Posta-Közlöny, 1877. január-december (11. évfolyam, 1-50. szám)
1877-06-03 / 23. szám
Budapest, 1877. junius 3. 23. szám. Tizenegyedik évfolyam. Megjelenik minden ■v sósára. a.p. Szerkesztői iroda és kiadó-hivatal Gránátos utcza 1. sz. II. emelet, 11-dik ajtó. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez intézendők. szerkesztő: JOANOVICH GYÖRGY. MB ■ ■ ELSŐ MAGYAR POSTAI SZAKLAP, a magyar-, horvát- és szlavonországi postamesterek egyesületének és a magyar postahivatalbeliek segély- és gyámegyletének orgánuma. (Előfizetési ár: Egész évre 7 frt . Fél évre 3 ., 80 Negyed évre 1 ,80 Egy szám 15 hr. Kéziratok nem küldetnek vissza. A megbízások, megrendelések Tiller Mór és testvére czíme alatt küldendők. Társszerkesztő: PAULAY J. ZS. A posta és a távírda Angliában, London, május 27-én. (c) A posta és a távirda egyesítése nálunk uj dolog, másutt nem. Mint minden uj dolog nehézségekre akad, úgy a posta és távirda tervezett egyesítése ellen is sok panasz merült fel, kétségkívül leghathatósabb cáfolat lesz e panaszokra a gyakorlat. Kevés idő múltán nálunk is igazolni fogja a tapasztalat, hogy a postahivatalok megkezdett egyesítése a távirdákkal nemcsak az államkincstárnak haszon, de a közönségnek is nagyobb kényelem. Kétségkívül áll, hogy a tisztviselők nagyobb elfoglaltatását teszi ez egyetés szükségessé, azonban, ha figyelembe vesszük, hogy mind a posta, mind a távirda üzleti természete szigorúan megköveteli a hivatalos órák megtartását, s így a személyzet feltétlen számát, nagyon természetesen folyik, hogy a két üzlet egyesítése nemcsak a kormányra nézve haszon, de nemzetgazdasági előny is, mert egy munkaerő jobban kihasználtatik, s így a másik munkaerő a nemzeti tevékenység más ágára megtakaríttatik. E szempont kétségkívül irányadó. Az angol gyakorlat igazolja azt, hogy a postahivalnokok munkaerejének teljes igénybevétele egyáltalában nem árt legkevésbé sem a pontosságnak, s a mellett a közönség is kényelmesebbnek találja azt, mint az elszórt kezelést. E század elején az angol posta távolról sem volt a mostanihoz hasonlítható. Drága volt és nem volt biztos. A parlamenti képviselők szabad postahasználati joga visszaéléseket szült. Egyes képviselők valóságos irodákat nyitottak, ahol a felek leveleire ráírták neveiket, hogy azok ingyen menjenek. Ez valóságos postabélyeg hivatal volt. Egy előttem fekvő kimutatás igazolja,hogy 1763-ban 170,000 font sterling értékig használtatott ki így a posta. Mert nemcsak leveleket küldtek. My lord Methuennek küldtek például így tizenöt pár kutyát, két szolgálót, egy tehenet, három öltözet ruhát stb. ezen jog élvezete mellett. E visszaéléseknek véget vetett a Sir Rowland Hill-féle penny reform, amely kétség kivül pénzügyi hiba volt azon időben, de amelynek folytán a posta bevétele már ma jelentékeny többlettel szerepel. Annyira megszaporodott a levelezések száma, mint ezt a statisztika igazolja. Ma közel 1000 millió csomag és levél megy át a posta kezén. És csökkent-e a pontosság? Legtávolabbról sem. Sőt ma pontosabb az angol posta, mint volt valaha, és mint valaha lehet emberi intézmény. Csodás dolgokat mondhatnék saját tapasztalataimból, de nem szükséges ismételni. Valószínűleg közismeretű igazság az. Pedig a postahivatal össze van kötve nemcsak a tá indával, hanem 1859-től fogva a pénzküldési rendszerrel is. Egy kimutás fekszik előttem, amely szerint 1862-ben 12 ezerrel szaporodott az előbbi évhez képest a pénzküldés postai utalványnyal, 1875-ben pedig az előbbi évhez képest 600 ezerrel. 