Politikatudományi Szemle, 2016 (25. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1. szám
KISS BALÁZS két hősben hinni és akkor kapjuk a szatírát. White hozzáteszi, hogy a professzionális történetírásban a XX. századra az utóbbi győzedelmeskedett, vagyis a szatíra, az irónia, és ez egybecseng a nagy narratíváról való lemondással. Eszerint a XX. században a szakszerű történetíró távolságot tart a modernitás nagy eszméitől és eszményeitől, beéri az adott időszak fejleményeinek lokális kontextualizálásával, de nem sugallja, hogy például a politikai kommunikációnak el kellett volna jutnia, vagy legalább közelebb kellett volna jutnia egy ideális végállapothoz, mondjuk, ahhoz, ahogyan Jürgen Habermas vagy John Rawls megszabja azt. Ebben a White által tehát ironikusnak mondott korszakban kevésbé a szépirodalmi megírás dívik, mint a szaktudományos paradigmákon alapuló. Thomas Kuhn szellemében azt is mondhatjuk tehát, hogy a szépirodalmi megírás még a pre-paradigmatikus, a normál tudományosság előtti történetírásra jellemző. A társadalomtudományok és nyomukban a történetírás azonban valamikor a XX. század közepe táján megváltozik. Ahogyan Michel Foucault (1969: 9-10.) utal rá, a gazdaságtörténet a közgazdaságtantól vesz át kiindulópontokat, a társadalomtörténet a demográfiától és a szociológiától. Feltételezhetjük tehát, hogy a kommunikációtörténet alighanem főleg a szociológiától, a politikai kommunikáció története pedig emellett nyilván a politikatudománytól. Akkor pedig a történetírás és az általa előadott történelem folyvást változik, de most már nem például a források előkerülése, a szerző esztétikai vagy politikai szándékai okán, hanem a szaktudományos paradigmaváltások miatt. Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik bele Nerone (2010, 2013) közhelyszerű mottója, mely szerint a történeti munka nem a múltról szól, hanem a jelen és a múlt közötti kapcsolatról, viszonyról. Ennek két változata lehetséges: az egyik a jelen kommunikációkutatási paradigmájához való alkalmazkodás, a másik a jelen politikatudományi paradigmájához való alkalmazkodás. Ekkor a politikai kommunikáció történetét az alapján lehetne vagy volna tanácsos megírni, ahogyan a kommunikációkutatás, vagy ahogyan a politikatudomány gondolkodik a maga tárgyáról, amit pedig alighanem főképpen a kortárs, konkrétan a 2016-os problémák és helyzet határozna meg. Márpedig a jelen a mindenkori jelen, vagyis amikor a múltban írt történeti munkákat vesszük szemügyre, az akkori kurrens paradigmák befolyásával találkozunk. Ha csak a legutóbbi néhány évtizedre tekintünk, látjuk, hogy a (politikai) kommunikációtörténet azonos volt a médiatörténettel, a médiatörténet pedig jobbára a minőségi média történetével. Az előbbi egybecsúszás abban állt, hogy alig fordítottak figyelmet a tömegmédián túli kommunikációs csatornákra, az utóbbi pedig abban, hogy prioritást, esetleg kizárólagosságot élveztek azok a médiumok, amelyeket az elitek követtek figyelemmel: a szeriőz nyomtatott sajtó, az elektronikus médiumokból pedig csak a híradók és a komoly politikai műsorok. Mindjárt világos, hogy ez a két leszűkítés ma 12