Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)

1927-01-14 / 10. (1344.) szám

4 r^sssai 'PinöAl-i'VlASCtóa-H­ÍKDAE 1927 január 1-i, pontok. Az állampolgársági kálvária­­járás újabb stációja A belügyminiszter a volt m­agy­ar állampol­gárság okirati bizonyítását kívánja — tévesen Munkács, január 13. A csehszlovákiai magyar nemzeti tör­vényhozók jóhiszemü lesz szavazták meg a 152. számú — csak a volt magyar állampolgárok­ra vonatkozó — állampolgársági új alkot­mány­törvényt, mert hitték, hogy addig is, míg a népszövetség az egyesült magyar pár­toknak az illetőség és állampolgárság béke­szerződés-ellenes kezelése miatt tett panaszá­ra az igazságos döntést meghozza, sok ezer magyar családon sikerül ezzel segíteni. A csalódás — mint annyi sokszor — nem sokáig váratott magára, így eltekintve attól, hogy a kérvények és a hozzájuk beszerzendő garmada melléklet bélyegei és díjai a sok szegény magyart a mindennapi falatnak a családjától való elvo­nására kényszerítette, csakhogy nyugalmat szerezhessen magának az állampolgárság megszerzésével, már az első kérvények utaz­tatásánál kitűnt, hogy nem elég a sok bélyeg és okiratszerzési díj, hanem a 152. számú tör­vény szerint az igénylőt megillető jogért is vámot akarnak szedni. A kérvények első stá­ciója a jegyzői hivatalokhoz lett adresszálva, hogy adjanak véleményt, ki mennyit képes fizetni a feltétel­ek fenforgása esetén el nem utasítható jog elismeréséért. És most meglepetéssel olvastunk a Kas­sai Naplóban a magyar nemzeti párt kassai körzete által kiadott egy hírlapi cikket, hogy a mindenféle teherrel már eléggé megnyo­morított magyarnak a káb­én talált még egy csomó folyton újabb kiadás is a nyakába sza­kadt. Ugyanis valami felhívásféle van a hír­lapi cikkben, hogy a 152. számú törvény ál­dásának a megszerzéséhez okirattal igazolja mindenki, hogy magyar állampolgár volt és ehhez — miután állampolgárságot csak a bel­ügyminiszter igazolhat — szerezzék be a ma­gyar belügyminisztertől a bizonyítványt. Hogy ez mit jelent, azt mindenki kitalál­hatja. Ugyebár, csak annak a magyarnak van szüksége arra, aki 1910 január elseje óta a csehszlovák állam területén lakik, vagy aki — akár századok előtt is — itt született, mert a legfelsőbb közigazgatási bíróság 8404—1922 számú döntésével az 1886:XXII. törvénycikk 10. paragrafusa és a régi magyar joggyakor­lat ellenére ezektől kivánta a községi terhek­­hez való folytonos hozzájárulást és 16455— 1923. számú döntésével ezekre mondotta ki, hogy az osztrák törvény szerint a község kö­telkébe való felvételt kérniök kellett és er­ről határozni kellett, bár az 18S6:XXII. t.-c. 10. paragrafusa és a rávonatkozó magyar joggyakorlat világosan megmondta, hogy hall­gatól­ag szerezték meg az illetőséget és ezzel az itteni jogosan illetékes magyarok tízezreit fosztotta meg szerzett jogaiktól. Már most az itteni magyarnak, kit jogtalanul fosztottak meg a jogaitól, születési vagy lakóhelyének hatóságától kell előbb bizonyítványt szerezni arról, hogy itt született, vagy itt lakott már 1906 január elsejétől és igy a trianoni Ma­gyarország területén nincs illetősége és csak az itteni hatóság nyomozása alapján kiadan­dó iiv bizonyítvány és egyéb személyi ada­tait tanúsító okiratokkal felszerelt kérvény utján kísérelheti meg a magyar belügyminisz­tertől annak az igazolásáért a folyamodást, hogy ő magyar állampolgár volt. Tessék csak elképzelni, hogy az itteni hatósághoz beadott kérvényre és bizonyítványra mennyi bélyeg kell, ezért mennyi díjat kell fizetni, a kérvény készítéséért mennyi díj jár, azután a többi okirat beszerzése — keresztlevelek, házassági anyakönyvi kivonatok — mennyi kiadást igényel, a magyar belügyminiszter­hez szóló kérvény elkészítése, az e