Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)

1935-06-09 / 133. (3685.) szám

6 % ^rk<m-AVag4arhirl ® ÍMásai smtftík a tengetett Irki: Kosztolányi Dezső Nyílt tengeren h­alad a hajó. Körötte tö­mören dagad a viz, ez a másik ,,sajátos nedv", mely éppoly sós, mint a vérünk s éppúgy kering. Alkonyat van, félnyolc. Egyszerre mozgás támad az utasok közt. Valamennyien a hajó orra felé tódulnak. Mi történt? Áldozik a nap. Ezt szemlélik a szélcsöndes, derült időben. Én is odasietek. Eleget bolyongtam ég és víz között, de eddig még sohase mertem igazán •—• tárgyilagos szemmel —­ megfi­gyelni egy­­ „naplementét a tengeren". Fél­tem tőle. Ilyenkor eszembe jutott minden csapnivaló kép, melyet a világ teremtése óta festettek, hangulatos fényképek, képes­lapok özöne, s finnyás, rajongó, gőgös ifjú­ságomban attól tartottam, hogy ezek az emlékek majd eltápítják örömömet. Most nem vagyok többé fiatal. Szembe­néztem én már egyéb csalódással is, kiáb­rándultam én már sok mindenből, ami szá­momra volt olyan mint egy naplemente. fönséges és jelentős. Hát nem kényeske­­dem. Alázatosan helyet foglalok a lelkes csoportban. A vörös tányér halkan ereszkedik a víz­tükörre s oly gyorsan, mintha valami zsi­nórral bocsátanak lefelé. Azok, akik fény­képezni akarnak, a hajófülkéjükbe szalad­nak a gépükért, botladoznak a csigalépcső­kön, rohannak a zegzugos folyosókon visszafelé vágtatva, izgatottak lesznek arra­­ a gondolatra, hogy közben a nap megelőzte, elhagyta őket a versenyfutásban s mire a fe­­délzetre érnek, talán már le is merült kék paplana alá, aludni s a szemhatár talán már olyan sötét, mint egy hálószoba. De nem. Még világos van. A nap ott libeg, csak né­hány méterrel bukott, alább. Minden pilla­natban szemmel láthatóan hanyatlik, egy arasszal. Körülállják a fényképezők. Fekete gépük tündököl a bíbor fényáradatban,, szinte véres tőle. Beállítják, aztán elkattint­­ják. Egymás után kattannak a gépek, való­ságos sor­tüzet adnak rá, amíg a szívek nem hallhatóan, de valamivel erősebben, mint egyébkor, ünnepiesen dobognak. Állapítsuk meg szerényen, ahogy illik, hogy Petőfi hasonlata ma is a legk­ülönb s lehetetlen túlszárnyalni: „Mint kiűzött ki­rály országa széléről Visszapilant a nap a föld pereméről". Látjuk a száműzött király mérges tekintetét is, véres koronáját, mely nemsokára inogva hull le. Ez az isteni gyermek, aki sohase járt tengeren, tudta, hogy miről van szó. Hasonlata a világtörté­nelem mai helyzetében időszerű is. Mi, akik most élünk, csak annyit tennénk hozzá, hogy az izgatottságtól kipirosult, vértolulá­­sos uralkodót hírlapi fényképészek veszik körül, akik megörökítik utolsó útját s fény­képüket busás tiszteletdíj reményében be­küldik majd az Illustrated London News­­nak, vagy az Illustration-nak, és mozisok, akik ezt a jelenetet beiktatják majd a világ­­hiradóba. Színjáték ez, határozottan és a szó leg­szorosabb értelmében: a színek játéka. Min­den szin együtt, sok-sok ezer szin, melyet a római mozaikfestő iskola remekelt, a szin­­lépték minden árnyalata és sejtelme s min­den másodpercben változó, zöld, almazöld, pázsitzöld, kék, ibolya és indigó, vörös, borvörös, pipacsvörös és paradicsomvörös, sárga, tojássárga, kénsárga és naspolya­sárga, fehér és fekete is, tintafekete, ko­romfekete és ravatal posztófekete, aztán szürke és barna, kávébarna, dohánybarna és csokoládébarna, lavendulaszin, rózsaszín és rozsdaszin, vajszin, acélszin, csontszin is, vajszín is, mogyorószín is, lila is, ame­tisztlila