Prágai Magyar Hirlap, 1927. augusztus (6. évfolyam, 174-198 / 1508-1532. szám)

1927-08-13 / 184. (1518.) szám

-jí ‘JfJtötiAiLtt v ^viVxa^n i UiutkU A zipserfeld mai élete A szepesi németek gazdasági és kulturális helyzete — A Tátra — A szepesi városok — Körutazás a szepesi németek között — A P. M. H. eredeti riportja — A Lőcse azonban jóformán csak emlékeiből él már. A kis szárnyvasút, ami idehoz, már­ magával hozta egy jelentőségében lecsökkent város gondolatát s habár maga Lőcse kétségkívül a legszebb s régiségében legépebb szepesi város: abban a pillanatban, mihelyst a me­gyei székhelyet elvették tőle, elveszítette megélhetésének bázisát. A nagyforgalmú s viszonylagosan mégis élénk életű Poprádh­oz, Késmárkhoz képest Lőcse Iglóhoz, vege­tál. Nem mérvadó, ha néhány szenvedélyes turista, apró útikalauzzal a kezében a meg­restaurált öreg városházát nézi, vagy a Ja­­kab-templom tornya körül évek óta álldogáló kőmívesállványokból próbálja megjósolni a majdan kijavítandó torony külső képét, nem mérték a zajos esti korzó sem és a katona­ság. Lőcse kétségkívül sokat vesztett régi presztízséből. Magyar nem lehet, szlovákká nem változott át s a mai, lüktető zipszer éle­tet sokkal jobban tudja hangsúlyozni a Pop­­rád völgye, tehát Lőcse mindenképpen tét­lenségre van kárhoztatva. Lőcsén annak idején nagy megyei élet folyt s a megyei élettel járó, nem éppen szimpatikus sallang, a kasztrendszer, egyedül itt érvényesült a szepesi városok közül. A város polgársága most jobban egybeolvadt. A zseniri osztály maradéka s az azelőtt oly gő­gös burger megtalálták egymást, harmoni­zálnak s egyik rész sem vonja ki magát a közösérdekü munkából. A lőcsei kaszinó egyformán jelentős a magyar és német kulturális életre nézve. Minden évben egy reprezentatív kulturestet tart, hol magyart, hol németet. Itt rendezték a Kárpátegyesület bálját, mely a régi megyebálok fényét csillogta; a Petőfi-, Jókai-, Madách-centennáriumot épp oly dokumentálisan megünnepelték, mint a szepesi költőnek, Lindtnernek emlékét. Az állandó jellegű színpadot tesch­eni né­met színészek látogatják. Ezeket szeretik a lőcseiek. Még jobban szeretnék a magyar színészetet, azonban az alkalomszerűen ös­­­szeverődött staggione-magyar társulatokkal sehogy sincsenek megelégedve. Ezek a kaba­rétréfával jövő társulatok nem válnak a ma­gyar kultúra díszére, valljuk meg őszintén. Éppen az utóbbi napokban járt arra egy kü­lönben kitűnő szlovenszkói társulatnak né­hány kifogástalan művésze, akik azonban na­gyon is a nyári Múzsának áldoztak s a lő­cseiek keserű kifakadásait voltak kénytele­nek hallgatni. A magyar színészek több be­csüléssel tartoznak a kultúrára, szépséges szóra áhítozó publikummal szemben s kétsze­resen áll ez az egyébként elzárt szepesi vá­rosoknál, ahol a magyar termékek javát kell m­egmutatni mindig s mindenkinek! A lőcsei hatalmas reform reálgimnázium német. A szudétanémet tanárok között nincs pángermán kilengés s a régi, megmaradt ta­nárok az újakkal a legteljesebb harmóniában működnek. Most alakul egy német cserkész­­csapat is, Kőszeghy-Winkler Elemér ala­­kítja. Gazdaságilag Lőcsének nagyon szomorú képe van. Régi kézműiparát s kereskedelmi fontosságát elvesztette, amióta a vasútvonal miatt országútjdnak jelentősége az Alföld és Lengyelország között csökkent. Az öreg ta­nácsbéliek, — mint Szlovenszkó sok