Politikai Ujdonságok, 1882 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1882-10-18 / 42. szám
42-ik szám. Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 42 írt \ Tm-inw nAxTrc i , / egész évre 14 frt| Csupán a POLITIKAI / egész évre 6 írt \ ... , , egész évre 8 írt pattttttat rrnnvcl/iAir « . , a VILÁGKRÓNIKA-val v.... „ . nrnnvoionv , a \ILÁGKRÓNIKA-val , . és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: \félévre ... 6 « / félévre ... 7 « | ÚJDONSÁGOK : \ félévre ... 3 « / \félévre 4 « Kiadóhivatal : Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. Szerkesztőségi iroda : Budapest IV., egyetem-tér 6.XXVIII. folyam. SZEMLE. Szép örömnapja volt a nemzetnek október 15-ke. Egy költő szobrát leplezte le; oly tény, mely csak a műveltség magas fokán álló népek életében szokott előfordulni, kiváltképen pedig azon körülmények között, melyek itt fen forogtak. Mert egy bárdolatlan népnek is lehet egy művelt, fenkölt szellemű fejedelme, aki már csak azért is, hogy mutassa a világnak, mi van az ő országában, belemarkol saját és az ország pénztárába és állíttat szobrot az ő udvari költőjének, kiről a világ csak is épen ekkor vesz tudomást. De itt nálunk ezúttal a szoborállítás ténye a nemzet érdeme, nemcsak a kormány és magas körök hozzájárulása nélkül, de körülbelül annak ellenére. Amit épen nem szemrehányáskép említünk föl, mert hisz ezen köröknek van elég okuk ez ellenkezésre. Csupán a nemzet műveltségi színvonala magasságának előtüntetésére hozzuk föl a körülményt, hogy e szobor igazán, teljesen a magyar közönség aesthetikai fölfogásának és hazafi lelkesedésének szüleménye, mennyiben a szó szoros értelmében közadakozás, apránként, csaknem krajczáronként összegyűlt adakozás eredménye. A hatalom, a fensőbb körök nemcsak nem járultak hozzá, de sőt a közlelkesedés egész árja ellenállhatlan, növekedő nyomására volt szükség, hogy egyátalán lehetővé váljék a szobor fölállítása, természetesen hozzájárult ehhez még a költő egyre terjeszkedő, hódító világhírének fénye, s szinte lehetetlen volt itthon nem méltányolni, mely megszégyenülés nélkül, annak emlékét, akit az elfogulatlan külföld csodálata a művelődéstörténelem tüneményszerű alakjai közé emelt. Mint ilyen iránt sietni kelle a nemzetnek az elismerés, hála adójával, noha másrészt a várakozásnak is megleendő az a mentsége, hogy egy későbbi — netán szerencsésebb — kor a költő, az ember és a hazafi nagyságának megfelelőbb arányokban, illőbb helyen mérte volna ki a kegyelet tartozását. De a körülményhez képest örülhetünk, hogy ez így is megtörténhetett. Ez a kor, ez a nemzedék nem bírja e nagy embere erényeit, nem követi elveit, de érezbe önti emlékét és köztérre állítja, hogy csodálattal tekinthessen rá, eszményül, követendő példaképül az uj ivadéknak. A képviselet rövid néhány napi együttlét után osztályokba sorakozván s néhány érdekes, izgalmas kérdést letárgyalván, egy havi szünetre szétoszott. Volt zsidó- és korrupczió-vita, pénzügyéri nagy beszéd a következő évi költségvetés előterjesztésének kiséreteképen, befejezést nyert egy természetes, rázkódás nélküli kormányválság, elég változat egy heti együttlétre. A kormánypárti képviselő — Rohonczy — által még hónapokkal ezelőtt fölvetett korrupczió-vita lefolyása és ezúttal befejeződése kínos benyomást gyakorolhat nem anynyira a kormánypártra, mint atalán a közönség független és hazafias elemeire, akik sajnálhatják, hogy egy buzgalomteljes föllépés inkább ártott, mint használt az ügynek, mely lovagját lelkesítette. Mert e per kimenetele elrettentő hatással lehet mindazokra, akik az erkölcsi rothadás ellen harczolni kedvet érezhetnének magukban. A korrupcziónak, mint atalán minden rossznak, jobb szolgálatot nem tehet senki, mint egy