és orgonalila és olyan halványlila, melyet nem is reméltem és csak lelkem ős­idejében láttam, gyermekkoromban, a kis bibliámban, olyan lila, amilyennel valaha régen, negyven esztendővel ezelőtt Illés próféta palástját árnyaltam be színes író­­ncmmal. Jaj, ezek a hatalmas narancsfüggönyök, a felhők e vastag, súlyos bársonykárpitjai a­ nehéz rojtjaikkal és bojtjaikkal, melyek egy ágy menyezetét borítják. Színek tivornyája, köszöntelek. El-nem-muló szertartás, kö­szöntelek. Bukó király, köszöntelek, mint utolsó alattvalód. Csodálatos színész, aki folyton játszol, akár van közönséged, akár nincs, te utolérhetetlen ripacs, túlcsorduló szívvel köszöntelek. Mit törődöm azzal, hogy mindez giccs, vásári munka, olcsó kontárkodás, habverés. A kis művészet fö­löttébb hasonlít a nagy művészethez. Shakespeare-t a ponyvától egy paraszthaj­szál választja el. Nézzétek, most már csak egy utolsó körszelet rémlik a napból s már nincs is, eltűnik, némán és ijesztően. Mi pe­dig valamennyien összeborzongunk s azt a döbbenetet érezzük, amit igazi tragédiák után, hogy a földön vagyunk, ezen a rugal­mas vízlepellel körülburkolt földgolyón, alattunk a sír, fölöttünk a csillagok. Az előadásnak „telt háza" volt. Minden­ki visszafojtott lélegzettel bámulta. Csak egy valaki nem. Mellettünk a padon a hajó másodtisztje ült l­e,a lemenő nap utolsó su­garaiban" valami regényfolytatást olvasott, ahol talán éppen efféle naplementét írtak le. Ő már sokszor látta az eredetit, megszokta s unja. Ennélfogva nem erre van szüksége,­­ hanem pótszerre, hamisítványra, iroda­lomra. (Az Adrián.) Mécs László: Együgyű dal egyszerű örömökről Van vándor, aki szúrós kaktuszok közt Szaharában jár s dalt nem buzog. S van vándor, aki ugyanott siet s meri Istennel megy: millió szivek kisérik mindég s vetés-tengerek. Egy ilyen vándort én is ismerek. Vetéseken hullámot hajt a szél, e zöld tenger minden hulláma él, Mózes botjától szétvált zöld vizek gyanánt álló vetések közt vezet egy szűk ösvény, azon meg sebbel-lobbal egy vig legény megy vastag vándorbottal* glédában áll a búza* gabona* mint éhség ellen jött sok katona, a vetésnek még nincs kenyér­ szaga, de nyitva áll az Isten ablaka, és azon át teremtő fénye dűl s kenyérré majd emberré lényegül, s tán Istenné, (ha oltárra kerül.) A vándor is megy nyersen, emberül, még nincs lelkének szent kalács-szaga, de nyitva van az Isten ablaka és azon át a malaszt fénye dűl: ha nem lesz jég, szép szentté lényegül. Még pajzán mint a május álmai, de vig bort könnyű vérré áldani, ecetből meg még nem volt szentmise! Azért ne botránkozzék senki se, hogy megy mint lábra bűvölt gyöngyvirág. Ez nem papírból készült csönd-virág! Ennek pipacs-sziv kell, nem papiros, pipacs tövén meg tücsök-dal, piros! Ennek kék ég kell, kék pacsirtadal és kék öröm, kék álom, diadal! Ez illik a legősibb, egyszerű dolgok közé: nagy pünkösdi derű. Vadlény a Szél, lehellet kell bele az égből s lészen Szentlélek szele?, pünkösdkor az ős rontópál, a Tűz kegyszer lesz, míg apostolokra tűz? s a sár-ember sárkányos kebele Istent hordoz, ha malaszt jő bele. E vándor is, bár gyarló s nem vitéz, fütty-szóval hősi célokat idéz, a pacsirtát nem ő eszelte ide mégis bámulja, bókot mond neki, e zöld tengert nem ő termelte ki, mégis csodálja, csókot int neki, ez egyszerű dalt ő pengette ki, tökéletlen, mégis örül neki! 1935 junius 9* vasárnap* KÜLÖNVÉLEMÉNY Virágos rét Kivételes ©!! nappal utaztam vissza a hét­végi kirándulásról és útközben felfedeztem a