Posta-Közlöny, 1877. január-december (11. évfolyam, 1-50. szám)

1877-06-03 / 23. szám

Budapest, 1877. junius 3. 23. szám. T­izen­egyedik évfolyam. Megjelenik minden ■v sósára. a.p. Szerkesztői iroda és kiadó-hivatal Gránátos utcza 1. sz. II. emelet, 11-dik ajtó. A lap szellemi részét illető k­özlemények a szerkesztő­séghez intézendők. szerkesztő: JOANOVICH GYÖRGY. MB ■ ■ ELSŐ MAGYAR POSTAI SZAKLAP, a magyar-, horvát- és szlavonországi postamesterek egyesületének és a magyar postahivatalbeliek segély- és gyámegyletének orgánuma. (Előfizetési ár: Egész évre 7 frt . Fél évre 3 ., 80 Negyed évre 1 ,­80 Egy szám 15 hr. Kéziratok nem küldet­nek vissza. A megbízások, megrendelések Tiller Mór és testvére czíme alatt küldendők. Társszerkesztő: PAULAY J. ZS. A posta és a távírda Angliában, London, május 27-én. (c) A posta és a távirda egyesítése nálunk uj dolog, másutt nem. Mint minden uj dolog nehéz­ségekre akad, úgy a posta és távirda tervezett egyesítése ellen is sok panasz merült fel, kétségkívül leghathatósabb c­áfolat lesz e panaszokra a gyakor­lat. Kevés idő múltán nálunk is igazolni fogja a tapasztalat, hogy a postahivatalok megkezdett egyesítése a távirdákkal nemcsak az államkincstár­nak haszon, de a közönségnek is nagyobb kényelem. Kétségkívül áll, hogy a tisztviselők nagyobb elfog­­laltatását teszi ez egyetés szükségessé, azonban, ha figyelembe vesszük, hogy mind a posta, mind a táv­irda üzleti természete szigorúan megköveteli a hi­vatalos órák megtartását, s így a személyzet feltét­len számát, nagyon természetesen folyik, hogy a két üzlet egyesítése nemcsak a kormányra nézve haszon, de nemzetgazdasági előny is, mert egy mun­kaerő jobban kihasználtatik, s így a másik munka­erő a nemzeti tevékenység más ágára megtakarítta­­tik. E szempont kétségkívül irányadó. Az angol gyakorlat igazolja azt, hogy a posta­­hivalnokok munka­­erejének teljes igénybevétele egyáltalában nem árt legkevésbé sem a pontosság­nak, s a mellett a közönség is kényelmesebbnek találja azt, mint az elszórt kezelést. E század elején az angol posta távolról sem volt a mostanihoz hasonlítható. Drága volt és nem volt biztos. A parl­amenti képviselők szabad posta­­használati joga visszaéléseket szült. Egyes képvise­lők valóságos irodákat nyitottak, a­hol a felek leve­leire ráírták neveiket, hogy azok ingyen menjenek. Ez valóságos postabélyeg hivatal volt. Egy előttem fekvő kimutatás igazolj­a,hogy 1763-ban 170,000 font sterling értékig használtatott ki így a posta. Mert nemcsak leveleket küldtek. My lord Methuennek küldtek például így tizenöt pár kutyát, két szolgá­lót, egy tehenet, három öltözet ruhát stb. ezen jog élvezete mellett. E visszaéléseknek véget vetett a Sir Rowland Hill-féle penny reform, a­mely kétség kivü­l pénzügyi hiba volt azon időben, de a­melynek folytán a posta bevétele már ma jelentékeny több­lettel szerepel. Annyira megszaporodott a levelezé­sek száma, mint ezt a statisztika igazolja. Ma közel 1000 millió csomag és levél megy át a posta kezén. És csökkent-e a pontosság? Legtávolabbról sem. Sőt ma pontosabb az angol posta, mint volt valaha, és mint valaha lehet emberi intézmény. Csodás dolgokat mondhatnék saját tapasztalataim­ból, de nem szükséges ismételni. Valószínűleg köz­ismer­etű igazság az. Pedig a postahivatal össze van kötve nemcsak a tá­ indával, hanem 1859-től fogva a pénzküldési rendszerrel is. Egy kimutás fekszik előttem, a­mely szerint 1862-ben 12 ezerrel szaporodott az előbbi évhez képest a pénzküldés postai utalvány­­nyal, 1875-ben pedig az előbbi évhez képest 600 ezerrel. 