Posta-Közlöny, 1877. január-december (11. évfolyam, 1-50. szám)

1877-07-01 / 27. szám

m. k. postamester urnál csak szótárból ismere-tes. Nem tréfa ez kérem, hanem a legelszomoritóbb való, mert kérem alázatosan, én már 8 éven át kóstolgatom a gummi arabicumot s fogyasztom a világ legroszabb pecsétviaszkját, 8 éve, hogy a szerződés (Conventio crédula) értelmében kénytelen vagyok hivatalom drága lakásban tartani s ezért évenként 140 —150 forintot fizetni. Én már többféle hivatalnoktól kérdezősködtem, hogy vajon náluk is szokásban van-e a hivatalbérét, saját fizetésüket feláldozni ? Nem találtam egy olyant sem, mert vagy lakbért kapnak, vagy természtbeni lakást, kivált azon hivatalnokok, kik az állam hasznára vannak. Vegyük például: van itt Pro mentoron egy sörház, ezt őrzi 5—6 szemfüles fináncz, ezeknek oly szép és jó lakásuk van, hogy ellakhatna benne akármiféle ár is , pedig ezek fizetést is húznak s a szemlészi állás már pályázattal töltetik be. Nem katonák, nem kezelnek pénzt nem is tek. urak és még- 8 méltányosabb figyelemben részesülnek mint az öszes m. kir postamesteri kar. Legyen elég ez egy példa is a mi örömünk s boldogságunk táplálására. Lelkesülhetünk és áldozat készséggel tehetjük ki magunkat az óriási felelősség okozta bizonytalanságoknak, hiszen mert ha más akárki is, talán a jó isten nem felejti el a Károlyi féle biblia azon szavait, hogy a szenvedők és nélkülözőké a menyeknek országa. De daczára ennek a vigasztalásnak mégis csak nyomorúságos a mi életünk. Miért is nem teremtett az isten bennünket csigabiga félének, akkor nem kellene drága pénzen pompás és tekintélyes helyiséget tartani; miért nem születik az ember egy házzal egyszerre? ! Ifja szerelmes atyám fiai mindhiába való sopánkodás ez! Szeretném, ha egyszer az az eset adná magát elő, hogy teljességgel nem volna a községben üres lakás. Mit csinálna akkor a postamester? Vagy meghagynák neki, hogy építsen egy tűz és betörés mentes házat, vagy szinte pede elcsapnák mint alkalmatlan egyént a postászatra. Bizony isten fáj a szívem, mikor rágondolok, hogy 8 éven át 1000 forintnál már többet adtam ki lakásért, ami bizony nem kis dolog. S mit nyertem vele? azt, hogy egyrészről kinevetnek, s másrészről épen annyira méltatják áldozatom, mintha ponyvasátor alatt hirdetném a postahivatal iránti tiszteletet. Ez kérem még hindusztáni nyelven is igazságtalanság, és bizony isten nem járja ! A mai korban a posta megkívánná azt múlhatatlanul, hogy az állam maga is gondoskodjék annak tekintélye megóvásáról s hivatalnokai jól létbe helyezéséről, mert ha a régi korban igaz volt úgy a mai mivelt társadalmi életben még elvitazhatatlanabb hogy sokkal több hitünk van akár egyes valaki akár társulatok iránt, ahol látszik a vagyonosság és jóllét, mint olyanok iránt, kik semmi jóllét s vagyonossággal nem bírnak. Nem hiszem, hogy az igazgató urak ha körutat tennének, ne reszelnék el magukat, látva a postahivatalt a falu végén egy sárfészekben, benne a martyr postamester — ütött — kopott kabátjának palástolásával elfoglalva. Egy olyan intézményt mint a posta az ország minden részében kellő polczra kellene emelni, hogy az bizalmat és hitelt gerjesztő legyen s ezt meg is érdemli, mert mig az államnak mindenhol örökös deficittel kell küzdeni, addig a posta tekintélyes jövedelmet ad. Egész más volna ha a postaállomásokat mi haszonbérbe bírnánk, akkor kötözködő illetlenség volna a lakás követelése, de jelenben mi postamesterek, hivatalnokai vagyunk az államnak, felelősek, lekötelezettek, tehát jogos azon kérésünk, hogy nyerjünk vagy természetbeni lakást, vagy lakbért. Sárkunyhó, rongyos kabát nem szerzik meg a postamesternek a kellő tiszteletet a műveit és a köznép részéről; a faluvég a czigányoké, maholnap mi is oda kerülünk mert fizetésünk kevés, az élelem drága, tehát drága lakást