Prágai Magyar Hirlap, 1932. november (11. évfolyam, 249-273 / 3062-3086. szám)

1932-11-06 / 253. (3066.) szám

o ^M<MIMAtÍ&AR­-HYKLSÍÍ Modern mese: a kontinensek repülőasszonya Elly Beinhorn az előadói asztalnál Bécs, november eleje-Ott kezdődik, ahol minden modern mese­­ az újságokban. Egyszer csak arról kezd­tek írni a lapok, hogy vala­hol a legsötétebb Afrikában, ahol még a madár se jár, csak fenevadak és mozioperatőrök, megtámadtak a bennszülöttek egy német repülőnőt. Né­hány hónajp múlva Pesten tű­nt fel, majd ar­ról szól a fáma, hogy a „világ tetejét", a Pa­­mir plató szédítő magasságait járja. Utána India titokzatos földje felett repül... Ausz­trália felé. Jól emlékszünk még minderre­ És most itt van előttünk egyszerű estélyi ruhájában a pódiumon, ő, a kontinensek és világtengerek repülő asszonya, Elly Bein­horn. Amíg csak repült és az újságokban olvas­tunk útjairól és kalandjairól, néma csodál­kozással ugyan, de azért megnyugodtunk: valahol, a távol ismeretlenben egy nő utána­csinálja azt, amire eddig csak a férfiak leg­­vakmerőibbjei vállalkoztak. De kétszeresen csodálkoztunk, hogy megszemélyesítője átül a sport lady tökéletes a volán mellől az előadói székibe is. Ez még gondolatnak is bizarr! Úgy látszik Elly Beinhorn, ahogy nem félt az afrikai négerektől, úgy nem fél a kritikus, estélyiruhás, szmokingos közön­ségtől sem. Nemcsak a világkörüli repülő nő hat kü­lönösen a Konzerthaus aranyozott, piros­bársonyos környezetében, de a közönség is más, mint amilyen itt rendesen megfordulni szokott. Alig van nő, — úgy látszik ösztönö­sen idegenkedtek a konkurenciának e kü­lönös, nehezen legyőzhető módjától- Annál több azonban a férfi- Ma­rkáns, érdekes ar­cok, repülők, híres utazók, gazdászok, szenzációéhes újságírók s itt-ott néhány szakállas fej: tudós professzorok. Férfiak — eljöttek személyesen meglátni, meghallgatni azt a nőt, aki elmerészkedett az eddig csak nekik, a kiválasztottaknak fenntartott utak­ra. Vájjon hogy állja meg a helyét az elő­adói széken? Női együttérzéssel drukkoltam az előadás megkezdéséig. Felesleges volt. Oly bizton­sággal, mint fent a szédítő magasságokban, jelent meg a pódiumon is a leányarcú hős­nő. Egy pillanatnyi csönd, aztán felhangzik a taps: Elly Beinhorn üde fiatalsága máris győzött. Megérezte, vagy talán már meg is szokta, hogy ő a helyzet ura- közvetlen hangon be­szél. A kiejtése kissé érdesen bérlinies, de amit mond, azt oly közvetlen melegséggel mondja, minden tudományosságot affektáló nagyképűség nélkül, hogy csak úgy elrepül a másfél óra. Olyan, mint egy modern mese­mondó ez a vakmerő, akadályt, félelmet nem ismerő fiatal leány. Elviszi, elragadja hallgatóját messzi országok, ismeretlen tá­jak, gyermekkori álom­világok felé. Bevezetésként elmondja először a tavalyt, feltűnést keltett afrikai útját. Ezzel vonta magára a világ figyelmét. Az út nyélbeütése végett Bodnár sik bécsi kutatóval levelezett férfi álnév alatt, mert, amint maga mondja: „női repülőkhöz nincs bizalom, — hogy mi­ért, nem tudom.11 De aztán mindenütt szíve­sen fogadták­ A legkülönbözőbb nemzetek, a föld legelszórtabb pontjain állomásozó ka­tonai repülők egyenlő figyelemmel vették gondjukba a repülő berlini leányt. Sőt, még a négerek is, akik afrikai kényszerleszállása alkalmával gépét és személye épségét ve­szélyeztető érdeklődéssel vették körül a még sohasem látott nagy gépmadarat és a fehérarcú, idegen nőt­­ . Az első sikeres út még merészebbé tette — beszéli tovább — egymotoros kis gépén második útra készülődött. Hiába beszélik le, még nagyobb, vakmerőbb vállalkozásba fog — egészen egyedül. Az útvonal legeleje Berlin—Budapest egyhuzamban. Pesten vá­ratlan, majdnem kétnapos pauza­­hiba! De oly szokatlanul szives volt „Motoz­ott vendéglátás és szép a környezet, hogy ma­a­gam sem tudom, csakugyan két napig javí­­tották-e a gépet?11 Nagy bók egy világlátott Elly Beinhorn ajkairól! A nagy hódítók s az újkori germán álmok utján repül tovább Konstantinápoly és Szvrnán keresztül Bagdad és India felé a modern és igazán hódító amazon. A perzsiai Bu­bir előtt hatalmas szélviharba kerül és m­o­orbib­a miatt kényszerleszállást kényte­len végrehajtani. Ismeretlen vidéken, elha­gyatott perzsa falucska mellett. Napokig vár, míg a Ford-autók ősatyján öt arab és félév alatt felgyülemlett posta kíséretében megin­dulhat a legközelebbi „város””, Shiras felé az elromlott motor kijavításához segítséget kérni. Tíz napig tartott, míg végre életjelt a adhat magáról. Ezalatt a sajtó már eltemette végtelen homoksivatagokba. Shirasban, szerencséjére, a véletlen egy impressziókat gyűjtő éppen akkor hoz amerikai pilóta­­újságírót, aki örömmel vitte vissza gépéhez és volt segítségére annak kijavításában. A szenzációt és megtalálásának körülményeit ő tudatta a világgal: Elly Beinhorn még él! Ez a kaland se rettenti vissza- Folytatja útját Látni akarja a föld legmagasabb he­gyét, a Monte Everestet. Keresztülrepül Ne­pálon a Himalaya felett 5000 méter magas­ságban. Szembe a nappal, a föld legrégibb s legcsodálatosabb kultúrái felett. India: Del­hi, Benares, Kalkutta s tovább a fehér ele­fánt országa: Sziám felé. Bang­k­okban meg­pihen és itt találkozik Marga von Etzdorf­­fal, a másik világkörüli repülőnővel. Kíná­ba akarja további útját venni és Japán felé, de a „kollegina11 lebeszéli, így elkerüli a keleti tűzfészket, de csak azért, hogy még merészebb útra vállalkozzon. Az emberiség bölcsője felett repül, végig a nagy és kis Szunda szigeteken: Szumátra, Jáva, Bali és Timfor. Aztán a végtelen tenger. A horizon­ton csak fehér felhőárnyak. Ugyan mit érezhetett ott, egyes-egyedül, csak a motor­ja járását lesve a végtelen légóceánban? Útja a nagy délkeletausztráliai városokon át egyetlen diadalút volt- Hajón megy át Délamerikába Panamába. Végigrepüli föld leghosszabb országát, Csilét, fölébe ke­­­rekedik az Andoknak, átrepüli a végtelen pampákat, hogy Buenos Airesben fejezze be útját. Keresetlen hangon kommentálja a szebb­nél-szebb vetített képeket. Nem romantikus lény, legalább is igyekszik nem az lenni. De amit mondott és hozzá a k­épek, az az élő romantika. Beképzelt lehetne, de csak egy­szerűen önérzetes, mikor mérleget von sa­ját teljesítménye felett: „Több kellett a ter­vem kiviteléhez s ahhoz, hogy ma itt be­szélhetek, mint a butasággal kapcsolatban közmondásos vak szerencse...“ Igaza van: valóban több. Nagy bátorság, lélekjelenlét, idegek és erő a veszélyek, fá­radtság és sok, sok nélkülözés elviseléséhez, amelyeket csak a napi sugaras, szintes olda­láról szellemesen elbeszélt élményei közül kihagyott a fiatal repülő-hősnő, Radványi Magda. 