Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)
1927-01-14 / 10. (1344.) szám
4 r^sssai 'PinöAl-i'VlASCtóa-HÍKDAE 1927 január 1-i, pontok. Az állampolgársági kálváriajárás újabb stációja A belügyminiszter a volt magyar állampolgárság okirati bizonyítását kívánja — tévesen Munkács, január 13. A csehszlovákiai magyar nemzeti törvényhozók jóhiszemü lesz szavazták meg a 152. számú — csak a volt magyar állampolgárokra vonatkozó — állampolgársági új alkotmánytörvényt, mert hitték, hogy addig is, míg a népszövetség az egyesült magyar pártoknak az illetőség és állampolgárság békeszerződés-ellenes kezelése miatt tett panaszára az igazságos döntést meghozza, sok ezer magyar családon sikerül ezzel segíteni. A csalódás — mint annyi sokszor — nem sokáig váratott magára, így eltekintve attól, hogy a kérvények és a hozzájuk beszerzendő garmada melléklet bélyegei és díjai a sok szegény magyart a mindennapi falatnak a családjától való elvonására kényszerítette, csakhogy nyugalmat szerezhessen magának az állampolgárság megszerzésével, már az első kérvények utaztatásánál kitűnt, hogy nem elég a sok bélyeg és okiratszerzési díj, hanem a 152. számú törvény szerint az igénylőt megillető jogért is vámot akarnak szedni. A kérvények első stációja a jegyzői hivatalokhoz lett adresszálva, hogy adjanak véleményt, ki mennyit képes fizetni a feltételek fenforgása esetén el nem utasítható jog elismeréséért. És most meglepetéssel olvastunk a Kassai Naplóban a magyar nemzeti párt kassai körzete által kiadott egy hírlapi cikket, hogy a mindenféle teherrel már eléggé megnyomorított magyarnak a kábén talált még egy csomó folyton újabb kiadás is a nyakába szakadt. Ugyanis valami felhívásféle van a hírlapi cikkben, hogy a 152. számú törvény áldásának a megszerzéséhez okirattal igazolja mindenki, hogy magyar állampolgár volt és ehhez — miután állampolgárságot csak a belügyminiszter igazolhat — szerezzék be a magyar belügyminisztertől a bizonyítványt. Hogy ez mit jelent, azt mindenki kitalálhatja. Ugyebár, csak annak a magyarnak van szüksége arra, aki 1910 január elseje óta a csehszlovák állam területén lakik, vagy aki — akár századok előtt is — itt született, mert a legfelsőbb közigazgatási bíróság 8404—1922 számú döntésével az 1886:XXII. törvénycikk 10. paragrafusa és a régi magyar joggyakorlat ellenére ezektől kivánta a községi terhekhez való folytonos hozzájárulást és 16455— 1923. számú döntésével ezekre mondotta ki, hogy az osztrák törvény szerint a község kötelkébe való felvételt kérniök kellett és erről határozni kellett, bár az 18S6:XXII. t.-c. 10. paragrafusa és a rávonatkozó magyar joggyakorlat világosan megmondta, hogy hallgatólag szerezték meg az illetőséget és ezzel az itteni jogosan illetékes magyarok tízezreit fosztotta meg szerzett jogaiktól. Már most az itteni magyarnak, kit jogtalanul fosztottak meg a jogaitól, születési vagy lakóhelyének hatóságától kell előbb bizonyítványt szerezni arról, hogy itt született, vagy itt lakott már 1906 január elsejétől és igy a trianoni Magyarország területén nincs illetősége és csak az itteni hatóság nyomozása alapján kiadandó iiv bizonyítvány és egyéb személyi adatait tanúsító okiratokkal felszerelt kérvény utján kísérelheti meg a magyar belügyminisztertől annak az igazolásáért a folyamodást, hogy ő magyar állampolgár volt. Tessék csak elképzelni, hogy az itteni hatósághoz beadott kérvényre és bizonyítványra mennyi bélyeg kell, ezért mennyi díjat kell fizetni, a kérvény készítéséért mennyi díj jár, azután a többi okirat beszerzése — keresztlevelek, házassági anyakönyvi kivonatok — mennyi kiadást igényel, a magyar belügyminiszterhez szóló kérvény elkészítése, az