más vá­rosában — itt sem akartak fővonalat s ez a maradiság rövid idő múlva megbosszulta ma­gát. Főleg Albrecht főherceg volt a hibás a dologban, aki saját birtoka felé vezettette a vonalat. A régi lőcsei mézeskalács, kékfestés ma csak a múlté: nem maradtak meg belőle csak a patriciusházak, a jólétre reneszánsz kapuk. Lőcse megyei emlékeztető jelentősége megszűnt. Hivatalváros volt, tele katonával, iskolával, hivatalokkal. A törvényszéket kivéve ma már egy fontos hivatal sincs Lőcsén. Lőcsét ma már az emlékei vigasztalják csupán. A forgalomból kiesett, hivatalait el­vették, Lőcse talán a legszomorúbb zipszer város. A régi, megmaradt körfal mentén nyugdíjas öregurak sétálnak, a Jakab-tem­­­plom sekrestyése unottan hadarja reggeltől­­estig a templom becsesebb értékeit, minden maradt a régiben, ápolva a hagyományt, el­mélkedve a tradíción s talán legerősebb szimbólum az a kép, amit a kassai kapunál látni olyankor, ha estefelé a forgalom meg­élénkül és a szűk kapu előtt hatalmas teher­autó várja türelm­etlen­ remegve a bemene­telt, de várnia kell, mert a kapu szűk íve alatt most döcög ki egy megrakott szekér ... Poprád mindennek az ellenkezője, ő most az állam favoritja. Fejlődik és fejlesztik. Poprád ka­tonaságot kapott s a kaszárnyák legénységi deszkabarakkok és emeletes, díszes tisztila­kások képében ott terülnek el a szepesszom­­bati országúton. Ma már Poprád nemcsak Felkával, hanem Szepesszombattal is teljesen egybeépült s ha a terjeszkedés így halad, nemsokára a barátságos Strázsa következik.­­ A villamosvasút a Légiobank tulajdona már Poprád az idegenforgalom révén fejlődik erősen. Poprád a Szepesség gazdasági jövője, a kulturális Késmárk—Mateóc mellett. Góc­pont lett s hogy ez még jobban dokumentá­­lódjék: Poprádon ma a legdrágábbak a ház­telkek. Van egy gyártmánya azonban Poprád­­nak, amely az egész Szepességben népszerű s ez a poprádi sör. Igazi zipszer mást nem is iszik. Gölnicbánya, ez a forgalomból kiesett, keskeny vasutas, h­epe-hupás utcáju barátságos város maradt meg a leggerincesebb németnek. Dacára, hogy Abaujhoz csatolták, etnográfiailag ma is a Szepességhez tartozónak érzi magát s ahol zipszer tősgyökér maradt, ott erős a német érzés, különösen Gölnicbányán, amely város­nak sok a független iparosa és gyárosa. S ezek mind várják a margitfalvi vasutat... Fent, a késmárki szárnyvonal végén, a szepesi középhegység fenyői alatt, az immár tutajos Poprád kitágult völgyében él a képze­letünkben oly romantikus Podolin. Talán a legelhagyatottabb, legfáradtabb szepesi város. Klastromának gimnáziumát bezárták, a piarista rend árván hagyta régi, fallal megerősített rendházát s ott most ba­kák gyakorlatoznak az udvaron. Lubló felé el-eldöcög egy autóbusz, németek, szlovákok békésen éldegélnek egymás mellett, de a hí­res podolini takácsipar halódik, vesződik. Földszintes ház udvarában hallani a kézi­szövőszékek csattogását. Harminc hajdani munkás helyén három szövi a finom lenvász­nat, ékes mustrával, az is Pestre készül. Ott még értéke van a podolini lenvászonnak. A híres szepesi takácsmühelyek igy halódnak el... öreg udvar, öreg ház, Krudy-regénybe illő régi bürger-kuria, néhány szövőlegény, a tiszta szobákban a raktár; boldogan tessé­kelnek műhelybe, házba, a jámbor, jó népek, kedvesek és naivak: ők még remélik, hogy Podolinba sürgő-forgó kereskedők jönnek