Postás Dolgozó, 1970 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1970-07-01 / 7. szám

A Helyközi Távbeszélő Igazgatóságon nemrégiben fel­mérték a nők helyzetét. Az 1970. április 30-i számok sze­rint az 1851 főnyi állományi létszából 1040 — tehát mint­egy 60 százalék — nő. A felmérés sok érdekes ta­nulsággal szolgál. Mielőtt azonban a további tényeket is­mertetnénk, érdemes meghall­gatni az érdekeltek vélemé­nyét, hogyan tapasztalják egyenjogúságuk érvényesülé­sét munkahelyükön és otthon. Három asszony, nevükben tulajdonképpen három külön­böző munkaterület kap szót. Szutor Sándorné, a munka­ügyi osztályon, Kalapos Fe­rencné a belföldi központban, Lukács Imréné a budapesti gócüzemben dolgozik. Nem­igen várnak bíztatásra. Hi­szen a téma olyan, hogy na­gyon kikívánkozik a monda­nivaló. — Bizonyos, hogy a függet­len nők előnyt élveznek az anyákkal szemben — véli Szu­tor Sándorné. — Jellemző sze­rintem, hogy a kisgyermekes anyák között nemigen akad vezető beosztású. Amíg vala­kinek kicsi a gyereke, nem tudja kifutni magát. — Ez igaz — helyesel Kala­pos Ferencné —, de amúgy sem nagyon lelkesednek a női vezetőkért. Ez világosan kide­rül a felmérésünkből. (A fel­mérésben Kalaposainak orosz­lánrésze volt, hiszen ő a HTI Szakszervezeti tanácsa nőbi­zottságának elnöke.) Eszerint a 60 százalékos női többség mellett a felső vezető mindig férfi. A 36 középveze­tő közül 31 férfi! Az alsóveze­tő posztokon az arány 135:55 a férfiak javára. Valóban csak a kisgyerekek lennének ludasak ebben az aránytalanságban? — Korántsem — véli Lu­kács Imréné. —— Én inkább a szemléletet hibáztatom. Ná­lunk, a gócüzemben szinte ki­fejezetten lekicsinylik a női munkaerőt. A vezetőben kevés a megértés a dolgozó anyák iránt. „Magára nem lehet szá­mítani” — mondogatják, ha valaki a gyereke betegsége miatt kénytelen otthon marad­ni. Mintha nem nekem lenne ez baj elsősorban. Hiszen a szabadságomat is apránként, 2—3 naponként veszem ki. So­hasem tudom magam tisztessé­gesen kipihenni. Pedig Lukács Imréné annyi­ban a szerencsések közé tarto­zik, hogy otthon egyen­jogúnak tekintik. Férje a közös tehervi­selés híve: takarít, mosogat, foglalkozik a kisfiúval, dél­utánonként ő viszi haza az óvodából. — Ezzel nem sokan dicseked­hetnek — mondja Szutomé. — Ugyanazok a férfiak, akik a munkahelyen görbe szemmel nézik az anyákat, mert nem tudnak mindig megszabadul­ni a munka javára családi ter­­heiktől, otthon vajmi kevés részt vállalnak a terhekből. *— Sajnos, ma még ez a jellemző — helyesel Kalapos­ai. — De az én tízéves kis­fiam, aki az iskolában, a ta­nulásban is kitűnő, már so­kat segít nekem, még a főzés­ben is. Majd a következő ge­neráció! A következő generációt azonban nem lehet megvárni. A női egyenjogúság — tör­vény. Tehát érvényesíteni kell. — De nem könnyű ám! Itt van például az egyenlő mun­káért — egyenlő bér elve. Bár ezt meglehetősen bonyolult ki­bogozni, mert sok körülmény befolyásolja, az mégis csak mond valamit, hogy a HTI- ben a női átlagbér 2­ 300 fo­rinttal alacsonyabb a férfiaké­nál. Az alsó vezetők munkaköri bérének beállási százaléka a nőknél 71, a férfiakénál 85. A férfiak munkaköri bére 2430, a nőké 2036 forint. Az összehasonlítás — mint általában a hasonlatok — kis­sé