Postás Dolgozó, 1970 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
A Helyközi Távbeszélő Igazgatóságon nemrégiben felmérték a nők helyzetét. Az 1970. április 30-i számok szerint az 1851 főnyi állományi létszából 1040 — tehát mintegy 60 százalék — nő. A felmérés sok érdekes tanulsággal szolgál. Mielőtt azonban a további tényeket ismertetnénk, érdemes meghallgatni az érdekeltek véleményét, hogyan tapasztalják egyenjogúságuk érvényesülését munkahelyükön és otthon. Három asszony, nevükben tulajdonképpen három különböző munkaterület kap szót. Szutor Sándorné, a munkaügyi osztályon, Kalapos Ferencné a belföldi központban, Lukács Imréné a budapesti gócüzemben dolgozik. Nemigen várnak bíztatásra. Hiszen a téma olyan, hogy nagyon kikívánkozik a mondanivaló. — Bizonyos, hogy a független nők előnyt élveznek az anyákkal szemben — véli Szutor Sándorné. — Jellemző szerintem, hogy a kisgyermekes anyák között nemigen akad vezető beosztású. Amíg valakinek kicsi a gyereke, nem tudja kifutni magát. — Ez igaz — helyesel Kalapos Ferencné —, de amúgy sem nagyon lelkesednek a női vezetőkért. Ez világosan kiderül a felmérésünkből. (A felmérésben Kalaposainak oroszlánrésze volt, hiszen ő a HTI Szakszervezeti tanácsa nőbizottságának elnöke.) Eszerint a 60 százalékos női többség mellett a felső vezető mindig férfi. A 36 középvezető közül 31 férfi! Az alsóvezető posztokon az arány 135:55 a férfiak javára. Valóban csak a kisgyerekek lennének ludasak ebben az aránytalanságban? — Korántsem — véli Lukács Imréné. —— Én inkább a szemléletet hibáztatom. Nálunk, a gócüzemben szinte kifejezetten lekicsinylik a női munkaerőt. A vezetőben kevés a megértés a dolgozó anyák iránt. „Magára nem lehet számítani” — mondogatják, ha valaki a gyereke betegsége miatt kénytelen otthon maradni. Mintha nem nekem lenne ez baj elsősorban. Hiszen a szabadságomat is apránként, 2—3 naponként veszem ki. Sohasem tudom magam tisztességesen kipihenni. Pedig Lukács Imréné annyiban a szerencsések közé tartozik, hogy otthon egyenjogúnak tekintik. Férje a közös teherviselés híve: takarít, mosogat, foglalkozik a kisfiúval, délutánonként ő viszi haza az óvodából. — Ezzel nem sokan dicsekedhetnek — mondja Szutomé. — Ugyanazok a férfiak, akik a munkahelyen görbe szemmel nézik az anyákat, mert nem tudnak mindig megszabadulni a munka javára családi terheiktől, otthon vajmi kevés részt vállalnak a terhekből. *— Sajnos, ma még ez a jellemző — helyesel Kalaposai. — De az én tízéves kisfiam, aki az iskolában, a tanulásban is kitűnő, már sokat segít nekem, még a főzésben is. Majd a következő generáció! A következő generációt azonban nem lehet megvárni. A női egyenjogúság — törvény. Tehát érvényesíteni kell. — De nem könnyű ám! Itt van például az egyenlő munkáért — egyenlő bér elve. Bár ezt meglehetősen bonyolult kibogozni, mert sok körülmény befolyásolja, az mégis csak mond valamit, hogy a HTI- ben a női átlagbér 2 300 forinttal alacsonyabb a férfiakénál. Az alsó vezetők munkaköri bérének beállási százaléka a nőknél 71, a férfiakénál 85. A férfiak munkaköri bére 2430, a nőké 2036 forint. Az összehasonlítás — mint általában a hasonlatok — kissé torzít. Bizonyára eltakar néhány