Politikai Ujdonságok, 1885 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1885-05-27 / 21. szám
21. »iam. 1885. XXXI. évfolyam Ahányszor valamely nagy igaztalanság készült a világon : Hugo Viktor fölemelte szavát, így a Miksa császár kivégeztetése ellen is. Valamennyi párt az övének mondja a költőt — az egyik, mert ódát irt a Vendome-oszlopra (I. Napoleon emléke), a másik, mert megénekelte a bordeauxi herczeg születését, a harmadik, mert III. Napóleon ellen írt. Tény, hogy Hugo költői ihlettségében megénekelte mindazt, ami képzeletét megragadta és költeményeiben híven visszatükröződnek mindazok az átalakulások, melyeken Hugo, a politikus, keresztülment. Hugót a papok nem szerették. Sokszor irt ellenük, mert az emberiség sok nagy szenvedését, sok mély baját a vallási türelmetlenségnek és felekezetiségnek tulajdonította. Hogy milyennek kívánta volna ő a papokat, megírta a «Nyomorultak»-ban, hol egy püspök nemes, magasztos alakját is lefesti. Nem tartozott egyik felekezethez sem, pedig e szelíd, igazságos ember nem volt vallástalan. Mikor halálos betegen feküdt, Freppel orleansi püspök elment a beteg lakására, hogy a haldoklóval a vallásról beszéljen. Azonban a püspököt nem bocsátották be a beteghez, kit egyátalában csakis rokoni környezete látogatott. A párisi érsek, truibert következő levelet intézte ezután Hugo családjához: «Élénk részt veszek Hugo Viktor szenvedéseiben és családjának fájdalmában. A misén buzgó imát mondottam a nagy betegért. Ha az az óhaja támadna, hogy vallásunknak egy szolgáját lássa maga körül, úgy én, bár magam is még alig álltam helyre az övéhez hasonló betegségből, kellemes kötelességemnek fogom ismerni, hogy személyesen részesítsem őt támogatásban és a vigaszban, melyre a kemény megpróbáltatások közt nagy szüksége van.» Erre Hugo rokona, Lockroyi képviselő (Hugo elhunyt fia özvegyének férje) ezeket válaszolta e hó 21-ikén: «Érsek úr! Lockroyné, ki apjának ágyát nem hagyhatja el, arra kér, hogy köszönetet mondjak önnek azokért az érzelmekért, melyeknek oly ékes és jóakaró hangon adott kifejezést. De Hugo Viktor még a napokban kijelentette, hogy betegsége alatt bármely felekezethez tartozó papnak támogatását sem akarja igénybe venni. Megszegnék kötelességünket, ha nem tisztelnék az agg akaratát. Fogadja stb.»* A nagy költő életét tüdőgyuladás oltotta ki. Május 15-ikén felöltöny és kalap nélkül ment ki a kertbe, s akkor halt meg. Betegségét azonnal aggasztónak találták, s mindenki el volt készülve, hogy az agg költő többé föl nem gyógyul, mert az utolsó időkben már testi ereje sokat vesztett. E hó 22-én a beteg már alig birt lélekzeni. Öntudatát mindazáltal nem veszite el s megismerte kisebb unokáját, Jeannet, a ki sírva ült az ágy lábánál. A szavakat: «Adieu, Jeanne, adieu!» — alig tudta nagy nehezen elsuttogni. Elküldték másik unokájáért, George-ért s mig ez előjött, azt mondá: «Érzem, hogy a lélekzet mint szorul el mindig jobban, nagyon rosszul vagyok!» E pillanatban lépett be George. Hugo hosszan rátekintett, megfogta kezét s szemeit behunyta. A halál még nem állott be, de a haldokló vonásai eltávoztak s látható volt, hogy a végső pillanat bekövetkezett. Kevéssel halála előtt inni kért. Egy pohár grogot nyújtottak neki, melyet Párisban amerikai italnak hívnak. Hugo