torzít. Bizonyára eltakar néhány felkészültségbeli, stb. különbséget. De legalább eny­­nyi igazságtalanságot is, ami mögött még mindig az a tart­­hatalan szemlélet bújik meg, hogy „a férfi családfenntartó, neki többet kell keresnie”. — A korábbi osztályveze­tőnk férfi volt, idegen nyelven nem beszélt, mégis jóval — több száz forinttal — több volt a fizetése, mint a mostani vezetőnknek, aki öt nyelven beszél, de — nő. Kalapos Ferencné idézett szavai alighanem a HTI női­nek közvéleményét tolmácsol­ják. — A gócüzemben 10—15 évi szolgálat után 1800 forintot ke­resünk, a férfit pedig 1900 fo­rintért veszik fel az utcáról — teszi hozzá Lukácsné. — És ha szóvá teszi az ember, hamar megkapja. Ha nem tetszik, el­mehet. A vélemények — leszámítva némi, érthető szubjektivitást — legalábbis­­ elgondolkoztatók. A felmérés néhány ismertetett adatával megtoldva pedig bő­ven adnak tennivalót a HTI szakszervezeti tanácsának. Bi­zonyos, hogy a tények, adatok birtokában, s a jelentést il­lusztráló egyéni vélemények ismeretében a jövőben erélye­sebben, következetesebben igyekeznek érvényt szerezni a női egyenjogúságnak. Amire egyébként az MSZMP KB ha­tározata is kötelezi őket. Lukács Mária A postahivatalok, postaüze­mek dolgozói között szép számmal akadnak olyanok, akik napi munkájuk, hivatali, otthoni elfoglaltságuk mellett munkásőrök. Közülük szólalta­tunk meg néhányat: mondják el, miért vállalták e feladatot, hogyan egyeztetik össze napi munkájukkal, milyen előnyök­kel — s néha hátrányokkal — jár munkásőrnek lenni? SZIJJ LÁSZLÓNÉ: 18 éve dolgozom a Helyközi­­távbe­szélő Igazgatóságon, mint táv­beszélő-műszerész. Most épp egy új belföldi és nemzetközi táválasztó központ szerelésén és vizsgálatán dolgozom. 1967 óta vagyok munkásőr, rádiós, telefonközpontos. — 14 éves koromban a Ma­gyar Szabadságharcos Szövet­ség tagja voltam már. Ez még persze csak gyerekes, Petőfi- imádatból fakadó vonzódás volt a harcos szellemű kollek­tívákhoz. Azt hiszem, fiúnak kellett volna születnem, min­dig is a férfias sportok vonzot­tak, motoros tanfolyamon vet­tem részt, később ejtőernyős voltam. 1966-ban gondoltam arra, hogy belépek a pártba, s szerettem volna valami konkrét, kézzel fogható párt­munkát vállalni, ezért jelent­keztem munkásőrnek. A mun­kásőrök között megtaláltam ugyanazt az elvtársi légkört, amely a szabadságharcosoknál is megvolt. Az elvtársias lég­kör szó szerint értendő, a pa­rancsnok és az egyszerű mun­kásőr között igazi baráti kap­csolat van. A „Központos raj”­­nak becézett női raj rajpa­rancsnoka lettem. — Egy éve az üzemfenntar­tási részleg párttitkára vagyok, s e feladat nagyon sok elfog­laltsággal jár. Emiatt fel is akartak menteni a munkásőr­ség alól, de arról semmiképp se mondok le. A titkári tisztet elsősorban azért vállaltam, mert nálunk a vezetők több­sége férfi, holott a dolgozók 50 százaléka nő. Őszintén meg­vallva nálunk, ezen a férfi szakmának kikiáltott terüle­ten igen nehéz a nők helyze­te. A jelenlegi bérezési rend­szer (rangbér, munkaköri bér) lehetővé teszi, hogy fiatalabb férfiak ugyanannyit keresse­nek, mint a 18—20 éve dolgo­zó nők. Minden évben szak­vizsgát teszünk. A férfiakkal azonos eredményt érünk el, a Szakma Ifjú Mestere verse­nyén ugyanúgy megszereztük az ezüst- és aranyérmeket, akár a férfiak__ TÓTH JOLÁN: Én is a „Központos raj” tagja vagyok. 