Politikai Ujdonságok, 1884 (30. évfolyam, 1-53. szám)
1884-01-02 / 1. szám
1. Sz.am. 1884. XXX. évfolyam. POLITIKAI ÚJDONSÁGOK, egy nagy hírlappal; az én felőlem való végén ennek is láttam valami barbaria ungurilor-félét — no épen jó helyen olvasom, gondolám magamban, e czivilizált szép asztalon, s a konyháról beható olajba sült hal bűzétől nagyot prüsszenték rá! Vacsora után, ketten lévén, és a forgó pisztoly a zsebben, elszántuk magunkat rá, hogy bemenjünk a legiigabb kávéházba, egy török kávét inni és népet és szokásokat látni. A török világban egy ily kávéházban méla csend uralgott, melyet csak a nargilé és a kávé szörpölése, meg a tüzet hordó legény csipőfogójának ütemes csattogatása zavart meg: most czigány-banda trónol az egyik sarokban s dalol és muzsikál egyszerre torka szakadtából, nyekegően szépséges keleti dalokat ; a széles padokon ember ember mellett zsúfolva kuporg, egy-egy jobb kedvű vendég bele-bele kurjant, a másik tapsol,tombol, szóval van pokoli lárma. Bementünk, hiszen nem ismert itt senki, aztán országos vásár alkalmával nem válogatós az ember! Itt várt ránk aztán igazi meglepetés, amilyenhez hasonló a széles török birodalomban bizonyosan nincs több. Török bajadérok, czigány lányok szolgáltak fel, középen egyik piros atlasz bugyogóban, sárga hímzett papucscsal, sötétzöld, aranysujtásos bársony dolmánykában, félrecsapott kis piros fezzel, mely alól hollófekete hajzata vállára göndörödött le, járta a török szóló tánczot. Lábai ugyan alig mozdultak egy helyből, azt az oláhos lassú ide-oda topogást nagy képzelő tehetség nevezhetné táncznak, de dereka, melle, feje és karjai annál többet hajlongtak elő-hátra, jobbra-balra, ujjai pedig spanyol kasztagnettekkel, réz tányérkákkal s csilingelőkkel ellátott kis szita-dokbal csöngetve pattogtatták ki a táncz ütemeit. Minél szalontátlanabbak, ilomsértőbbek voltak mozdulatai, annál harsogóbb tetszés-rivalgás követte a hallgatóság részéről, ami viszont őt tüzelte még leirhatlanabb mozdulatokra, mígnem kifáradtan megfordítá csörgős szita-dobocskáját, s összeszedte bámulóitól, 5—10 centimos pénzdarabokban, művészeti bérét. Néhány percznyi szünet után egy másik tánczosnő j ott ki a síkra, amaz pedig átvette ennek kávéégető s vendéglátó szerepét, hol itt, hol ott per,,,, .e leereszkedőleg egy-egy dandy mellé, ez igy tart estétől éjfélutákig, s igy tart — az a zene,kintorna, hárfa lármájából kivehettük — .^y 4—5 helyen e parányi kis városkában, melyaligha van 2000 lelket meghaladó lakossága, czivilizálják a hajdani rettenetes kutyafejű utódjait rumán polgárokká és meg kell val■igy ez hathatósabb szer, mint a boszniai orvos deutsche Ordinium, melynek kiegészítő ma természetesen a «Pulver und Blei be 'láhi il Allah!» hangzott le a szomszédlvéről a török egyházfinak gyönyörű, bus hangon éji imára hivó énekeink az utcaára, mély megindulás vett Láttam épen a haldokló muzulmánt, de cseng a vallás szolgájának halotti ny tatár!... .. * _ ra ismét a Bekez nevű tatár bérkocsist meg a napi dij itt 20 frank, mint Boában bárhol is — s meghagytuk neki, hogy en olyan helyre, hol sok vad,és ha lehet, valami jyobb birtokos ur van. Azt már hallottuk, hogy személybiztosság (a vagyon az már talán más ,ovat alá esnék) e vidéken kielégítő; az igaz, hogy a bu halta őröket 1° lelövik — ki tudná, ki? — supe nemzeti gyűlöletből, de a magán utast nem szók mig ________• tü.lmherrel kiköt Bárhogyis legyen, nekünk bizony eszünkbe sem jutun rablókra gondolni. Medzsidiétől délnyugati irányban indultunk.A román lapok tele jajgatták volt a világot, hogy a Dobrudzsa semmit érő, mocsáros, álló vizekkel, posványokkal teljes egészségtelen lapály, már előre számítottam a sok vadludra, réczére e posványokban, képzelni se tudtam másként, mint a hajdani Sárrétet az alföld közepén. Hát ime közvetlen a város szélén jó meredek, illetleg állandóan emelkedő talajt találunk s mikor felérünk a tetőre, akkor látjuk, hogy a meddig a szem lát, mind hátas, hullámzatos fensik terjed előttünk a Dunától a tengerig; mocsárnak, az egykori Duna medrét kivéve, melynek közepén halad a vasút, hire sincs; ellenkezőleg, 15—20 ölnyire kell ásni a kutat, mig ivóvíz akad s még a mély völgyek fenekén sincs viz avagy mocsár. A föld szürkés, porhanyó homok- és iszap-keverék, melynek felső rétegei századok óta korhadozó nő- JAIRól, televénynyel vegyülvén, ' •i minden félórajárásra egy-egy mély völgy akad utunkba, melynek partjai átlag oly meredekek, hogy csak kígyózva lehet le és felhajtatni a következő újabb tetőre. Van e völgyeknek egy sajátsága, melyet sehol Romániában nem találni, nevezetesen az, hogy az átlag mintegy 18—20 méternyi magas partok félmagasságában vízszintesen végighúzódik s kifehérlik egy két-három méter vastag kőréteg; e kő csupa , kagylóhéj-kövület, néhol lazán, néhol malomkőkeményen összeforva mészszel s magában ismét egy-két arasznyi vastag, de mindig vízszintes fekvésű kisebb rétegekre oszolva. Pompás, könnyű építő anyag, kár, hogy ott hever, jóformán használatlanul, ámbár Medzsidiében a templomok, nagyobb bacska házak, a város otromba durva kövezete s kinn a pusztán a juhkarámok, látom, mind ebből telnek ki. Földmvelésnek itt jóformán nyoma sincs, egész nap utazva sem láttunk 5—600 hold felszántott földet, mind csupa legelő, és pedig olyan, hogy még október végén is térdig érő, sűrű fű áll rajta, lehetne kaszálni. A birka, mi itt bitangol, oly kevés, hogy csak ösvényeket tapos benne, de leenni nem bírná tán tízszer annyi sem. Daczára a váltakozó mély völgyeknek és szép hullámos domboknak, ez a végtelen, fakó fű-tenger, melyet sem folyók és tavak tükre, sem erdők lombozata, sem zöldelő őszi vetések táblái meg nem szakítanak, hamar unalmas lesz, csak a végtelen vadbőség nyújt kárpótlást az erdők, rétek, viruló falvak hiányáért. Minden lépten-nyomon nagy csapat örvös pacsirták röppentek fel az útról, s szállongták körül csicseregve kocsinkat. E madarak hozzánk soha nem vándorolnak fel, a Dunát északra alig 4-5 mérföldnyire haladják túl, tökéletes pacsirták, hosszú hátulsó karommal, de vastag orruak, s szürke tollazatukat fehér szegélyű, feketés barna nyaköv ékíti, nagyságra minden más pacsirtát jóval fölülmúlnak s igen kevéssel kisebbek egynyári fürjnél. Mily boldog volna itt egy olasz vagy franczia vadász, ki még a czinegének vagy ökörszemnek sem kegyelmez? Mi persze nemhogy ezekre, de még a csapatokban