Politikai Ujdonságok, 1885 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1885-05-27 / 21. szám

21. »iam. 1885. XXXI. évfolyam A­hányszor valamely nagy igaztalanság készült a világon : Hugo Viktor fölemelte szavát, így a Miksa császár kivégeztetése ellen is. Valamennyi párt az övének mondja a költőt — az egyik, mert ódát irt a Vendome-oszlopra (I. Na­poleon emléke), a másik, mert megénekelte a bor­­deauxi h­erczeg születését, a harmadik, mert III. Na­póleon ellen írt. Tény, hogy Hugo költői ihlettsé­­gében megénekelte mindazt, a­mi képzeletét meg­ragadta és költeményeiben híven visszatükröződnek mindazok az átalakulások, melyeken Hugo, a poli­tikus, keresztülment. Hugót a papok nem szerették. Sokszor irt elle­nük, mert az emberiség sok nagy szenvedését, sok mély baját a vallási türelmetlenségnek és felekeze­­tiségnek tulajdonította. Hogy milyennek kívánta volna ő a papokat, megírta a «Nyomorultak»-ban, hol egy püspök nemes, magasztos alakját is lefesti. Nem tartozott egyik felekezethez sem, pedig e sze­líd, igazságos ember nem volt vallástalan. Mikor halálos betegen feküdt, Freppel orleansi püspök elment a beteg lakására, hogy a haldoklóval a vallásról beszéljen. Azonban a püspököt nem bo­csátották be a beteghez, kit egyátalában csakis ro­koni környezete látogatott. A párisi érsek, truibert következő levelet intézte ezután Hugo családjához: «Élénk részt veszek Hugo Viktor szenvedéseiben és családjának fájdalmában. A misén buzgó imát mondottam a nagy betegért. Ha az az óhaja támadna, hogy vallásunknak egy szolgáját lássa maga körül, úgy én, bár magam is még alig álltam helyre az övéhez hasonló betegség­ből, kellemes kötelességemnek fogom ismerni, hogy személyesen részesítsem őt támogatásban és a vi­gaszban, melyre a kemény megpróbáltatások közt nagy szüksége van.» Erre Hugo rokona, Lockroyi képviselő (Hugo el­hunyt fia özvegyének férje) ezeket válaszolta e hó 21-ikén: «Érsek úr! Lockroyné, ki apjának ágyát nem hagyhatja el, arra kér, hogy köszönetet mond­jak önnek azokért az érzelmekért, melyeknek oly ékes és jóakaró hangon adott kifejezést. De Hugo Viktor még a napokban kijelentette, hogy beteg­sége alatt bármely felekezethez tartozó papnak tá­mogatását sem akarja igénybe venni. Megszegnék kötelességünket, ha nem tisztelnék az agg akaratát. Fogadja stb.»* A nagy költő életét tüdőgyuladás oltotta ki. Május 15-ikén felöltöny és kalap nélkül ment ki a kertbe, s akkor halt meg. Betegségét azonnal aggasztónak találták, s mindenki el volt készülve, hogy az agg költő többé föl nem gyógyul, mert az utolsó idők­ben már testi ereje sokat vesztett. E hó 22-én a beteg már alig birt lélekzeni. Öntu­datát mindazáltal nem veszite el s megismerte ki­sebb unokáját, Jeanne­t, a ki sírva ült az ágy lábá­nál. A szavakat: «Adieu, Jeanne, adieu!» — alig tudta nagy­ nehezen elsuttogni. Elküldték másik unokájáért, George-ért s mig ez előjött, azt mondá: «Érzem, hogy a lélekzet mint szorul el mindig job­ban, nagyon rosszul vagyok!» E pillanatban lépett be George. Hugo hosszan rátekintett, megfogta ke­zét s szemeit behunyta. A halál még nem állott be, de a haldokló vonásai eltávoztak s látható volt, hogy a végső pillanat bekövetkezett. Kevéssel halála előtt inni kért. Egy pohár grogot nyújtottak neki, melyet Párisban amerikai italnak hívnak. Hugo így