Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1882-10-18 / 42. szám

42-ik szám. Előfizetési fölt­ételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 42 írt \ Tm-­inw­ nAxTrc­ i , / egész évre 14 frt| Csupán a POLITIKAI / egész évre 6 írt \ ...­­ , ,­­ egész évre 8 írt pattttttat rrnnvcl/iAir « . , a VILÁGKRÓNIKA-val v.... „ . nrnnvoionv , a \ILÁGKRÓNIKA-val , . és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: \félévre ... 6 « /­­ félévre ... 7 « | ÚJDONSÁGOK : \ félévre ... 3 « / \félévre 4 « Kiadóhivatal : Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. Szerkesztőségi iroda : Budapest IV., egyetem-tér 6.XXVIII. folyam. SZEMLE. Szép örömnapja volt a nemzetnek októ­ber 15-ke. Egy költő szobrát leplezte le; oly tény, mely csak a műveltség magas­ fokán álló népek életében szokott előfordulni, kiváltképen pedig azon körülmények között, melyek itt fen forogtak. Mert egy bárdolatlan népnek is lehet egy művelt, fenkölt szellemű fejedelme, a­ki már csak azért is, hogy mu­tassa a világnak, mi van az ő országában, belemarkol saját és az ország pénztárába és állíttat szobrot az ő udvari költőjének, kiről a világ csak is épen ekkor vesz tudomást. De itt nálunk ezúttal a szobor­állítás té­nye a nemzet érdeme, nemcsak a kormány és magas körök hozzájárulása nélkül, de kö­rülbelül annak ellenére. A­mit épen nem szemrehányáskép említünk föl, mert hisz ezen köröknek van elég okuk ez ellenkezésre. Csupán a nemzet műveltségi színvonala ma­gasságának előtüntetésére hozzuk föl a körül­ményt, hogy e szobor igazán, teljesen a magyar közönség aesthetikai fölfogásának és hazafi­ lelkesedésének szüleménye, mennyi­ben a szó szoros értelmében közadakozás, apránként, csaknem krajczáronként össze­gyűlt adakozás eredménye. A hatalom, a fensőbb körök nemcsak nem járultak hozzá, de sőt a közlelkesedés egész árja ellenállhat­­lan, növekedő nyomására volt szükség, hogy egyátalán lehetővé váljék a szobor fölállítása, természetesen hozzájárult ehhez még a költő egyre terjeszkedő, hódító világhírének fénye, s szinte lehetetlen volt itthon nem méltá­nyolni, mely megszégyenülés nélkül, annak emlékét, a­kit az elfogulatlan külföld cso­dálata a művelődéstörténelem tünemény­­szerű alakjai közé emelt. Mint ilyen iránt sietni kelle a nemzetnek az elismerés, hála adójával, noha másrészt a várakozásnak is megleendő az a mentsége, hogy egy későbbi — netán szerencsésebb — kor a költő, az ember és a hazafi nagyságának meg­felelőbb arányokban, illőbb helyen mérte volna ki a kegyelet tartozását. De a körülményhez képest örülhetünk, hogy ez így is megtörténhetett. Ez a kor, ez a nem­zedék nem bírja e nagy embere erényeit, nem követi elveit, de érezbe önti emlékét és köztérre állítja, hogy csodálattal tekint­hessen rá, eszményül, követendő példaképül az uj ivadéknak. A képviselet rövid néhány napi együttlét után osztályokba sorakozván s néhány érdekes, izgalmas kérdést letárgyal­ván, egy havi szünetre szétoszott. Volt zsidó- és korrupczió-vita, pénz­ügyéri nagy beszéd a következő évi költségvetés előterjesztésének kisérete­­képen, befejezést nyert egy természetes, rázkódás nélküli kormányválság, elég változat egy heti együttlétre. A kormánypárti képviselő — Rohonczy — által még hónapokkal ezelőtt fölvetett korrupczió-vita lefolyása és ezúttal befejező­dése kínos benyomást gyakorolhat nem any­­nyira a kormánypártra, mint atalán a közön­ség független és hazafias elemeire, a­kik sajnálhatják, hogy egy buzgalomteljes föl­lépés inkább ártott, mint használt az ügy­nek, mely lovagját lelkesítette. Mert e per kimenetele elrettentő hatással lehet mind­azokra, a­kik az erkölcsi rothadás ellen harczolni kedvet érezhetnének magukban. A korrupcziónak, mint atalán minden rossz­nak, jobb szolgálatot nem tehet senki, mint egy eltévesztett