Politikai Ujdonságok, 1883 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1883-06-27 / 26. szám

358 tották», mire Móricz nyersen felkiáltott: «Csak maga hallgasson.» Fridmann Bernát folytatta a keresztkérdése­ket, főleg arra nézve, hogy ellenmondást derítsen ki az időre nézve, mikor Móricz kiment az udvarra és a segélykiáltást hallotta. Kérdezte továbbá, hogy ha Schvarcz Salamon vágta el a lány nyakát, hogyan tarthatta a vér alá a tányért. Az egyik kezében a kés, a másik kezében a tányér volt és mikor meg­vágta, hamar letette a kést, a fazék meg ott állott mellette . . . Scharf József: Nem tudod, mi van a tízparan­csolatban ? Ahhoz tartsd magad, még zsidó vagy ez ideig. Móricz: Nem vagyok. Scharf József: Már kikeresztelkedtél ? Akkor elvágom a rokkomat, adja­tok egy kést! Ezután több kérdést intéz Scharf Móriczhoz a Péczely és Recsky által történt kihallgatásra vonat­kozólag. Eötvös konstatáltatni kéri, hogy a fiú ki­hallgatása Nagyfaluban hajnalig tartott. Ezután Székely, Heumann és Funták védők intéztek kérdé­seket a fiúhoz, miközben ez kijelenti, hogy ő hallotta nagy papoktól, hogy a zsidóknak keresztény vérre szüksége van. Megképeztetvén, hogy kit ért «nagy papok» alatt, azt mondja, hogy katholikus papok kikeresték a bibliából, hogy szükségük van a zsidók­nak ilyen vérre. Ezzel véget ért Móricz kihallgatása, mely harmad­fél óra hosszat tartott. Június 21. (Harmadik nap.) Merénylet Móricz ellen. A harmadik napi tárgyalás azzal kezdődött, hogy Eötvös védő ügyvéd kérdést intézett az elnökhöz, hogy mely ok volt az, a­miért Scharf Móricz sürgős kihallgatását az elnök szükségesnek tartotta, mert a lapok azt írják, hogy merényletet terveztek a fiú ellen. Szeyffert közvádló pedig elmondta, hogy ő a városi főkapitányt szólította föl hivatalosan, hogy a hírre és annak forrására nézve a nyomozáso­kat megtegye. A kapitány ezt megígérte s intézke­dett, hogy a vármegyeház udvarán éjjel városi őr legyen fölállítva. Elnök: Miután az intézkedés meg van téve, annak az eredményét be kell várni. Eötvös kéri, hogy a kapitány sürgettessék meg a vizsgálat gyorsítására. Solymosiné kihallgatása. Kihallgatásra először özvegy Solymosinét szólí­tották elő, kihez Szeyffert közvádló kívánt kérdé­seket intézni. Elmondta Solymosiné, hogy Eszter tavaly januárban és februárban otthon volt s már­­czius elején lépett szolgálatba Hurinéhoz, tizenöt forintért és egy pár csizmáért egy esztendőre. Leá­nyát eltűnése reggelén látta utoljára. Huriné délután két óra tájban jött hozzá kérdezni, hogy adott-e ő is valami megbízást a lánynak, mert az még most sem tért vissza a boltból. Miután Huriné elment, nem tudott nyugodni és megindult leánya keresésére, kétszer is kereste, mindig egy utón, mert lehet ugyan másfelé is menni, de azon az utón van a járás. A közvádló újabb kérdésére elmondta Solymosiné, hogy Eszter csak mosogatott, söpörgetett, ételt vitt ki a tanyára, egyéb dolga nem lehetett, télen csiz­mában járt, lába ujjai nem feküdtek egymáson. Eötvös Károly védőügyvéd kérdésére elmondta Solymosiné, mikép ment Dargóra, hol lakik egy tudós asszony, a­kitől megtudni remélte, hol van a leánya. Ez útjában minduntalan környékezték a zsi­dók. Szintén Eötvös kérdé tőle, várjon álmodta-e azt, a­mit a tárgyalás első napján mondott: hogy a leány eltűnése után