szólt: «Amerikai ital — tehát republikánus ital! Jól van, megiszom.» Egész Páris aggódva leste a betegségé­ről szóló híreket. A halál déli 1 óra 30 perczkor következett be, s a ház körül összegyűlt tömegnek Dumas Sándor adta tudtára. A gyászhír roppant izgalmat idézett elő, s óriási tömegek vonultak a ha­lottas ház felé. A kormány, a párisi községtanács, a tudományos egyletek, a munkás egyletek azonnal értekezlete­ket és tanácskozásokat tartottak a temetés előkészü­lete végett. A szenátusban a miniszterelnök kijelen­tette, hogy Hugo halála nemzeti gyász. Az ülés szét is oszlott.A képviselőházban e hó 23-án Floquet elnök tudatta Francziaország gyászát, s Brisson miniszter­­elnök indítványára a temetési költségekre 20.000 frankot szavaztak meg. Delaforge radikális képvi­selő azt az indítványt csatolta hozzá, hogy a «Pan­theon »-t, mely jelenleg templomul szolgál, adják vissza eredeti rendeltetésének s Hugo Viktort te­messék oda. A gyűlés az indítványt rögtön tárgya­lás alá vette s a belügyminiszter javaslatára bizott­­j­sághoz utasította. Erre a gyűlés a gyász jeléül szét­oszlott. A költő azonban azt a végkivánságot fejezte ki, hogy a Pere Lachaise temetőben helyezzék örök nyugalomra, Delaforge indítványa tehát tárgytalan.­­ A költő végrendeletének híte még fokozta a nép bánatát. Kéziratait a nemzeti könyvtárnak adta. Meghagyta továbbá, hogy vagyona egy részéből menhelyet alapítsanak az ő nevére, szegények szá­mára. Ez lesz az ő nagy emberszeretetének legszebb monumentuma. Fényes tollával ő nemcsak dicsősé­get, hanem nagy vagyont is szerzett, melyet a Roth­­schild-ház kezelt s e bankház el is készité a mérle­get, mely szerint fekvésekben és értékekben vagy négy millió frankja maradt. E vagyon nagy részét két unokája örökli: a 17 éves George és húga, Jeanne. Rész jut a vagyonból a költő ama sze­rencsétlen leányának is, ki a tébolyházban van.­­ Apja ő vele egykor meghasonlott, mert akarata ellenére ment férjhez egy tiszthez, a ki őt szeren­csétlenné tette. Az apa szive melegen fordult aztán e boldogtalan gyermekéhez s minden héten meglá­togatta a gyógyintézetben. A temetés napja valószínűleg e hó 30-ikére tűzetik ki. Az egész nemzet gyászt öltött, és küldött­­s­­égek érkeznek az ország minden részéből. A teme­­t­­és napján az iskolákban, hivatalokban, börzén szü­­­­­net lesz ; az üzleteket egész Párisban bezárják. A­­ kormány azt akarja, hogy a költő ravatalát a sza­badban, a nagy diadalív alatt állítsák föl. A halottas ház előtt nagy tömegek állnak folyvást. A temetés nagyszerűsége felül fogja múlni a Gambettáét. Hugo Viktor otthon. A nagy költő 1878-ig a rue de Clichyn lakott egy kis ház harmadik eme­letén ; legidősb fiának özvegye, ki utóbb Lockroy képviselő és hirlapíró nőjévé lett, ugyanott lakott két gyermekével, Hugo Viktor unokáival. 1879-ben az «Avenue Victor Hugo»-ba költözött családjával a költő, kibérelve Lusignan herczegnő kis hoteljét. Nem­régiben meg akarta venni e házikót, de na­gyon sokalta érte a 700,000 frankot. Tavaly meg­vette a szomszédos telket, a­melyen magának való új házat akart építeni, de meghiúsította szándékát a halál. A nagy költő meghitt barátai közé tartozott éveken át Madame Tola Dorian, egy fehér hajú, kicsi asszony, rajongó hive Hugo Viktornak. A költő ebédjeire hivatalos volt mindig Monselet, Vacque­­rie