fi­nom damasztért. De már visszás ez is. A podolini vászon németországi lenfonálból készül, hogy lehet­ne hát versenyképes, akármilyen finom is, ha fináncok, vámok és határsorompók szorító gyűrűjét át is szakítja? A Szepesség nem hagyja magát. Mindig felkel poraiból s ahogy a tatárok idején a Lapis refugiira menekültek fel a szászok, úgy most német kultúrájuk vértezetébe öltöznek, gazdasági fegyvereket vesznek elő, szövet­keznek és tömörülnek, helyt állanak magu­kért és földjüket, melyet vérük öntözött s mely a testüket-lelküket élteti, nem hagyják. A Szepesség becsületesen, őszintén élni akar. Szombathy Viktor. (Vége.) Egyórás beszélgetés Risztics Jánossal, a levegő magyar hősével Aki nem pénzért, hanem dicsőségért repül Európából Amerikába és csodaszernek magyar szilvóriumot visz magával Dessau, augusztus 12. Harminckét éves, tizenhat év óta repülő. Egy évvel ezelőtt még ismeretlen pilóta volt. Ma világ­hír sugározza be alakját, holnap legendás hős, vagy legendás mártír lesz. Délután ellátogattam villájához. A villa előtt kis autó, a kocsi mellett egy sportsapkás fiatal­ember. — Itt lakik Risztics úr? — kérdezem. A sportsapkás fiatalember így felelt: — Én vagyok. Este hét órára adtunk találkozót egymásnak a Hotel Goldener Beuterben. Itt ülünk most a hangosan népes szálloda egyik csendes zugában: a magyar pilóta és a magyar újságíró. A repülő világrekorder nyílt­­ szemű fiatalember. Arcát erősen megbarnította a nap. Ujján arany jeggyűrű. Ezzel játszik állandó­an egyórás beszélgetésünk alatt. Egyébként kevés gesztusa van. Hangja halk. Nagyon intelligensen fejezi ki magát, kerek mondatokban beszél. Mi­kor később hozzám csatlakozik egy amerikai és egy német kolléga, pompás német nyelven folytat­ja a beszélgetést. Néha azonban megakad, néha mégis keresi a helyes kifejezést. Szavaiból mégis kihallatszik, hogy idegen: magyar... Németek, amerikaiak, angolok, japánok mennek el mellet­tünk. Meg-megállnak, ránéznek és halkan ezt mondják: — Risztics... És Risztics monoton hangján elmondja annak az útnak a történetét, amelyet a semmiből ki­indulva járt végig az emberi dicsőség csúcsáig. 1­927 augusztus 13, szombat. Első siker, összetört remények, háború, forradalom, új életkezdés, végül Dessau — Hogy hogyan lettem repülő? Már a háború előtt kezdtem, a régi budapesti repülőtéren, a Rákoson... Még egész fiatal gyerek voltam. Kvasz András mellett dolgoztam. Nem volt pénzünk. Borzasztóan kínlódtunk. — Mi volt az első sikere? — Amikor egészen primitív gépemen először felemelkedem a levegőbe! Motorom, ha jól em­lékszem, 24 lóerős volt. A gépet én magam építet­tem. Leírhatatlan gyönyörűség fogott el, amikor a gép kerekei forogni kezdtek. Amikor aztán gyönge gépünk egyet-kettőt ugrott a levegőbe, erre olyan büszkék lettünk, hogy szóba se akar­tunk állni senkivel. De életemnek ez a fertálya nem tartott sokáig. Fiatal fejjel, de világos ésszel beláttam, hogy így nem jutok tovább. A nyakam­ba vettem a világot, elindultam. Előbb Német­országba. Itt sem kínálkozott semmi számomra. Végül mint technikus kaptam állást és vártam, hogy mikor üt az óra. Az óra nem ütött... sokáig nem ütött. Franciaország volt a következő állomás. Ott ugyanolyan balsikerrel próbálkoztam. Olasz­országban sem volt máskép. Összetört reményekkel hazafelé fordultam. Nem tudtam tovább várni, repülni akartam. Meg­ragadtam