felkészültségbeli, stb. különbséget. De legalább enynyi igazságtalanságot is, ami mögött még mindig az a tarthatalan szemlélet bújik meg, hogy „a férfi családfenntartó, neki többet kell keresnie”. — A korábbi osztályvezetőnk férfi volt, idegen nyelven nem beszélt, mégis jóval — több száz forinttal — több volt a fizetése, mint a mostani vezetőnknek, aki öt nyelven beszél, de — nő. Kalapos Ferencné idézett szavai alighanem a HTI nőinek közvéleményét tolmácsolják. — A gócüzemben 10—15 évi szolgálat után 1800 forintot keresünk, a férfit pedig 1900 forintért veszik fel az utcáról — teszi hozzá Lukácsné. — És ha szóvá teszi az ember, hamar megkapja. Ha nem tetszik, elmehet. A vélemények — leszámítva némi, érthető szubjektivitást — legalábbis elgondolkoztatók. A felmérés néhány ismertetett adatával megtoldva pedig bőven adnak tennivalót a HTI szakszervezeti tanácsának. Bizonyos, hogy a tények, adatok birtokában, s a jelentést illusztráló egyéni vélemények ismeretében a jövőben erélyesebben, következetesebben igyekeznek érvényt szerezni a női egyenjogúságnak. Amire egyébként az MSZMP KB határozata is kötelezi őket. Lukács Mária A postahivatalok, postaüzemek dolgozói között szép számmal akadnak olyanok, akik napi munkájuk, hivatali, otthoni elfoglaltságuk mellett munkásőrök. Közülük szólaltatunk meg néhányat: mondják el, miért vállalták e feladatot, hogyan egyeztetik össze napi munkájukkal, milyen előnyökkel — s néha hátrányokkal — jár munkásőrnek lenni? SZIJJ LÁSZLÓNÉ: 18 éve dolgozom a Helyközitávbeszélő Igazgatóságon, mint távbeszélő-műszerész. Most épp egy új belföldi és nemzetközi táválasztó központ szerelésén és vizsgálatán dolgozom. 1967 óta vagyok munkásőr, rádiós, telefonközpontos. — 14 éves koromban a Magyar Szabadságharcos Szövetség tagja voltam már. Ez még persze csak gyerekes, Petőfi- imádatból fakadó vonzódás volt a harcos szellemű kollektívákhoz. Azt hiszem, fiúnak kellett volna születnem, mindig is a férfias sportok vonzottak, motoros tanfolyamon vettem részt, később ejtőernyős voltam. 1966-ban gondoltam arra, hogy belépek a pártba, s szerettem volna valami konkrét, kézzel fogható pártmunkát vállalni, ezért jelentkeztem munkásőrnek. A munkásőrök között megtaláltam ugyanazt az elvtársi légkört, amely a szabadságharcosoknál is megvolt. Az elvtársias légkör szó szerint értendő, a parancsnok és az egyszerű munkásőr között igazi baráti kapcsolat van. A „Központos raj”nak becézett női raj rajparancsnoka lettem. — Egy éve az üzemfenntartási részleg párttitkára vagyok, s e feladat nagyon sok elfoglaltsággal jár. Emiatt fel is akartak menteni a munkásőrség alól, de arról semmiképp se mondok le. A titkári tisztet elsősorban azért vállaltam, mert nálunk a vezetők többsége férfi, holott a dolgozók 50 százaléka nő. Őszintén megvallva nálunk, ezen a férfi szakmának kikiáltott területen igen nehéz a nők helyzete. A jelenlegi bérezési rendszer (rangbér, munkaköri bér) lehetővé teszi, hogy fiatalabb férfiak ugyanannyit keressenek, mint a 18—20 éve dolgozó nők. Minden évben szakvizsgát teszünk. A férfiakkal azonos eredményt érünk el, a Szakma Ifjú Mestere versenyén ugyanúgy megszereztük az ezüst- és aranyérmeket, akár a férfiak__ TÓTH JOLÁN: Én is a „Központos raj” tagja vagyok. 