reggel az isten megjelentette neki, hogy a leány csak a zsidók révén veszthetett el? Erre Solymosiné azt felelte: «Nem álmod­tam én; nem tudom, honnan, honnan nem kelet­kezett bennem ez a gondolat, hogy: eredj fiam, nézd körül a zsidó templomot, nem látsz-e ott valami új hányást, mert azóta el is áshatták a gyermekedet­. Arra a kérdésre, hogy a sorsa iránt részvétet érezők­től kapott-e pénzsegélyt, kereken tagadólag felelt. Eötvös Károly elmondta neki, hogy egy német újságban az volt írva, hogy Németországban hatezer tallért gyűjtöttek neki, (Sólymosaiénak) s el is küld­ték. Solymosiné kijelente, hogy erről nem tud semmit. Eötvös ezután meleg szavakkal kérte és figyelmeztette, hogy ha van valami kétsége, hogy leánya talán mégsem a szerencsétlen vádlottak ré­vén tűnt volna el, gondolja meg és mondja el; erre Solymosiné kétszer is így kiált: «Olyan nincs.» Eötvös végre még kérdé, hogy ugy­e nem igaz, a­mit egyik tanú mond, hogy szegény Eszter megesett és szégyenében ölte meg magát. Erre Solymosiné, kezeit összecsapva, felkiáltott: «Haragudjék meg rá a csillagos ég, a­ki rá merte a száját ereszteni.» Mielőtt a kihallgatás tovább folyt volna, Korniss elnök megjegyzi, hogy a védelmet korlátolni nem akarja, de nem tartja helyén­valónak oly kérdések tételét, hogy világszerte megjelent lapok valamelyi­kében mily hírek jelentek meg, és bizonyos erkölcsi leczkék tartásától is tartózkodjanak a védő­ügyvédek. Friedmann védőügyvéd erre kijelente, hogy ehhez alkalmazkodni fog ugyan, de a védelemnek a törvény bizonyos fokig megadta a jogot, hogy a tanúnak vagy vádlottnak értelmi fokáról is meggyő­ződést szerezzen. Ezután Friedmann azt kérdezte Solymosi­­nétól, hogy Eszter leánya meddig ért neki, de ezt Solymosiné nem tudta megmondani. Arra a kér­désre, tudja-e, mi az eskü? azt felelte, hogy: «Eskü — eskü, ha megesküszik az ember, az mindjárt eskü». Friedmann kérdésére, tudja-e, hogy csak igazra lehet esküdni, így szólt: «Hát hogy ne tud­nám, nem vagyok szamár azért, hogy szegény va­gyok.» Székely Miksa védő­ügyvéd kérdésére kijelentette, hogy Huriné jól bánt Eszterrel, az elnök kérdésére pedig határozottan állította, hogy Scharf József ismerte Esztert, járt ahhoz a házhoz, melyben 1881-ben Eszter szolgált. Erre Scharf József fel­­­­állt és kijelente, hogy nem ismerte a leányt; lehet hogy látta, lehet, hogy nála is volt a leány, ha vala­miért küldték, de nem ismerte, igaz lelkére mond­hatja. Eszter gazdasszonya és az eszlári tanuk. Következett Huri Andrásné, Eszter gazdasszo­­­­nyának kihallgatása. Nagy bőbeszédűséggel mondta el Huriné, hogy ápril­ilsején, kevéssel tíz óra után, mikép küldte el Esztert festékért Kohlmayer boltjába; az utat félóra alatt meg lehet járni, s mikor a leány­­ tizenegy-tizenkét óra felé nem jött meg, azt gondolta, hogy beteg talált lenni, mert a kis­fia is hirtelen betegedett meg és halt el. Korniss elnök kérdésére azt felelte, hogy Eszter igen jó leány volt s ő csak annyiban volt vele haragos, mert olysmil jó gyermek volt, hogy még a sertést is csak úgy terelgetéssel hajtotta. Az eltűnés napján meg az edény mosásá­nál pirongatta meg, mert Eszter a sütőteknőben akarta az edényt megmosni; figyelmeztette hát, hogy a sütőedénynek gondját viselje, de ez csak figyelmeztetés volt, igaz, hogy élesen mondta, de komolyan