Prágai Magyar Hirlap, 1932. november (11. évfolyam, 249-273 / 3062-3086. szám)
1932-11-06 / 253. (3066.) szám
o ^M<MIMAtÍ&AR-HYKLSÍÍ Modern mese: a kontinensek repülőasszonya Elly Beinhorn az előadói asztalnál Bécs, november eleje-Ott kezdődik, ahol minden modern mese az újságokban. Egyszer csak arról kezdtek írni a lapok, hogy valahol a legsötétebb Afrikában, ahol még a madár se jár, csak fenevadak és mozioperatőrök, megtámadtak a bennszülöttek egy német repülőnőt. Néhány hónajp múlva Pesten tűnt fel, majd arról szól a fáma, hogy a „világ tetejét", a Pamir plató szédítő magasságait járja. Utána India titokzatos földje felett repül... Ausztrália felé. Jól emlékszünk még minderre És most itt van előttünk egyszerű estélyi ruhájában a pódiumon, ő, a kontinensek és világtengerek repülő asszonya, Elly Beinhorn. Amíg csak repült és az újságokban olvastunk útjairól és kalandjairól, néma csodálkozással ugyan, de azért megnyugodtunk: valahol, a távol ismeretlenben egy nő utánacsinálja azt, amire eddig csak a férfiak legvakmerőibbjei vállalkoztak. De kétszeresen csodálkoztunk, hogy megszemélyesítője átül a sport lady tökéletes a volán mellől az előadói székibe is. Ez még gondolatnak is bizarr! Úgy látszik Elly Beinhorn, ahogy nem félt az afrikai négerektől, úgy nem fél a kritikus, estélyiruhás, szmokingos közönségtől sem. Nemcsak a világkörüli repülő nő hat különösen a Konzerthaus aranyozott, pirosbársonyos környezetében, de a közönség is más, mint amilyen itt rendesen megfordulni szokott. Alig van nő, — úgy látszik ösztönösen idegenkedtek a konkurenciának e különös, nehezen legyőzhető módjától- Annál több azonban a férfi- Markáns, érdekes arcok, repülők, híres utazók, gazdászok, szenzációéhes újságírók s itt-ott néhány szakállas fej: tudós professzorok. Férfiak — eljöttek személyesen meglátni, meghallgatni azt a nőt, aki elmerészkedett az eddig csak nekik, a kiválasztottaknak fenntartott utakra. Vájjon hogy állja meg a helyét az előadói széken? Női együttérzéssel drukkoltam az előadás megkezdéséig. Felesleges volt. Oly biztonsággal, mint fent a szédítő magasságokban, jelent meg a pódiumon is a leányarcú hősnő. Egy pillanatnyi csönd, aztán felhangzik a taps: Elly Beinhorn üde fiatalsága máris győzött. Megérezte, vagy talán már meg is szokta, hogy ő a helyzet ura- közvetlen hangon beszél. A kiejtése kissé érdesen bérlinies, de amit mond, azt oly közvetlen melegséggel mondja, minden tudományosságot affektáló nagyképűség nélkül, hogy csak úgy elrepül a másfél óra. Olyan, mint egy modern mesemondó ez a vakmerő, akadályt, félelmet nem ismerő fiatal leány. Elviszi, elragadja hallgatóját messzi országok, ismeretlen tájak, gyermekkori álomvilágok felé. Bevezetésként elmondja először a tavalyt, feltűnést keltett afrikai útját. Ezzel vonta magára a világ figyelmét. Az út nyélbeütése végett Bodnár sik bécsi kutatóval levelezett férfi álnév alatt, mert, amint maga mondja: „női repülőkhöz nincs bizalom, — hogy miért, nem tudom.11 De aztán mindenütt szívesen fogadták A legkülönbözőbb nemzetek, a föld legelszórtabb pontjain állomásozó katonai repülők egyenlő figyelemmel vették gondjukba a repülő berlini leányt. Sőt, még a négerek is, akik afrikai kényszerleszállása alkalmával gépét és személye épségét veszélyeztető érdeklődéssel vették körül a még sohasem látott nagy gépmadarat és a fehérarcú, idegen nőt . Az első sikeres út még merészebbé tette — beszéli tovább — egymotoros kis gépén második útra készülődött. Hiába beszélik le, még nagyobb, vakmerőbb vállalkozásba fog — egészen egyedül. Az útvonal legeleje Berlin—Budapest egyhuzamban. Pesten váratlan, majdnem kétnapos pauzahiba! De oly szokatlanul szives volt „Motozott vendéglátás és szép a környezet, hogy maagam sem tudom, csakugyan két napig javították-e a gépet?11 Nagy bók egy világlátott Elly Beinhorn ajkairól! A nagy hódítók s az újkori germán álmok utján repül tovább Konstantinápoly és Szvrnán keresztül Bagdad és India felé a modern és igazán hódító amazon. A perzsiai Bubir előtt hatalmas szélviharba kerül és moorbiba miatt kényszerleszállást kénytelen végrehajtani. Ismeretlen vidéken, elhagyatott perzsa falucska mellett. Napokig vár, míg a Ford-autók ősatyján öt arab és félév alatt felgyülemlett posta kíséretében megindulhat a legközelebbi „város””, Shiras felé az elromlott motor kijavításához segítséget kérni. Tíz napig tartott, míg végre életjelt a adhat magáról. Ezalatt a sajtó már eltemette végtelen homoksivatagokba. Shirasban, szerencséjére, a véletlen egy impressziókat gyűjtő éppen akkor hoz amerikai pilótaújságírót, aki örömmel vitte vissza gépéhez és volt segítségére annak kijavításában. A szenzációt és megtalálásának körülményeit ő tudatta a világgal: Elly Beinhorn még él! Ez a kaland se rettenti vissza- Folytatja útját Látni akarja a föld legmagasabb hegyét, a Monte Everestet. Keresztülrepül Nepálon a Himalaya felett 5000 méter magasságban. Szembe a nappal, a föld legrégibb s legcsodálatosabb kultúrái felett. India: Delhi, Benares, Kalkutta s tovább a fehér elefánt országa: Sziám felé. Bangkokban megpihen és itt találkozik Marga von Etzdorffal, a másik világkörüli repülőnővel. Kínába akarja további útját venni és Japán felé, de a „kollegina11 lebeszéli, így elkerüli a keleti tűzfészket, de csak azért, hogy még merészebb útra vállalkozzon. Az emberiség bölcsője felett repül, végig a nagy és kis Szunda szigeteken: Szumátra, Jáva, Bali és Timfor. Aztán a végtelen tenger. A horizonton csak fehér felhőárnyak. Ugyan mit érezhetett ott, egyes-egyedül, csak a motorja járását lesve a végtelen légóceánban? Útja a nagy délkeletausztráliai városokon át egyetlen diadalút volt- Hajón megy át Délamerikába Panamába. Végigrepüli föld leghosszabb országát, Csilét, fölébe kerekedik az Andoknak, átrepüli a végtelen pampákat, hogy Buenos Airesben fejezze be útját. Keresetlen hangon kommentálja a szebbnél-szebb vetített képeket. Nem romantikus lény, legalább is igyekszik nem az lenni. De amit mondott és hozzá a képek, az az élő romantika. Beképzelt lehetne, de csak egyszerűen önérzetes, mikor mérleget von saját teljesítménye felett: „Több kellett a tervem kiviteléhez s ahhoz, hogy ma itt beszélhetek, mint a butasággal kapcsolatban közmondásos vak szerencse...“ Igaza van: valóban több. Nagy bátorság, lélekjelenlét, idegek és erő a veszélyek, fáradtság és sok, sok nélkülözés elviseléséhez, amelyeket csak a napi sugaras, szintes oldaláról szellemesen elbeszélt élményei közül kihagyott a fiatal repülő-hősnő, Radványi Magda. 