körüli el­járással megbízott, magyarországi ügyvéd di­ja mennyit tesz ki és emellett mily renge­teg időbe telik, mig ez megszerezhető. Ezt a költséget és kálváriát akarja ma a ma marokkal való meszbékülési alatt a bürokrácia a 152. számú tárgyalások még hozzácsapni — fölöslegesen.törvényhez Mert az állampolgársági kérvényhez — a 152. szám­ú törvény alapján — elsősorban születési bizonyitvány csatolandó, ez mutat­ja, hogy az illető hol született és miután a földrajzból hivatalból is tudni kell annyit, hogy az a születési hely mely országhoz tar­tozott, nem kell további leutalás a magyar ál­lampolgársághoz, miután az 1879:L. t.-c. — a magyar állampolgárságról — 19. paragra­fusában kimondja, hogy. ..Mindaddig, mig idegen honosságuk be nem bizonyittatik, ma­gyar állampolgároknak tekintendők (im­pera­­tivelV. 1. akik a magyar korona országai te­­rületén születtek­­. Nem kell tehát más bizonyíték, mert a törvény a születési bizonyítvány alapján bi­zonyít és ettől a tizenvitéktől senki sem fosztható meg, aki Magyarország volt terüle­tén vagy mai területén született, csakis ak­kor, ha idegen honossága bebizonyíttatik. Te­hát csakis azoktól kérhet más bizonyítékot a hatóság, akikne­k idegen — vagyis nem ma­gyar — ál­lam­reteár sárait ő maga kinyomoz­ta és hteonvitékot szerzett rá. Azitán az 1906 január 1-j e óta itt lakók mind kaptak már illetőségi bizonyítványt az 18S6:XXII. t.-c. alapján, amelyet azonban a fent jelzett legfelsőbb közigazgatási birósági döntések alapján megsemmisítettek. Nos, ezek a megsemmisitett illetőségi bizonyítvá­nyok is igazolják a volt magyar állampolgár­ságot. Mert az 1886:XXII. t.-c. 10. paragra­fusa alapján más községbe átköltözés által csak magyar állampolgár szerezhetett új il­letőséget és ha ily illetőségi bizonyítványt kiadott már az itteni hatóság, ezzel elismerte a volt magyar állampolgárságot, vagy — leg­alább is azt igazolta, hogy az ellenkezőre nincs bizonyítéka, tehát áll az 1879:L. t.-c. Paris, januárban. Nagy óvatosságot igénylő feladat beszá­molót kül­­hetini a imát Páriából egy idegennek, aki itt él, s­ minden személyes kétsége mel­lett kezdi lassan a franciákkal együtt nem tudni, hogy mindabban, ami most történik, nem-e nekik, a franciáknak van igazuk? Ez az első kérdés, amit most, Poincaré közel félesztendős bűvésszere­plése után, kénytelen föltenni a külföldi publikum. Kérdés, hogy végső konzekvenciájában nincs-e igaza ennek a különösen szerencsés politikusnak, aki azt állítja, hogy a frank nem javulhat olyan na­gyon, hogy ez kevés ne lenne­, s minden pillanatnyi következménye ennek a frank­­javuilásinak: üzleteik pangása, munkanélküli­ség, az óriási belső államadósság automati­kus revalorizációja, s a nagy üzleti válság következtében illuzóriussá vált aidokalkulá­­ció, ami 55 milliárd javal a nyrfcrafőre meg­szavazott 1927-es budgiet alapja volt, hogy mindez kisebb veszélyt rejt és könnyebben megúszható zátony, mint a züllő frank, az infláció réme, az államhitel csődje, a kis­­tőke pusztulása, stb.? Világos, hogy aki ilyesmit álhít, az nem financier, hanem poli­tikus. Poincaré az és szerencsés politikus. Igaz, hogy a belföldi kritika nem is ott hibázhatja Poincarét, ha egyáltalán hibáztat­ja, ahol nyakára hágott az inflációnak, ha­nem hibáztatja azért, hogy engedje elszalad­ni az alkalmát 170-es fontkurzuson egy ÍTanks'labiliizációna­k, ami, egyidejűleg belga csodával, úgyszólván az ölébe hullott, a s aminek a gondolatát is megvetéssel utasí­totta el. Az index bizonyítja, hogy ez a font­­kurzus leginkább megfelelt a belföldi árak­nak, s a 170-es stabilizáció a francia gazda­sági élet sokkal kisebb megrázkódtatását jelentette volna, mint a 120-as lent, ami hozel még nem is stabil. Ez a