1963 óta dolgozom a központban. Két éve vagyok munkásőr. A géppisztoly ugyan elég nehéz, lőni is nehéz vele. A pisztolyt jobban szeretem. A gyakorlati foglalkozások gyakran fárasztóak, mégis szívesen járok el oda. A politikai előadások érdekesek — néha valóságos kis „kék fény”-nek illenek be. SZALAY GIZELLA: A személyzeti osztályon dolgozom. Sok emberrel foglalkozom. A gyakorlati foglalkozásokkal járó fizikai munka számomra kikapcsolódás. A híradósoknál megismerkedtem a rádiózással. Abban az időben, 1966- ban még a régibb típusú 17 kilós tábori készülékeket cipeltük dombra fel, dombról le... Munkásőrnek lenni komoly pártmunka, s nekünk, nőknek erőpróba. Megmutatjuk, hogy képesek vagyunk erre a feladatra is. A bakancs gyakran feltöri a lábam, a derékszíjtól a múltkor kék folt keletkezett a gerincem táján, mégis szívesen csinálom. — Kezdetben, amikor néha egyenruhában jelentem meg a munkahelyemen, sokan elhúzták a szájukat... Egyik legfontosabb feladatomnak tekintem, hogy meggyőzzem a nőket: a munkásőrség nem kifejezetten férfias tevékenység, nem „katonáskodás”. Mindenesetre, három év alatt kettőről hatra nőtt üzemünkben a női munkásőrök száma. Egyre otthonosabban érezzük magunkat, szaladnak az évek, s bármily különösnek tűnik, lassan már-már „veteránnak” számítok... HERÉNYI GYULA, a 70-es postahivatal vámszámadója: 1963-ban végeztem el a Felsőfokú Postaforgalmi Technikumot. 3 éve vagyok munkásőr, a VIII. kerületi zászlóalj rádiósa. A postásokat szívesen osztják be ebbe a munkakörbe. Betegségem miatt nem lehettem katona, örülök, hogy ezt a hiányosságot így némileg pótolom. A kiképzés, a gyakorlatok jó testi erőt kívánnak, a legrosszabb terepen is, hőségben, esőben jól kell tudni állomást telepíteni. Az első komoly erőpróba a Lenin-évforduló tiszteletére rendezett járőrverseny volt. Sikeresen estünk át a tűzkeresztségen, rajunk megnyerte a versenyt ... Magánéletem? Négy éve házas vagyok. Feleségem is postás, Kamocsay Ildikó 1946-tól írtak. Csípős, tavaszi idő volt. Fedél alá bújtak még az emberek. A márciusi napfény azonban biztatóan csillogtatta aranysugarait a postahivatal csarnokában, ahol a szokottnál nagyobb volt a lárma. Az embereknek rossz előérzetük volt. Akkor pénzfelvevő és kifizető voltam. Nyitás előtt már sokan álltak az ablak előtt. Kevert volt a tömeg. Legtöbbjük takarékbetétes volt. Hullámzott a nagy pénzspekuláció, az infláció. Igyekeztem, mert sohasem szerettem, ha sokan álltak az ablakom előtt. Jól bevált taktikámmal, a kevesebb munkával járó szolgáltatások kielégítésével is — lecsökkentettem időnként a várakozók számát. Így került elém Nagy néni, a kőművesmester felesége, aki minden hó elején a vidéki házigazdája címére fizette a lakbért. Nagy néni ezt sosem felejtette el, mert neki mindennél szentebb volt a becsülete, a tisztessége. Ha nem dolgozott a férje, akkor kölcsönkért, de fizetett. Most kisfiával, Jancsikával jött el, mert nem akarta a csintalan gyereket otthon magára hagyni. A többi négy gyereket már elküldte iskolába, a férje pedig, mint már újságolta a mellette állónak, munka után ment. Szegény, de edzett asszony volt a kőművesnő, aki