1932 november n, vasárnaip. A FEKETE HEGYEK ORSZÁGÁBAN írta: HUNGARICUS VIATOR Cetinje, 1932 őszén Néhány csúf esős nap után diadalmasan búvik elő az októberben is melegen simogató délvidéki napsugár. A Prestolonaslednik Petar, Péter szerb trónörökösről elnevezett kiránduló hajó fedélzetén öreg, kiszolgált tengerésztiszttel beszélgetünk. A néhai osztrák-magyar flotta sok viharban résztvett vén tengeri patkánya volt. Mindent tudott, a régi időkből mindenkit ismert. A Bocche di Cattaro felé úszik pompás hajónk. Messze távolból a Lovcen kétszeres körvonalai rajzolódnak a korán esteledő kékbe. — 1918-ban itt zúdultak ránk — meséli — a legnehezebb idők. Február elsején itt tört ki az első matrózlázadás. Az erős dalmát boroktól, no meg a szállingózó kósza hírektől megkótyagosodott matrózok azonban megfeledkeztek a németek ugyancsak itt cirkáló hajóiról. Parázs tüzelés támadt közöttük, a Kronprinz Rudolf nevű osztrák hajó is a lázadók segítségére sietett. — A tisztek gúzsba kötve a kabinokban hevertek, a hajót egy altiszt vezette, a kapitányi hídról lőtték le a németek ezt az árulót, a lázadást egy-kettőre vérbe fojtották. — Rég volt, elmúlt história lett mindebből, uram, ma már csak diákok tanulják iskolákban, s nekünk öregeknek jut olykor-olykor valami eszünkbe.* A Punta d‘Ostro s a Punta d‘Arca sziklaóriásai kucsmás gárdaként állnak a világ legideálisabb fekvésű hadikikötője, a cattarói öböl átjáróinál őrt. Meredek sziklafalak védik, fjordszerü öblei Norvégia legszebb tájaira emlékeztetnek. Mig azonban odafönn, Trondshem táján, julius közepén plédekbe burkolózva gubbasztottunk, — az Adria ez őszi melegében az éjszakákat is nyílt fedélzeten tölthetjük, — partok mentéről felhangzó ismeretlen dalok altató zenénk, — ha nem hortyogna közelemben egy hordónyira hízott mosztári pasa, — ezeregyéjszaka varázslatos birodalmában képzelném magam. Karéjnyi hold halványzöldjétől világítva furcsa kisértetként merülnek a tűnő hullámok közül az elszórt szigetecskék szikláin kuporgó várromok, keserves panaszként csilingelnek a parti kápolnák harangocskái. Hátborzongatóan szép, idegnyugtatóan csendes a tenger simára pihent őszi éjszakája. Dehogy is kerül szememre álom. Hulló fény éles csikót rajzol a nagy kékség ránkfeküdt horizontján, — életünk parányi eseményei, múltunk szétszórt porszemei mint ezernyi csillag villognak a végtelen mindenségben. Mily sajnálatraméltó, földönkúszó nyomorult férge ennek az örök világnak a nagyravágyás, gyűlölet, irigység, ezernyi hiúságában kínlódó emberi lény: nem ismeri, nem is látja, de talán nem is akarja észrevenni a szépet, kicsinyes gondolatkörében gyémántnak véli a csillogó kavicsot, s parányi érzések örök játékai között óceánok hátán ringatja rövidlátó képzelet. * Mint reggeli fürdőből előbúvó szőke hableány, napsugár-hajával bontottan mászik tengerkádjából a dórcsipte őszi hajnal. Gikk-cakkos fjord-öblök között botorkál célja felé hófehér hajónk. Tisztára mosott testén megtörik a feléje lövelt reggeli napsugár. Magasat nyújtózunk, széttárt karokkal üdvözöljük a felébredett Csodát. Utcsinálónak leghatalmasabb szolgáját, a napot szalajtja elénk. S mint egérfogó szűk ajtaján, öbölbe vezető keskeny bejáraton surran át felébredt hajónk. A Verigé-nek keresztelt alig negyed kilométernyi széles befutón Lajos magyar király birtoklása idején láncot húztak az összehajtó partcsúcsok között, könnyedén zárhatták el az öbölbe igyekvő hajók elől az utat. Az utolsó háború alatt erre a két csúcsra épített betonerődből meredtek a legnehezebb parti ágyuk, s lélek az ajtón se be, se ki, — a legparányibb lélekvesztő sem surranhatott át. Nagy hajónk háborúban sétál át a kitárt tengeri kapun. S megélénkül körülöttünk minden. Kócos matrózlegények póznára kötött kefével sikálják