, minő a mienk, csak rókamódra bujkáló, kígyószerű­ tekergőző hadargásra van utalva. Egyébiránt Vilmos császár a porosz trónbeszédben már előzőleg kihirdette a városnak és világnak, hogy a béke nem lesz megzavarva. Sehogy se is illett volna ily magas uraságnak, a mellett leghűbb, leg­hatalmasabb barátunknak e részben ellen­mondani. Holott még egyszer az is való, hogy jelenleg csakugyan ő azon európai te­kintély, a­kinek a béke és háború kérdésé­ben szava, ígérete a legnyomatékosabb. A kormány egybegyűjteté a kivándor­lásra vonatkozó adatokat, s ezek alapján ta­nácskozik egy e czélból összeállított gyüleke­zet a módozatok felől, melyek által e bajnak elejét vehetnek. Mert ez egy egészen új beteg­ség, melyre még az államtudorok gyógyszert nem találtak föl, minthogy még eddigelő nem is gondolkodtak felőle. Igazabban, a jelenség nem épen új, mert Amerika fölfedezése óta folyton mutatkozik, csakhogy amaz államok, melyekben eddigelő előfordult, oly szeren­csések, hogy egészségükre nem találták kár­tékonynak, sőt egynémelyik még szinte job­ban érezte magát utána. Vérmes embernek az orrvérfolyás bizonyos mérvig használ, vérszegénynek azonban halálos veszedelem.

Next