a költő titkára és Richard Lesclide. Ebéd után, mely alatt ifjúkori élményeit szerette elbeszélni a­­ költő s a társalgást szellemes megjegyzésekkel fü- t szerezte, Lockroy lakására tértek a vend, mert Hugo Viktor termeiben tilos volt a dohányzás. Mi­után elfüstölték szivarjaikat, visszatértek ismét az­­ ebédlőbe, a­hol a költő a kandalló - szögletben kedélyes cerclet tartott. Egyszer csevegés közben igy szólott vendégeihez a házigazda: «Halálom után megbecsülhetlen értékű könyveket és apróságokat fognak találni szekrényeimben és ládáimban. De találnak majd sok ezer fölbontatlan levelet is, mert már évek óta nem olvastam el a nekem szánt leve­leket. Nem bontom ki a csomagokat sem, melyek­ben ajándékokat és műtárgyakat küldenek szá­momra. De képzeljék ehet a régi bútorok, kelmék, fegyverek és nagy ritkaságok tömegét, melyet uta­zásaim alatt gyűjtöttem, s a melyet sohasem cso­magoltam ki, s fogalmuk lesz róla, hogy raktáraim milyen nagyok.» Hugo és a magyarok. Hugo számtalan apróbb dolgozatban és hírlapi czikkben folytatta a küzdelmet a császárság és egyáltalán a reakczió ellen. 1849-ből való czikkekben gyakran emlékezik meg a magyar nemzetről, mely az utolsó harczot folytatta az egész vonalon diadalmaskodó reakczió ellen. Az egész liberális Európa akkor kelet felé né­zett és Viktor Hugo is, miként elvtársai, bíztak a jö­vőben, mert remélték, hogy a magyar és lengyel nép, egyesült erővel diadalra juttatja a szabadság zászlaját. A Mazzinik, Garibaldik, Ledru Rollinok ■ és Kossuthok falanxából már csak az utóbbi harczolt az ellenség ellen és Viktor Hugo ragyogó mondá­sokban számtalanszor nyilvánítja azon óhaját és re­ményét, hogy az európai szabadság ügye a magyar­­országi harcztéren diadalmaskodni fog. A magyar szabadságharcz leverése után Hugo gyászhangokat hallat és csüggedés nélkül, váltig is­métli a legyőzött két nemzet iránti részvétét. Mikor Kossuth 1859-ben megkezdte III. Napóleon­nal az alkudozásokat, melyek részletesen meg van­nak írva az «Irataim» első kötetében, ezen eljárása Viktor Hugót nagyon elkeserítette. A nagy költő so­hasem bocsátotta meg Kossuthnak, hogy «hazája javáért még az ördöggel is czimborált». Ő a maga r­észéről az 1859-ben hirdetett általános amnesztiát büszkén visszautasította. Lónyay Menyhért és Hugo V. Gróf Ló­­nyay Menyhért, a nemrég elhunyt magyar államfér­­fia, az ötvenes évek elején gyakran megfordult a POLITIKAI ÚJDONSÁGOK­ nagy franczia költő házában. Abban az időben több magyar száműzött élt Párisban, kiket az előkelő pá­­risiak szívesen láttak termeikben; a köztársasági körökben valóságos magyar­ kultusz keletkezett és minden alkalmat megragadtak arra, hogy a magya­rok iránti rokonszenvüknek kifejezést adjanak. Ezeknek a magyarbarát tüntetéseknek Hugo Vik­tor háza volt a központja, hol a magyar száműzöttek hetenkint egyszer hivatalosak voltak. Ilyenkor min­dig Magyarországról volt szó, a jelenlevő francziák és magyarok az eltiport magyar szabadságot gyászol­ták. Hugo Viktor különösen Lónyay iránt tanúsított nagy rokonszenvet és barátságot, a magyar estélye­ken mindig magához ültette és elmondatott magá­nak egyes epizódokat a magyar szabadságharczból; némelyik annyira megragadta a figyelmét, hogy két­­szer-háromszor is ismételtette magának s aztán jegy­zeteket tett és szilárdan eltökélte, hogy