tetemes károsodás nélkül nem tarthatunk. Azt hiszem tehát, hogy öszes kartársaim jogos és egye düli óhaját nyilvánítom akkor, midőn tiszteletteljesen fordulok a kormányhoz, hogy a már megígért s várva várt lakbér átalányt méltóztasson mielőbb megadni. Úgy legyen ! Liszkay Gyula, postamester. Levelezés. A „Posta-Közlöny“ 26. számában jelent meg egy személyemet illető tárcza-levél „Rupertus“ aláírással, mit szerzője „humoristicusnak“ csúfolt — vagy ha jobban tetszik keresztelte. Nem hagyhatom e sorokat néhány megjegyzés nélkül, mert szerzője több helyen sértő, részint pedig oly gúnyos kifejezéseket használt, miket ha eltűrnék, igen könnyen gyávának bélyegezne a közvélemény, mint oly egyént, ki minden alap nélküli — jogtalan támadástól visszaretten. Most pedig engedje meg igen tisztelt Rupertus úr, hogy önhöz szólhassak. Röviden végzünk, időm fölöttébb drága, mintsem oly dolgokkal foglalkozzam soká, miken csak egy szánó mosoly lebben el ajkamról. Mindenek előtt ki kell jelentenem, hogy ön egészen más malomban őrlet, mert ha megfontolva olvasta át soraimat,melyért ön engem pelengérre állítani óhajt,elég világosan átláthatta, miszerint levelemben csakis azt fejtegetem : alkalmasak-e a nők a postaszolgálatra, vagy nem — ön pedig mindjárt áttér Jósika Julia féle kitűnőségekre, azzal törekedvén állításaimat megcáfolni. Ez azonban nem sikerült. Múltkori soraimban kijelentéül határozottan, a nők alkalmazása mindenütt igen szép és czélirányos (mely előtt mindenkor kalapot emelek) csak nálunk nem, vagy csak igen korlátozva. Higyye meg uram, ama sok jeles irónénak, kik örökbecsű műveikkel gazdagiták a világirodalmat ön sem nagyobb tisztelője nálam, valamint a többi nőnek sem, ki a női név, s hivatásnak annak módja szerint megfelel. Azonban ön előtt úgy látszik női nő. Legalább soraiból ez világosan kitűnik. Igen tisztelt uram, ön csakugyan szeretné elvitatni, hogy a nő eredetileg nem a férj boldogítására és a házikör vezetésére van alkotva, sőt legszentebb hivatásától is megfosztaná ha lehetne, akkor aztán ön válalkozhatik a gyermekágyra. Hogy minek kell lenni egy valódi nőnek, azt báró Eötvös és gróf Mikó műveiből megtanulhatja legjobban. Részemről e két jelesünk eszméinek hódolok. Csalódik ön, ha azt hiszi, hogy én nőgyűlölő, vagy enyeh természetű vagyok, mindazáltal a szellemieket mindig fölébe helyezem az állatias ösztönöknek, különben annyi eltérés és nézetkülönbség mégis látszik köztünk, ha én enyei természetű vagyok, úgy ön bizonyára a török hasa. Tűnődöm rajta, hogy mit érthet ön tulajdonkép a humor alatt, de hiába nem jövök rája. Ugyan mondja meg! Talán abban vélte ön szellemszikráit sziporkáztatni, vagy hogy mondjam, hogy a Kákosy nevet, mely nevet már oly sok derék honpolgár viseli és visel jelenleg is szenvtelenül, mocsoktalanul, hogy ön abból gúnytárgyat űzzön ? Kérdem, hogy lehetett oly merész e kényes pontig tervendjen egy nőnek, kit sohasem látott s kit valószínűleg sohasem is fog látni. Hol kértek még nőt arra, hogy helyet engedjen egy férfiúnak. Egy ily gondolat a gondolatszabadság hazájában is mily hajmeresztő. Az oly férfiú, ki ilyesmit gondolni volna vakmerő, még a jogászvilág azon harczosai által is, kik a halálbüntetés eltörlését vitatják, az első lámpa oszlopra magasztaltatnék fel a közrészvét örömujjongásai közt. A férfiak azért vannak, hogy a nőknek hódoljanak. E szabály megdönthetően. Kinek tartatnak fenn a nagy asztaloknál a legjobb falatok? A nőknek. Kinek szolgálnak czukorral más fűszerekkel s minden elgondolhatóságokkal ? Kié a legjobb hely az asztalnál? Kinek hordanak fagylaltot még a concertben is? A szeretetre méltó bájos nőknek. És ki fizet értök? A szegény férfiak. Kik állnak éhező és áhitatos pillantásokkal, mig a nők egész kényelemben minden elgondolhatóban részesíttettek ismét a férfiak. Az