1963 óta dolgozom a központ­ban. Két éve vagyok munkás­őr. A géppisztoly ugyan elég nehéz, lőni is nehéz vele. A pisztolyt jobban szeretem. A gyakorlati foglalkozások gyak­ran fárasztóak, mégis szívesen járok el oda. A politikai elő­adások érdekesek — néha va­lóságos kis „kék­ fény”-nek il­lenek be. SZALAY GIZELLA: A sze­mélyzeti osztályon dolgozom. Sok emberrel foglalkozom. A gyakorlati foglalkozásokkal járó fizikai munka számomra kikapcsolódás. A híradósoknál megismerkedtem a rádiózás­sal. Abban az időben, 1966- ban még a régibb típusú 17 kilós tábori készülékeket ci­peltük dombra fel, dombról le... Munkásőrnek lenni ko­moly pártmunka, s nekünk, nőknek erőpróba. Megmutat­juk, hogy képesek vagyunk erre a feladatra is. A bakancs gyakran feltöri a lábam, a derékszíjtól a múltkor kék folt keletkezett a gerincem tá­ján, mégis szívesen csinálom. — Kezdetben, amikor néha egyenruhában jelentem meg a munkahelyemen, sokan elhúz­ták a szájukat... Egyik leg­fontosabb feladatomnak te­kintem, hogy meggyőzzem a nőket: a munkásőrség nem kifejezetten férfias tevékeny­ség, nem „katonáskodás”. Mindenesetre, három év alatt kettőről hatra nőtt üzemünk­ben a női munkásőrök száma. Egyre otthonosabban érezzük magunkat, szaladnak az évek, s bármily különösnek tűnik, lassan már-már „veteránnak” számítok... HERÉNYI GYULA, a 70-es postahivatal vám­számadója: 1963-ban végeztem el a Felső­fokú Postaforgalmi Techniku­mot. 3 éve vagyok munkásőr, a VIII. kerületi zászlóalj rá­diósa. A postásokat szívesen osztják be ebbe a munkakör­­be. Betegségem miatt nem le­hettem katona, örülök, hogy ezt a hiányosságot így némileg pótolom. A kiképzés, a gya­korlatok jó testi erőt kíván­nak, a legrosszabb terepen is, hőségben, esőben jól kell tud­ni állomást telepíteni. Az első komoly erőpróba a Lenin-év­­forduló tiszteletére rendezett járőrverseny volt. Sikeresen estünk át a tűzkeresztségen, rajunk megnyerte a ver­senyt ... Magánéletem? Négy éve há­zas vagyok. Feleségem is pos­tás, Kamocsay Ildikó 1946-tól írtak. Csípős, tavaszi idő volt. Fedél alá bújtak még az emberek. A márciusi napfény azonban biztatóan csillogtatta arany­sugarait a postahivatal csarnokában, ahol a szokottnál nagyobb volt a lárma. Az embe­reknek rossz előérzetük volt. Akkor pénzfel­vevő és kifizető voltam. Nyitás előtt már sokan álltak az ablak előtt. Kevert volt a tö­meg. Legtöbbjük takarékbetétes volt. Hul­lámzott a nagy pénzspekuláció, az infláció. Igyekeztem, mert sohasem szerettem, ha sokan álltak az ablakom előtt. Jól bevált taktikámmal, a kevesebb munkával járó szolgáltatások kielégítésével is — lecsökken­tettem időnként a várakozók számát. Így került elém Nagy néni, a kőművesmes­ter felesége, aki minden hó elején a vidéki házigazdája címére fizette a lakbért. Nagy néni ezt sosem felejtette el, mert neki min­dennél szentebb volt a becsülete, a tisztes­sége. Ha nem dolgozott a férje, akkor köl­csönkért, de fizetett. Most kisfiával, Jan­csikával jött el, mert nem akarta a csinta­lan gyereket otthon magára hagyni. A többi négy gyereket már elküldte iskolába, a férje pedig, mint már újságolta a mellette álló­nak, munka után ment. Szegény, de