Politikai Ujdonságok, 1885 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-03 / 22. szám

22-ik szám. Előfizetési feltételek : VASÁRNAPI ÚJSÁG Jegész évre 12 frtl .... AeKRA»,Ki v»l I e»e’“ évr* *4 frt I Csupán a POLITIKAI I egész évre 6 frt I .... . . .) egész évre 8 frt POLITIKAI ÚJDONSÁGOK egyfk­i: 1 félévre ... 6 , 'lUhKRUMkA '^félévre­­ 7 ■ | ÚJDONSÁGOK: 1 félévre ... 3 . ) “ V »­ÁGKRONIKA-vhI­­ Kiadóhivatal, Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a pontailag meghatározott viteldij is csatolandó.­­ Szerkesztőségi iroda Budapest, IV., egyetem*tér 6.XXXI folyam.­ ­ SZEMLE. Az országgyűlés eloszlott, (­e itt van teljes egészében az országos kiállítás, emberek gyü­lekezete helyett emberi kéz által készített, ré­szint termesztett ezerféle tárgyak halmaza, és e jobbadlán holt anyaggyűjtemény élénkebb mozgalmat kelt maga körül, e néma tárgyak egyeteme ékesebben szólón hirdeti a világnak, hogy mi is itt vagyunk Európában és párhu­zamosan haladni igyekezünk a többi előkelő néppel, mint ezt bármely országgyűlés eddig elő tette vagy jövőben tehetné. A politika vitat­kozó hősei nem képesek akkora személyi ér­deklődést kelteni, hogy olyan mérvű csődüle­tet, akkora néző­közönséget vonjanak csodá­jukra, mint az ipar és művészet, átalán a munka emberei az ő kiválóbb alkotásaikkal. Az időnek e jellemvonása nem lehet-e tanul­ságos egyátalán a politikusra nézve is ? Nincs-e ebben a körülményben testi szemekkel látha­tólag kifejezve a kor szellemének demokratikus irányzata ? A tudománynak, szorgalomnak, az igyekező munkásságnak fontossága? Rendez­tünk egy koronázási fényes látványt, de annak nem volt annyi nézője, és még kevésbbé hal­lottunk olyan és annyi dicséretet a külföld ré­széről, mely nemzeti létünk és jövőnk remény­teljessége iránt annyi örömmel tölthetett volna el, mint a jelen műipar-kiállítás ... A­kik jórészt nem is tudtak rólunk, azok most észrevették: a­kik kicsinylő véleményt tápláltak életképességünk és kultúra-terjesztői hivatásunk felől, azok most már kalapot emelve tisztelegnek előhaladottságunk színvonala előtt. A­kik ellenszenvvel viseltettek irántunk, sőt a­kik ellenséges érzületet és szándékot táplál­nak, még azok is közelednek hozzánk, mint olyan tényezőhöz, a­kivel számolni kell és nem árt jó lábon állani, a­míg lehet. Olaszok, fran­­cziák, angolok, még oroszok is olyan díjtalan reklámot csapnak nevünknek, hogy olykor szinte sokalljuk, és már-már — igen helyesen — arra gondolunk, készpénznek fogadjuk-e a magasztalásokat, és nem helyén­való lesz-e, megtartani nyugodtságunkat, ítéletünk elfogu­latlanságát, és óvakodnunk az elbizakodottság­tól, melyre jól táplálkozó vérmességünk oly igen hajlandó? A kedvező hatás mérlegelésében szinte leg­nagyobb súlyt kell tulajdonítanunk a monar­­khiában velünk együtt élő népek — németek és csehek — érzületében végbement rokon­szenves fordulatnak. Ha ezek a politikai téren az 1867-diki szervezkedés óta elfoglalt már-már túlnyomó állásunkat sokallották és elismerni vonakodtak, ez jobbadán azért volt, mert a­­ korszerű, átalános művelődés terén eddig ta­pasztalt elhaladásunkat nem találták olyan­nak, mely e szerepre jogosítana, s illetőleg, a mi fontosabb, a mely e szerep megtartására és megszilárdítására nyújtana kilátást.. Ügyes politikai művelet, mint egy nyert csata, oly­­i­kor nagyot lódít a népek sorsának Fortuna­­szekerén, de ezek csak ideiglenes hatásúak, állandó uralomra csupán a magasabb művelt­­ség, a kitartó munkásság képesít. Most a né­pek látják ebbeli gyors haladásunk képességé­nek bizonyítékait, és kiállításunk első egyhavi tartam­ának már fölbecsülhetlen eredménye a kedvező fordulat, mely európai hivatásunk kecsegtető kilátásai felől a monarkhia és a külföld népeinek közvéleményében ez esemény folytán előállott. A horvát regnikoláris bizottság megkezdheti tanácskozásait és jó, hogy hosszú ideje lesz erre, mert lesz neki olyan feladata, hogy nagy Apollo legyen valamennyi, ha megegyezést