kabát nélkül, harisnya nélkül, vásott munkáscipőjével jött, s mezítlábas kisfiával, ötven pengőt és egy kitöltött postautalványt vettem át Nagy nénitől, és ami ezután történt, azt soha, de soha nem felejtem el. Az ötven pengőből levontam a tizennyolc pengő befizetett lakbért és az utalványbefizetési díjat, s a többi pénzt a feladóvevénynyel együtt visszaadtam a mamának. Nagy néni boldogan elment, de pár perc múlva felháborodottan, siránkozva a fiával együtt újra előttem állt. Könnyezve, esküvel bizonyította, hogy száz pengőt adott és én csak ötven pengőből adtam neki vissza. Ha én vissza nem adom neki a pénzét, akkor éhen hal a család. Nagyon kínos helyzetbe kerültem. _ Úgy éreztem, hogy az emberek kételkedve néznek rám, pedig biztos voltam a dolgomban. Határozottan tudtam, hogy ötven pengőt kaptam. Ahogy jajveszékelt a mama, mindjobban megsajnáltam. Kértem, vigasztaltam, hogy várjon délutánig, s ha igaza van, akkor úgyis megkapja a pénzét. Nagy néni azonban nem bízott senkiben. Azt mondta, hogy ő addig el nem megy, amíg vissza nem kapja a pénzét, délután csak akkor adják vissza, ha akarják. Sajnáltam és mindenki nagyon sajnálta. Végül is a célpont már nem ő lett, hanem én — egy nagy kérdőjel. Még a kis inasgyerek is, aki adót fizetett be, az is azt mondta: Bácsi! Adja vissza ennek a szegény asszonynak a pénzét! És a szívem meglágyult. Még ötven pengőt odaadtam Nagynénak. Vállaltam a kockázatot. Döntöttem: este a leszámoláskor fizetek. A történtek után megnyugodva folytattam, a munkámat. Az előítéletektől és megjegyzésektől bár tartottam, ezért délben Pintér Sándor bácsinak, az öreg pénztártisztnek elmondtam az esetet. Az öreg mestere volt a hiba keresésének, s a pénzkezelés a számadáskészítés minden csínját-bínját ismerte, csak ennyit mondott: Eh!... Eh!... Maga jó pénzkezelő, de ezt nem jól tette! így van, beismerem, durák vagyok. — Előkészítettem a takarékkönyvemet is, amelyben százötven pengő volt. Gondoltam: Lesz, ami lesz! Ebéd után megállás nélkül tovább dolgoztam. Számoltam kifelé és befelé a sok pénzt. Este hatkor pedig a főpénztáros és Pintér Sándor bácsi előtt álltam, mint egy tetemre hívott. Azt még megvártam, hogy a főpénztáros átvegye a pénzemet, de Pintér bácsi számolását már nem volt türelmem megvárni. Kimentem azzal az ürüggyel, hogy bezárom a munkahelyemet. Amikor visszajöttem, leszámolókönyvem már a főpénztár pultján volt, 12 fillér többlettel zárva. Tanácstalanul álltam ekkor egy ideig és Pintér bácsira néztem. Az öreg kimért ember volt. Rövid és határozott volt a megállapítása. Ez pedig „Rejtett hiba!” Az öreg megállapítását elfogadtam. Precíz, pontos dolgozó volt, aki büszke volt arra, hogy leszámolóhivataloktól ő visszajelentést sohasem kapott. Az összeadása szentírás volt. Ha valaki rossz számot tett eléje, csak ránézett és a számok összegéből, sorozatából már következtetett a hiba eredetére. A számcsúszás, francia szám, faddiszám stb. kifejezéseket, mi, fiatalok, tőle tanultuk el. A rejtett hiba olyan hiba, amely valójában nem hiba. A hibának van egy ellentéte, amelynek eredője előttünk ismeretlen, így oktatott ki egyszer a volt öreg pénztáros bennünket. Ez egy alkalommal a kétségek