Politikai Ujdonságok, 1885 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1885-01-07 / 1. szám
1-ső szám. Előfizeti* fölvételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG Jegész évre 12 Mt VILÁGKRÓNIKÁ-Val| egész évre 14 frt Csupán a POLITIKAI ] egész évre 6 frt | a viLÁGKRÓNIKÁ-val | egfff évre 8, frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre ... 6 « |__________________ 1 félevre ... 7 «_______ÚJDONSÁGOK: 1 félévre ... 3 . 1______________________1 félévre ... 4 Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postaikig meghatározott viteldij is csatolandó. Szerkesztőségi iroda Budapest, IV., egyetem-tér 6. XXXI. folyam. SZEMLE. Már hetekkel előbb híre volt, hogy a kormányelnök az újévi üdvözlésre a szokottnál fontosabb nyilatkozattal fog válaszolni. Azt hittük, hogy e fontosság alatt oly valami érződik, ami a külföld figyelmét is magára vonandja. Valami olyatén értesülés, mely a külpolitikát közvetlenebbül érinti. Hát pedig ilyesmiről az itthon fojtott lélekzettel várt nyilatkozatban szó sincs, és ha a külföld mégis tudomásul veszi és mérlegeli e szavakat, akkor jele, hogy már még belügyeink is bírnak némi súllyal a szomszédos, illetőleg európai politika mérlegén. Másfelől pedig némi önállóság tanu......músága volna az, ha mi szabadelvűek tudnánk lenni akkor, mikor körülöttünk minden és épen az európai vezérállam is a reakció felé evez. Nemcsak, de még az ikertárs Ausztria is határozott visszaesést mutat a konzervatív irányba, midőn az előbbi szabadelvű polgári minisztériumot egy feudál-ultramontán vegyülékű arisztokratikus kormány váltotta föl. Ha mindezekkel szemben maga a magyar kormányelnök Budapesten hirdeti a szabadelvűséget, ez okvetlen azt a benyomást keltheti a világ előtt, hogy ime ez a magyar állam talán mégis az erősebb iker, melyet mozdulataiban nyűgöz ugyan a szomszédja, de a maga utjának követésétől mégsem térülhet el föltétlenül. Kérdés azonban, vájjon a szabadelvűség jelszavának hangoztatása alatt mennyi valóság rejlik. Ezúttal a főrendiház tervezett reformja képezi ennek kísérleti mezejét. A kormány kinevezett tagokat akar ültetni a főispánok, szegény főurak és czímzetes püspökök helyére, akik e méltóságra életfogytiglan tartó érvénynyel lesznek helyezve, míg az ellenzék a megyék által választandó követekkel óhajtaná e hézagokat betölteni. Ebben a kérdésben tehát legalább is nehéz eligazodni a szabadelvűség értelmezése körül. Az eligazodás zavarát növeli a körülmény, hogy épen a főrendiház reformja körül a kormány támogatásában részt vesz azon előkelő államférfiú, ki eddig a konzervatívok és ultramontánok vezérének volt kikiáltva. Nevezetes mozam az is, hogy a kormány kijelentette, miszerint reá nézve a főrendiház reformjának elfogadása nem képez kabinetkérdést. E kijelentés alatt hihetőleg azon taktikai czél rejlik, hogy az ellenzéknek nem lévén kilátnia kormánybuktatásra, támadása ennélfogva kevésbbé lesz heves és elkeseredett. A küzdelem azért bizonynyal igen erős lesz, kiváltkép magában a felsőházban, ha ugyan valósul, hogy ott a volt külügyér, a főrendek új elnökének egy régi személyes ellenfele, áll a rohamoszlopok élére. Miután épen semmi hevenyszerű baj nem fenyegeti földrészünket, a napi sajtónak annál kínálkozóbb alkalma nyílt Szilveszter estéjén és újév reggelén a múlt és jövő fölötti eszmélkedésre. Az átalánosságok, melyekből kiki a maga pártállása szempontja szerint vonta le a következtetéseket, nem annyira a közjogi alap, mint társadalmi s az egész polgárosult emberiség sorsával kapcsolatos kérdések feszegetéseiből állottak. És már ez is jellemzi a fordulatot, mely 1867. óta közéletünkben beállott. Az ipar és a munkásosztály kérdése volt az elmélkedések tenorja. Az első kiválóbban a mi sajátlagos ügyünk, míg az utóbbi átalános európai. Közmeggyőződéssé kezd válni az ipar nagy jelentősége ránk nézve, lehetlen lévén elzárkózni a nyűgat példája elől, mely ezt a kérdést már a maga előnyére megoldotta. És