1864-ben az utalványok száma volt 7,580.454, pénzértéke 14,616.347 font sterling; 1875-ben az utalványok száma volt 16,485.661, a pénzérték volt 29,403.090 font sterling. Ezek után következett a postai takarékpénztár rendszer, a­melyet Gladstone hozott be, és a­mely­ről lesz majd alkalmunk bővebben szólani. A jelen működésből elég lesz megemlíteni, hogy jelenleg több a betevő 1.500.000-nél a postai takarékpénz­táraknál, a letett összeg pedig felülhaladja a 24 millió font sterlinget. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a régi takarékpénztárak minden sérelme nélkül van így, a­mennyiben azoknak bevétele nem csök­kent, az igaz, hogy nem is szaporodott. íme: tehát a kép az angol postáról. Ami postai és távirdai kezelésünkön felül — és hogy mind a posta, mind a távirda forgalom sokkal nagyobb Angliában, mint nálunk, az nem szenved kétséget, — kezelik mindenütt — nálunk csak néhol — az utalványokat és a takarékpénztár óriás forgalmát mindezt oly pontossággal, mely méltán megérdemli a­­bámulatot, és ami nem hagy semmi kívánnivalót sem fent. A távirda odakapcsolása, a postautalványok behozatala, a postai takarékpénztár létesítése leg­kevésbé sem rontotta e pontosságot, ellenkezőleg emelte azt. De még tovább kell mennünk. Az angol pos­takezelők legnagyobb része — magában Londonban is csak a főhivatalokat véve ki — nem találja túlterheltnek magát ennyi foglalkozás által. Még üzlete is van hozzá, a­melyet rendesen kezel. Árul fűszert, vagy ruhát, vagy bármi mást és ezenfelül keze­li az összes postát, a­melynek teendői a posta, a táv­irda, az utalvány és a takarékpénztár. Angol ember mindezt megbírja üzletén felül, és bizony nagyobb pontossággal teszi, mint a mi postánk, a­hol a posta­mester (kisebb helyeken) sem az utalványnyal, sem a takarékpénztárral, sem a távírdával nem törő­dik, sem üzlete nincs, hanem azért mégis kényte­len a hivatalos órákon át ott unatkozni hivatalában. A mi nagy úri tempóink nem engedik meg neki, hogy ez unalmában árulna mindent, a­mint neki tetszik, mert nálunk a posta rettenetes hivatali szörnyű fontos dolog, a­hol megvan minden bürok­rata tempó és lassúság, a­hol sajtot árulni borzasztó szentségtörés volna, a­hol a szegény postamester­nek más jövedelemre szert tenni lehetetlenség, in­kább reá­kényszeríti őt aztán így a szükség a sik­kasztásra. A postamestereknek maguk elé kell tenni a kérdést: Akarjátok-e a távírdát, takarékpénztárt, utalványt magatokra válalni, akartok-e a posta mellett üzletet vinni ? A ti dolgotok, hogy teszitek. Az állam érdeke az, hogy a szolgálat pontos le­gyen, és nem az, hogy ti kényszerítve legyetek sem­mit nem csinálva ott ülni. Szerezzetek magatoknak annyi pénzt, a­mennyit birtok, becsületes után ; az állam csak a pontos szolgálatot követeli meg. Az állam nagyobb biztosítékot lát, ha egy hivatalno­kának két czim alatt ad fizetést (feltéve, fia meg­érdemli azt), ha ez a hivatalnok még a mellett is dolgozik és pénzt keres , mint ha urat tart 3—400 forintért évente, a­ki szentséges bárójában kényte­len naphosszat ülni, semmit sem téve, urat játszva, és utoljára is kénytelen lévén szikkasztással fedezni szükségleteit, miután más keresetforrása nemcsak nincs, de a bürokratikus pedanteria mellett nem is lehet. Kétségtelenül igazuk van a postahivatalno­koknak és távirdai hivatalnokoknak, hogy jelen helyzetük borzasztó. Az üzlet természete követeli hogy ott üljenek. Ha — már ott ülvén — üzletet is vinnének