az első alkalmat, jelentkeztem katoná­nak, azt reméltem, hogy katonáéknál majd repül­hetek. Meg is ígérték nekem, de az ígéretből nem lett valóság. A gyalogsághoz osztottak be. Ott tel­jesítettem szolgálatot mint technikus és hiába kértem, hogy engedjenek repülni. Kitört a háború és ezzel sorsomban beállt a várva várt fordulat. Most elértem, amit akartam. Beosztottak a repü­lőkhöz. Itt kezdődött tulajdonképpeni pilóta­ karrierem. Néhány heti kiképzés után feletteseim belátták, hogy nekem már nincs mit tanulnom. Az orosz frontra küldtek, ahol felderítő szolgálatot teljesítettem egészem 1916-ig. Akkor Bécsújhelyre helyeztek át, ahol légiharcra képeztek ki. Az egész kiképzés két hétig tartott, azután az első osztrák-magyar repülőosztaggal az olasz frontra kerültem. Azután jött a forradalom. Mindennek vége lett. A magyar nemzeti hadseregben is szolgáltam. Az antant-tilalom miatt nem repülhettem. Nem volt más választásom, mint az, hogy 1923-ig más mesterségben próbálkozzam. Borzasztó volt, ahogy kínlódtam, a föld­höz láncolva. Autógarázst nyitottam és a Balkánon is próbál­tam üzleteket kötni. Végre még 1923-ban, állást kaptam a Magyar Légiforgalmi Társaságnál, Bécs és Budapest, Budapest és Bécs között repültem. Két és fél évvel később ismeretséget kötöttem a Junkers-társaság uraival. Magukkal vittek Dessau­­ba. Itt én próbáltam ki az uj gépeket. Kunsz­­tokat csináltam, bukfenceztem, megint elememben voltam. Egymás után állítottam fel az uj rekordo­kat. Olyan rekordokat, amelyekről Magyarorszá­gon senki sem tudott. — Mikor gondolt először Amerikára? — Most már nyugodtan megmondhatom. Már akkor, mikor még szó sem volt Lindberghről és Chamberlinről. Aztán tudtam, éreztem, hogy meg fogom, meg tudom dönteni Chamberlin rekordját. De nem volt alkalmam rá. Előkészületeim még nem voltak befejezve. Riszticset Nungesser és Coli tragé­diája nem riasztja vissza — Mikor szándékozik startolni? — Ma vagy holnap. Remélem holnap. Minél előbb, annál jobb. — Mennyi idő kell az előkészületekhez? — Semennyi. Csak ki kell húzni a gépeket a hangárból, beleülünk, megindítjuk a légcsavart és indulunk. — Csábítja önt a pén­z? — Nem, engem csak a sportlelkesedés füt, nem a pénzért repülök, hanem a dicsőségért. — Nem fél? — Bízom magamban és bízom a gépemben. Könnyelműen nem tenném kockára az életemet. Hiszen feleségem van és gyermekeim vannak. A nagyobbik fiam hat éves, a másik öt éves. Mind­ketten pilóták akarnak lenni. A mosdófalból vizet öntenek a földre és óceánt játszanak. — Nem jutnak eszébe a tragikus sorsú elődei, Nungesser és Coli? Nem gondol arra, hogy az, amire vállalkozik, még senkinek sem sikerült? — Minden részvétem és minden gyászom Nungesseré és Colié, de ami nekik nem sikerült, az nekem sikerülni fog. Ilyen repülésnél nagyon­­ M. U- Dr. Pour nőorvos ! Praha II., Jungmannová 4. Telefon: 30902. — Rendel d. u. 4- 6-ig. — Telefon: 30902. * sok külső tényező játszik közre. A szerencsétlen franciáknak a leghatalmasabb ellenséggel, az idő­járással kellett küzdeniük. Akkor borzalmas volt az időjárás és ők túl lelkesek, túl szenvedélyesek voltak. Nem számítottak és nem gondolkoztak. A hősiesség itt nem elég. Ide józan szá­mítás kell. És ismerni kell a gépet. Pilótának és gépnek egy testnek kell lennie. Bízom a gépemben, ahogy ember egyáltalán bízni és hinni tud. „Tudom, hogy