1864-ben az utalványok száma volt 7,580.454, pénzértéke 14,616.347 font sterling; 1875-ben az utalványok száma volt 16,485.661, a pénzérték volt 29,403.090 font sterling. Ezek után következett a postai takarékpénztár rendszer, amelyet Gladstone hozott be, és amelyről lesz majd alkalmunk bővebben szólani. A jelen működésből elég lesz megemlíteni, hogy jelenleg több a betevő 1.500.000-nél a postai takarékpénztáraknál, a letett összeg pedig felülhaladja a 24 millió font sterlinget. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a régi takarékpénztárak minden sérelme nélkül van így, amennyiben azoknak bevétele nem csökkent, az igaz, hogy nem is szaporodott. íme: tehát a kép az angol postáról. Ami postai és távirdai kezelésünkön felül — és hogy mind a posta, mind a távirda forgalom sokkal nagyobb Angliában, mint nálunk, az nem szenved kétséget, — kezelik mindenütt — nálunk csak néhol — az utalványokat és a takarékpénztár óriás forgalmát mindezt oly pontossággal, mely méltán megérdemli abámulatot, és ami nem hagy semmi kívánnivalót sem fent. A távirda odakapcsolása, a postautalványok behozatala, a postai takarékpénztár létesítése legkevésbé sem rontotta e pontosságot, ellenkezőleg emelte azt. De még tovább kell mennünk. Az angol postakezelők legnagyobb része — magában Londonban is csak a főhivatalokat véve ki — nem találja túlterheltnek magát ennyi foglalkozás által. Még üzlete is van hozzá, amelyet rendesen kezel. Árul fűszert, vagy ruhát, vagy bármi mást és ezenfelül kezeli az összes postát, amelynek teendői a posta, a távirda, az utalvány és a takarékpénztár. Angol ember mindezt megbírja üzletén felül, és bizony nagyobb pontossággal teszi, mint a mi postánk, ahol a postamester (kisebb helyeken) sem az utalványnyal, sem a takarékpénztárral, sem a távírdával nem törődik, sem üzlete nincs, hanem azért mégis kénytelen a hivatalos órákon át ott unatkozni hivatalában. A mi nagy úri tempóink nem engedik meg neki, hogy ez unalmában árulna mindent, amint neki tetszik, mert nálunk a posta rettenetes hivatali szörnyű fontos dolog, ahol megvan minden bürokrata tempó és lassúság, ahol sajtot árulni borzasztó szentségtörés volna, ahol a szegény postamesternek más jövedelemre szert tenni lehetetlenség, inkább reákényszeríti őt aztán így a szükség a sikkasztásra. A postamestereknek maguk elé kell tenni a kérdést: Akarjátok-e a távírdát, takarékpénztárt, utalványt magatokra válalni, akartok-e a posta mellett üzletet vinni ? A ti dolgotok, hogy teszitek. Az állam érdeke az, hogy a szolgálat pontos legyen, és nem az, hogy ti kényszerítve legyetek semmit nem csinálva ott ülni. Szerezzetek magatoknak annyi pénzt, amennyit birtok, becsületes után ; az állam csak a pontos szolgálatot követeli meg. Az állam nagyobb biztosítékot lát, ha egy hivatalnokának két czim alatt ad fizetést (feltéve, fia megérdemli azt), ha ez a hivatalnok még a mellett is dolgozik és pénzt keres , mint ha urat tart 3—400 forintért évente, aki szentséges bárójában kénytelen naphosszat ülni, semmit sem téve, urat játszva, és utoljára is kénytelen lévén szikkasztással fedezni szükségleteit, miután más keresetforrása nemcsak nincs, de a bürokratikus pedanteria mellett nem is lehet. Kétségtelenül igazuk van a postahivatalnokoknak és távirdai hivatalnokoknak, hogy jelen helyzetük borzasztó. Az üzlet természete követeli hogy ott üljenek. Ha — már ott ülvén — üzletet