Politikai Ujdonságok, 1883 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1883-10-10 / 41. szám

41-ik szám. Előfizetési föltételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG / egész évre 12 frt\ ÁrkRÓNIKA- 1 regész évre 14 frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: /félévre ... 6 « 1 a | 1 'a /félévre ... 7 « Csupán a POLITIKAI f egész évre 6 frt 1 ,_0 ■ A_ UT, i , 1 egesz évre 8 frt 0m^roAeov .M ^ a VILÁGKRÓNIKA-val . ÚJDONSÁGOK : félévre ... 3 « ) /félévre ... 4 « Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. | Külföldi előfizetésekhez a postatiag meghatározott viteldij is csatolandó. | Szerkesztőségi iroda: Budapest, IV. egyetem-tér, 6.XXX. folyam. SZEMLE. A horvát vitában minden előbb írottak és mondottak közt legfontosabb volt a pénzügyér gr. Szapáry nyilatkozata a horvát zendülés előzményeiről és okairól. A mint az ember a hatás alól, melyet a nyilatkozat reá gyakorolt, lassanként fölocsúdott: első kérdése is az volt, hogy ugyan várjon hát miért nem mondták ezt előbb? a kormány tagjai beszéltek lakomákon, beszámolókon, vannak félhivatalos nagy napilapjai, módjában állt volna fölvilágosítani a közönséget mindarról, amit a pénzügyér a házban előadott, hogy aztán a közvélemény ekként, ez értesülés alapján képződhetett volna, nem pedig botorkálva a sötétben hat héten át, s csak gyanítva homályos dolgokat, de amelyekre biztos következtetéseket nem építhetett. Ugyanis, a pénzügyér fölvilágosításai szerint, a czimerek fölrakatása nem most, de már három év előtt vette kezdetét. Számos helyeken már e pár utóbbi év alatt ott függött kinn az adóhivatali épületek kapuin a vegyes föliratú czimer és még csak szóba se jött e dolog soha, senki meg nem ütődött rajta Horvátországban. Ez egy. A másik meglepő, hogy ez nem történt a bán tudta nélkül vagy akarata ellenére. Ez iránt vele levelek váltottak és a bán a kettős feliratú czimereket még a zavargások kitörése után is jogosaknak találta. Amit tehát az élesebb látású politikai körök gyanítottak, hogy a horvátok elkeseredésének indokai között az adókezelés valószínükig igen előkelő szerepet játszik, fokozott mérvben valónak bizonyult, amennyiben most már kétségtelen, hogy a horvát községek bűnös sikkasztásai és ennek folytán fosztogató zsarolásai voltak a lázadás valódi okai. Hajmeresztők voltak a pénzügyér adatai, melyek szerint ezen kis tartományban az utóbbi két év alatt a községi adókezelők összesen 150 ezer forintot sikkasztottak, s hogy ezt helyrehozzák, községi pótadóban száz-kétszáz százalékot is vetettek ki a népre és hajtottak be tőle. A néppel aztán elhitették, hogy mindennek Magyarország, a zsarnok magyar kormányzás az oka. A magyar ember ezek hallatára először némileg könnyebbülve föllélegzik. Mert jól esik neki, vigasztalásként hangzik, hogy a horvát népnek a magyar elleni gyűlölete mégsem vérében és húsában van, hanem úgy lett abban úgyszólván tüzes vassal fölébresztve. Hiszen az imént említett borzasztóságok mely népet nem vinnének végletekig? De azután tovább gondolkozva, fölmerülnek kérdések, melyekben aztán sokkal több az elszomorító, mint amennyi vigasztaló volt a fönnebbi észleletben. Egyszerre világos előttünk, hogy hiszen ha így áll a dolog, akkor a magyar nemzetre nézve csak még sokkal megalázóbb a kapituláczió a czimerkérdésben a horvátok előtt, mint egyébként lett volna. Hiszen ekként hát Magyarország lakói meg a horvát községi sikkasztók bűnei miatt? És a magyar kormány sem a jog, sem az opportunitás vagy a taktika ellen hibát nem követett el,és mégis neki kell meghunyászkodnia? Maga a horvát bán, a legfőbb hatóság beismerte a czimerek jogosságát, a nép maga két éven át nem ütközött meg benne. De a saját községi közegei loptak, sikkasztottak s hogy ezt bepótolják, vérlázitó zsarolásokkal a magyar állam ellen lázadásba hajtják az elkeseredett népet, mely azt hívén, hogy mindennek a magyar uralom az oka, tehát neki esik a magyar