feljegyzései nyomán egy regényt irt, melynek tárgyát a magyar szabadságharczból fogja meríteni. Végre is hajtotta volna e szándékát, ha alig pár hónappal utóbb a decz. 2-iki államcsíny nem jön közbe, mely Hugo életében oly nagy fordulópontot képezett, és mely oly sok tervét meghiúsította. A költő elfogadó termében a magyar estélyeken mindig az asztalon feküdtek Petőfi költeményei s­­ Hugó Viktor alig várta Lónyay érkezését, mint a­­­ki a magyarok közül a franczia nyelvet legjobban bírta, és mihelyt megjött, az volt az első kérése, hogy fordítsa le Petőfinek néhány versét élő szóval a francziára. Sokszor nem érte be az élő szóval, ha­nem megkérte Lónyayt, hogy írná le számára a szö­veget franczia nyelven. A «Talpra magyar» annyira­­ megtetszett neki, hogy a fordítását egy este rögtö­nözve versbe szedte és szavalta. Hugó nagy bámulója volt Petőfinek; egy ízben azt mondta a magyaroknak: — Petőfi barátom volt, nem is ismertem őt, de a lelkünk, gondolkozásunk, a szabadságszeretetünk rokon. Az ily szellemek, ha nem ismerik is egy­mást, de tudnak egymásról és egyik a másikhoz vonzódik. Egy alkalomkor igy nyilatkozott: — Az a nemzet, melynek egy Petőfije volt, nem veszhet el, leverhetik, iga alá hajthatják és lebi­lincselhetik ugyan, de azt a szellemet, mely Petőfi­ben nyilvánult, meg nem törhetik és előbb-utóbb győzedelmeskedik. Egy ízben azt kérdezte Lónyaytól: — Mit jelent ez a szó «élzsán», melyet a magya­rok oly gyakran használnak? Lónyay azt válaszolta neki, hogy a franczia vive­­nek felel meg; egyúttal felvilágosítottta őt, hogy nem élzsán­nak, hanem éljennek ejtik ki. Hugo erre feljegyezte magának franczia helyesírással, a ma­gyaroknak — mint ő mondta — legkedvesebb sza­vát. Az estélyeken gyakran volt arról szó, hogy miképen lehetne az eltiport Magyarország ügyén se­gíteni. Hugo ilyenkor mindig legvérmesebb remé­nyeinek adott kifejezést és biztosította a magyarokat, hogy nemsokára eljön az idő, a­mikor a viszonyok gyökeresen megváltoznak, mikor a száműzött ma­gyarok visszatérhetnek hazájukba, hogy az oly di­csőségesen megkezdett művet befejezzék. Hugo Viktornak igaza volt, a viszonyok csakha­mar gyökeresen megváltoztak — de nem úgy, a­hogyan ő remélte. Alig néhány héttel e nyilatkozata után bekövetkezett a deczember 2-iki államcsíny, a költő neve a proskribáltak listájába került és kény­telen volt hazáját elhagyni. A szép remények, a kedélyes összejövetelek egyszerre véget értek és a párisi magyarok nemcsak legjobb barátjukat, ha­nem gyászukban vigasztalásukat is vesztették. Az országos kiállítás. Az esőzések végre megszűntek. E hó 19-ike óta a kiállítástól az időjárás kellemetlensége senkit sem tarthat vissza, s a látogatás nagy. Külföldről, vidék­ről szintén megindultak a tömeges látogatások. A két ünnepnap alatt a kiállítás látogatottsága tetőpontját érte el. A pünkösd alkalmából a közle­kedési vállalatok által rendezett külön vonatok ezri­­vel hozták a vidékieket a fővárosba és miután a ki­állítást látogató külföldi idegenek, jelesül a bécsi Koncordia és a cseh mezőgazdasági egylet képvise­lői a fővárosi közönségre is rendesnél nagyobb vonzerőt gyakoroltak, a két ünnepnapon a kiállítás területén mozogni is alig lehetett. A csarnokok már a kora délelőtti órákban meg­teltek és ki nem ürültek, míg a távozásra intő utolsó 287

Next