így szólt: «Amerikai ital — tehát republikánus ital! Jól van, megiszom.» Egész Páris aggódva leste a betegségéről szóló híreket. A halál déli 1 óra 30 perczkor következett be, s a ház körül összegyűlt tömegnek Dumas Sándor adta tudtára. A gyászhír roppant izgalmat idézett elő, s óriási tömegek vonultak a halottas ház felé. A kormány, a párisi községtanács, a tudományos egyletek, a munkás egyletek azonnal értekezleteket és tanácskozásokat tartottak a temetés előkészülete végett. A szenátusban a miniszterelnök kijelentette, hogy Hugo halála nemzeti gyász. Az ülés szét is oszlott.A képviselőházban e hó 23-án Floquet elnök tudatta Francziaország gyászát, s Brisson miniszterelnök indítványára a temetési költségekre 20.000 frankot szavaztak meg. Delaforge radikális képviselő azt az indítványt csatolta hozzá, hogy a «Pantheon »-t, mely jelenleg templomul szolgál, adják vissza eredeti rendeltetésének s Hugo Viktort temessék oda. A gyűlés az indítványt rögtön tárgyalás alá vette s a belügyminiszter javaslatára bizottjsághoz utasította. Erre a gyűlés a gyász jeléül szétoszlott. A költő azonban azt a végkivánságot fejezte ki, hogy a Pere Lachaise temetőben helyezzék örök nyugalomra, Delaforge indítványa tehát tárgytalan. A költő végrendeletének híte még fokozta a nép bánatát. Kéziratait a nemzeti könyvtárnak adta. Meghagyta továbbá, hogy vagyona egy részéből menhelyet alapítsanak az ő nevére, szegények számára. Ez lesz az ő nagy emberszeretetének legszebb monumentuma. Fényes tollával ő nemcsak dicsőséget, hanem nagy vagyont is szerzett, melyet a Rothschild-ház kezelt s e bankház el is készité a mérleget, mely szerint fekvésekben és értékekben vagy négy millió frankja maradt. E vagyon nagy részét két unokája örökli: a 17 éves George és húga, Jeanne. Rész jut a vagyonból a költő ama szerencsétlen leányának is, ki a tébolyházban van. Apja ő vele egykor meghasonlott, mert akarata ellenére ment férjhez egy tiszthez, a ki őt szerencsétlenné tette. Az apa szive melegen fordult aztán e boldogtalan gyermekéhez s minden héten meglátogatta a gyógyintézetben. A temetés napja valószínűleg e hó 30-ikére tűzetik ki. Az egész nemzet gyászt öltött, és küldöttségek érkeznek az ország minden részéből. A temetés napján az iskolákban, hivatalokban, börzén szünet lesz ; az üzleteket egész Párisban bezárják. A kormány azt akarja, hogy a költő ravatalát a szabadban, a nagy diadalív alatt állítsák föl. A halottas ház előtt nagy tömegek állnak folyvást. A temetés nagyszerűsége felül fogja múlni a Gambettáét. Hugo Viktor otthon. A nagy költő 1878-ig a rue de Clichyn lakott egy kis ház harmadik emeletén ; legidősb fiának özvegye, ki utóbb Lockroy képviselő és hirlapíró nőjévé lett, ugyanott lakott két gyermekével, Hugo Viktor unokáival. 1879-ben az «Avenue Victor Hugo»-ba költözött családjával a költő, kibérelve Lusignan herczegnő kis hoteljét. Nemrégiben meg akarta venni e házikót, de nagyon sokalta érte a 700,000 frankot. Tavaly megvette a szomszédos telket, amelyen magának való új házat akart építeni, de meghiúsította szándékát a halál. A nagy költő meghitt barátai közé tartozott éveken át Madame Tola Dorian, egy fehér hajú, kicsi asszony, rajongó hive Hugo Viktornak. A költő ebédjeire hivatalos volt mindig Monselet, Vacquerie