1932 november n, vasárnaip. A FEKETE HEGYEK ORSZÁGÁBAN írta: HUNGARICUS VIATOR Cetinje, 1932 őszén­ Néhány csúf esős nap után diadalmasan bú­vik elő az októberben is melegen simogató dél­vidéki napsugár. A Prestolonaslednik Petar, Péter szerb trón­örökösről elnevezett kiránduló hajó fedélzetén öreg, kiszolgált tengerésztiszttel beszélgetünk. A néhai osztrák-magyar flotta sok viharban résztvett vén tengeri patkánya volt. Mindent­­ tu­dott, a régi időkből mindenkit ismert. A Bocche di Cattaro felé úszik pompás ha­jónk. Messze távolból a Lovcen kétszeres kör­vonalai rajzolódnak a korán esteledő kékbe. — 1918-ban itt zúdultak ránk — meséli — a legnehezebb idők. Február elsején itt tört ki az első matrózlázadás. Az erős dalmát boroktól, no meg a szállingózó kósza hírektől megkó­­tyagosodott matrózok azonban megfeledkeztek a németek ugyancsak itt cirkáló­­ hajóiról. Pa­­rázs tüzelés támadt közöttük, a Kronprinz Ru­dolf nevű osztrák hajó is a lázadók segítségére sietett. — A tisztek gúzsba kötve a kabinokban he­vertek, a hajót egy altiszt vezette, a kapitányi hídról lőtték le a németek ezt az árulót, a láza­dást egy-kettőre vérbe fojtották. — Rég volt, elmúlt história lett mindebből, uram, ma már csak diákok tanulják iskolák­ban, s nekünk öregeknek jut olykor-olykor va­lami eszünkbe.* A Punta d‘Ostro s a Punta d‘Arca szikla­óriásai kucsmás gárdaként állnak a világ leg­ideálisabb fekvésű hadikikötője, a cattarói öböl átjáróinál őrt. Meredek sziklafalak védik, fjordszerü öblei Norvégia legszebb tájaira emlékeztetnek. Mig azonban odafönn, Trondshem táján, julius kö­zepén plédekbe burkolózva gubbasztottunk, — az Adria ez őszi melegében az éjszakákat is nyílt fedélzeten tölthetjük, — partok mentéről felhangzó ismeretlen dalok altató zenénk, — ha nem hortyogna közelemben egy hordónyira hí­zott mosztári pasa, — ezeregyéjszaka varázsla­tos birodalmában képzelném magam. Karéjnyi hold halványzöldjétől világítva fur­csa kisértetként merülnek a tűnő hullámok kö­zül az elszórt szigetecskék szikláin kuporgó várromok, keserves panaszként csilingelnek a parti kápolnák harangocskái. Hátborzongatóan szép, idegnyugtatóan csen­des a tenger simára pihent őszi éjszakája. Dehogy is kerül szememre álom. Hulló fény éles csikót rajzol a nagy kékség ránkfeküdt ho­rizontján, — életünk parányi eseményei, múl­tunk szétszórt porszemei mint ezernyi csillag villognak a végtelen mindenségben. Mily sajnálatraméltó, földönkúszó nyomorult férge ennek az örök világnak a nagyravágyás, gyűlölet, irigység, ezernyi hiúságában kínlódó emberi lény: nem ismeri, nem is látja, de talán nem is akarja észrevenni a szépet, kicsinyes gondolatkörében gyémántnak véli a csillogó kavicsot, s parányi érzések örök játékai között óceánok hátán ringatja rövidlátó képzelet. * Mint reggeli fürdőből előbúvó szőke hableány, napsugár-hajával bontottan mászik tengerkádjá­ból a dórcsipte őszi hajnal. Gikk-cakkos fjord-öblök között botorkál cél­ja felé hófehér hajónk. Tisztára mosott testén megtörik a feléje lövelt reggeli napsugár. Maga­sat nyújtózunk, széttárt karokkal üdvözöljük a felébredett Csodát. Utcsinálónak leghatalmasabb szolgáját, a napot szalajtja elénk. S mint egér­fogó szűk ajtaján, öbölbe vezető keskeny bejá­raton surran át felébredt hajónk. A Verigé-nek keresztelt alig negyed kilomé­ternyi széles befutón Lajos magyar király bir­toklása idején láncot húztak az összehajtó part­­csúcsok között, könnyedén zárhatták el az öböl­be igyekvő hajók elől az utat. Az utolsó háború alatt erre a két csúcsra épí­tett betonerődből meredtek a legnehezebb parti ágyuk, s lélek az ajtón se be, se ki, — a leg­parányibb lélekvesztő sem surranhatott át. Nagy hajónk háborúb­an sétál át a kitárt ten­geri kapun. S megélénkül körülöttünk minden. Kócos matrózlegények póznára kötött kefével sikálják a fedélzet