e körüli eljárással megbízott, magyarországi ügyvéd dija mennyit tesz ki és emellett mily rengeteg időbe telik, mig ez megszerezhető. Ezt a költséget és kálváriát akarja ma a ma marokkal való meszbékülési alatt a bürokrácia a 152. számú tárgyalások még hozzácsapni — fölöslegesen.törvényhez Mert az állampolgársági kérvényhez — a 152. számú törvény alapján — elsősorban születési bizonyitvány csatolandó, ez mutatja, hogy az illető hol született és miután a földrajzból hivatalból is tudni kell annyit, hogy az a születési hely mely országhoz tartozott, nem kell további leutalás a magyar állampolgársághoz, miután az 1879:L. t.-c. — a magyar állampolgárságról — 19. paragrafusában kimondja, hogy. ..Mindaddig, mig idegen honosságuk be nem bizonyittatik, magyar állampolgároknak tekintendők (imperativelV. 1. akik a magyar korona országai területén születtek. Nem kell tehát más bizonyíték, mert a törvény a születési bizonyítvány alapján bizonyít és ettől a tizenvitéktől senki sem fosztható meg, aki Magyarország volt területén vagy mai területén született, csakis akkor, ha idegen honossága bebizonyíttatik. Tehát csakis azoktól kérhet más bizonyítékot a hatóság, akiknek idegen — vagyis nem magyar — államreteár sárait ő maga kinyomozta és hteonvitékot szerzett rá. Azitán az 1906 január 1-j e óta itt lakók mind kaptak már illetőségi bizonyítványt az 18S6:XXII. t.-c. alapján, amelyet azonban a fent jelzett legfelsőbb közigazgatási birósági döntések alapján megsemmisítettek. Nos, ezek a megsemmisitett illetőségi bizonyítványok is igazolják a volt magyar állampolgárságot. Mert az 1886:XXII. t.-c. 10. paragrafusa alapján más községbe átköltözés által csak magyar állampolgár szerezhetett új illetőséget és ha ily illetőségi bizonyítványt kiadott már az itteni hatóság, ezzel elismerte a volt magyar állampolgárságot, vagy — legalább is azt igazolta, hogy az ellenkezőre nincs bizonyítéka, tehát áll az 1879:L. t.-c. Paris, januárban. Nagy óvatosságot igénylő feladat beszámolót külhetini a imát Páriából egy idegennek, aki itt él, s minden személyes kétsége mellett kezdi lassan a franciákkal együtt nem tudni, hogy mindabban, ami most történik, nem-e nekik, a franciáknak van igazuk? Ez az első kérdés, amit most, Poincaré közel félesztendős bűvésszereplése után, kénytelen föltenni a külföldi publikum. Kérdés, hogy végső konzekvenciájában nincs-e igaza ennek a különösen szerencsés politikusnak, aki azt állítja, hogy a frank nem javulhat olyan nagyon, hogy ez kevés ne lenne, s minden pillanatnyi következménye ennek a frankjavuilásinak: üzleteik pangása, munkanélküliség, az óriási belső államadósság automatikus revalorizációja, s a nagy üzleti válság következtében illuzóriussá vált aidokalkuláció, ami 55 milliárd javal a nyrfcrafőre megszavazott 1927-es budgiet alapja volt, hogy mindez kisebb veszélyt rejt és könnyebben megúszható zátony, mint a züllő frank, az infláció réme, az államhitel csődje, a kistőke pusztulása, stb.? Világos, hogy aki ilyesmit álhít, az nem financier, hanem politikus. Poincaré az és szerencsés politikus. Igaz, hogy a belföldi kritika nem is ott hibázhatja Poincarét, ha egyáltalán hibáztatja, ahol nyakára hágott az inflációnak, hanem hibáztatja azért, hogy engedje elszaladni az alkalmát 170-es fontkurzuson egy ÍTanks'labiliizációnak, ami, egyidejűleg belga csodával, úgyszólván az ölébe hullott, a s aminek a gondolatát is megvetéssel utasította el. Az index bizonyítja, hogy ez a fontkurzus leginkább megfelelt a belföldi áraknak, s a 170-es stabilizáció a francia gazdasági élet sokkal kisebb megrázkódtatását jelentette volna, mint a 120-as lent, ami hozel még nem is stabil. Ez