eltévesztett rohammal, ha tudniillik annak vagy személyeit, vagy eszközeit rosszul választja meg. Ám legyenek Rohonczy vádlottjai ártatlanok, mint a ma született gyermek s örülhetünk annak, ha ártatlanok, és örvendenünk kell, ha igaztalanul megtámadott ártatlanságuk kiderült. Igen, de ha van mindamellett ez országban korrupczió, — pedig hogy van, ki nem hiszi? — hát ez az eset bizonynyal arra szolgál, hogy fölbátorítsa annak szomorú vitézeit. Épen az nap, midőn a pénzügyér költségvetésének tételei és nagy beszéde fújja föl a napilapok mellékleteit, érkezik egy, különben a lapok által egész közömbösen, hidegen bejegyzett hír, miszerint valahol a vidéken megint lelőttek, ezúttal nem nyiit zendülésben, de ablakon át, egy adó végrehajtót. Bárhol másutt, nem keleti népnél, ez nem volna különösebben föltűnő, de tudjuk, hogy a mi népünk türelme a törvényes közegekkel szemben, az egyiptomi fellahkéval versenyez, ha ugyan azt még fölül is nem múlja. A pénzügyér kecsegtetni mer , amire eddig nem volt bátorsága vállalkozni,— azzal az ördöngösséggel, hogy nem is később, de már 1887-ben helyreállítja az államháztartásban az egyensúlyt, vagyis, hogy a rendes tételekben nem lesz hiánylat. És a ház többsége olyatén képpel hallgatja azt, mintha nem tartaná lehetetlennek e vérmes remény valósultát. Igaz, hogy hét sovány esztendő után várhatunk hét követet, és megmondta már Abdul-Hamid, egy ízben az angol követ nyomós reális politkai érveléseire válaszolva, hogy nem kell megfeledkezni a jó istenről... A miniszterváltozások pedig oly csöndben «en famille» mennek végbe már, hogy a nyilvánság előtt alig mutatkozik egyéb tünetekben a változás, mint hogy a fényképész-kirakatokban és a képeslapokban az illető új embernek az arczképe és életrajza — ha van — megjelen. De legtöbb esetben a mi szellemes kormányelnökeink oly embereket választanak ki maguk mellé, akiknek még nincsen élettörténetük. Akik még nem tettek semmit, s életiratuk alig áll egyéb adatból, mint hogy a világra jönni (méltóztattak.), mivelhogy a feudál-arisztokratikus politika úgy hozván magával, a miniszterek első és elengedhetlen minősülménye az, hogy jó, már minthogy előkelő házból valók legyenek. Hát az újak e tekintetben mind kiváló bizonyítványokkal vannak ellátva, olyatén«nationalé»-val, melyek mindegyikén ott pompáz a bárói vagy grófi czim. Potentált méltóság tekintetében tehát erősen gyarapodott a kormány. Két új gróf költözött beléje, kiknek egyike pláne a Széchenyi nevet viseli, s a mérsékelt ellenzékből lett véve, tehát ennyiben tiszta nyereség. A másik is népszerű hangzású név, de eddigi pályája még szintén csak fehér lap, alig tudunk róla egyebet, mint hogy a közös hadseregben százados, és noha a császár egyik szárnysegéde volt, onnan mégis kilépett. Hogy a fejedelemnek kedvencze, mutatja a szokatlan körülmény, hogy miniszteri kinevezésével egyidejűleg kapta a belső titkos tanácsosi rangot, amely kitüntetés nem minden minisztert ér — kilépésekor sem. Hogy mi lakik fejében és szívében, arról még csak találgatásokba sem bocsátkozhatunk. Egyelőre csak kinézése után támadhatnak hozzávető gondolataink, és szeretnék, ha igazolná lavateli következtetéseinket — és rá tudna ijeszteni a bécsi hadügyérre. Mert ami az arczát illeti, katonásabb tekintetet nem kívánhatna egy Hannibal sem. Ez volna a dicsőbb, mert nehezebb, szemben a könnyebb és hálásabb föladattal, ráijeszteni a magyar parlamenti többségre. És még egy harmadik vörös bársonyszéken is új ember ül, de már csak cserében. Ugyanis a közlekedési tárcára nem akadt vállalkozó. Hihetetlennek látszik, de úgy kell lenni, mert kénytelen volt végre azt a kormány azon tagja elvállalni, aki a kereskedelmi és gazdasági ügyérséget eddig várakozáson felül jól vezette.