el-elhuzódó galambokra sem lőttünk. Törökországban — s a divat itt még nagyon török — komoly emberhez illetlennek tartják, hogy apróságokra puskázzon. De nem soká kelle várni nagyobbakra, a kocsis figyelmeztetett, hogy az útfélen túzokok vannak. Ilyenkor az a szabály, hogy az a vadász lő, akinek oldalán van a vad, most ez felőlem történt. Előre leereszkedtem a kocsi hágcsó-jára, s anélkül, hogy az igen mérsékelt ügetésű kocsit megállítottam volna, szépen eszálltam a földre. Mintegy 80 lépésnyire előttem sétált vagy 15 darab túzok, s más körülmények között az én leszállásomra okvetlenül azonnal felrepült volna mind, s én csakugyan erre is voltam előkészülve, de nagy megleptésemre csak megállt a csapat s magasra emelt fővel nézett rám. Volt időm kiválasztani a legizmosabbikat s csak söréttöltényem lévén, nyakon czélozni; lövésem eldördült és ez az egy nagyban vergődés nélkül összeesett, a repülő csapatra tett második lövésem azonban eredménytelen maradt. A kocsis leugrott, töröktől nem várt gyorsasággal futott a túzokhoz, kirántotta kését és keleti szokás szerint elmetszette a még vonagló szegény állat torkát. Ez elmetszés náluk oly elmaradhatatlan, hogy e nélkül a vadat nem is eszik meg. Nem sokára még oly vadakra is bukkantunk, melyeket sok hires magyar vadász megirigy !! ■!’ husz-harmicz, sőt egy helyi 50—60 főnyi ban zúdult fel mellőlünk a házi kakas r . törpe tuza, egyszeri bele puskázásra négyet ejtettünk il, sokkal ivenekkel fogolyéval megtölthettük volsunkat, ha czélunk valóban az lett volna, s ha mindenféle tölténynyel s jó kutyával ellátva jövünk, mert e vidék eddig megkímélve maradt a román vadirtástól, noha már ez sem egészen, mert már visszatértünkben bocskoros parasztvadászokat találtunk, kik éhes, sovány vizslákkal barangolják be e senki földjét, s százszámra lövik rakásra az eddig háborusan itt élt vadakat s hordják a bukaresti vadpiaczra. Másfél órai barangolás után, Kacsamák nevű nyomorult tatár mokány falucskán át a Pestere völgy mentén hajtatva, Mahmud Kuju nevű naggyobbacska faluba értünk. A völgy mentén idáig 4—5 csapat fogoly madarat találtunk, és csak a kocsiból lőve ejtettünk 6 vagy 7 darabot el, pedig a lelőtteknek legalább fele oda veszett a vizsla hiányában az övig érő fűben, bozótban. Ez a falu is nyomorult kis tatár falu, egy szál élőfa nem ad életet a sár és durva kőkerítések mögött nyomoríts."" A viskóknak. Csak két nagyobonosanyú házat találtunk benne, egyik a román kormány által épített faluháza, a másik — a szebbik — a tönkre jutott földesúr lengyel tiszttartójának úri háza. Ezzel szemben, túl a völgyön, van a pusztuló félben álló urasági ház, tíz láb magas kőkerítéssel övedzett nagy udvar, épületromokkal, melyek közt alig 3—4 szoba maradt lakható, a többit lehúzták, elégették a bulgár hősök, tőből kivágták a szép gyümölcsfákat s nagy epres kertet, a mi e kovák hajdani dísze volt. Rossz gebéinket pihentetni kellvén, megálltunk a falu korcsmájánál, mert korcsma van ám még az ilyen csupa tatár faluban is, most már iszik bujában a török is, még pedig pálinkát. Hallván, hogy a hej itthon van, átküldtünk hozzá két pár foglyot, és megkérdeztettük, elfogadja-e látogatásunkat. Igenlő