a kísérlet, Poincaré kísérlete vagy nagyon merész, vagy nagyon kegyetlen. Egyelőre egy folyamat, aminek a végét nem lehet belátni előre, amit már megmutat következményeiben, az egyelőre ennyi:* Paris elvitathatailanul a legteljesebb holtszezon jegyében indul ennek az esztendőnek. Aki francia krízisről beszél, annak gondosan kétfelé kell osztani ennek a válságnak az elemeit: először Párisra, aztán Franciaországra, s Párizsban is először arra a rétegre, amelyik Franciaországban mindég is, s az infláció alatt persze különösen, idegenekre, vagy külfölddel spekuláló üzletekre áltotta be magát. Egy 42 milliós lakossággal rendelkező, nyers és ipari termékekben gazdag ország mindig biztosít a belföldi iparnak és kereskedelemnek egy bizonyos belső piacot, ami lehet lanyha, de ami itt, egyelőre még, nem katasztrófálisan lanyha. A franciák egyelőre csak egy tagadhatatlan „sous-consomimiation“-ról beszélnek, vásárlási kedvetlenségről, ami a belföldi publikumot is megejtette. A francia publikum reménykedik a közeli baisee-ben, az árak esésében, s nem ül föl a hangzatos transzparenseknek, amik ordítva hirdetik és ígérik a baisse-t, de legtöbbször csak a reklám egy fajtája búvik meg mögöttük. Az árak kétségtelenül magasabbak ma Parisban, mint voltak egy év előtt, mikor a frank jelentékenyen rosszabbul állott, mint ahogy ma áll. Páris, mint piac, mint világváros, ment „Páris11, túlságosan benne van a világ érdeklődésének golfsodrában, semhogy az üzletmenetében valaha is olyan pangás, olyan kibaltság és mozdulatlanság következzen be, mintoz Középeurópa nagyvárosaiban az inflációs érák megszűnte nyomán automatikusan beállott; de Parist ez a félinfláció, ez az ál-infláció, ami itt az elmúlt évben, s főként az esztendő derekán, augusztus - szeptemberben lejátszódott, túlságosan elkényeztette, s olyan spekulációkba sodorta, ami föltétlenül alapját szolgáltatja a krízisnek. Az elmúlt nyáron Páris ipara, kereskedelme olyan méretekre állította be magát, amiket most, mikor stabil pénzzel, félig* s meddig máris aranymérleggel kell fedeznie, 19. paragrafusának 1 pontja. Ha igaz, hogy a belügyminiszter a volt magyar állampolgárság bizonyítását kéri, akkor kérve-kérjük mi a megértés jegyében éppen most tárgyaló magyarokat, hogy az igazságügyminiszter szakvéleményét kérje ki arra, hogy az a fentiek szerint fölösleges és álljon el ettől a hiábavalóságtól és utasítsa a zsupanátusokat, hogy csakis a csatolt születési bizonyítványok és esetleg már megszerzett de megsemmisitett illetőségi bizonyítványok alapján bírálja el a volt magyar állampolgárságot. G. A. dr. nem bir kitölteni. Kevés olyan párisi kereskedő etoard, aki az elmúlt nyáron, miikor a font 240-en állott s az idegenek százezrei cipelték el a boltokból a pillanatnyilag olcsó árut, ne fedezte volna le magát az infláció jegyében induló őszre és télre áruval, minden áron, de legalább is egy 200-as fontnak megfelelő áron. Az áru közben befutott s a font ma 120; ez mindent megmond, s a kereskedőnek, ha a „stock“-ját likvidálni akarja, nem marad más választása, mint jelentékeny veszteséggel, illetve az inflációs idő óriási nyereségeinek legalább részbeni feláldozásával jóval a beszerzési áron alul adni túl a készleten, amit egy zavaros spekuláció halmozott föl a raktárakban. Ugyanígy a francia ipar, ami ezen a nyáron óriási rendeléseket kapott a külföldtől, s természetesen jelentékeny hányadában devizáikban kötötte le magának ez ősszel, vagy télen, szóval a közeli szállításkor esedékes fizetségeket A francia autóipart például kizárólag az infláció virágoztatta föl abban az amerikai mértékben, ahogy ez történt, s ha Renault ezelőtt egy félévvel a megrendelt