edzett asszony volt a kőművesnő, aki kabát nélkül, harisnya nélkül, vásott munkáscipőjével jött, s mezítlábas kisfiával, ötven pengőt és egy kitöltött postautal­ványt vettem át Nagy nénitől, és ami ezután történt, azt soha, de soha nem felejtem el. Az ötven pengőből levontam a tizennyolc pengő befizetett lakbért és az utalványbefi­zetési díjat, s a többi pénzt a feladóvevény­nyel együtt visszaadtam a mamának. Nagy néni boldogan elment, de pár perc múlva felháborodottan, siránkozva a fiával együtt újra előttem állt. Könnyezve, esküvel bizo­nyította, hogy száz pengőt adott és én csak ötven pengőből adtam neki vissza. Ha én vissza nem adom neki a pénzét, akkor éhen hal a család. Nagyon kínos helyzetbe kerültem. _ Úgy éreztem, hogy az emberek kételkedve néznek rám, pedig biztos voltam a dolgomban. Hatá­rozottan tudtam, hogy ötven pengőt kaptam. Ahogy jajveszékelt a mama, mindjobban megsajnáltam. Kértem, vigasztaltam, hogy várjon délutánig, s ha igaza van, akkor úgyis megkapja a pénzét. Nagy néni azonban nem bízott senkiben. Azt mondta, hogy ő addig el nem megy, amíg vissza nem kapja a pénzét, délután csak akkor adják vissza, ha akarják. Sajnáltam és mindenki nagyon sajnálta. Vé­gül is a célpont már nem ő lett, hanem én — egy nagy kérdőjel. Még a kis inasgyerek is, aki adót fizetett be, az is azt mondta: Bácsi! Adja vissza ennek a szegény asszony­nak a pénzét! És a szívem meglágyult. Még ötven pengőt odaadtam Nagynénak. Vállal­tam a kockázatot. Döntöttem: este a leszá­moláskor fizetek. A történtek után megnyugodva folytattam, a munkámat. Az előítéletektől és megjegyzé­sektől bár tartottam, ezért délben Pintér Sán­dor bácsinak, az öreg pénztártisztnek elmond­tam az esetet. Az öreg mestere volt a hiba keresésének, s a pénzkezelés a számadáské­szítés minden csínját-bínját ismerte, csak ennyit mondott: Eh!... Eh!... Maga jó pénzkezelő, de ezt nem jól tette! így van, beismerem, durák vagyok. — Elő­készítettem a takarékkönyvemet is, amelyben százötven pengő volt. Gondoltam: Lesz, ami lesz! Ebéd után megállás nélkül tovább dolgoz­tam. Számoltam kifelé és befelé a sok pénzt. Este hatkor pedig a főpénztáros és Pintér Sándor bácsi előtt álltam, mint egy tetemre hívott. Azt még megvártam, hogy a főpénz­táros átvegye a pénzemet, de Pintér bácsi számolását már nem volt türelmem meg­várni. Kimentem azzal az ürüggyel, hogy be­zárom a munkahelyemet. Amikor visszajöttem, leszámolókönyvem már a főpénztár pultján volt, 12 fillér több­lettel zárva. Tanácstalanul álltam ekkor egy ideig és Pintér bácsira néztem. Az öreg kimért ember volt. Rövid és határozott volt a megállapítása. Ez pedig „Rejtett hiba!” Az öreg megállapítását elfogadtam. Precíz, pontos dolgozó volt, aki büszke volt arra, hogy leszámolóhivataloktól ő visszajelentést sohasem kapott. Az összeadása szentírás volt. Ha valaki rossz számot tett eléje, csak ráné­zett és a számok összegéből, sorozatából már következtetett a hiba eredetére. A számcsú­szás, francia szám, faddiszám stb. kifejezése­ket, mi, fiatalok, tőle tanultuk el. A rejtett hiba olyan hiba, amely valójában nem hiba. A hibának van egy ellentéte, amelynek eredője előttünk ismeretlen, így oktatott ki egyszer a volt öreg pénztáros ben­nünket. Ez egy alkalommal