ott, mint Angliában, hogy felfor­­tyanna e rettenetes szentségtörés ellen valamennyi postaigazgatóság és — mi tűrés-tagadás — maga a ministérium is! Mert nálunk, a Várszift szerint, van a hivatalos szoba, hivatalos fűtés, hivatalos pe­csétviasz, és isten tudja mennyi minden dolog, a­helyett, hogy bíznák mindezt a postamesterre, s követelnének tőle csak pontos szolgálatot. Angliában így tesznek. Az angol posta, táv­írdával, utalványnyal, takarékpénztárral van össze­kötve, a postamester még üzletet is visz e mellett, és a posta, a távirda, az utalványszolgálat, a taka­rékpénztár kezelés pontos, mintaszerű. Nálunk kü­lön hivatalnoki proletariátus van mindenre, nyo­morult fizetések, óriás teketóriákkal, szükségszerű naplopással, és a­mi ennek természetes követke­zése : gyakori sikkasztással. De hát a Vorschrift ilyen, és a Vorschrift szent. Még csak a távirda egyesítés van szóban, ter­mészetesen a postahivatalnokok sorsának javításá­val együtt, milyen nagy felhábordás! Hát ha majd az utalvány­szolgálat is általánosíttatik, a taka­rékpénztár is behozatik, mily lárma lesz. És ha valamelyik postahivatalnoknak eszébe jutna sajtot, borsot árulni a postaszobában , hogy zöldülne­­ké­­külne a hivatalos pedantéria, mily rettenetes proto­­kollumot „vennének fel“ Pedig mindez be fog következni. Be kell kö­vetkeznie. (Nemzeti Hírlap). A hírlapok és folyó­iratok. Böszörményi Kálmántól — A levélpostai szállítmányok nagyobb részét a hírlapok és időszaki folyóiratok képezvén, úgy hiszem nem lesz érdektelen azok eredete és fejlő­dését közelebbről megtekinteni. A hírlapok és folyó­iratok a 16-ik század óta léteznek, mindazonáltal azok az első időszakban csak röpiratok voltak és csakis nevezetesebb ese­mények alkalmával bocsáttattak ki. Jelenleg hírlapok vagy újságoknak (németül: Zeitungen, angolul: Newspapers, francziául: Ga­zettes) oly naponként vagy minden héten egy, sőt többször is­­ megjelenő időszaki nyomtatott közleményeket értünk, melyek leginkább a napi bel- és külföldi politikai eseményeket foglalják ma­gukban, és csak második sorban foglalkoznak ta­lálmányok, szépirodalom, művészet, és egyébb új­donságokkal. Folyóiratoknak (németül: Zeitschrift, Jour­nal, francia és angolul szinte Journale) ellenben azok neveztetnek, melyek nagyobbrészt füzetenként megjelennek, inkább tudományos és ismeretter­jesztő tartalmúak, — némelyikük 1/1 évenként, má­sok minden hóban, 2 héten vagy minden héten, — sőt naponként is — megjelennek. Mindnyájunk által ismeretes, hogy a hírla­pok és folyóiratok a művelődés leghathatósabb elő­mozdítói közzé számíttatnak, miből következik , hogy művelt ország nem is képzelhető hirlapok nélkül. A hirlapok történelme a régi idők homályában vész el, és a 16-ik századra úgyis a könyvnyomda felta­lálása és rendes postaközlekedés berendezése utáni időtől számítható valódi pályájuknak kezdete, termé­szetes, hogy némely országban előbb keletkeztek mint másokban, valamint a fejlődésük is külön­­böző volt, hol lassúbb, hol pedig rohamosabb. A rómaiak idejében „Acta diurna“ vagy „Acta publica“ név alatt jelent meg az első napi közlöny fele, melyet Julius Caesar állapított, hanem annak tartalma inkább hivatalos államügyekből ál­lott. Jelentek még meg az ó­korban Perzsia, China, Japánban sőt Delhiben is időszaki folyó­iratok, ha­nem azok szinte nem foglalkoztak magán­ügyekkel, és a nép közreműködése nélkül voltak szerkesztve. A legelső nyilvános hirlapok vagyis írott köz­lemények a v­e­l­e­n­c­z­e­i köztársaságban, a­z

Next