széria kocsit csak két hónappal a rendelés után tudta szállítani, úgy ma, ahogy hire járja, 8000 kocsija áll raktáron, amin egyelőre nem tud túladni. S még sokáig nem is fog túladni, mellesleg megjegyezve, mert Párisban ma egy kis széria-kocsi ára 1000—1200 dollár, tehát aránytalanul drágább az amerikai kocsiknál, s mert Amerika ezért az összegért már komoly és erős túra-kocsikat szállít. A Citroen és Renault, a két európai Ford-fióka, eredeti ■ elgondolásban nem luxuskocsikat akartak gyártani, hanem meg akarták honosítani Európában a népszerű, olcsó, mindenki számára hozzáférhető kiskocsi-típust, ami egyelőre se technikailag, se árban nem sikerült nekik. Elég fellapozni egy párisi újság apróhirdetés-rovatát, hogy képet kapjunk arról a kínálatról, ami a válság legbiztosabb jegye. Ma kapható már Parisban lakás, kapható „alkalmi áron" minden a világon, s az „cirkasick" egymást licitálják alul. Az, hogy a hotel- és idegen ipar óriási krízisen megy keresztül, természetes, hogy a Claridge, s még néhány nagy hotel egy-egy emeletét kénytelen volt bezárni, hogy a színházak kedvezményes jegyekkel is csak félig betömött házak előtt játszanak, hogy a ruhaszalonok eszeveszetten hirdetik az „olcsó" napokat, mikor a hajdan, alt, 4 és 5000 frankos modellek 4 és 500 frankért vándorolnak a parisiiemne ruhatárába, hogy a Montmartre idegen üzeme teljesen megbénult, magától értetődik. Páris elszámította magát, berúgott az inflációtól, s ez a pillanat a keserű ébredés. De Páris okos és számító, s ha fájdalmas válságon keresztül is, de hamar magához fog térni. Páris „kliensei" közé a világ leggazdagabb rétege tartozott mindig s fog tartani továbbra is. Egyelőre persze nagy a kedvetlenség, s az amerikai olajgyáros, akinek igazán mindegy, hogy mennyit költ el egy párisi sejour-ra, mégis tudja azt, hogy Páris ma „drága", hogy nem jutányos és nem előnyös, s tartózkodik a pazarlástól. Páris ásít, kedvetlen, fölébredt és nagy kaizenjammere van.* Ennek a válságnak egyik legfontosabb kieérőtünete a munkanélküliség, amiről legkevésbé van egyelőre tájékoztatva a francia publikum. A nagy áruházak „szabadságolásokról" beszélnek, a nagy ipari telepek létszámcsökkentésről, s a francia kabineti egyik utolsó ülésén a munkanélküliek számát 27.000-ben jelezték, ami csakugyan jelentéktelen lenne, ha igaz lenne. A valóság azonban minden valószínűség szerint sokkal kegyetlenebb. A francia lepek ankétjai erről a kérdésről rendkívül tartózkodóak, s a meginterjúált gyárak, áruházak, vállalatok természetesen óvakodnak a részvényeik árfolyamát hangos panasszal befolyásolni___ Citroen csak annyit árul el, hogy „egyelőre még egy francia munkást sem bocsátott el", s ugyanezt mondja Renault, ami a másik oldalon annyit jelent, hogy az idegen munkásait már elbocsátotta, legalábbis jórészben elbocsátotta, csökkentett munkanapokkal dolgozik, s miután az infláció alatt felnövekedett termelésben a francia gyárak előszeretettel alkalmaztak olcsó külföldi munkaerőt. (Citroennél, hogy a példánál maradjunk, 25.000, Renaultnál 30.000 munkás dolgozott még a közelmúltban, s felében legalább külföldiek, köztük rendkívül sok magyar) —, a külföldről részben önként idevándorolt, részben félhivatalos propagandával ideterepített munkásság sorsa már e pillanatban is problematikus. (Egészen mellékesen említem meg, hogy hetek óta alig van nap, amikor ne kopogtatna be e sorok írójához tanácsért egy-egy frissiben elbocsátott magyar munkás, aki képtelen új alkalmazást találni, — egy tünet, ami aluzó rítussá teszi előttem a hivatalos munkanélküliség 27.000- ben megállapított ohiifírejét, mert munkások előadásaiból tudom, hogy minden szakmában