válasz után átmentünk. Az őszbe csavarodott, katonás magatartású efendit divánján ülve találtuk, mi pedig, egészen a török divatot követve, egyenest a minket megillető divánra telepedtünk s aztán üdvözöltük egymást a szokásos «hozott Isten» s feleletül «boldogul találtalak légyen»-nel. Ezt követte mindjárt a kimaradhatlan fekete kávé és szivarka, csak ez után áll elő az ember vele, hogy mi járatban van. A nyelvvel azonban láttam, hogy elakadunk, sem a bej, sem két-három semmit tevő inasa, titkára nem beszélnek egy európai nyelvet sem, s az oláhot még majd ezután tanulják meg. Előszedtem azért harmincz év előtti török nyelvtudományomat s bemutattam neki magunkat, azt mondván, hogy mi egyszerűen utasok vagyunk, illetőleg egy pár napra kalandozók, kik időtöltésből egy-két utunkba eső vadat le-lelövünk. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, és meggyőződött, hogy útitársam bennünket nem ért, ott tart a délebédre, s megeredt szava. Látszott, hogy rég nem volt alkalma kibeszélgetni magát bizalmasabban. Elmondá, hogy ő őrnagy volt Karszban, a Murad bej (Kmetty) keze alatt, mind ismerte az ott szolgáltmagyarokat, elbeszélé részletesen, mint vágták át magukat a magyarok az orosz táboron, mikor Karsz föladta magát, tele volt hálával, szeretettel az egykori magyar fegyvertársak iránt. Aztán áttért az 1877-ki háborúra, ebben már mint katona nem vett részt. «Európai nyelveket, — úgymond — nem tudok tanulni, idős vagyok, aztán gyermekeim vannak, s mivel itt ez a birtokocskám volt (28.000 hektár egy tagban), és házam, szőlőm Konstantinápolyban, reméltem, hogy megélek további törődés nélkül ebből is. A sors másként akarta! A háború alatt elpusztult több mint 4000 darab tehenem, ökröm, közel 2000 nemes lovam, több ezer birkám és selyem gyapjas angorakecském. A háború után birtokomat a román kormány állambirtokká czímezte, beszedte a legeltetésből folyó csekély jövedelmeimet is, s nagy nehezen csak most kaptam vissza valahára belőle egyharmadot; de mit ér a puszta föld, állatok, gazdasági eszközök nélkül? Pénzem pedig nincs, hisz 5 év óta kölcsönpénzből élek. Eladom e földet úgy a hogy tudom, és elmegyek innen oda, hol az én nemzetem még ur, Anatoliába, igy hozza magával a fátum !» És amit ez a hajdan dúsgazdag, ma szegény bej érez, azt érzi az utolsó tatár is; nem azon jár esze, hogy ekét, igavonó barmot szerezzen, hanem eladja a mise még eladható és ül fel hetenként 50—100 család a Szambul felé menő hajóra s költözik a keresztény uralom alól Anatoliába. Dobrudzsa azonban nem tokaié . »'**•' k az elköltözött tatárok, bulgárok helyére ij katona-szökevények, mokányok; másfelől a «.mm.t’ . Wildet osztat '•'!» az ifjabb • m..edérnek, kiknek 1864-ben, mint kis gyermekeknek, ni lehet e törvény szerint adni, s igy Dobrudzsa husz-harmincz év alatt teljesen romanizálódik s egészen beolvasztja a románság* "■’el nem költözhetett, akkorra már azonban régben maradandó tatárt és bulgárt. uj tartomány, melynek bulgár, tatsága szemünk láttára változik változott át — Hunfalvy szó által kipusztitott Erdély nép''' szigetről oda szivárgók által. Balesetei*? A czár h-r 10-ikén történ' nap múlva delépni, a L. * szánt. - f a ! 9