rohammal, ha tudniillik annak vagy személyeit, vagy eszközeit rosszul választja meg. Ám legyenek Rohonczy vád­lottjai ártatlanok, mint a ma született gyer­mek s örülhetünk annak, ha ártatlanok, és örvendenünk kell, ha igaztalanul megtáma­dott ártatlanságuk kiderült. Igen, de ha van mindamellett ez országban korrupczió, — pedig hogy van, ki nem hiszi? — hát ez az eset bizonynyal arra szolgál, hogy fölbáto­­rítsa annak szomorú vitézeit. Épen az nap, midőn a pénzügyér költség­­vetésének tételei és nagy beszéde fújja föl a napi­lapok mellékleteit, érkezik egy, külön­ben a lapok által egész közömbösen, hidegen bejegyzett hír, miszerint valahol a vidéken megint lelőttek, ezúttal nem nyiit zendü­lésben, de ablakon át, egy a­d­ó v­é­g­r­e­h­aj­tót. Bárhol másutt, nem keleti népnél, ez nem volna különösebben föltűnő, de tudjuk, hogy a mi népünk türelme a törvényes kö­zegekkel szemben, az egyiptomi fellahkéval versenyez, ha ugyan azt még fölül is nem múlja. A pénzügyér kecsegtetni mer , a­mire eddig nem volt bátorsága vállalkozni,— azzal az ördöngösséggel, hogy nem is később, de már 1887-ben helyreállítja az államház­tartásban az egyensúlyt, vagyis, hogy a ren­des tételekben nem lesz hiánylat. És a ház többsége olyatén képpel hallgatja azt, mintha nem tartaná lehetetlennek e vérmes remény valósultát. Igaz, hogy hét sovány esztendő után várhatunk hét követet, és megmondta már Abdul-Hamid, egy ízben az angol követ nyomós reális poli­tkai érveléseire válaszolva, hogy nem kell megfeledkezni a jó istenről... A miniszterváltozások pedig oly csönd­ben «en famille» mennek végbe már, hogy a nyilvánság előtt alig mutatkozik egyéb tünetekben a változás, mint hogy a fényké­pész-kirakatokban és a képes­lapokban az illető új embernek az arczképe és életrajza — ha van — megjelen. De legtöbb esetben a mi szellemes kormányelnökeink oly embe­reket választanak ki maguk mellé, a­kiknek még nincsen élettörténetük. A­kik még nem tettek semmit, s életiratuk alig áll egyéb adatból, mint hogy a világra jönni (méltóz­­tattak.), mivelhogy­­ a feudál-arisztokratikus politika úgy hozván magával, a miniszterek első és elengedhetlen minősülménye az, hogy jó, már minthogy előkelő házból valók legyenek. Hát az újak e tekintetben mind kiváló bizonyítványokkal vannak ellátva, olyatén«nationalé»-val, melyek mindegyikén ott pompáz a bárói vagy grófi czim. Poten­­tált méltóság tekintetében tehát erősen gya­rapodott a kormány. Két új gróf költözött beléje, kiknek egyike pláne a Széchenyi nevet viseli, s a mérsékelt ellenzékből lett véve, tehát ennyiben tiszta nyereség. A másik is népszerű hangzású név, de eddigi pályája még szintén csak fehér lap, alig tudunk róla egyebet, mint hogy a közös hadse­regben százados, és noha a császár egyik szárnysegéde volt, onnan mégis kilépett. Hogy a fejedelemnek kedvencze, mutatja a szokatlan körülmény, hogy miniszteri kine­vezésével egyidejűleg kapta a belső titkos tanácsosi rangot, a­mely kitüntetés nem min­den minisztert ér — kilépésekor sem. Hogy mi lakik fejében és szívében, arról még csak találgatásokba sem bocsátkozhatunk. Egye­lőre csak kinézése után támadhatnak hozzá­vető gondolataink, és szeretnék, ha igazolná lavateli következtetéseinket — és rá tudna ijeszteni a bécsi hadü­gyérre. Mert a­mi az arczát illeti, katonásabb tekintetet nem kí­vánhatna egy Hannibal sem. Ez volna a di­csőbb, mert nehezebb, szemben a könnyebb és hálásabb föladattal, ráijeszteni a magyar parlamenti többségre. És még egy harmadik vörös bár­sony­széken is új ember ül, de már csak cserében. Ugyanis a közlekedési tár­­c­ára nem akadt vállalkozó. Hihetetlen­nek látszik, de úgy kell lenni, mert kény­telen volt végre azt a kormány azon tagja elvállalni, a­ki a kereskedelmi és gazdasági ügyérséget eddig várakozáson felül jól vezette.

Next