erős lesz a harcunk" Az út nehézségeire terelődik a szó. — Az út Európából Amerikába feltétlenül sokkal nehezebb, mint Amerikából Európába. Ha tekintetbe vesszük a legkedvezőbb körülményeket, akkor a nehézségek talán kiegyenlítődnek, de az ut odafelé mindenesetre akkor is hosszabb lesz és ennélfogva a veszedelem is nagyobb. — Melyik az ön véleménye szerint a legnehe­zebb utrészlet? nek. — Azt hiszem, az a rész, amelyet úgyis nevez­amely az Újfundlandtól Newyorkig terjedő „veszedelmes zóna." Ezen a részen majd erős har­cunk lesz köddel, viharral és egyéb akadályokkal. — Mikor szeretne startolni, éjjel vagy nappal? nél­a — Az nekem teljesen mindegy, a mi gépünk­•* időpontja mellékes. — Ki fogja bírni az út fáradalmait? — Hát természetesen kibírom. Nemrégiben vendég voltam egy magyar lakodalmon, három napon és három éjsza­kán át táncoltam és ittam. Ez fárasztóbb volt. „A magyar szilvórium lesz a csodaszerem" — Merész vállalkozásához mit szól a felesége? — Bízik bennem és lelkesedik ő is a vállalko­zásom sikeréért. A feleségem a titkárnőm. Ren­geteg levelet kapunk, mindennap néhány kilóra valót. Ezeket el kell intézni. A világ minden ré­széből érkeznek hozzánk a reklámajánlatok. Tíz­ezreket ajánlanak nekem, hogy engedjem meg annak a reklámozását, hogy ezzel vagy azzal a szerrel erősítem az idegeimet. De én nem hazu­dom. Csak egy csodaszerem van és az: a híres magyar szilvórium. Magammal viszek ebből egy kis üveggel, nemcsak a magam, hanem társaim számára is. — Hát nem dohányért repülök, — folytatja Risztics pestiesen, — legalább is odafelé nem. De ha visszafelé is repülőgépen jövök, azt már nem csinálom ingyen. De Isten tudja, hogy az mikor lesz. — Mit érez most, hogy magyar ember létére ezen az expedíción részt vehet? — Nagyon büszke vagyok rá. Ezután diplomatikusan, hogy senkit se bánt­son meg, sem a magyarokat, sem a németeket, így folytatja • „Visszajövet Budapestre megyek" N N­agyon szeretem Németországot. A néme­tek nagyon jók voltak hozzám, megnyitották előt­tem az utat, de az én hazám mégis Magyarország. Magyarország után Németország fekszik legköze­lebb a szívemhez. — Ha útja sikerül, eljön Budapestre is? — Természetesen. Otthon vagyok Budapesten, ott élnek a szüleim és rokonaim. Igaz, hogy ott rossz időket láttam, de Magyarországot, a hazámat, gyon, nagyon szeretem,mégis n a­gyermekeim Németországban nőttek fel ugyan, de éppen olyan jól beszélnek magyarul, mint akár­melyik pesti gyerek. — Ha egész őszintén vizsgálja a lelkét, — mi­lyen érzésekkel indul erre az útra? Nagyon természetes hangon ezt feleli Risztics: — Úgy repülök, mint máskor. A cél kissé messzebb van, mint eddigi repüléseim célja, az út hosszabb, ez az egész. Ez az egész... — mondja Risztics, aki ebben a percben talán nem is gondol rá, hogy útja az emberiség útja, célja az évezredek célja. Kis au­tójába ül, kockás ruhája fölött begombolja a felöl­tőjét. Megy haza a családjához, lehet, hogy ez lesz a búcsúja övéitől. R. L. í V J Bálla Irma: Vaskuthy Gábor -af­­V S Pompás stíluskészség, éles megfigye­­­­­­lés és kitünően megrajzolt karakterek -A > jellemzik a fiatal írónő első nagy te­­rü i­gényét. A háború előtti bányászváros X l fiatal bányamérnöke küzd, hányódik ^­­ két nő szerelme között, m­íg égül % > győz a tisztaság és egymásra talál két N £ szerető szív. ^ > Ára Kcs 31.20 É l * &

Next