Politikai Ujdonságok, 1885 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-07 / 1. szám

1-ső szám. Előfizeti* fölvételek: VASÁRNAPI ÚJSÁG Jegész évre 12 Mt VILÁGKRÓNIKÁ-Val| egész évre 14 frt Csupán a POLITIKAI ] egész évre 6 frt | a viLÁGKRÓNIKÁ-val | egfff évre 8, frt és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: (félévre ... 6 « |__________________ 1 félevre ... 7 «_______ÚJDONSÁGOK: 1 félévre ... 3 . 1______________________1 félévre ... 4 Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postaikig meghatározott viteldij is csatolandó.­­ Szerkesztőségi iroda Budapest, IV., egyetem-tér 6. XXXI. folyam. SZEMLE. Már hetekkel előbb híre volt, hogy a kor­mányelnök az újévi üdvözlésre a szokottnál fontosabb nyilatkozattal fog válaszolni. Azt hittük, hogy e fontosság alatt oly valami érző­dik, a­mi a külföld figyelmét is magára vo­­nandja. Valami olyatén értesülés, mely a kül­politikát közvetlenebbül érinti. Hát pedig ilyes­miről az itthon fojtott lélekzettel várt nyilatko­zatban szó sincs, és ha a külföld mégis tudomásul veszi és mérlegeli e szavakat, akkor jele, hogy már még bel­ügyeink is bírnak némi súl­lyal a szomszédos, illetőleg európai politika mérlegén. Másfelől pedig némi önállóság tanu­­......músága volna az, ha mi szabadelvűek tud­nánk lenni akkor, mikor körülöttünk minden és épen az európai vezérállam is a reakc­ió felé evez. Nemcsak, de még az ikertárs Ausz­tria is határozott visszaesést mutat a konzer­vatív irányba, midőn az előbbi szabadelvű polgári minisztériumot egy feudál-ultramontán vegyülékű arisztokratikus kormány váltotta föl. Ha mindezekkel szemben maga a magyar kor­mányelnök Budapesten hirdeti a szabadelvű­­séget, ez okvetlen azt a benyomást keltheti a világ előtt, hogy ime ez a magyar állam talán mégis az erősebb iker, melyet mozdulataiban nyűgöz ugyan a szomszédja, de a maga utjá­nak követésétől még­sem térülhet el föltétlenül. Kérdés azonban, vájjon a szabadelvűség jel­szavának hangoztatása alatt mennyi valóság rejlik. Ezúttal a főrendiház tervezett reformja képezi ennek kísérleti mezejét. A kormány ki­nevezett tagokat akar ültetni a főispánok, sze­gény főurak és czímzetes püspökök helyére, a­kik e méltóságra életfogytiglan tartó érvény­­nyel lesznek helyezve, míg az ellenzék a me­gyék által választandó követekkel óhajtaná e hézagokat betölteni. Ebben a kérdésben tehát legalább is nehéz eligazodni a szabadelvűség ér­telmezése körül. Az eligazodás zavarát nö­veli a körülmény, hogy épen a főrendi­ház reformja körül a kormány támogatá­sában részt vesz azon előkelő államférfiú, ki eddig a konzervatívok és ultramontánok vezérének volt kikiáltva. Nevezetes mozam­ az is, hogy a kormány kijelentette, miszerint reá nézve a főrendiház reformjának elfogadása nem képez kabinetkérdést. E kijelentés alatt hihetőleg azon taktikai czél rejlik, hogy az el­lenzéknek nem lévén kilátn­ia kormánybukta­tásra, támadása ennélfogva kevésbbé lesz he­ves és elkeseredett. A küzdelem azért bizonynyal igen erős lesz, kiváltkép magában a felsőházban, ha ugyan valósul, hogy ott a volt külügyér, a főrendek új elnökének egy régi személyes ellenfele, áll a rohamoszlopok élére. Miután épen semmi hevenyszerű baj nem fenyegeti földrészünket, a napi sajtónak annál kínálkozóbb alkalma nyílt Szilveszter estéjén és újév reggelén a múlt és jövő fölötti eszmélke­­d­ésre. Az átalánosságok, melyekből kiki a maga pártállása szempontja szerint vonta le a követ­keztetéseket, nem annyira a közjogi alap, mint társadalmi s az egész polgárosult emberiség sorsával kapcsolatos kérdések feszegetéseiből állottak. És már ez is jellemzi a fordulatot, mely 1867. óta közéletünkben beállott. Az ipar és a munkás­osztály kérdése volt az elmélkedések tenorja. Az első kiválóbban a mi sajátlagos ügyünk, míg az utóbbi átalános európai. Köz­meggyőződéssé kezd válni az ipar nagy jelentő­sége ránk nézve, lehetlen lévén elzárkózni a nyűgat példája elől, mely ezt a kérdést már a maga előnyére megoldotta. És ha voltak