amugyis tisztára locsolt pad­lóját, csurgó patakocskák tisztátlan erecskéi között emelgetjük lábaink hegyét, érzékeny Zeiss-gukerrel vizsgálgatjuk az immárom vilá­gosba borult felénk szaladó partot. Kéomadzaggal átkötött csomagjai, gágogó marhával megtömött kosarai között nehezen ká­szálódik kifelé a fedélköz szegényes népe. Még egy-két óvatos fordulat, — a Lovcen ránkmeredt sziklafaláról pattan vissza, a hajó érkezését jelző fülsiketítő kürtszó — hajót várók tömege integet, nyikorognak a lefutó láncok, tolják hajónkra a kerekes hidat, fehér sapkás s­tewardok noszogatják a kifelé szorongó népet, bőröndjeinket sötétarcu montenegrói hordár kap­kodja, — Ég veled tenger, — helyben vagyunk: Cattaro. Kevés az első és másodosztályú utas, a ce­­tinjei autóbuszjáratot október elsején beszüntet­ték, csupán két bérautó kínálkozik a hajóállo­máson. — Oda-vissza, mint az autóbusz, nyolcvan dinárért viszem, Cetinjébe, ha három utasom lesz, akár rögtön indulhatunk. S máris jelentkezik egy fátyolos hölgy, egy kereskedelmi utazó. A négy üléses kis gé­s­zen kényelmesen elhelyezkedünk, majd a cattarói Hotel Graz portása podgyásza­­veszi őri­zetbe, a huszonnégy órás kiruccanásra toilette­­táska is elég. S hajrá, — a világ millió szépségeinek egyik legnagyszerűbb, bár parányi része — követke­zik­ A közel kétezres Lovoenre vezető stratégiai utat annak idején az osztrák-magyar monar­chia katonai mérnökei építették. Veszedelmesen érdekes, huszonöt felfelé ívelő kanyarulatból áll a meredélyes út. Alulról, a cattarói öbölből nézve el se hin­­nők, hogy autóval a felhőkben úszó csúcsokig juthatunk. — Bizony, Isten kísértése ma is fel-alá ro­hanni e sziklákba vágott szörnyűséges uton. Háborús éjszakákon nem egy katonákkal zsú­folásig rakott, teherautó­ gurult a halált rejtő mélybe. Mit számított akkori időkben az em­­­berélet! Harminc—negyven bakával több vagy­ kevesebb, — ki kereste, — ki bánta? Nagyritkán kerülünk útközben emberrel ál­­­lattal szembe. Öregedő anyóka ros­ka­dásig, ra­­­k­ott gallyfával igyekszik a magasból a város­ba, — a mélybe. — Nagy itt a szegénység, jegyzi meg gépve­zetőnk, — két dinárért adja el e vén asszony Cattaróban a hegy tetején hajnal óta összesze­dett apró tüzelőfát, s valószínűleg sötét, este lesz, mire kunyhójába ismét felér. Igaz, a mai bukott árak mellett a két dinárért hét-nyolc kiló kukoricát vásárolhat, s ez családjának há­rom-négy napra is elég. Fürt , szőlő, egy-két korcs alma a megdarált kukorica mellé egész napi táplálékuk. A leggonoszabb szerpentin után, a Gorazda nevű erősség közelében megállítjuk a gépet. — Egy kis panoráma, — tálalja elénk a fel­séges látványt a soffőr. Repülőgépből sem te­kinthetnek át* * kényelmesebben a gondosan meg­rajzolt térképként elénk táruló képet. Vörhenyes rámába­n üvegzöldből acélkék hul­­lámzással 11 vágott tükörlap (plagizálom Zilahy: „A lélek kialszik 11 hajóolvasmányként magam­mal vitt regényéből) az őszi lombruhájába öl­tözött tengeri táj. S a tükörkép tetejére ragasz­totta aranyos rózsa, — az őszi napsugárban ra­gyogó Cattaro (Ez már házi főzet.). Gabonás zsákokkal rakott katonai teherautó szuszog el mellettünk, a legszükségesebb élel­met szállítják a sziklák közé ágyalt hegyi fal­vakban küzködő népnek. Isten lenne csak a megmondhatója, e kecs­kerágó sziklás talajom hogyan élhetne máskü­lönben a fekete hegyek néhány ezernyi la­kója. Jó másfél órás út után emberlakta vidék, az ezer méter magasságban szerteszórtan épült Njegus falu