kísérlet, Poincaré kísérlete vagy nagyon merész, vagy nagyon kegyetlen. Egyelőre egy folya­mat, aminek a végét nem lehet belátni előre, amit már megmutat következményeiben, az egyelőre ennyi:* Paris elvitat­h­atailanul a legteljesebb holtszezon jegyében indul ennek a­z eszten­dőnek. Aki francia krízisről beszél, annak gondosan kétfelé kell osztani ennek a vál­ságnak az elemeit: először Párisra, aztán Franciaországra, s Párizsban is először arra a rétegre, amelyik Franciaországban mindég is, s az infláció alatt persze különösen, idegenekre, vagy külfölddel spekuláló üz­letekre á­ltotta be magát. Egy 42 milliós lakossággal rendelkező, nyers és ipari ter­mékekben gazdag ország mindig biztosít a belföldi iparnak és kereskedelemnek egy bizonyos belső piacot, ami lehet lanyha, de ami itt, egyelő­re még, nem katasztrófálisan lanyha. A franciák egyelőre csak egy tagad­hatatlan „sous-consomimiati­on“-r­ól beszélnek, vásárlási kedvetlenségről, ami a belföldi publikumot is megejtette. A francia publi­kum reménykedik a közeli baisee-ben, az árak esésében, s nem ül föl a hangzatos transzparenseknek, amik ordítva hirdetik és ígérik a baisse-t, de legtöbbször csak a reklám egy fajtája búvik meg mögöttük. Az árak kétségtelenül magasabbak ma Paris­­ban, mint voltak egy év előtt, mikor a frank jelentékenyen rosszabbul állott, mint ahogy ma áll. Páris, mint piac, mint világváros, ment „Páris11, túlságosan benne van a világ érdeklődésének golfsodrában, semhogy az üzletmenetében valaha is olyan pangás, olyan kibaltság és mozdulatlanság követ­kezzen be, mintoz Középeurópa nagyvárosai­ban az inflációs érák megszűnte nyomán automatikusan beállott; de Parist ez a fél­­infláció, ez az ál-infláció, ami itt az elmúlt évben, s főként az esztendő derekán,­ augusz­tus - szeptemberben lejátszódott, túlságosan elkényeztette, s olyan spekulációkba sodorta, ami föltétlenül alapját szolgáltatja a krí­zisnek. Az elmúlt nyáron Páris ipara, keres­kedelme olyan méretekre állította be magát, amiket most, mikor stabil pénzzel, félig* s meddig máris aranymérleggel kell fedeznie, 19. paragrafusának 1­ pontja. Ha igaz, hogy a belügyminiszter a volt magyar­ állampolgárság bizonyítását kéri, ak­kor kérve-kérjük mi a megértés jegyében éppen most tárgyaló magyarok­at, hogy az igazságügyminiszter szakvéleményét kérje ki arra, hogy az a fentiek szerint fölösleges és álljon el ettől a hiábavalóságtól és utasítsa a zsupanátusokat, hogy csakis a csatolt szüle­­­tési bizonyítványok és esetleg már megszer­zett de megsemmisitett illetőségi bizonyít­ványok alapján bírálja el a volt magyar ál­lampolgárságot. G. A. dr. nem bir kitölteni. Kevés olyan párisi keres­kedő etoard, aki az elmúlt nyáron, miikor a font 240-en állott s az idegenek százezrei cipelték el a boltokból a pillanatnyilag olcsó árut, ne fedezte volna le­­ magát az infláció jegyében induló őszre és télre áruval, min­den áron, de legalább is egy 200-as fontnak megfelelő áron. Az áru közben befutott s a font ma 120; ez mindent megmond, s a keres­kedőnek, ha a „stock“-ját likvidálni akarja, nem marad más választása, mint jelentékeny veszteséggel, illetve az inflációs idő óriási nyereségeinek legalább részbeni feláldozásá­val jóval a beszerzési áron alul adni túl a készleten, amit egy zavaros spekuláció hal­mozott föl a raktárakban. Ugyanígy a francia ipar, ami ezen a nyáron óriási rendeléseket kapott a külföldtől, s természetesen jelenté­keny hányadában devizáikban kötötte le magának ez ősszel, vagy télen, szóval a közeli szállításkor esedékes fizetségeket A francia autóipart például kizárólag az inflá­ció virágoztatta föl abban az amerikai mér­tékben, ahogy­­ ez történt, s ha Renault ezelőtt egy félévvel a megrendelt széria­ kocsit csak két hónappal a rendelés után tudta szállí­tani, úgy ma, ahogy hire járja, 8000 kocsija áll raktáron, amin egyelőre nem tud túladni. S még sokáig nem is fog túladni, mellesleg megjegyezve, mert Párisban ma egy kis széria-kocsi ára 1000—1200 dollár, tehát aránytalanul drágább az amerikai kocsiknál, s mert Amerika ezért az összegért már ko­moly és erős túra-kocsikat szállít. A Citroen és Renault, a két európai Ford-fióka, eredeti ■ elgondolásban nem luxus­kocsikat akartak­­ gyártani, hanem meg akarták honosítani Európában a népszerű, olcsó, mindenki számára hozzáférhető kiskocsi-típust, ami egyelőre se technikailag, se árban nem sikerült nekik. Elég fellapozni egy párisi újság apró­hirdetés-rovatát, hogy képet kapjunk arról a kínálatról, ami a válság legbiztosabb jegye. Ma kapható már Parisban lakás, kapható „alkalmi áron" minden a világon, s az „cirkasick" egymást licitálják alul. Az, hogy a hotel- és idegen ipar óriási krízisen megy keresztül, természetes, hogy a Claridge, s még néhány nagy hotel egy-egy emeletét kénytelen volt bezárni, hogy a színházak kedvezményes jegyekkel is csak félig be­­tömött házak előtt játszanak, hogy a ruha­szalonok eszeveszetten hirdetik az „olcsó" napokat, mikor a hajdan, alt, 4 és 5000 fran­kos modellek 4 és 500 frankért vándorolnak a parisiiemne ruhatárába, hogy a Montmartre idegen üzeme teljesen megbénult, magától értetődik. Páris elszámította magát, berúgott az inflációtól, s ez a pillanat a keserű ébre­dés. De Páris okos és számító, s ha fájdalmas válságon keresztül is, de hamar magához fog térni. Páris „kliensei" közé a világ leg­gazdagabb rétege tartozott mindig s fog tar­tani továbbra is. Egyelőre persze nagy a kedvetlenség, s az amerikai olajgyáros, akinek igazán mindegy, hogy mennyit költ el egy párisi sejour-ra, mégis tudja azt, hogy Páris ma „d­rága", hogy nem jutányos és nem előnyös, s tartózkodik a pazarlástól. Páris ásít, kedvetlen, fölébredt és nagy kaizen­­jammere van.* Ennek a válságnak egyik legfontosabb kieérőtünete a munkanélküliség, amiről leg­kevésbé van egyelőre tájékoztatva a francia publikum. A nagy áruházak „szabadságolá­sokról" beszélnek, a nagy ipari telepek lét­számcsökkentésről, s a francia kabineti egyik utolsó ülésén a munkanélküliek szá­mát 27.000-ben jelezték, ami csakugyan je­lentéktelen lenne, ha igaz lenne. A valóság azonban minden valószínűség szerint sokkal kegyetlenebb. A francia lepek ankétjai erről a kérdésről rendkívül tartózkodóak, s a meg­­interjúált­ gyárak, áruházak, vállalatok ter­mészetesen óvakodnak a részvényeik ár­folyamát hangos panasszal befolyásolni___ Citroen csak annyit árul el, hogy „egyelőre még egy francia munkást sem bocsátott el", s ugyanezt mondja Renault, ami a má­sik ol­dalon annyit jelent, hogy az idegen munká­sait már elbocsátotta, legalább­is jórészben elbocsátotta, csökkentett munkanapokkal dolgozik, s miután az infláció alatt felnöve­kedett termelésben a francia gyárak elő­szeretettel alkalmaztak olcsó külföldi mun­kaerőt. (Citroennél, hogy a példánál marad­junk, 25.000, Renaultnál 30.000 munkás dol­gozott még a közelmúltban, s felében lega­lább külföldiek, köztük rendkívül sok ma­gyar) —, a külföldről részben önként ide­­vándorolt, részben félhivatalos propagandával ideterepí­tett munkásság sorsa már e pilla­natban is problematikus. (Egészen melléke­sen említem meg, hogy hetek óta alig van nap, amikor ne kopogtatna be e sorok író­jához tanácsért egy-egy frissiben elbocsátott magyar munkás, aki képtelen új alkalmazást találni, — egy tünet, ami aluzó r­ítussá teszi előttem a hivatalos munkanélküliség 27.000- ben megállapított ohiifírejét, mert munkások előadásaiból tudom, hogy minden szakmában hasonló a helyzet, s