a kétségek mégis gyö­törtek. Félve gondoltam arra, hogy valame­lyik leszámolóhivatal hibát talál, de vártam egész héten át a hibaközlést, s úgy voltam, mint a Nagyné­z­ő nem bízott a pénztáram­ban, én pedig kételkedtem a főpénztárban. Valahogy az volt az érzésem, hogy egy hé­ten belül tisztázódnia kell ennek a dolog­nak. És valóban, a hét végén az utalvány­­fizetés körülményei világossá váltak, de úgy, hogy senki sem mert volna rágondolni. Szombat délután, amikor egy lélek sem volt az ablakom előtt, megjelent udvaria­san köszöntve Nagy néni. Fülig pirulva za­varában kért, hogy ne haragudjak rá, de ő becsapott engem. Visszahozta az ötven pen­gőt. Férje az ő tudta nélkül elvette a lepedő alól a százast, és felváltotta. Ivott-ivott az ura, de most már nincs baj, mert egy hó­napra biztosítva van a munkája. Keserve­sen sírta, hogy nagyon szégyell mindent, de nem tehet róla. Nagy néni megjelenése úgy meglepett, hogy hirtelen válaszolni alig tudtam. A pénzt nem fogadtam el tőle, és csak annyit mondtam, ha szükség lesz a pénzre, majd én szólok, Nagy néni. Nem emlékszem az asszony vála­szára, de úgy ment el, mint aki fájó sebből vérzik, eltakarva könnyes arcát. Pintér bácsinak tehát igaza volt. Rejtett hiba volt, még­pedig örökre... A kis történetet azért mondtam el, mert úgy él bennem, mintha ma történt volna, pe­dig Pintér bácsi elköszönt az öregségével. A már jobb időket élő kőművesmester sem tu­dott megbirkózni az átkos múlt örökségével szerzett betegségével. A megmaradottak és gyermekeik boldogan élnek a szocialista tár­sadalomban. Nagy néninek nincs gondja sem a maga, sem­ gyermekei megélhetése miatt. Fia új házában lakik, kinek gépkocsija van. Nyugdíjat kap, s szegénységét elfeledve, Jan­csika fiának két gyermekét szeretettel neveli. A jubileumi irodalmi pályázat III. díjas novellája. Postamúzeum Balatonszemesen Talán kevéssé reklámozott, szerény hírveréssel működő érdekessége évről évre a Balaton nyári programjának a bala­­tonszemesi Postamúzeum. Pedig az elmúlt évben így is mint­egy 11 000 látogatója volt a kiállításnak. Ez évben június 25-én nyitott kaput a Postamúzeum. A Bélyegmúzeummal és a Képzőművészeti Alap Kiadóvá Ha­laiéval együtt rendezett „Képes levelezőlap története” című kiállítás nagyszerű látványosság. A balatonszemesi művelődé­si házban sajtófogadás vezette be a Postamúzeum kiállítását, majd dr. Vajda En­dre, a Postamúzeum igazgatója üdvözölte a vendégeket, végül dr. Várkonyi Imre, a Somogy megyei Ta­nács vb-elnökhelyettese megnyitotta a kiállítást.. A hírközlés múltjának, történelmének, sok-sok érdekessé­gével ismerkedhettek a látogatók, így a nyírfakéregre, papí­­rusztekercsre, viasztáblára, vagy pálmalevélre írt levelekkel, a számít­ékírással stb. Látható Bell telefonja, a morzeíró, a múlt század elejéről származó fémpénz-ellenőrző mérleg. A ki­állítás fő helyén bemutatott, August Schwartz oldenburgi könyvkereskedő által kiadott első képes levelezőlap megjele­nése óta egy évszázad telt el. Ki tudja, hogy akkor mennyi képeslap indult útjára, de annyi bizonyos, hogy 1969-ben a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatától 65 millió képeslapot vásároltak. A Postamúzeum júniustól szeptember végéig tart nyitva. POSTÁS DOLGOZÓ 3

Next