a fedélzet amugyis tisztára locsolt padlóját, csurgó patakocskák tisztátlan erecskéi között emelgetjük lábaink hegyét, érzékeny Zeiss-gukerrel vizsgálgatjuk az immárom világosba borult felénk szaladó partot. Kéomadzaggal átkötött csomagjai, gágogó marhával megtömött kosarai között nehezen kászálódik kifelé a fedélköz szegényes népe. Még egy-két óvatos fordulat, — a Lovcen ránkmeredt sziklafaláról pattan vissza, a hajó érkezését jelző fülsiketítő kürtszó — hajót várók tömege integet, nyikorognak a lefutó láncok, tolják hajónkra a kerekes hidat, fehér sapkás stewardok noszogatják a kifelé szorongó népet, bőröndjeinket sötétarcu montenegrói hordár kapkodja, — Ég veled tenger, — helyben vagyunk: Cattaro. Kevés az első és másodosztályú utas, a cetinjei autóbuszjáratot október elsején beszüntették, csupán két bérautó kínálkozik a hajóállomáson. — Oda-vissza, mint az autóbusz, nyolcvan dinárért viszem, Cetinjébe, ha három utasom lesz, akár rögtön indulhatunk. S máris jelentkezik egy fátyolos hölgy, egy kereskedelmi utazó. A négy üléses kis gészen kényelmesen elhelyezkedünk, majd a cattarói Hotel Graz portása podgyászaveszi őrizetbe, a huszonnégy órás kiruccanásra toilettetáska is elég. S hajrá, — a világ millió szépségeinek egyik legnagyszerűbb, bár parányi része — következik A közel kétezres Lovoenre vezető stratégiai utat annak idején az osztrák-magyar monarchia katonai mérnökei építették. Veszedelmesen érdekes, huszonöt felfelé ívelő kanyarulatból áll a meredélyes út. Alulról, a cattarói öbölből nézve el se hinnők, hogy autóval a felhőkben úszó csúcsokig juthatunk. — Bizony, Isten kísértése ma is fel-alá rohanni e sziklákba vágott szörnyűséges uton. Háborús éjszakákon nem egy katonákkal zsúfolásig rakott, teherautó gurult a halált rejtő mélybe. Mit számított akkori időkben az emberélet! Harminc—negyven bakával több vagy kevesebb, — ki kereste, — ki bánta? Nagyritkán kerülünk útközben emberrel állattal szembe. Öregedő anyóka roskadásig, rakott gallyfával igyekszik a magasból a városba, — a mélybe. — Nagy itt a szegénység, jegyzi meg gépvezetőnk, — két dinárért adja el e vén asszony Cattaróban a hegy tetején hajnal óta összeszedett apró tüzelőfát, s valószínűleg sötét, este lesz, mire kunyhójába ismét felér. Igaz, a mai bukott árak mellett a két dinárért hét-nyolc kiló kukoricát vásárolhat, s ez családjának három-négy napra is elég. Fürt , szőlő, egy-két korcs alma a megdarált kukorica mellé egész napi táplálékuk. A leggonoszabb szerpentin után, a Gorazda nevű erősség közelében megállítjuk a gépet. — Egy kis panoráma, — tálalja elénk a felséges látványt a soffőr. Repülőgépből sem tekinthetnek át* * kényelmesebben a gondosan megrajzolt térképként elénk táruló képet. Vörhenyes rámában üvegzöldből acélkék hullámzással 11 vágott tükörlap (plagizálom Zilahy: „A lélek kialszik 11 hajóolvasmányként magammal vitt regényéből) az őszi lombruhájába öltözött tengeri táj. S a tükörkép tetejére ragasztotta aranyos rózsa, — az őszi napsugárban ragyogó Cattaro (Ez már házi főzet.). Gabonás zsákokkal rakott katonai teherautó szuszog el mellettünk, a legszükségesebb élelmet szállítják a sziklák közé ágyalt hegyi falvakban küzködő népnek. Isten lenne csak a megmondhatója, e kecskerágó sziklás talajom hogyan élhetne máskülönben a fekete hegyek néhány ezernyi lakója. Jó másfél órás út után emberlakta vidék, az ezer méter magasságban szerteszórtan épült Njegus