mindenféle nemzetiségű munkást egyformán sújt.) Azon, hogy a francia gyárosok és termelők egyelőre kí­mélik a bár drágább, francia munkásságot, nem szabad fennakadni, de másrészt nem szabad elmulasztani minden módon óvni esetleges kivándorló kedvű hazaiakat az idevándorlástól, mert a Franciaországban rekedt magyar munkásság sorsa kezd ka­tasztrófáiig probléma lenni, s minden jel arra vall, hogy a francia válság még sokáig el fog húzódni, s külföldiek részére mind­addig nem nyílik munkaalkalom, nem is beszélve arról, hogy a megélhetés költségei, különösen étkezés, lakás, stb., jelentékenyen magasabbak az otthoniaknál. Kétségtelen másrészről, hogy a híresz­telések túlzottak, s francia szempontból a munkanélküliség Francia­országban e pilla­natban még nem ölt se francia, se német arányokat. A legsúlyosabb a válság egyelőre talán a diivat-, luxus- és hoteliparban. A leg­nagyobb szalénok erősen csökkentett mun­­káslétszám­mal dolgoznak, és, mint egy sze­gény magyartól szomorúan hallottam, a híres „Duval-tip", ami minden ideszakadt munka­­nélküli utolsó menedéke volt eddig (moso­­gatólegénynek, vagy eszcájg-pucolónak áltami be Duvai éttermeibe) fölmondta a szolgála­tot. Duvai éttermei jórészt üresek. Duvai sem nyehet, alkalmaz már külföli mosogatólegé­n­y . •• Ha a híres párisi drágaságot közelebb­ről megnézzük, azt találjuk, hogy kevésbé veszedelmes, mint a híte. Legalább­is a kül­földi részére, aki másféle mértékkel méri az árakat, ő azt találja, hogy London, Berlin, Stockholm, Newyork ha nem is drágábbak, de semmiesetre sem olcsóbbak; ugyanez már nem áll a Pestről, vagy Bécsből idevetődött utasra, aki határozottan drágulni fogja a hotelt, az étkezést, a színházat és szórako­zást, s drágulni fogja az öltözködést is és mér sok egyebet, — s bizony már a híres, nem­rég még legendásan olcsó taxiközlekedést is. Páris megdrágult, de a külföld sem lett ol­csóbb; ha az árai itt-ott túl is lépik a világ­­paritást, nagyjából mégis bírják még a ver­senyt vele. írjunk ide egynéhány árat, min­denből a középszerű minőséget választva: egy ruha 1000, egy hotelszoba középhotelbe;­ 50—80, egy étkezés 20—25, egy doboz Al­­­dulla-cigaretta 17 (félesztendeje még csak nyolc), egy színházjegy 30—40, egy­­ férfiing 120—150, egy méter crópe de ch­iné 70—90, egy kiló kenyér 2.40, egy Utrillo-kép 25.000, egy zöld házacska 1.50, egy csésze fekete 1.50—2­—, egy pár cipő 200—300, egy ut az­ó autóbuszon 1, egy mozijegy a bouleva­dor. 15—20, egy férfikalap 250—300. Lehet, hogy átszámítva ezek az árak nem hatnak túl Zol­tán, de kétségtelen, hogy a francia publikum ezt nem tolja el, különösen akkor, mikor szabad pályákon minden kereset úgyszól: egyik hétről a másikra katasztrofálisan mw­­ csökkent, s a kötött jövedelmek emelkedő • nem követte az árak iramát Lebr.nzo­n dolog belépni ma egy nagy párisi árl ' termeibe, ahol még néhány hónap előtt délutáni órákban emberek tízezrei szere??­­ ttek, s ma üres folyósókon az áruval zsito­' polcok előt­t csak a leépítésre várakozó árusítók ődöngenek. A ,jkarácsonyi vásári", amikor automatikusan reá van utalva publikum bizonyos minimális vásárló;­­­ még kivárták áraikkal a párisi keresket január a nagy böjt, és, ha igaz, a régen le­harangozott b­a­i­s­s­e kezdete lesz ... Nagyjában inkább valami különös táj­é­kozatlanság az, ami ennek az 1927-es pár­­­piacnak az árait jellemzi; mintha nem tud­nák még mihez tartani magukat, s egyre­ kapkodva adnák túl az árun a kereskedők, másrészt makacs és csökönyös értelmetlen­­séggel várnak valami csodára, s tartják az áraikat. Például ugyanakkor, mikor a cipő­­kereskedők élethalál harcot folytatnak az árcsökkentés körül, nem ritka az olyan­ pá­ Séta a tönk szélén Irtja: Márai Sándor

Next