Grand Hotelje, — utszéli kocsmája előtt csinál hal­at a gép. Jól megtermett sötétbőrü ember siet a kocsmából felénk. — Jó reggelt Mirkő, — vendégeim kávédra szomjaznak, három ibrikkel s ráadásul ré­szemre is főzhetsz eggyel. Előre jelezte gép­vezetőnk, hogy njegus­i Grand Hotelben főzik messzetájon a legjobb törökkávét. A kávé csakugyan kitűnő, ám erős a gyanúm, hogy Mirkó gazda soffőr ba­rátja nem minden érdek nélkül njegusi kávét s az a darab fekete dicséri a kolbász, amit kávéja mellé rakosgat kenyerére, nem az ő budgetjét terheli. Ám üsse kő, üzlet üzlet, pompás kávénk hörpintgetése közben tömérdek zamatos históriát mesél ráadásul a bőbeszédű „hotel serri ” történetei még színe­sebb aláfestéséül egyre-másra cipeli elénk családi ereklyéit, többek között Mirk­o Vojvo­­da berámázott képét, melyen a hírneves mon­tenegrói hős Grakovác mellett hegyi csapatai élén szuronyrohalm­mal veri le a törököt. Régi montenegrói viseletbe öltözött lógós bajuszu öreg gorác is ott pipáz közelünkben s Mirko barátunk lelkes magyarázatai köz­ben bozontos szemöldökével hunyorgat. Azt hiszem, jó néhányszor s mindinkább bővülő kiadásban hallhatta már a gazda hősi elbe­széléseit Nikita ittragadt fegyvertársa. Mert őt is regéi folytatásába szövi a fecse­gő Mirko s úgy állítja elénk az öreget, mint aki Nikita fejedelem s az Obrenovicsek elől annak idején a fekete hegyek közé menekülő Ka­ragyorgye Péternek is bizalmas barátja volt. — Jam­alias vidi vontos, szólal meg, veszi át Mirkótől a szót a nyugalomba vonult vén harcos, s mesélne tán még máig is harcosnál harcosabb történeteket, ha nem szólal meg kávéja mellől autónk derék vezetője: — Elég a szóból, sietnünk kell, nehogy ránk esteledjék az álmos október. Fekete hegyek terméketlen sziklái között kacskaringóz tovább a kis négyüléses gép. Az Orjen és Lovcen felhőkarcolói kézfogás­­nyira nyúlnak előttünk, kiálló szikláik talpa­latnyi földjére mint fecskefészkek talpadnak vakszeimü klastromok. — Közel Istenhez, messze emberektől: — hajtotta őket régmúlt századokban e rideg magányba a vágy s mig emberek oldok­lesi vá­gya ide is épített ágyúi részére utat, zergé­nél, sasnál alig szökkent, keringett közöttük más. A Lovcen legemelkedettebb pontjáról táv A magasba s a még távolabbi mélybe láthatunk. Délen a 2500 méter magas Kom, nyugaton a 2600-as Durmitor sötét sziklacsúcsai fenyeget­nek s mintegy vigaszul a sok feketeségért, a nagy messzeségből a Skutari-tó ezüstbe fog­lalt smaragdja csillan biztatóan felénk. A földkerekség leghatalmasabb dómja sem ér fel ez Isten­ épitehe Szentegyházzal, a Fe­kete Hegyek vad bájának szomorú, szépséges szentségével.­Kettős tornya a Lovcen és Orjen felhőfüg­gönnyel hímzett síkja, oltára Njegus őszi kiki­­riccsel hímzett síkja, tömjén füstje a völgyek­ből szálló őszi köd, harangszava nyájak ko­­lomitja, ministráns gyermek csengetyűje a borókabokrok között csilingelő őszi szél. Is­­tentagadó, hitetlen szovjet, templomromboló Sztálin, ide jöjjetek Istent keresni, is­merni imádni, Isten borzalmasan szép, utánozhatat­lan nagyszerű alkotásában önmagátok lelki­­nyugalmát megtalálni. * Még egy fordulat, még egy hajtás s lefelé rohan velünk a gép, a Njegusok, Da­nilók. Ni­­kiták fővárosa, Getinje pirosfedelű házai, mint ránk váró kedveseink pirosszegélyü kendői integetnek, mosolyogva fogadják a messze.Tá­vol­ból közéjük tévedt kiváncsi idegent. ■W Olvasta vasárnapi számunkban Kereszt­rejtvény rovatunk legújabb karácsonyi pont­versenyét?

Next