falu Grand Hotelje, — utszéli kocsmája előtt csinál halat a gép. Jól megtermett sötétbőrü ember siet a kocsmából felénk. — Jó reggelt Mirkő, — vendégeim kávédra szomjaznak, három ibrikkel s ráadásul részemre is főzhetsz eggyel. Előre jelezte gépvezetőnk, hogy njegusi Grand Hotelben főzik messzetájon a legjobb törökkávét. A kávé csakugyan kitűnő, ám erős a gyanúm, hogy Mirkó gazda soffőr barátja nem minden érdek nélkül njegusi kávét s az a darab fekete dicséri a kolbász, amit kávéja mellé rakosgat kenyerére, nem az ő budgetjét terheli. Ám üsse kő, üzlet üzlet, pompás kávénk hörpintgetése közben tömérdek zamatos históriát mesél ráadásul a bőbeszédű „hotel serri ” történetei még színesebb aláfestéséül egyre-másra cipeli elénk családi ereklyéit, többek között Mirko Vojvoda berámázott képét, melyen a hírneves montenegrói hős Grakovác mellett hegyi csapatai élén szuronyrohalmmal veri le a törököt. Régi montenegrói viseletbe öltözött lógós bajuszu öreg gorác is ott pipáz közelünkben s Mirko barátunk lelkes magyarázatai közben bozontos szemöldökével hunyorgat. Azt hiszem, jó néhányszor s mindinkább bővülő kiadásban hallhatta már a gazda hősi elbeszéléseit Nikita ittragadt fegyvertársa. Mert őt is regéi folytatásába szövi a fecsegő Mirko s úgy állítja elénk az öreget, mint aki Nikita fejedelem s az Obrenovicsek elől annak idején a fekete hegyek közé menekülő Karagyorgye Péternek is bizalmas barátja volt. — Jamalias vidi vontos, szólal meg, veszi át Mirkótől a szót a nyugalomba vonult vén harcos, s mesélne tán még máig is harcosnál harcosabb történeteket, ha nem szólal meg kávéja mellől autónk derék vezetője: — Elég a szóból, sietnünk kell, nehogy ránk esteledjék az álmos október. Fekete hegyek terméketlen sziklái között kacskaringóz tovább a kis négyüléses gép. Az Orjen és Lovcen felhőkarcolói kézfogásnyira nyúlnak előttünk, kiálló szikláik talpalatnyi földjére mint fecskefészkek talpadnak vakszeimü klastromok. — Közel Istenhez, messze emberektől: — hajtotta őket régmúlt századokban e rideg magányba a vágy s mig emberek oldoklesi vágya ide is épített ágyúi részére utat, zergénél, sasnál alig szökkent, keringett közöttük más. A Lovcen legemelkedettebb pontjáról táv A magasba s a még távolabbi mélybe láthatunk. Délen a 2500 méter magas Kom, nyugaton a 2600-as Durmitor sötét sziklacsúcsai fenyegetnek s mintegy vigaszul a sok feketeségért, a nagy messzeségből a Skutari-tó ezüstbe foglalt smaragdja csillan biztatóan felénk. A földkerekség leghatalmasabb dómja sem ér fel ez Isten épitehe Szentegyházzal, a Fekete Hegyek vad bájának szomorú, szépséges szentségével.Kettős tornya a Lovcen és Orjen felhőfüggönnyel hímzett síkja, oltára Njegus őszi kikiriccsel hímzett síkja, tömjén füstje a völgyekből szálló őszi köd, harangszava nyájak kolomitja, ministráns gyermek csengetyűje a borókabokrok között csilingelő őszi szél. Istentagadó, hitetlen szovjet, templomromboló Sztálin, ide jöjjetek Istent keresni, ismerni imádni, Isten borzalmasan szép, utánozhatatlan nagyszerű alkotásában önmagátok lelkinyugalmát megtalálni. * Még egy fordulat, még egy hajtás s lefelé rohan velünk a gép, a Njegusok, Danilók. Nikiták fővárosa, Getinje pirosfedelű házai, mint ránk váró kedveseink pirosszegélyü kendői integetnek, mosolyogva fogadják a messze.Távolból közéjük tévedt kiváncsi idegent. ■W Olvasta vasárnapi számunkban Keresztrejtvény rovatunk legújabb karácsonyi pontversenyét?