mégis gyötörtek. Félve gondoltam arra, hogy valamelyik leszámolóhivatal hibát talál, de vártam egész héten át a hibaközlést, s úgy voltam, mint a Nagynéző nem bízott a pénztáramban, én pedig kételkedtem a főpénztárban. Valahogy az volt az érzésem, hogy egy héten belül tisztázódnia kell ennek a dolognak. És valóban, a hét végén az utalványfizetés körülményei világossá váltak, de úgy, hogy senki sem mert volna rágondolni. Szombat délután, amikor egy lélek sem volt az ablakom előtt, megjelent udvariasan köszöntve Nagy néni. Fülig pirulva zavarában kért, hogy ne haragudjak rá, de ő becsapott engem. Visszahozta az ötven pengőt. Férje az ő tudta nélkül elvette a lepedő alól a százast, és felváltotta. Ivott-ivott az ura, de most már nincs baj, mert egy hónapra biztosítva van a munkája. Keservesen sírta, hogy nagyon szégyell mindent, de nem tehet róla. Nagy néni megjelenése úgy meglepett, hogy hirtelen válaszolni alig tudtam. A pénzt nem fogadtam el tőle, és csak annyit mondtam, ha szükség lesz a pénzre, majd én szólok, Nagy néni. Nem emlékszem az asszony válaszára, de úgy ment el, mint aki fájó sebből vérzik, eltakarva könnyes arcát. Pintér bácsinak tehát igaza volt. Rejtett hiba volt, mégpedig örökre... A kis történetet azért mondtam el, mert úgy él bennem, mintha ma történt volna, pedig Pintér bácsi elköszönt az öregségével. A már jobb időket élő kőművesmester sem tudott megbirkózni az átkos múlt örökségével szerzett betegségével. A megmaradottak és gyermekeik boldogan élnek a szocialista társadalomban. Nagy néninek nincs gondja sem a maga, sem gyermekei megélhetése miatt. Fia új házában lakik, kinek gépkocsija van. Nyugdíjat kap, s szegénységét elfeledve, Jancsika fiának két gyermekét szeretettel neveli. A jubileumi irodalmi pályázat III. díjas novellája. Postamúzeum Balatonszemesen Talán kevéssé reklámozott, szerény hírveréssel működő érdekessége évről évre a Balaton nyári programjának a balatonszemesi Postamúzeum. Pedig az elmúlt évben így is mintegy 11 000 látogatója volt a kiállításnak. Ez évben június 25-én nyitott kaput a Postamúzeum. A Bélyegmúzeummal és a Képzőművészeti Alap Kiadóvá Halaiéval együtt rendezett „Képes levelezőlap története” című kiállítás nagyszerű látványosság. A balatonszemesi művelődési házban sajtófogadás vezette be a Postamúzeum kiállítását, majd dr. Vajda Endre, a Postamúzeum igazgatója üdvözölte a vendégeket, végül dr. Várkonyi Imre, a Somogy megyei Tanács vb-elnökhelyettese megnyitotta a kiállítást.. A hírközlés múltjának, történelmének, sok-sok érdekességével ismerkedhettek a látogatók, így a nyírfakéregre, papírusztekercsre, viasztáblára, vagy pálmalevélre írt levelekkel, a számítékírással stb. Látható Bell telefonja, a morzeíró, a múlt század elejéről származó fémpénz-ellenőrző mérleg. A kiállítás fő helyén bemutatott, August Schwartz oldenburgi könyvkereskedő által kiadott első képes levelezőlap megjelenése óta egy évszázad telt el. Ki tudja, hogy akkor mennyi képeslap indult útjára, de annyi bizonyos, hogy 1969-ben a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatától 65 millió képeslapot vásároltak. A Postamúzeum júniustól szeptember végéig tart nyitva. POSTÁS DOLGOZÓ 3