gyermekkoromat. Újság és könyv hevert előttem a vonatban, kezdetben olvastam is egy keveset, aztán kinéztem az ablakon és, hál’ Istennek, vége volt az olvasásnak. A nap előíbujt a felhők mögül és a sugarak egy vi­rágos rétre vetődtek. És attól kezdve nem fi­gyeltem másra, csak a virágos rétekre, ame­lyeket szántóföldek, emberi építmények, üt­ött erdők és hegyek szaggattak meg, de a vi­rágos rét sem hagyta magát, rögtön előbukott, virított, szineskedett, szerte­len­kedett, tobzó­dott, ahol az emberi kéz talpalatnyi területe­­ken átengedte a földet. Ékeskedtek a színek szertelenül, kezdetiben próbáltam a virágok nevét­­ megtalálni emlé­kezetemben, de hamar lemondtam erről az oktalanságról, ahogy lemondtam az újságolva­sásról is. Nem kertész ültette ezeket a mezei vadvirágokat, hanem a szél, amely nem ad nevet a virágoknak, nem is szabályos rendben ültette őket, hanem ahogy a jókedve és a föld jókedve engedte. Naiv bujaságban és szelíd szemérmet­ességben szóródtak szét céltalanul a mezőkön, mert a vadvirágok színe szelíd, illendő és természetes, akármilyen élénk is, sohasem keresett és perverz, mint a kertésze­ti tudomány virágai. És egyszerre váratlan kapcsolatom volt a gyermekkorommal: egy virágos réttel, am­e­lyet gyermekkoromban láttam és amilyet azóta sem láttam. Ez a kettő maradt meg bennem virágos rétből: a gyermekkori és a mai, mintha boldog ismerőst látnék viszont elmúlt, jobb korból és a köziben átélt élet el­süllyed. Virágos rétet azóta is láttam, de nem ma­radt bennem. Lehetséges? Elmentem mellet­te, ha ritkán találkoztunk, nem figyeltem meg, másra gondoltam közben és így — döbbenetes! — világos rét nélkül éltem le életemet. Kerk­­ foltok, vörös foltok, fehér foltok, sárga foltok, — de köziben odatolakodott közébük fenckiiásan, szégyentelenül, magabiztosan egy másik szin, másik alak, lám, hova nem hült mindenüvé a mag észrevétlenül, de mégis kikelőek­, megmutatkozóan. Szelíden simogat­tam volna ezeket az­ eltévedt virágokat és az egy csomóban élő bizakodókat is, de sajnos, vonatban ültem, vonatban­­ robogva találkoz­tam gyermekkorom egyik első álmélkodásá­­va­l, csak messziről intgethettem és csakhamar el is búcsúzhattam tőle. Közben legalább társalogni szerettem vol­na a virágokkal, de csak szófoszlányok jutot­tak eszembe. Szófoszlányok, látszólag telje­sen összefüggéstelenek. Vagy olyan mélyen vannak az összekötő gyökerek, hogy meg sem találhatók? Kimaradt a virágos rét ifjúkorom­ból és eddigi férfikoromból, ez kétségtelen.­­ Talán azért, mert elkezdtem művészettel fog­lalkozni? Kerti virágok felé fordult a figyel­mem, vagy talán csak művirágok felé, amik­­ szobába zárt képzeletből nőttek. A virágos rét egységes művészet, a természet mindent egybefoglaló, nagy művészete, amit az ember gyér utánzóképessége nem ismer. A virágos rétben megvan a természet szenvedésének és örömének teljes kifejezése, szín, forma, rit­mus, zene, távlat, levegő és — amit az ember sohasem tudott művészetté alakítani — illat! Az ember régen különválasztotta szenvedését és örömét a természettől és csak akkor tud valami elfogadhatót, emberi képzelet számá­ra elfogadhatót produkálni, ha minél kisebb, minél inkább különválasztott területen dolgo­zik, ha teljesen szétaprózza a virágos rétet. A népművészet még legközelebb maradt a virágos réthez, mert egyszerű hiányérzetből fakadt, a virágos rét hiányának érzéséből. A népi lélek meg akarja örökíteni legalább a színeket. Látszólagos rendszertelenségében, pedig ez a