czimernek, koronának, egyátalán föllázad a magyar fenhatóság ellen. Hát nem megcselekedte volna-e ezt a magyar föliratok nélkül is? Valamint ha a zsarolásokkal béketűréséből ki nem hozzák, nem bizonyos-e, hogy eszébe se jutott volna neki a három magyar szó miatt fölzendülni? És már most mivel akarjuk mi e bajt orvosolni? Azzal, hogy az ártatlan magyar betűs föliratokkal szégyenkezve elhátrálunk! Hát aztán ha gyengeségünknek ily csattanós szegénységi bizonyítványt állítunk ki, hogyan akarunk mi mégis a mi állami fenségünknek elismerést, tekintélyt szerezni? Mi a tanulsága e fejleményeknek? A horvát községhatóságok zsarolnak. Hogy ezért kiengeszteljük a föllázadt horvát parasztokat, leveszszük a czimerekről a magyar föliratot. Nos, ha a horvát községi hivatalnokok tovább is megint csak sikkasztanak, hát akkor majd leveszszük az egész magyar czimert, és további szorgalmas zsarolás és reá következő zendülés után meg már — nem maradván egyéb hátran kitakarodunk abból a Horvátországból, melyre a kiegyezés 15 éve óta körülbelül száz milliót költöttünk? És e száz millióval nem voltunk képesek megvásárolni azt a dicsőséget, hogy a horvátországi magyar adóhivatalok fölött a horvát föliratok alatt, ezek fordításaként, másodrendűig, három magyar szó szerénykedjék, vagy tán inkább szégyenkezzék? Ez idő szerint a Balkán egész vonalán monarkhiánk befolyása a győztes az orosz fölött, de nem merünk fölöttébb örülni a diadalnak, mert a mérlegen csak kicsiny, néhány szemernyi a túlsúlyúnk, ami holnapra elváltozhatik. Úgy vagyunk, mint az oly képviseleti kormány, amely csak egy-kétszónyi többség fölött rendelkezik, tehát körülbelül mindig készen kell lennie a bukás veszedelmére. De mindenesetre már az is jó szerencse, és biztató jel, hogy így is vagyunk, s Romániában, Bulgáriában, Szerbiában ki tudtuk ütni az az oroszt a nyeregből. Bratiano azzal tért haza a közép-európai szövetséges udvaroknál tett látogatásából, hogy a «békét viszi» Romániának. Ez nem jelenthet egyebet, mint hogy csatlakozik hozzánk, a nagy békeligához, mely eddig ele megfelelt e nevének. Hiszen nevezetesen épen Románia kivel volt viszályban ez utóbbi idő alatt? Csakis épen velünk, s e szerint a román főminiszter e kijelentését csak ezen kedvező értelemben magyarázhatjuk. Bulgária szinte sértő módon tolta félre az orosz befolyást, Szobolev és Kaulbars tábornokoknak ajtót mutatván. És hogy nem csupán személyeket, de ezekkel politikát is változtat, annak legbizonyosabb jele, hogy a hadsereg létszámát is lejebb akarja szállítani, ami egyenesen oroszellenes cselekmény lenne. Mert hiszen Oroszország czélja volt Bulgáriát faltörőnek használni a keleti kérdésben, olyatén szerepben, mint aminőt kiosztott ezelőtt öt évvel Szerbiának, midőn őt fejjel a falnak uszította a török óriás ellen. A példa nem volt valami lelkesítő. Igazi orosz a czár legfelségesebb lábának ugyan egy rúgását is szerencsének veszi, de a szerbek épen ezzel mutatták ki, hogy nem oroszok, mert ezt a rúgást és a gyáva czímet nem voltak képesek a megvert vizsla farkcsóválásával viszonozni. A bolgárok nem tartják szerencsének, dicső küldetésnek, hogy orosz érdekek, a pannuszismus harczában egy újabb Grivicza sánczárok töltelékéül szolgáljanak. Legalább ez a mostani többség fölfogása. S e tekintetben Bulgáriában nép és fejedelem közt nagyobb az összhang, mint Szerbiában, ahol a nép, bár talán nem az orosz protektorátusra nézve, ellenzéket képez és csaknem ellenséges állást foglal el a fejedelemmel szemben. A helyzet itt legválságosabbnak tetszik, nem hiába hogy ez a pont a legfontosabb egész délkeleten, tudniillik a keleti kérdés még hátralevő, s közelebb megoldandó részének egész területén. Mert Románia ugyan nagyobb mint Szerbia, de azután nincs is tovább, míg Szerbia az a görke, mely ha mozdul, utána zuhan az egész sziklaoldal hógörgetege. Szerbia ha velünk tart, magával rántja többi rokonait, részint visszatartja őket .