hoz létre. Nem mintha csak azt kellene min­denek előtt megállapítani: akarják-e, hogy Horvátország Magyarországhoz tartozzék ? Mert ha ezt akarják, akkor akarniok kell oly egyes­­séget is, mely ez együvé tartozást lehetővé, sőt a lehetőségig könnyűvé, békéssé is tegye. Ak­kor szükség van oly erős kapocsra, melynek szilárdsága biztosítsa ne csak az együttmara­­dást, de lehetetlené tegye az elszakadás kísér­leteinek örökös ismétlődését is. Egy amerikai tengernagy az árboczhoz kötöztette magát, mi­dőn egy szerfölött veszélyes szoroson kelle át­hatolnia, az ellenfél közeli ágyúinak kereszt­tüze alatt,­­ nehogy az élet és szabadulás ösztöne egy pillanatban letérítse merész eltö­­kélésének útjáról. Ez a derék kapitány komo­lyan akarta, a­mire törekedett és el is érte azt. A horvát kormánypárt erősen állítja, hogy ő akarja az összetartozást. Ámbár sok jel mutat arra, illetőleg minden tette, hogy ez csak puszta ígéret, de tegyük föl, hogy szándéka komoly, még akkor is azon kellene lenni, hogy az ellenzék minduntalan ürügyet, alkal­mat ne találjon az összekötő kapocs megszakí­tására. De hát a­mint látjuk most nyilvánságra hozott sérelmeik sorozatából, még a horvát kormánypárt is nemcsak magát az idetartozást, de még annak látszatát is, nemcsak annak té­nyét, de még névlegességét is ellenzi, szégyenli. Ők valósággal nem a magyar országhoz, csak azon egy fejedelem alá akarnak tartozni. Nekik nem kell a Magyarország, a «magyar király» czim, nekik «magyar-horvát-dalmát-szlavon ország és király» kell. Ezért követelik, hogy a bán, a magyar miniszterelnök megkerülésével, egyenesen a horvát miniszter útján, érintkez­zék a királylyal. Kérdjük, tartozhatik-e együvé két egyéniség — kétféle akarattal, ha kivált az akarat nemcsak aprólékosabb dolgokban, de egyenesen abban is elágazik, hogy összetart­ozza­nak? Avagy ha Magyarországhoz akarnak tar­tozni, miért akkor kikerülni a magyar kormány­nyal való érintkezést, egyetértést? Hivatkoznak a kiegyezés czikkelyeire. Az kétségtelen, u­­gy abban zavaros, részint vilá­gos, de épen a kormányzást nehezítő, részint lehetlenítő határozatok foglaltatnak. A horvá­­tok legalább beláthatnák az ellenmondásokat, melyek e kiegyezés czikkelyeiben egymás ha­jába kapnak. Egyfelől a legreálisabb összetar­tozás, másfelől meg az annak bevallásától való gyermekes iszonykodás, álszemétkedés. A magyar közlekedési és pénzügyminiszter közegei, egyenesen az ő hatósága alatt, mű­ködnek Horvátországban, kezelik a postát, vas­utakat, adóügyet. A magyar honvédelmi mi­niszter és főparancsnok vezényli, igazgatja a horvát honvédséget. A magyar kormányelnök nevez ki bánt, horvát minisztert. Hát ez már csak elég jele a reális egybe­függésnek, egy­ ál­­lamiságnak. És a horvát kormánypárt is föl­­jajdul, mert az állam czimerein magyar fölirás alkalmaztatott ! A magyar országgyűlést közös­nek elismerik, oda elküldik követeiket, de azt kívánják, hogy nekik horvátul nyomassák ki a törvényjavaslatokat, és azt ők ott horvátul vé­delmezhessék vagy ellenezhessék — a puszta falaknak, vagy még azoknak sem, mert hiszen azok sem értenek horvátul. Be nem menni egy országgyűlésbe, ennek van értelme, de be­menni és ott nem akarni azon ország nyelvén beszélni — még ha tudják is azt a nyelvet, mint a­hogy többnyire tudják is, — ez már csak annak tudtuladása, hogy czéljuk a külön­válás. Ha pedig így van, akkor az anyaállam kötelessége és egyedüli észszerű politikája nem hogy tágítani, de épen szorosabbra fűzni az együvé tartozás kötelékeit. A szerb egyházi kongresszus ez idén újra össze fog ülni, hogy megkísérelje a kiegyezést, mely ezen testületnek ezelőtt három évvel nem­csak nem sikerült, de sőt a viszály az egyház kebelében támadt pártok közt élesebb lett, mint annak előtte. Pár hét múlva Zomborban és Zágrábban választók értekezlete gyűl össze, mely tanácskozni fog a fölött, mily pártszíne­­zetű követeket válaszszanak a kongresszusba. Az itt a nagy kérdés: sikerül-e Angyelics­knt­

Next