látszólagos rendszertelenség, a primitív, mindig folytatódni kész ritmus csak a végtelenséget utánozza, amire tanult művész már alig képes. Tanult művész! A tanult kertész olt és magokat kever: be akarja csapni a természe­tet,? Irányítani akarja a természetet? A népi művész színeket rak egymás mellé — hímez vagy fest — közben énekel, a szél elnyújtott­­ ritmusára vagy a tűz pattogására. És a tanult művész? A tanult kertész legalább gyorsan látja munkája sikerét, vagy sikertelenségét, gyors feleletet kap a természettől; igen vagy nem. De a művész beledolgozik a sötét űrbe, lel­­­­kében vájkál és nem kaphat választ, csak sa­ját lelkétől. A természet nem vesz róla tudo­mást, embertársaitól pedig nem kaphat vá­laszt. Méltó választ, semmiképpen. Halála után? Mit ér vele? Valóban úgy látszik, hogy a művész nem láthatja a virágos rétet, hiába látja, semmi köze hozzá ... Elsodorta tőle saját művészete,­­ nem tud mit kezdeni vele, saját kertjében kertészkedik, saját művirágait ápolja. Véré­vel és verejtékével öntözi őket, mégis mű­virágok maradnak. Az élő ember, az élni akaró ember is eltávolodott a virágos réttől, régen kiválasztotta a színes virágok közül azokat, amikből hasznot­ húz, de nem a szí­nükből, nem a formájukból, nem az illatuk­ból húzza a hasznát. Csak annyit érnek neki, amennyi táplálék van bennük, amennyi anyag van bennük, de az is mennyi rengeteg! Pró­báld megbecsülni a festő képét aszerint, hogy mennyi festék és mennyi vászon! És a művész elment az anyag után, az anya­got kereső és értékelő ember után, mi lehe­tett a sorsa? Elment a búza után, a rozs után, a virágos lucerna után. A búza szép maradt, szép maradt a napraforgó, a mákvirág, a salá­ta fürge bokra, a mosolygó alma és cseresz­nye, de a művész gyönyörűségében már benne van az anyag íze, a táplálék öröme is. A művész elment a táplálék után, lelkét, amelyből merít, teleszívta a táplálék izével és szagával, a virágos rét számára már nem maradt hely. Szépek a kertész virágai is, amelyek nem táplálnak, •— mondjátok. Szé­pek a kertész virágai, valóban, a kertészek virágai a jóllakottság után következnek. Nem virágos réttel szívtuk tele a lelkün­ket, nem bizony, mert táplálkoznunk kell és meg kell élnünk. Nincs hiányérzetünk a virá­gos rét után, mint a­­ földműves népnek, amely a közelében dolgozik ma is és amely primití­ven másolja a virágos rét színeit, hogy emlé­kezzék. Mi már nem emlékszünk rá, csak ezt akartam mondani. A mi lelkünk tartalma szürkébb lett, szemünk hozzászokott a szín­­telenséghez és a szabályos formához. Ha már színeket látunk, a táplálék ízét is szeretjük érezni mögötte. A megélhetés­­ gondja is el­burjánzott bennünk az igények növekvésének vonalában és e fertőzött, szürke, zűrzavaros, kétes tisztaságú telkünkbe nyúlkálunk bele tiszta kézzel, hogy kihúzzuk belőle művésze­tünk állítólagos gyöngyeit. És mert megromol­­tun­k, könnyen elhisszük az agitátoroknak, hogy a művésznek a kenyérért, is kiáltani kell. Mert erre is hajlamosak vag­yunk, mert mindent el lehet hitetni velünk, olyan gyen­gék vagyunk. Én pedig boldog voltam, hogy megint ész­revettem — gyermekkorom óta először — a virágos rétet, észrevettem, felfedeztem, rá­eszméltem. Szíttam, szíttam magamba, amed­dig csak lehetett. Vonatból, néhány múló óráig. Mit ér az?! Mert csak az fog érni köz­tünk valamit, aki onnan jön, a virágos rétek vidékéről, nem a szürke formák és a táplá­lék hizlalt igényeivel, hanem a tiszta, illatos színekkel a szemükben. SÁNDOR IMRE.

Next