is vinnének ott, mint Angliában, hogy felfortyanna e rettenetes szentségtörés ellen valamennyi postaigazgatóság és — mi tűrés-tagadás — maga a ministérium is! Mert nálunk, a Várszift szerint, van a hivatalos szoba, hivatalos fűtés, hivatalos pecsétviasz, és isten tudja mennyi minden dolog, ahelyett, hogy bíznák mindezt a postamesterre, s követelnének tőle csak pontos szolgálatot. Angliában így tesznek. Az angol posta, távírdával, utalványnyal, takarékpénztárral van összekötve, a postamester még üzletet is visz e mellett, és a posta, a távirda, az utalványszolgálat, a takarékpénztár kezelés pontos, mintaszerű. Nálunk külön hivatalnoki proletariátus van mindenre, nyomorult fizetések, óriás teketóriákkal, szükségszerű naplopással, és ami ennek természetes következése : gyakori sikkasztással. De hát a Vorschrift ilyen, és a Vorschrift szent. Még csak a távirda egyesítés van szóban, természetesen a postahivatalnokok sorsának javításával együtt, milyen nagy felhábordás! Hát ha majd az utalványszolgálat is általánosíttatik, a takarékpénztár is behozatik, mily lárma lesz. És ha valamelyik postahivatalnoknak eszébe jutna sajtot, borsot árulni a postaszobában , hogy zöldülnekékülne a hivatalos pedantéria, mily rettenetes protokollumot „vennének fel“ Pedig mindez be fog következni. Be kell következnie. (Nemzeti Hírlap). A hírlapok és folyóiratok. Böszörményi Kálmántól — A levélpostai szállítmányok nagyobb részét a hírlapok és időszaki folyóiratok képezvén, úgy hiszem nem lesz érdektelen azok eredete és fejlődését közelebbről megtekinteni. A hírlapok és folyóiratok a 16-ik század óta léteznek, mindazonáltal azok az első időszakban csak röpiratok voltak és csakis nevezetesebb események alkalmával bocsáttattak ki. Jelenleg hírlapok vagy újságoknak (németül: Zeitungen, angolul: Newspapers, francziául: Gazettes) oly naponként vagy minden héten egy, sőt többször is megjelenő időszaki nyomtatott közleményeket értünk, melyek leginkább a napi bel- és külföldi politikai eseményeket foglalják magukban, és csak második sorban foglalkoznak találmányok, szépirodalom, művészet, és egyébb újdonságokkal. Folyóiratoknak (németül: Zeitschrift, Journal, francia és angolul szinte Journale) ellenben azok neveztetnek, melyek nagyobbrészt füzetenként megjelennek, inkább tudományos és ismeretterjesztő tartalmúak, — némelyikük 1/1 évenként, mások minden hóban, 2 héten vagy minden héten, — sőt naponként is — megjelennek. Mindnyájunk által ismeretes, hogy a hírlapok és folyóiratok a művelődés leghathatósabb előmozdítói közzé számíttatnak, miből következik , hogy művelt ország nem is képzelhető hirlapok nélkül. A hirlapok történelme a régi idők homályában vész el, és a 16-ik századra úgyis a könyvnyomda feltalálása és rendes postaközlekedés berendezése utáni időtől számítható valódi pályájuknak kezdete, természetes, hogy némely országban előbb keletkeztek mint másokban, valamint a fejlődésük is különböző volt, hol lassúbb, hol pedig rohamosabb. A rómaiak idejében „Acta diurna“ vagy „Acta publica“ név alatt jelent meg az első napi közlöny fele, melyet Julius Caesar állapított, hanem annak tartalma inkább hivatalos államügyekből állott. Jelentek még meg az ókorban Perzsia, China, Japánban sőt Delhiben is időszaki folyóiratok, hanem azok szinte nem foglalkoztak magánügyekkel, és a nép közreműködése nélkül voltak szerkesztve. A legelső nyilvános hirlapok vagyis írott közlemények a velenczei köztársaságban, az