hasonló a helyzet, s mindenféle nemzetiségű munkást egyformán sújt.) Azon, hogy a francia gyárosok és termelők egyelőre kímélik a bár drágább, francia munkásságot, nem szabad fennakadni, de másrészt nem szabad elmulasztani minden módon óvni esetleges kivándorló kedvű hazaiakat az idevándorlástól, mert a Franciaországban rekedt magyar munkásság sorsa kezd katasztrófáiig probléma lenni, s minden jel arra vall, hogy a francia válság még sokáig el fog húzódni, s külföldiek részére mindaddig nem nyílik munkaalkalom, nem is beszélve arról, hogy a megélhetés költségei, különösen étkezés, lakás, stb., jelentékenyen magasabbak az otthoniaknál. Kétségtelen másrészről, hogy a híresztelések túlzottak, s francia szempontból a munkanélküliség Franciaországban e pillanatban még nem ölt se francia, se német arányokat. A legsúlyosabb a válság egyelőre talán a diivat-, luxus- és hoteliparban. A legnagyobb szalénok erősen csökkentett munkáslétszámmal dolgoznak, és, mint egy szegény magyartól szomorúan hallottam, a híres „Duval-tip", ami minden ideszakadt munkanélküli utolsó menedéke volt eddig (mosogatólegénynek, vagy eszcájg-pucolónak áltami be Duvai éttermeibe) fölmondta a szolgálatot. Duvai éttermei jórészt üresek. Duvai sem nyehet, alkalmaz már külföli mosogatólegény . •• Ha a híres párisi drágaságot közelebbről megnézzük, azt találjuk, hogy kevésbé veszedelmes, mint a híte. Legalábbis a külföldi részére, aki másféle mértékkel méri az árakat, ő azt találja, hogy London, Berlin, Stockholm, Newyork ha nem is drágábbak, de semmiesetre sem olcsóbbak; ugyanez már nem áll a Pestről, vagy Bécsből idevetődött utasra, aki határozottan drágulni fogja a hotelt, az étkezést, a színházat és szórakozást, s drágulni fogja az öltözködést is és mér sok egyebet, — s bizony már a híres, nemrég még legendásan olcsó taxiközlekedést is. Páris megdrágult, de a külföld sem lett olcsóbb; ha az árai itt-ott túl is lépik a világparitást, nagyjából mégis bírják még a versenyt vele. írjunk ide egynéhány árat, mindenből a középszerű minőséget választva: egy ruha 1000, egy hotelszoba középhotelbe; 50—80, egy étkezés 20—25, egy doboz Aldulla-cigaretta 17 (félesztendeje még csak nyolc), egy színházjegy 30—40, egy férfiing 120—150, egy méter crópe de chiné 70—90, egy kiló kenyér 2.40, egy Utrillo-kép 25.000, egy zöld házacska 1.50, egy csésze fekete 1.50—2—, egy pár cipő 200—300, egy ut azó autóbuszon 1, egy mozijegy a boulevador. 15—20, egy férfikalap 250—300. Lehet, hogy átszámítva ezek az árak nem hatnak túl Zoltán, de kétségtelen, hogy a francia publikum ezt nem tolja el, különösen akkor, mikor szabad pályákon minden kereset úgyszól: egyik hétről a másikra katasztrofálisan mw csökkent, s a kötött jövedelmek emelkedő • nem követte az árak iramát Lebr.nzon dolog belépni ma egy nagy párisi árl ' termeibe, ahol még néhány hónap előtt délutáni órákban emberek tízezrei szere?? ttek, s ma üres folyósókon az áruval zsito' polcok előtt csak a leépítésre várakozó árusítók ődöngenek. A ,jkarácsonyi vásári", amikor automatikusan reá van utalva publikum bizonyos minimális vásárló; még kivárták áraikkal a párisi keresket január a nagy böjt, és, ha igaz, a régen leharangozott baisse kezdete lesz ... Nagyjában inkább valami különös tájékozatlanság az, ami ennek az 1927-es párpiacnak az árait jellemzi; mintha nem tudnák még mihez tartani magukat, s egyre kapkodva adnák túl az árun a kereskedők, másrészt makacs és csökönyös értelmetlenséggel várnak valami csodára, s tartják az áraikat. Például ugyanakkor, mikor a cipőkereskedők élethalál harcot folytatnak az árcsökkentés körül, nem ritka az olyan pá Séta a tönk szélén Irtja: Márai Sándor