eddig, a­kik ennek szükségét tagadták, mivel — úgy­­mondanak­­— nem szükséges nekünk másokat okvetlen és vakon utánozni, ezeket is elnémít­hatta az idei esztendő szomorú tanulsága, midőn keserves gyakorlatisággal áll elénk a tények meggyőző logikája a gabonaárak állan­dónak ígérkező alacsonyságában, az amerikai és indiai közlekedés gyorsasága és olcsósága folytán. Világos ma már mindenki előtt, hogy a magas­ igényű államiság és nagyhatalmiság követelményeinek csak úgy felelhetünk meg, ha fejlett iparral fokozva jövedelmeinket, meg­szerezzük ennek anyagi föltételeit, melyeket, többé kizárólag vagy jobbatlan földmivelői ke­reset meg nem adhat. Ez az észlelet pedig azért fontos, mert döntő súlylyal nehezül azon vita mérlegére, mely egy idő óta a polgári és nemesi osztály uralmának jogosultsága körül forog. Ha való az, hogy ipa­ros or­szággá kell lennünk, akkor nem lehet kérdés tárgya, mely rétege a társadalomnak az, melynek szellemétől az egésznek áthatva kell lenni. Már az magában megdöbbentő, ha valahol ez még vita tárgya lehet. Másutt már nem arról van szó, hogy nemes-e vagy polgár, hanem, hogy a polgár vagy csak a munkás uralkodjék-e maholnap a világon ? — A mil­liók, a napszámos munkások hadserege ostro­molja már magát a középosztályt, nálunk pedig még ennek az uralmát is perhorreskáljuk? Hi­szen igaz, hogy mi egy lépéssel hátrább lehe­tünk az európai nyugatnál, de kettővel már nem, mert akkor a hátunk mögött jövő dél­szlávok, románok löknek félre bennünket és elgázolva megelőznek. A horvát országgyűlés már néhány ülésén jelen voltak a Starcsevics-pártiak is, és beszél­tek keményen, durván, úgy hogy az elnök többször közbeszólt, végre pedig meg is vonta a szót magától Starcsevicstől. Az általa hasz­­nált szavak, súlyos vádak mindenütt másutt oly jeleneteket idéztek volna elő, melyeket a «botrány» rovatába sorozna a napi krónika, de ma a Starcsevics-párt odáig vitte a dolgot, hogy az első két ülésen való szereplésének mérséklete által szinte meg voltunk lepetve. Nem élt a rabló, tolvaj, stb. kifejezésekkel, nem gyürkőzött verekedésnek, és ez már tőle nagy önmegtagadás. Pedig azt láttuk, hogy a ro­kon bolgár országgyűlés babérjai nem hagy­ják őt és társit aludni, míg ők valamiképen azon túl nem tesznek. Ottan ugyanis nem­rég egy szónokló képviselőt, a­ki súlyos vádakkal illette a kormánypártot, véresre vertek a szó­szék előtt, az országgyűlési terem kellő köze­pén, hogy valósággal lepedőben kellett haza szállítani. Mikor ezt olvasta magyar ember, bizonynyal arra gondolt: mi marad már ma szegény Starcsevicsnek ? Hisz ez valósággal meg van rabolva egy dicsőségtől, melyre már oly biztos esélyei voltak. Hogyan tegyen ő túl a bulgár botrányon? Ha csak valakit egyenest úgy le nem üt, hogy a «feje leröpül?» Régi mon­dás­ elv szerint nem is búcsú, ha csak ember­halál nem történt. Vagy talán abban a nagyobb meglepetésben kíván bennünket reszeltetni, hogy mégis megmutatja, miszerint jobb ő a hírénél, és a bulgár példa nem hogy biztató volna rá nézve, de intő, elrettentő leczke, és már most az ő ambícziója abban állna, megmu­tatni, miszerint a zágrábi tartománygyűlés műveltségi színvonala mégis csak felebb áll a szófiai szobranjeénál ? És már most ő megfo­gadta volna, hogy már most azért se verekedik, hiszen már ebben nem lehet az első! Tagad­­hatlan, hogy ő a botrányban eredetibb és mu­latságosabb, de a mérsékletben meg bravourja volna nagyobb, mert ebben már önmagát múlná fölül­--­A horvát ellenzék azonban durva kifejezések nélkül is képes valami szörnyszerűt és kábító hatásút mondani. Ilyen az, hogy nem mi fize­tünk Horvátországra, hanem ők adóznak ne­künk, s azon áron, melyet nekünk fizetnek, olcsó­bb szövetségest is kaphatnának... Hát már a számtan sem csalhatlan? A kétszer kettő nem négy többé ? Valóban csodálatos, hogy a mérleget nem vagyunk képesek ellenmondást kizárólag megállapítani! Politikai és jogfogal­mak közül eltérhetnek a nézetek, de a számtan nem enged meg semmi csürést - csavarást.

Next