édelgés, a hízelgés és a szépelgés ki előtt halmoztatik a megmérhetlen magasságig ? A nő előtt. A legapróbb tévedésért kinek kell helyt állani? A férfiaknak a teremtmények legcsúnyább és legszerencsétlenebbjeinek. Az idő változandóságának minden alá van vetve, a föld, az országok határai és tengerek, a nyelv, a csillagok s az emberek szokásai. Csak a férfiú marad egyszer és mindenkorra az a szerencsétlen furulyás. Lord Byron nem irt ennél igazabbat De ami a nőt illeti, az a teremtés mesterműve marad mindenkor, a világ a kertje, a férfiú benne a kertész, vagy mint Petőfi mondja a világ tengerén szerelem az evezője, főkötő a kikötője. Gyakran ha a legegyszerűbb beszédbe bocsátkozik a férfi, már áldozatául esett a nő varázsló csábjainak. Ha Tároza. ---o«£*o--Milyen jó nőnek lenni*) Azt állítják, hogy azok, kik valamely csatát messziről szemlélnek, jobban tudják megítélni annak mozzanatait, mint azon hadfiak, kik benne részt vesznek; így egy, az élet teljes erejében levő férfiú is fel lehet jogosítva jobban, mint bámely nő elősorolni azon előnyöket, melyekben a végzet a nőnemet a férfiakkal szemben kitüntette. Mint férfiú, tehát hiteles egyén vagyok annak beigazolására, mennyivel irigylésre méltóbb sorsa van egy nőnek szemben egy férfiúval. Először ami a nő fizikai előnyeit illeti, már azok is többfélék; neki egyedüli joga fényesnek, szépnek lenni s mind annak, a mi ezzel összefüggésben van. Soha nem volt nem is lesz csúnya asszszony. Legalább még nem hallottunk ilyen Phaenomenről. Nőnek és szépnek lenni valami egységes esválaszthatlan és oszthatlan ugyanazonosság : magam . Mi is jártam több megyékben és nagy városokban s bár jártam fényes palotákban és rongyos kunyhók alatt, sehol sem tudtam egy csúnya nőt, vagy egy szép férfiút látni. Egyik férfiú a másiknál csak egy vonallal lehet csúnyább s ez az egész, amit e tekintetben igényelhet. Valamennyi férfiú mostohán van a természettől kiállítva, az már a dolog lényegében rejlik egy megdönthetően természeti törvény szerint, ellenben minden nő összhangzólag van ala-kitva s pedig annyi ingerlékenységgel, hogy a fér- |fiú ellent nem állat bájos kellemeinek. De a nő nemcsak maga szép, hanem szereti is a szépet, bárhol találkozzék az, sokkal inkább tudják méltányolni mint a férfiak. Már az iskolás leányka virágért és madárért rajong, míg fitestvére a virágokat leszaggatja, a fészkek lakóinak angyali boldogságát feldúlja, szétrombolja. Ha a férfiú szakálat visel, mennyi idejét veszi fel annak gondozása, míg ha nem visel, a szőrhóhér kellemetlen eljárásának minden nap alá kell magát vetnie. E borzasztó alternatíva egy nő számára sem létezik; ő a levesét úgyszólván ékességgel teheti, a legnagyobb grátiával élvezheti , míg a férfi fiú tegyen bármit, bajussza miatt a legkétségbeejtőbben zavarba jut. Továbbá a természet, mely a nőt a bajusz és szikár viselésétől megkímélte szavatolt annak hoszszabb életéről. Be van bizonyítva s az egész világon köztudomású dolog — tehát bizonyítani nem is kell, hogy a nő életereje sokkal szívósabb, mint a férfiúé. Ritkán ér el egy férfiú a közönségesebbnél magasabb kort, míg ellenben alig van hírlap, mely egy nagyon idős nő halálát vagy életben létét ne jelentse. Tehát eltekintve a szépségtől a kecses termettől, az életkort tekintve is a nőé az előny. Ha már most fizikai tekintetben ilyen jelentékenyek előnyeik, hát még a társadalomban. „Helyet a nőknek kiált a czivilisatió az Aequatortól a Pólusig. „Az urak közt nem találkoznék egy oly udvarias?“ Kiált a társaskocsis fenhangon, s már ráugrott egy férfiú a telt kocsiból a sárba, hol hip avas szél borul nyakába, csakhogy helyet en *) A Beregből a következő érdés tarczát vettük át, melyet olvasónyink megnyugtatására azon megjegyzéssel közlünk, mikép az igen találó cáfolat következik jövő számunkban. 106 éV