nem bántotta Huriné után ama tanukat hallgatták ki, kik hal­lották a kis Scharf Samunak elbeszélését, mely sze­rint a metsző megvágta a magyar leány nyakát. Az eszlári tanuk közül Lánczy Gáborné és Üveges Mihályné azt vallották, hogy Huriné jól bánt Eszterrel, szerette a lányt, kin az eltűnés napján nem vettek észre semmi elkedvetlenedést. Az időközben meghalt Csordás Gáborné vallo­mása, melyet felolvastak, ugyanezt mondja, hozzá­téve, hogy Huri Andrásnét jó természetű asszony­nak ismerik. Sós Andrásné, Sós Mihályné, Szabó Juliánna, a tizenkét éves Sós Erzsé­bet, Tanyi Eszter és Erzsébet a kis Scharf Samu fecsegéséről vallottak. Előadásuk szerint a kis Samu először a Sós Andrásné leányainak beszélte, aztán a Sós Andrásné házában ismételte a történetet. Szabó Juliánna elmondta, hogy czukrot ígért a fiúnak, ha újra elbeszéli s ekkor a kis Samu azt mondta: «Hát azt mondtam, hogy behívta apa a magyar leányt az útról és azután megmosták a lábát, hátra­kötötték a kezét, bedugták a száját és a metsző bácsi elvágta a torkát». Mikor azt kérdezték tőle, hova tette apja a magyar leányt, azt felelte, hogy azt nem tudja, mert akkor bezárták az ajtót, még­pedig Móricz zárta be. Szeyffert közvádló kérdé­sére , hitték-e a gyerek beszédét, Sós Mihályné fel­kiáltott: «Hogy ne hittük volna!» Az elnök kérdésére Szabó Juliánna azt is elő­adta, hogy ama szombaton délben találkozott utol­jára Eszterrel; a delet elharangozták, mikor tanú a malom mellett elhaladt. E vallomást Eötvös Károly védő­ügyvéd jeg­zőkönyvbe venni kérte. A merénylet Móricz ellen. Elnök itt előterjeszti a kapitányság jelentését, mely a junius 18-iki merényletet megfejti. Este két úri­ember ment be az isalakhelyiség udvarába s figyelmesen nézték a megyeház épületét. Mint ki­derült, hírlapírók voltak, kik az ott lakó tanítótól, a ki Móriczot is tanítja, valamit akartak megtudni Móriczról, de a tanítót otthon nem találván, egy kicsit vártak. Friedmann Bernát védő e jelentés után a­miatt szólalt föl, hogy konstatálja, mikép a megidé­zett tanúk a teremben a vizsgálóbíró (Bary) előtt mennek el. Nem von le ebből semmi következtetést, de esetleg hivatkozni fog rá. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK. 26. szám. 1883. XXIX. évfolyam. Eszter nővére. Solymosi Zsófi, Eszter nénje elmondja, hogy mikor húga a boltba ment, találkozott vele, mert gazdájával Rosenberggel együtt épen bort vitt. Mikor visszajött, akkor is találkozott vele, és beszél­gettek. Az első találkozás 11—1­2 óra közt volt, és Eszter jókedvvel dicsekedett, hogy gazdasszonya pénzt ad neki csizmára. Visszamenet nem beszéltek sokáig, mert Eszter sietett haza. A festéket Eszter fekete kendőbe kötve vitte. Szeyffert közvádló meg­jegyzésére, hogy mikor először kihallgatták, sárga kendőt említett, Zsófi gondolkozott, egy ideig nem felelt, aztán azt mondta, hogy úgy gondolja, sárga kendő volt Eszter kezében, mikor ment a boltba. Zsófi vallomása alatt anyja integetett neki, hogy egy bizonyos dolgot mikép mutasson. Lustig vádlott és Szeyffert közvádló felszólalására az elnök megtil­totta, hogy a tanúk egymásnak integessenek. Mikor Schwarcz Salamon kívánt kérdést intézni a lány­hoz, ez azt felelte, hogy «van neki kihez beszélni», nem akar hozzá­szólani, de az elnök parancsára az­tán mégis beszélt. Kohlmayer kereskedő