a költő titkára és Richard Lesclide. Ebéd után, mely alatt ifjúkori élményeit szerette elbeszélni a költő s a társalgást szellemes megjegyzésekkel fü- t szerezte, Lockroy lakására tértek a vend, mert Hugo Viktor termeiben tilos volt a dohányzás. Miután elfüstölték szivarjaikat, visszatértek ismét az ebédlőbe, ahol a költő a kandalló - szögletben kedélyes cerclet tartott. Egyszer csevegés közben igy szólott vendégeihez a házigazda: «Halálom után megbecsülhetlen értékű könyveket és apróságokat fognak találni szekrényeimben és ládáimban. De találnak majd sok ezer fölbontatlan levelet is, mert már évek óta nem olvastam el a nekem szánt leveleket. Nem bontom ki a csomagokat sem, melyekben ajándékokat és műtárgyakat küldenek számomra. De képzeljék ehet a régi bútorok, kelmék, fegyverek és nagy ritkaságok tömegét, melyet utazásaim alatt gyűjtöttem, s a melyet sohasem csomagoltam ki, s fogalmuk lesz róla, hogy raktáraim milyen nagyok.» Hugo és a magyarok. Hugo számtalan apróbb dolgozatban és hírlapi czikkben folytatta a küzdelmet a császárság és egyáltalán a reakczió ellen. 1849-ből való czikkekben gyakran emlékezik meg a magyar nemzetről, mely az utolsó harczot folytatta az egész vonalon diadalmaskodó reakczió ellen. Az egész liberális Európa akkor kelet felé nézett és Viktor Hugo is, miként elvtársai, bíztak a jövőben, mert remélték, hogy a magyar és lengyel nép, egyesült erővel diadalra juttatja a szabadság zászlaját. A Mazzinik, Garibaldik, Ledru Rollinok ■ és Kossuthok falanxából már csak az utóbbi harczolt az ellenség ellen és Viktor Hugo ragyogó mondásokban számtalanszor nyilvánítja azon óhaját és reményét, hogy az európai szabadság ügye a magyarországi harcztéren diadalmaskodni fog. A magyar szabadságharcz leverése után Hugo gyászhangokat hallat és csüggedés nélkül, váltig ismétli a legyőzött két nemzet iránti részvétét. Mikor Kossuth 1859-ben megkezdte III. Napóleonnal az alkudozásokat, melyek részletesen meg vannak írva az «Irataim» első kötetében, ezen eljárása Viktor Hugót nagyon elkeserítette. A nagy költő sohasem bocsátotta meg Kossuthnak, hogy «hazája javáért még az ördöggel is czimborált». Ő a maga részéről az 1859-ben hirdetett általános amnesztiát büszkén visszautasította. Lónyay Menyhért és Hugo V. Gróf Lónyay Menyhért, a nemrég elhunyt magyar államférfia, az ötvenes évek elején gyakran megfordult a POLITIKAI ÚJDONSÁGOK nagy franczia költő házában. Abban az időben több magyar száműzött élt Párisban, kiket az előkelő párisiak szívesen láttak termeikben; a köztársasági körökben valóságos magyar kultusz keletkezett és minden alkalmat megragadtak arra, hogy a magyarok iránti rokonszenvüknek kifejezést adjanak. Ezeknek a magyarbarát tüntetéseknek Hugo Viktor háza volt a központja, hol a magyar száműzöttek hetenkint egyszer hivatalosak voltak. Ilyenkor mindig Magyarországról volt szó, a jelenlevő francziák és magyarok az eltiport magyar szabadságot gyászolták. Hugo Viktor különösen Lónyay iránt tanúsított nagy rokonszenvet és barátságot, a magyar estélyeken mindig magához ültette és elmondatott magának egyes epizódokat a magyar szabadságharczból; némelyik annyira megragadta a figyelmét, hogy kétszer-háromszor is ismételtette magának s aztán jegyzeteket tett és szilárdan eltökélte, hogy