ha voltak eddig, akik ennek szükségét tagadták, mivel — úgymondanak— nem szükséges nekünk másokat okvetlen és vakon utánozni, ezeket is elnémíthatta az idei esztendő szomorú tanulsága, midőn keserves gyakorlatisággal áll elénk a tények meggyőző logikája a gabonaárak állandónak ígérkező alacsonyságában, az amerikai és indiai közlekedés gyorsasága és olcsósága folytán. Világos ma már mindenki előtt, hogy a magas igényű államiság és nagyhatalmiság követelményeinek csak úgy felelhetünk meg, ha fejlett iparral fokozva jövedelmeinket, megszerezzük ennek anyagi föltételeit, melyeket, többé kizárólag vagy jobbatlan földmivelői kereset meg nem adhat. Ez az észlelet pedig azért fontos, mert döntő súlylyal nehezül azon vita mérlegére, mely egy idő óta a polgári és nemesi osztály uralmának jogosultsága körül forog. Ha való az, hogy iparos országgá kell lennünk, akkor nem lehet kérdés tárgya, mely rétege a társadalomnak az, melynek szellemétől az egésznek áthatva kell lenni. Már az magában megdöbbentő, ha valahol ez még vita tárgya lehet. Másutt már nem arról van szó, hogy nemes-e vagy polgár, hanem, hogy a polgár vagy csak a munkás uralkodjék-e maholnap a világon ? — A milliók, a napszámos munkások hadserege ostromolja már magát a középosztályt, nálunk pedig még ennek az uralmát is perhorreskáljuk? Hiszen igaz, hogy mi egy lépéssel hátrább lehetünk az európai nyugatnál, de kettővel már nem, mert akkor a hátunk mögött jövő délszlávok, románok löknek félre bennünket és elgázolva megelőznek. A horvát országgyűlés már néhány ülésén jelen voltak a Starcsevics-pártiak is, és beszéltek keményen, durván, úgy hogy az elnök többször közbeszólt, végre pedig meg is vonta a szót magától Starcsevicstől. Az általa használt szavak, súlyos vádak mindenütt másutt oly jeleneteket idéztek volna elő, melyeket a «botrány» rovatába sorozna a napi krónika, de ma a Starcsevics-párt odáig vitte a dolgot, hogy az első két ülésen való szereplésének mérséklete által szinte meg voltunk lepetve. Nem élt a rabló, tolvaj, stb. kifejezésekkel, nem gyürkőzött verekedésnek, és ez már tőle nagy önmegtagadás. Pedig azt láttuk, hogy a rokon bolgár országgyűlés babérjai nem hagyják őt és társit aludni, míg ők valamiképen azon túl nem tesznek. Ottan ugyanis nemrég egy szónokló képviselőt, aki súlyos vádakkal illette a kormánypártot, véresre vertek a szószék előtt, az országgyűlési terem kellő közepén, hogy valósággal lepedőben kellett haza szállítani. Mikor ezt olvasta magyar ember, bizonynyal arra gondolt: mi marad már ma szegény Starcsevicsnek ? Hisz ez valósággal meg van rabolva egy dicsőségtől, melyre már oly biztos esélyei voltak. Hogyan tegyen ő túl a bulgár botrányon? Ha csak valakit egyenest úgy le nem üt, hogy a «feje leröpül?» Régi mondás elv szerint nem is búcsú, ha csak emberhalál nem történt. Vagy talán abban a nagyobb meglepetésben kíván bennünket reszeltetni, hogy mégis megmutatja, miszerint jobb ő a hírénél, és a bulgár példa nem hogy biztató volna rá nézve, de intő, elrettentő leczke, és már most az ő ambícziója abban állna, megmutatni, miszerint a zágrábi tartománygyűlés műveltségi színvonala mégis csak felebb áll a szófiai szobranjeénál ? És már most ő megfogadta volna, hogy már most azért se verekedik, hiszen már ebben nem lehet az első! Tagadhatlan, hogy ő a botrányban eredetibb és mulatságosabb, de a mérsékletben meg bravourja volna nagyobb, mert ebben már önmagát múlná fölül--A horvát ellenzék azonban durva kifejezések nélkül is képes valami szörnyszerűt és kábító hatásút mondani. Ilyen az, hogy nem mi fizetünk Horvátországra, hanem ők adóznak nekünk, s azon áron, melyet nekünk fizetnek, olcsóbb szövetségest is kaphatnának... Hát már a számtan sem csalhatlan? A kétszer kettő nem négy többé ? Valóban csodálatos, hogy a mérleget nem vagyunk képesek ellenmondást kizárólag megállapítani! Politikai és jogfogalmak közül eltérhetnek a nézetek, de a számtan nem enged meg semmi csürést - csavarást.