azt vallotta, hogy Esz­ter déli tizenegy és tizenkét óra közt vette nála a festéket. Bátoriné, Bátori Gábor és Zsófi azt vallották, hogy ama szombaton éjjel tizenegy óra felé világosságot láttak a templom hátsó részé­ben , Scharf József ezt tagadta. Bátori Zsófi, ki beszéd közben rosszul is lett, azt is vallotta, hogy ő ama szombaton csak tüzet rakott Scharféknál, de a gyertyákat nem­ vette le. Június 22. (Negyedik nap.) A negyedik napi tárgyalás kezdetén Friedmann védő felszólalt az ellen, hivatkozva a hírlapok tu­dósításaira, hogy a tárgyalási teremben a közönség tüntetőleg viseli magát, sőt egyesek a vádlottakat inzultálják. Elnök a közönséget felszólítja, hogy tetszésének vagy nem tetszésének ne adjon kife­jezést. A zsinagógából hallatszott segélykiáltások. Kovács-Lengyel Istvánná, ki a zsinagóga szomszédságában lakott, segélykiáltásokat hallott. A vizsgálatkor azt modta, hogy déltájban segélykiál­tást hallott a zsinagógából s hogy Eszter eltűnése után Scharfék sokszor jártak el hozzá kérdezősködni, hallani-e hozzá a zajt a zsinagógából. A mostani kihallgatásnál úgy vallott, hogy délután, még­pedig már jó későn, a pitvart tapasztotta, mikor a kapu felől valaki ezt kiáltotta: «Lengyel Istvánná, jöjjön ki.» De ő munkában volt, tehát nem ment ki, a kapu különben is nyitva volt, a­ki akart, bejöhetett. Scharf nem kérdezte tőle soha, hallatszik-e hozzá a zaj a zsinagógából. Az elnök, a közvádló, Russu bíró ismételten figyelmeztették, hogy a vizsgálóbíró és az eszlári bíró előtt máskép mondta, hogy déli óráról, tompa kiáltásról szólt, de Lengyelné a leghatáro­zottabban megmaradt mostani vallomása mellett s megjegyezte, hogy mikor előbb kihallgatták, halálos beteg volt. Az egész csak azért maradt meg emléke­zetében, mert ama napon délután Bátoriné járt nála, elbeszélte, hogy Eszter elveszett s mondta, hogy talán Esztertől jött az a kiáltás. Erre Lengyelné azt felelte Bátorinénak, hogy «valaki talán vajat akart kérni tőle.» Lengyelné után fiát, a tizenhat éves Jánost hallgatták ki. Ez egészen máskép adja elő az anyjá­val történteket, úgy a mint Lengyelné a vizsgálóbíró előtt vallott, hogy anyja déli időben hallotta a ki­áltást, hogy Scharfné Eszter eltűnése után gyakrab­ban járt hozzájuk kérdezősködni, stb. Lengyelnét és fiát szembesítették, de eredménytelenül. Lengyelné kereken kijelente, hogy «ha százszor hívják is ide», ő csak azt mondhatja, hogy délután volt. A következő tanúnak, Fekete Jánosnénak vallomása lényeges volt. Fekete Jánosné délelőtt tizenegy órakor jött a katholikus templomból gyó­násról, a zsinagóga mellett ment el s egyetlen egy hangot hallott, mely síráshoz hasonlított, de azt sem tudja, a templomból jött-e vagy csak a templom felől. Odanézett és a templom ajtaja előtt két zsidót látott állam­. Scharf Móricz nem volt ott. (Scharf Móricz tudvalevőleg azt mondja, hogy ő maga állt ott és nézett be a kulcslyukon.) Scharf József vád­lott ezt a kérdést intézte a tanúhoz: «A vizsgáló­bíró úr azt mondta nekem, hogy Fekete Jánosné azt mondta, hogy éjszaka tizenkét órakor jött haza Tokajból és ekkor világosságot látott még a­­ na­plómban.» Lengyelné: «Az nem igaz, tizenkét óra­kor éjjel n­e is lehet a réven átjönni.» Adamovics József eszlári katholikus lelkész arra nézve tett vallomást, hogy a gyónás, melyre

Next