feljegyzései nyomán egy regényt irt, melynek tárgyát a magyar szabadságharczból fogja meríteni. Végre is hajtotta volna e szándékát, ha alig pár hónappal utóbb a decz. 2-iki államcsíny nem jön közbe, mely Hugo életében oly nagy fordulópontot képezett, és mely oly sok tervét meghiúsította. A költő elfogadó termében a magyar estélyeken mindig az asztalon feküdtek Petőfi költeményei s Hugó Viktor alig várta Lónyay érkezését, mint aki a magyarok közül a franczia nyelvet legjobban bírta, és mihelyt megjött, az volt az első kérése, hogy fordítsa le Petőfinek néhány versét élő szóval a francziára. Sokszor nem érte be az élő szóval, hanem megkérte Lónyayt, hogy írná le számára a szöveget franczia nyelven. A «Talpra magyar» annyira megtetszett neki, hogy a fordítását egy este rögtönözve versbe szedte és szavalta. Hugó nagy bámulója volt Petőfinek; egy ízben azt mondta a magyaroknak: — Petőfi barátom volt, nem is ismertem őt, de a lelkünk, gondolkozásunk, a szabadságszeretetünk rokon. Az ily szellemek, ha nem ismerik is egymást, de tudnak egymásról és egyik a másikhoz vonzódik. Egy alkalomkor igy nyilatkozott: — Az a nemzet, melynek egy Petőfije volt, nem veszhet el, leverhetik, iga alá hajthatják és lebilincselhetik ugyan, de azt a szellemet, mely Petőfiben nyilvánult, meg nem törhetik és előbb-utóbb győzedelmeskedik. Egy ízben azt kérdezte Lónyaytól: — Mit jelent ez a szó «élzsán», melyet a magyarok oly gyakran használnak? Lónyay azt válaszolta neki, hogy a franczia vivenek felel meg; egyúttal felvilágosítottta őt, hogy nem élzsánnak, hanem éljennek ejtik ki. Hugo erre feljegyezte magának franczia helyesírással, a magyaroknak — mint ő mondta — legkedvesebb szavát. Az estélyeken gyakran volt arról szó, hogy miképen lehetne az eltiport Magyarország ügyén segíteni. Hugo ilyenkor mindig legvérmesebb reményeinek adott kifejezést és biztosította a magyarokat, hogy nemsokára eljön az idő, amikor a viszonyok gyökeresen megváltoznak, mikor a száműzött magyarok visszatérhetnek hazájukba, hogy az oly dicsőségesen megkezdett művet befejezzék. Hugo Viktornak igaza volt, a viszonyok csakhamar gyökeresen megváltoztak — de nem úgy, ahogyan ő remélte. Alig néhány héttel e nyilatkozata után bekövetkezett a deczember 2-iki államcsíny, a költő neve a proskribáltak listájába került és kénytelen volt hazáját elhagyni. A szép remények, a kedélyes összejövetelek egyszerre véget értek és a párisi magyarok nemcsak legjobb barátjukat, hanem gyászukban vigasztalásukat is vesztették. Az országos kiállítás. Az esőzések végre megszűntek. E hó 19-ike óta a kiállítástól az időjárás kellemetlensége senkit sem tarthat vissza, s a látogatás nagy. Külföldről, vidékről szintén megindultak a tömeges látogatások. A két ünnepnap alatt a kiállítás látogatottsága tetőpontját érte el. A pünkösd alkalmából a közlekedési vállalatok által rendezett külön vonatok ezrivel hozták a vidékieket a fővárosba és miután a kiállítást látogató külföldi idegenek, jelesül a bécsi Koncordia és a cseh mezőgazdasági egylet képviselői a fővárosi közönségre is rendesnél nagyobb vonzerőt gyakoroltak, a két ünnepnapon a kiállítás területén mozogni is alig lehetett. A csarnokok már a kora délelőtti órákban megteltek és ki nem ürültek, míg a távozásra intő utolsó 287